Még csak kedd van?

Mivel a hétfői ünnep miatt kiiktattam magam és ellazsáltam a napot, a hetet ugye a keddel indítottuk, de ez nem jelenti azt, hogy a hétfői szokásos "bulik" elmaradnának. Azok a dolgok, amik szükséges velejárói a hétnek - tudjátok, egy fantasztikus hétvége után általában. Komolyan mondom, már nevetnem kell hogy ez tényleg törvényszerűen minden egyes héten ugyanígy bekövetkezik.
Kezdjük ott a mesét, hogy a családot nem nagyon hatotta meg, hogy visszatért a drága au pair - egy árva szó nem esett a három napos távollétemről, nem kérdezték meg hogy éreztem magam és milyen volt Kanada. Mondjuk miért is kellene érdeklődni, nem igaz? Amikor én érdeklődök náluk vagy felőlük, arra sem érkezik sokszor válasz. Akkor miért éppen más emberek gondjával-bajával lennének elfoglalva. Ja de, szombaton kaptam egy smst anyukától, amelyben annyi állt, hogy ne használjam a telefonom külföldön, mert sokba fog neki kerülni. Ejj oké, nem használom - de ugye milyen aranyos, hogy még akkor is az anyagiak miatt aggodalmaskodik, de azt nem kérdezi meg hogy egyáltalán átértünk e Kanadába vagy élek e még... :)

Kirobbant a nyári szünet ugyebár - ami a csaj suliját illeti. Így hát a reggeli háromnegyed 6-os kelések helyett mostantól minden nap 5:20 körül kelek, mivel 7:15-re a lovardában kell lenni. Erre komolyan mondom már szavak sincsenek. Szeretek oda járni, normális mindenki és tudom, hogy azt a csajszi legalább örömmel csinálja, de képtelen vagyok felfogni, hogy miért kell már hajnalok hajnalán odamenni, amikor a csaj egész napja szabad körülbelül délután 3-ig vagy 4-ig. Mondjuk neki semmi gond, bedobja a reggeli eszpresszóját kis csokival, aztán pörög mint a buszkerék egész nap. Nem indult valami jól a hétfő - csaj tök bunkón lejön és egyetlen kérdésemre sem hajlandó válaszolni - nem tudtam mi ütött belé. Szünet van, kint 30 fok tombol már reggel 6-kor, a madarak csicseregnek, "kafé" a kezében, megyünk a pacikhoz és szép az élet - én legalábbis jól éreztem magam, még a korai kelés ellenére is. Kocsiban direkt kinyomja a rádiót (tudja, hogy megveszek a zenéért és anélkül számomra nincs élet), hogy nagy csendben üljük végig az egy órás utat, mert szólni ugye nem hajlandó hozzám. 7 körül már a lovarda lobbyjában ücsörögtem, 10-ig tartózkodtunk ott. Utána el kellett még ugranunk Trentonba (Pennsylvania állam fővárosa), hogy a rendőrségi jelentést elhozzuk az autóbaleset miatt - öt kerek percet vett igénybe az egész művelet. Délben már itthon voltunk, a nagy semmittevés következett, majd egy órás gyakorlás a hegedűn.
Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok sokat nyüszögni a nyáron a három hónapos szünet miatt ami előttem áll és istenemre mondom tényleg nem is fogok, nem ígérem azt sem, hogy néha majd nem jönnek panaszkodós bejegyzések, meg amikor legszívesebben felkötném magam, de még így is azt mondom hogy csudajó dolgom van és lesz. Ha most belegondolok abba, hogy a többség két és három gyerekkel tengődik otthon egész nap szintén két vagy három hónapon keresztül, akkor valahogy elkezd borsódzni a hátam és leizzad még a tenyerem is. Na azt nem bírnám. Ehhez én már túl "öreg" és türelmetlen vagyok. Hál' istennek megmaradunk a fuvarozgatásnál, ha kell hajnali 4-kor is felkelek és elütöm az időt egész nap itt-ott-amott, de nem kell futkosnom a gyerek után meg tologatni vele a babakocsit, kis vonatot, gyúrni a gyurmát meg lesni minden szavát és tettét. Köszönöm, nekem ez bőven megfelel. Előre tudom, hogy "rémálom" lesz ez a nyár - a hétvégék tényleg éltetnek és iszonyatosan várom, hogy jöjjön a testvérem, de addig két hónapnak még valahogy el kell majd telnie. Soha az életben nem hittem volna, hogy majd ilyet kijelentek, de ismerem magam és szerintem a nyár közepén már valószínűleg nagyon kileszek - soha jobban nem vártam még a nyár végét mint most. De jelen esetben egy augusztusi kezdéssel is megelégednék.
Ebben csak az lesz a rossz, hogy tényleg egész nap úton leszünk. Nem lesz meg a kis napi szabadidőm - idő a futásra, kis gym-ezésre itthon, mosni, postára rohanni vagy csak ücsörögni a Barnes and Nobles-ban Princetonban. Szóval ez azért teljes napi meló lesz, de istenem - kibírom! Ugyan mi ez a két-három hónap?
Annyi szépsége van a dolognak, hogy este tudok menni futkozni, amikor már nincs tikkasztó hőség, és mivel most kocsim sincs, kénytelen leszek az itteni utcákat szelni majd - pedig ezt nagyon nem szeretem. De nekem a napi kis futásomra annyira van szükségem mint egy falat kenyérre - kikapcsol, megnyugtat, csak szól a zene és futok. Meg gondolkodok. És kiiktatom a külvilágot meg mindent.

