Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy megnyissam az új blogot! Sokat gondolkodtam, hogy mikor is lenne alkalmas, de úgy vagyok vele, hogy én is nagyon szeretem olvasni azoknak a bejegyzéseit, akik éppen a jelentkezésnél, az interjúnál, a családkeresésnél vagy a kiutazás izgalmai előtt állnak. Sok erőt ad és végül, de nem utolsó sorban nagyon hasznos. Én pedig szeretek mindent tudni, átböngészni és informálódni. Nos, íme a blog, remélhetőleg szeptembertől már Amerikából jelentkezem majd a bejegyzésekkel.
Minden egy novemberi napon kezdődött...Meg sem tudnám már pontosan mondani hogy hol, merre és miért, de ráakadtam Csilli és Évi blogjára és nem bírtam ki, hogy azonnal ne olvassam el mindkettőt. Mindketten lekenyereztek, nem is tagadom. :)
Nekem még a németországi au pair-kedésem előtt sem fordult meg soha a fejemben, hogy valaha is gyerekekkel foglalkozzak. Valamiért viszont így hozta az élet. Én hiszem, hogy minden okkal történik. Akkor, azon a napon - amikor maratoni blogolvasást tartottam - határoztam el, hogy igen, én is ezt akarom; Németország után szerencsét próbálok Amerikában is. Átböngésztem a lehetséges közvetítő irodák ajánlatait (majdnem mindegyik ugyanazt kínálja), alaposan utána jártam mindennek és eldöntöttem, hogy január körül megkezdem a jelentkezést.
Sokan nem értik, hogy miért éppen most akarok kimenni?! Miért éppen egy németországi egy éves au pair-kedés után?! Miért nem tanulok inkább?! Miért nem maradok itt Németországban és dolgozom valamit?! Jajj, annyi a "miért", hogy az hihetetlen. Sokan később fogják majd megérteni, hogy miért most akarok menni, de leírom dióhéjban én is.
Itt Németországban kicsit belelendültem a dolgokba, már szinte 2010. októberében tudtam, hogy még egy évet bevállalok valamelyik országban. Idővel rá kellett jönnöm, hogy az angol sokkal fontosabb, mint azt én hittem. Egy nyelvet az ember pedig csak úgy tud normálisan megtanulni, ha rá van kényszerítve - az adott környezetben. Az angol kell, nagyon is kell! Másrészről még fiatal vagyok. Elszoktam most a sulitól, a tanulástól és minden ezzel járó dologtól, de most úgy érzem, nem is hiányzik az életemből. Persze később majd szeretnék tanulni, dolgozni, miegymás...de most még világot látnék inkább. Ennél nagyobb lehetőségem pedig nem is lehetne, hogy megtanuljak angolul, megismerjem Amerikát, tagja lehessek egy amerikai családnak és minimum egy évre felvegyem a szokásaikat. Szerintem ezzel mindent el is mondtam.
Január-február hónapban be is szereztem minden szükséges iratot, ami kell. Januárban két hetet otthon töltöttem, mondanom sem kell, hogy a második azzal ment el, hogy dokihoz, védőnőhöz, volt tanárnőkhöz futkoztam oltásokért, információkért, referenciákért. Februárban már a kezemben tartottam az útlevelem és az erkölcsi bizonyítványom is, amelyeket szüleim postáztak nekem. Még nem írtam, de az Au Pair in America a közvetítőm, őket választottam. Márciusban megbeszéltem Eszterrel a pesti interjú időpontját, ami végül április 27.-e lett (szintén otthon töltöttem 10 napot). Az interjú előtt nagyon izgultam, tisztában vagyok vele, hogy az angol tudásom nem a legjobb szinten van. De ugye ezért is szeretnék nagyon kimenni...! Nagyon össze kellett kapnom magam - természetesen minden németül ugrott be -, de sikerült.
Következett a várakozás - néhány dokumentumot még pótolnom is kellett, de vártam a megerősítő e-mailt, hogy benne vagyok a programban és indulhat a családkeresés.
A "bűvös" e-mail egy gyönyörű szerdai napon, pontosabban május 25-én megérkezett. Tudtam, hogy az még szinte semmi - csepp a tengerben, vagy hogy szokták mondani -, de azért mégis már valami. Legalább már a családkeresős résznél tartok. Ez is valami...
:)