Nos tehát a kedd délután nagyon gyorsan elrepült, 4-kor volt jelenésünk a hegedűtanárnál. Nem a román néninél, hanem a másiknál. Már az elején éreztem, hogy valami gond lesz - Gracen láttam, hogy az égvilágon semmiféle érdeklődés nem ül ki az arcára és nincs kedve az egészhez. Volt egy bunkóbb megmozdulása már amikor beléptünk a gyakorló szobába - ez velem szemben, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Sokszor csinálja ezt, nem csak velem és csak gyerek, ráadásul kamasz. Aztán a tanár elkezdte kérdezgetni milyen napja volt, mit csinált, mit élvezett a legjobban aztán jöttek az olyan válaszok (de iszonyatosan bunkó stílusban), hogy "jó napom volt..., azt hiszem..., talán..., ja..." - és ugye semmi több. Még arra sem volt képes, hogy azt kinyögje, hogy a lovaglás tetszett neki, mert ott voltunk reggel. A tanárnál két perc alatt felment a pumpa és ráförmedt a csajra, hogy vagy most azonnal viselkedési stílust változtat vagy szedje a sátorfáját és mehetünk haza. Én csak lestem ott megkövülten, hogy na mondom most mi lesz...kizavarta először a szobából és azt mondta neki, hogy kap két percet, ha úgy gondolja hogy bír viselkedni, akkor jöhet vissza és kezdhetik az órát. A csaj természetesen nem jött vissza, a tanár alaposan bepörgött, utána ment és elkezdett kiabálni vele, hogy nem tűri hogy felnőttekkel (velem és vele, akárkivel) szemben ilyen viselkedést tanúsítson és ne bírjon válaszolni ha egyáltalán kérdezik. Így ő nem hajlandó folytatni a tanítását és mehetünk haza isten hírével. A csajnak persze több sem kellett, egyből jött a hisztiroham meg a kiabálás, hogy ő nem csinált semmit és nem is volt bunkó, meg hogy miért kell mindig kérdezgetni, hogy milyen napja volt és mit csinált, mert hogy ez csak felesleges időpocsékolás. Ezen így magamban mosolyogtam egy jót, majd miután a tanár bevonult a szobába, közöltem a csajjal, hogy ez Amerika, ha eddig ezt még nem vette volna észre, itt mindig mindenki divatból udvariaskodik és kérdezget ha kell ha nem. Csaj bömböl, mélyen kapkodja a levegőt - már azt hittem rosszul lesz, de ő semmiképpen nem akar hazajönni (holott ki lettünk rúgva szabályszerűen az óráról), mert ő nem csinált semmi rosszat. A tanár mellé álltam. Mivel igaza volt - Grace olyan szinten bunkón és lekezelően viselkedett vele, hogy én már azon nagyon meg sem lepődtem. Leányzó ordít és bömböl, hiszti ezerrel egyre hangosabban persze. Én hívom anyukát, hogy most mit lehet tenni - ő először meghallgatta a csaj verzióját, majd az enyémet és beszélt végül a tanárral is. Aztán valahogy hármasban is beszéltek, én addig az előszobában vártam hogy mi fog történni. Grace egyre durvább volt, iszonyatosan kiabált és elkezdett csapkolódni is. Megegyeztünk a tanárral, hogy most azonnal hazahozom és majd itthon gyakorol ha akar, várja anyuka hívását, ha úgy gondolják, hogy a gyerek folytatni kívánja ezt az egészet. Kiléptünk az ajtón, csaj rám üvölt, hogy ő utál, mekkora szemét vagyok, hogy a tanár mellé álltam. Beszállunk a kocsiba, hívja anyukát - miközben kicseng a telefon visítva sikít és hadonászik mellettem, hogy én mennyire nem vagyok normális és gyűlöl - "kisanyám, nem érdekel és még csak meg sem hat, utálhatsz, de nekem attól még nem lesz sem több, sem kevesebb a fizetésem". Anyuka felveszi a telefont, neki is elhadarja a sztorit mekkora szemét vagyok, majd hozzáteszi hogy a hegedűtanár halálát kívánja és azt akarja, hogy én most azonnal hazamenjek Magyarországra és soha többet ne jöjjek vissza. Majdnem válaszoltam neki, hogy örömmel megtenném, de még itt maradnék egy négy hónapot, csak és kizárólag azért, hogy ne neki legyen igaza. Hazaértünk, rávágtam a kocsiajtót, ezek után még körülbelül fél órán keresztül üvöltött az anyjának a telefonban (...)
Idilli kis késő délután volt, de azt kell mondjam már nem is érdekel az egész. A csaj sem, anyuka sem. Nekem még van itt egy kis időm, dolgozom és teszem amit kell, aztán elmegyek, de úgy, hogy vissza sem nézek majd. Talán soha többet nem fogom látni őket, de ők itt maradnak egymásnak - anyuka aranyos meg több jó pillanata van, de a 13 éves neveletlen lányával már nem sok mindent tud sajnos kezdeni. Igaza volt Adrijananak - a csajnak egyszerűen nincs modora, de érzései sem nagyon és ha így folytatja rettenetes felnőtt lesz belőle. De erre megint csak azt tudom mondani, hogy "it's not my business". De...majd emiatt hergelem fel magam és tépem ki az összes hajam még őszig, nem? Naná, hogy nem. Kemény nyárnak nézek elébe, lesznek harcok már most látom, de megbirkózok mindennel.

A napomon viszont dobott két kellemes kis képeslap, az egyik egyenesen Olaszországból, Bolognából érkezett egy másik sorstárstól, Angitól:

                                                           Nagyon szépen köszönöm!

A másik pedig a "szívem csücskéből", szeretett városomból, Münchenből, Anditól:

Megmondom őszintén küldtek már sokan Bajorországból lapot, de ez iszonyatosan tetszik, még ha egy csöppet "giccses" is. Ezen minden rajta van! Szintén nagyon szépen köszönöm!

Hogy folytatódjon a "szuper" délután és este, kiderült a rendőrségi jelentésből, hogy a balesetet okozó csaj úgy gondolta, jó móka lesz kamuzni és azt "füllentette", hogy először én mentem bele az előttem lévő kocsiba, majd mivel ő nem tudott megállni, ő belém. Azt hittem ott helyben elájulok, amikor ezt anyuka közölte velem. Jó nagy ramazúri van emiatt is, már anyuka fel is hívta az egyik ügyvéd rokonát, hogy mit lehet tenni, mivel ez az egész most úgy van feltüntetve, mintha én lettem volna a hibás. A helyzet jelenlegi állása szerint vissza kell majd mennem a rendőrségre, hogy újra elmondjam mi történt - de kérdés, hogy hisznek e majd nekem, hogy most hirtelen meg akarom változtatni a jelentést. Nem is érti senki, hogy mi folyik itt, annyit tudok, hogy a szédült tyúk miatt, aki vezetés közben smsezett és totál nekünk jött, nem akarok 500 dollárt kifizetni és szívni mint a torkosborz. Őszintén remélem, hogy megoldódik az ügy, most még kicsit idegeskedhetek emiatt is.

Láthatjátok, hogy itt sem egyszerű az élet. Nem is tudom...itt tényleg olyan az életem, hogy fantasztikus dolgokat kapok, megismételhetetlen pillanatokat élek át és olyan helyeken járok, ahova más csak vágyakozik...aztán a következő pillanatban meg csőstül jön a baj. Már vigyorgok ezen is, úgyis tudom, hogy ez így is lesz még itt a hátralévő időmben, aggodalomra semmi ok. Ha az élet ad, akkor vesz is el néha egy kicsit, de ha el is vesz egy kicsit, utána ad is bőven.

Még szerettem volna kicsit visszatérni az előző new yorki és kanadai bejegyzésekre. Sokan írták a new yorki metrós képek után, hogy "úristen, mi ez, de mocskos, milyen piszkos, meg a patkányok, meg a minden..." - nekem is ez lett volna az első reakcióm, ha másnál látom. Talán mégis volt némi fogalmam, hogy nézhetnek ki a metrók New Yorkban. Összehasonlításképpen itt van három kép, hogy tavaly hol metróztam:

                                                              München - Münchner Freiheit

                                                                   München - Karlsplatz

                                                           München - Marienplatz

De tudjátok mit? Müncheni "csini" metró és aluljárók ide vagy oda - amik persze elmondhatatlanul hiányoznak! -, de én imádom a new yorki metrókat és aluljárókat. Mindenféle kosszal, büdössel, kis patkánnyal együtt, na meg a félelemmel, amikor egyedül ácsorogsz csak a peronok mellett. Egyszerűen ennek olyan "varázsa" van - ez most piszkosul hülyén hangzik tudom, hogy nem lehet nem imádni. Értem már Juca miről beszélt annó... ;-)

Szeretném megragadni az alkalmat és megköszönni mindenkinek a sok kedves sort és a kanadai képek dicsérgetését, ezek mindig szuper visszajelzések nekem, hogy valahol jó az, amit csinálok. Tudom, hogy sok helyre mondtam már azt, hogy "ezt is mindenképpen látni kell, meg azt is mindenképpen látni kell", talán túl sokat ígérek már, de örömmel olvasok egy-egy hozzászólást, amikor írjátok, hogy a bejegyzésem is szerepet játszott abban, hogy mondjuk Kanada vagy Chicago is felkerült arra a bizonyos bakancslistára. Olyan nagyon szuper érzés ez, hogy azt elmondani sem tudom.

Szép napokat mindenkinek - itt eléggé kánikulázunk már a héten, röpködnek a 29-33 fokok, csudajó!
:)

Kanada-túra, 3. nap

No igen, a harmadik napon már némiképp nehézkesebben ment a reggel 5-kor való ébredés, de hát mit volt mit tenni ugyebár...5:45-kor már a buszon fészkalódtunk, de amint elindultunk szerintem mindenki mély álomba szenderült ismét. Nagyjából két és fél óra buszozás után érkeztünk meg a Thousand Island-hez (Toronto, Ezer-sziget), amely több kis szigetcsoportból áll, az USA-Kanada határon helyezkedik el, az Ontario-tó északkeleti sarkában, a Szent Lőrinc-folyó mentén. Gyönyörű kis hely ez, olyan szigeteket képzeljetek el, amelyeken szinte csak egy-egy házikó, kulipintyó, kégli, villa, nyaraló árválkodik. A házikótól stég vezet a folyóhoz, a stég végében pedig motorcsónak áll - vagy akármi. Vízen használatos eszközök, ez a lényeg. Filmekben szintén sok ilyen házikót látni, csodálatos volt az egész.

Ismét egy hajókázós túrán vettünk részt, amely nem volt több másfél óránál, de alaposan bejártuk az egészet. Volt sziget, amin mesebeli kastélyhoz hasonló tákolmány is volt, láttunk sok-sok érdekességet, a nap sütött, hajónk pedig szelte a vizet.
Amint megkezdtük túránkat, kaptunk reggelit is - rántotta, croissant, mini kolbász, dzsem, vaj, tea, kávé és narancslé. Finom volt, csak nekem kevés.

Bámultuk a tájat, a vizet, készítettünk sok képet, játszottunk Titanicosat, majd délelőtt 11 körül kikötöttünk és újra a szárazföldet tapostuk.

Illemhelyiségek megrohamozása, utolsó dolgok elintézése, majd megkezdtük buszos túránk utolsó szakaszát - a 7-8 órás utat, amely alatt ismét New Yorkba érünk. Nem tudom miért, de féltem ettől az úttól, hogy majd kiakaszt a sok buszozás és félholtan esek haza vasárnap éjjel, de meg kell mondjam őszintén, semmi bajom nem volt és még úgy igazán fáradt sem voltam. Sokat tudtunk aludni a buszon, tartottunk pihenőket is és minden tökéletesen lezajlott. A kanadai határon várnunk kellett visszafele, elég sokat. Ugyanis két indiai kinézetű barátunknak nem volt meg az egyik baromi fontos pecsétje - az, amelyikkel kapcsolatban lelkünkre kötötték, hogy ne hagyjuk el a new yorki repteret anélkül, mert körülbelül az az életünk. Vámos leszállította őket a buszról, ügyintézés következett, de nem telt bele háromnegyed óra és újra üdvözölhettük őket köreinkben. Kínai társaságos buszhoz megszokottan óriási késésekkel számoltam, nincs az az isten, hogy mi este 8-9 óra magasságában ismét a "Nagy Almában" legyünk. Hát tévedtem és kellemeset csalódtam, buszunk pontban este 8-kor megfékelt a new yorki kínai negyedben, lekaptam a bőröndöm és már kapkodtuk is virgácsainkat a másik buszhoz, amellyel Philadelphiába tudok jönni. Elköszöntem Katicától, ő is hazafelé vette az irányt. A buszon gyorsan be is aludtam, de természetesen késésben voltunk, fél percen múlt hogy Philadelphiában lekéssem a hazafele induló vonatom - szimpla 1 órát kellett volna várnom. Hála gyorsaságomnak, erre nem került sor, fél 12-kor már Adrijana, Grace és az ő egyik barátnője vártak a vasútállomáson.

Összegzés:
A februári vakációs hetem után ittlétem három legszebb napját tudhatom magam mögött! Kanada egyszerűen fantasztikus és lenyűgöző. A kínai társasággal abszolút meg voltam elégedve - két dolgot leszámítva. Az egyik a légkondi, amit ugye ha kell ha nem nyomatni kell a buszon, had fagyjon le az összes lábam. New Yorkig már körülbelül úgy ültem végig az utat vasárnap, hogy a nyakamba csaptam végtagjaimat. A másik nagyon zavaró tényező, amely ellen senki sem tehetne soha semmit - az a bandánk összetétele volt. Amint azt már említettem, távol-keletieken, spanyolajkúakon és kínaiakon kívül nem igen volt más. Szerintem már a túl sok buszban együtt töltött órának és összezártságnak köszönhető az, hogy vasárnapra majdnem agybajt kaptam már az összestől és mindenki idegesített. A kínaiak egyszerűen undorítóak - akárhova lépek, akárhova nézek köpnek egyet, étkezési szokásaikon is lenne mit csiszolni és ahogy állandóan magyaráznak, az nekem már sok volt. Jaj, nem is említettem még - az idegenvezetés angol nyelv mellett kínaiul ment, ó anyám az a nyelv...hát ha most nagyon elfogult lennék, akkor azt mondanám, hogy baromi könnyű, éppen hogy csak jól kell tudnod hangsúlyozni hehe. A távol-keleti panjabi barátaink sem voltak túlzottan szimpatikusak - arról nem is beszélve, hogy mindig miattuk késtünk vagy miattuk voltunk "bajban". Egy "excuse me" vagy "thank you" sem sűrűn hagyja el a szájukat. No és akkor a mexikói és dél-amerikai osztag, jaaaajj - kivoltam tőlük is már rendesen...de mondom szerintem ez csak és kizárólag annak köszönhető, hogy túl sokat voltunk egy légtérben. Gondolom ők meg minket szidtak na, mert ez általában így szokott lenni. Túléltük, nem probléma. Mindenkinek ajánlanám az ilyen és hasonló utakat, kedves itt tartózkodó au paireknek pedig előszeretettel tudnám javasolni Kanada megtekintését és a Niagara-vízesést. Én mondom, vétek lenne kihagyni. Oké, tudom hogy már így is túl sok mindent ajánlottam talán, de Kanada tényleg egyedülálló és nagyszerű. Nem hittem volna, hogy Torontot is lesz alkalmam megnézni majd, de hál' istennek összejött és nem bántam meg. Minden árva fillért megért az egész út.
Most pedig kipipálhatom az utolsó helyet is a "bakancslistámon", amely fel volt írva - már ami a keleti-partot illeti. Minden megvolt amit elterveztem - sőt még olyan is, amit nem. Bónuszként jön majd még pár Atlantic City-s kiruccanás, esetleg egy-egy Ocean City (érkeztek magyar ismerőseim dolgozni, ott laknak és szeretném meglátogatni majd őket). New Yorkban és környékén van még pár dolog, ami a közeljövőben mindenképpen megtekintésre kerül, és most jött el az a pillanat, hogy tényleg minden vagyonom már csak az utazós hónapomra teszem félre - mondjuk eddig is igyekeztem, nehéz...de mondhatni egész szépen haladok.

Csekkoltam az útlevelem, legutoljára február 25-én kaptam pecsétet, amikor a Bahamákon jártunk, a mostani pedig május huszonötödikei dátummal szerepel a papíroson. Itt létem alatt kétszer jártam külföldön - ez is hihetetlen, korántsem terveztem ennyi mindent.
No, de Kanada...mit is írhatnék?...Talán azt, hogy ismét ott hagytam valahol a szívemből egy darabot? Mert így van...és nem is kis darabot. Döbbenetes, hogy ezt mondom, de nekem Kanada sokkal jobban tetszik, mint Amerika. Ezt sem hittem volna, hogy egyszer ilyet kijelentek. Három napot töltöttem ott, de egyszerűen még így is rossz volt visszajönni - oké, nem vagyok annyira megzuhanva, mint mondjuk Miami után, de merőben más ott minden és nekem jobban tetszik, ezen nincs is mit szépíteni.
Egyszerűen én másnak láttam ott az embereket is, tetszik hogy ott 19 éves kortól már "nagynak" számítasz,  tetszenek a tájak, a városok, a helyek. Tetszett Toronto. Imádtam, hogy rengeteg ember biciklizett és nem mindenki a kocsiban pöffeszkedett. Tetszettek a zöld övezetek, ahova az ember kiül, kifekszik grillezgetni, sütögetni, sportolni vagy csak fetrengeni a fűbe barátokkal, családdal, szomszéddal, kutyával, akárkivel és akármivel. Nekem az a meglátásom, hogy itt ilyen nincs...itt mindent túlbonyolítanak vagy túlpörögnek, és mindig mindenből csak a legjobb meg a legdrágább kell. Megfogott Kanada egyszerűsége, sokkal szabadabbak arra az emberek, nincs ennyi sok szabály, mint itt Amerikában. Nem tudom ezt jobban megmagyarázni, jobban tetszik és ennyi. Én komolyan mondom nem is értem, miért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy csak és kizárólag az USA-ban legyek au pair hehe...na jó csak viccelek ám... ;-)
Ennyire jött be Kanada és bármikor szívesen vissza is mennék, ezért mondogattam annyira, hogy aki még most készül ide au pairnek vagy itt van és még nem tudja mit kezdjen a drága szabadnapjain majd, hát tessék célba venni Kanadát! Maga a Niagara-vízesés is megér egy misét, de ha már ott vagytok akkor én a helyetekben nem hagynám ki Torontot sem.
Hát így zártam ezt a három napos kis kiruccanást, itt létem második legszebb vakációját - szuperül éreztem magam és ismét életre szóló élményekben volt részem, magam sem hiszem el hogy milyenekben...totál oda vagyok meg vissza!

És hogy mire értem haza...?
Adrijana, Grace és a kiscsaj egyik barátnője fogadott a vasútállomáson, a leányzót cseppet sem érdekelte milyen volt az utam, kiabált kettőt hogy "Vivien, Vivien" aztán viszontlátásra. Adrijana mesélt kicsit, ahogy hallottam elég őrült napjuk volt, majd amikor kettesben maradtunk annyit mondott, hogy borzasztóan sajnál engem, amiért ilyen gyerekkel kell naponta megbirkóznom és dolgoznom, szó szerint azt mondta, hogy "borzalmas" a csaj, nincs modora és nincsenek érzései sem...egész álló nap bunkózott és kiabált Adrijanaval a kutya miatt meg minden miatt, amikor Adrijana haza akart menni, megölelte volna Gracet, de a csaj besprintelt a házba és ott hagyott csapot-papot. Égett pofim rendesen és emiatt most egy kicsit rosszul is érzem magam, de őszintén szólva nem hittem volna, hogy majd 24 óra leforgása alatt ennyire ki bírja majd akasztani a drága segítségemet. Mindegy, ez ellen már senki nem tehet semmit, viszont a csajnak örök hálám és hatalmas szívesség amit tett, jövök neki egyel, csupa szív ez a lány, nagyon megszerettem komolyan mondom. Idejön vasárnap, szívét-lelkét kiteszi és akkor a drága "lányom" itt pöröl vele egész nap, el tudom képzelni mi hisztiket levágott a kutya miatt is. Ugyanis Adrijana kivitte a kutyát, hogy az elvégezze dolgát, de néha kibújik a nyakörvből, ment Grace és az utca kellős közepén leüvöltötte szegény csaj fejét, hogy "mit tettél? elvesztetted a kutyámat?" - úristen...na mindegy, túlélte végül is mindenki ezt a napot, ez van.

Amikor beléptem a szobámban viszont ez fogadott, mindig öröm ilyenre hazaérni:

                                                     köszönöm szépen Drága Kittikém!!

Jajj, és még egy szuper dolog történt - lehet hogy csak én kerítek neki túl nagy feneket, de akkor is boldogsággal tölt el, hogy...múlt héten írtam emailt a volt német családomnak és csütörtök éjjel, a Mekiben olvastam a választ, miszerint éppen ők is a napokban emlegettek engem, mi lehet velem, hogy vagyok és meséljek magamról kicsit, hogy megy itt a sorom. Ők is írtak magukról, minden príma és szuper, éppen Párizsba mennek pár napra, és hétvégén pedig az előttem lévő orosz au pairrel és a barátjával grilleztek náluk. Jaaa, és szeptembertől újra szükségük van au pairre - ezen nagyon meglepődtem. A mostani évet kihagyták, utánam már nem ment senki, de ősztől a nagyfiú másik suliba megy és gondolom lesznek változások is. Nagyon szeretném meglátogatni őket, ha novemberben kimegyek Németországba és meg is fogom őket. Hiányoznak és komolyan mondom mindenféle vicc nélkül (bár aki olvasta a német blogom, annak ez most talán fura lesz), de volt itt három családom már és egyik sem ér fel az egykori német családommal, de még összegyúrva sem!

Ajj lassan irományom végére érek, áldom az eget hogy ma ünnep volt és itthon lazsálhattam egész álló nap. Kint 33 fok tombol és este 7 óra van, nem semmi...végre megjött a nyár talán.
Grace ugye holnaptól itthon van, de mivel a család egész nap a lovardában van és nem láttam még őket, így nem is tudom mi lesz most a terv az elkövetkezendő pár hétben, amíg nem megy megint suliba június végén. Hát akkor kezdjük meg a hetet és reméljük a legjobbakat...

Remélem tetszettek a képek és a beszámoló, persze élőben átélni mindezt teljesen más volt. Szívem egy része Kanadában maradt, talán egy napon majd visszatérek még. Addig is keleti-part mögött hatalmas pipa a listámon, innentől majd más vizekre evezek... ;-)

Kanada-túra, 2. nap

Szombaton reggel 6-kor volt ébresztő, úgy aludtam mint a bunda - bár idegen volt a hely, egyszer sem keltem fel és esküszöm rég aludtam ilyen jót. Gyorsan összekaptuk magunkat, majd otthagytuk imádott kis hotelünket és buszunk ismét a Niagara-vízesés felé vette az irányt. Már eleve is a szombati program ígérkezett elsöprőnek - Starbucksban indítottuk a napot reggelivel, majd 9 körül vízre szálltunk és behajóztunk egészen a vízesésekig.

Mindenkinek ismerősek lehetnek a képek - sok ember kék esőkabátban ácsorog a fedélzeten és bámulja a hatalmas vízzuhatagot. Azt hittem nem leszünk annyira vizesek, de amint közelebb mentünk beterített minket az egész mindenség, az esőkabátom nyakamba csapta a szél (az erő), szegény kis fényképezőgépem is megsínylette a dolgot és mindenki úgy nézett ki mint az ázott verebek. Pár kép azért így is született, csak a miheztartás végett. Mindig is hatalmas álmom volt, hogy majd én is ott állhassak azon a hajón, abban a nagyszerű esőkabátban, vízzel beterítve - és íme ilyen az, amikor teljesül egy álom:

Lenyűgöző volt az egész, megint olyan szavakkal leírhatatlan dolog ez. Jönni kell és látni, mese nincs!
Hajókázás után megüresedett egy szabad óránk, mivel a csoport nagy része részt kívánt venni egy IMAX filmvetítésen a Niagara-vízesésről, mi úgy gondoltuk addig vásárolunk szuveníreket. Jobbnál-jobb dolgokra akadtunk, legszívesebben hoztam volna az egész bazárt úgy ahogy volt, de pénztárcám némiképpen határt szab ilyen esetekben a túlzott költekezésnek.

Néhány dolgot azért így is sikerült beújítani, majd sétálgattunk még kicsit Niagara Falls városában, 11 óra előtt nem sokkal pedig gyülekező volt összerendelve a buszhoz, mivel a következő állomás nem volt más, mint a vízesés mellett lévő Skylon Tower a maga kis 160 méteres magasságával. Cél a következő: ebédünk elköltése odafent - ahol már tényleg csak a madarak szállnak, miközben a torony teteje forog, a jónépnek pedig jó ha el nem akad a falat a torkán attól a látványtól, ami az üvegablakokon kinézve fogadja. No igen, jóllehet talán most következik majd a nap fénypontja, a csúcs.
Állunk, álldogálunk a liftre várva - jó hosszú a sor, Katica szól, hogy "jéé, ott van David Hasselhof" - nézek oda, mondom biztos az egyik Starbucksos figura dettó úgy néz ki vagy valami. Abban a szent minutumban földbe gyökerezett lábam, ugyanis elsuhant mellettünk David Hasselhof a maga tökéletes, élő mivoltában, ott volt fehéren-feketén és egyedül mi vettük őt észre. Mivel a sorból nem állhattunk ki, ő pedig elment így nyugtáztuk az egészet azzal, hogy valószínű bizonyíték nélkül senki sem fog majd hinni nekünk, hogy kit láttunk, majd viccesen még meg is jegyeztük, hogy mekkora poén lenne, ha mondjuk az asztala a mienk mellett lenne odafent és őt bámulhatnám a csodás panoráma mellett...
Aztán jött a lift, felmentünk a toronyba...
Kaptunk egy jó kis asztalt (igaz, hogy sajnos nem az ablaknál), természetesen nekiálltam őrülten fotózni, mert ami elénk tárult kép, az valahogy így festett:

Szent isten!! Még szinte mindig nem hiszem el, hogy tényleg ott voltam. Gyönyörű az egész, egyszerűen mesés. Soha nem hittem volna, hogy majd valaha ilyenben részem lesz - a Niagara-vízesés felett ülök, egy forgó toronyban, eszem a kis salátám, kinyílik a lift ajtaja és kilép rajta David Hasselhof, majd rohan az ablakhoz - tőlünk három méterre - fényképezni ő is. Na nekünk több sem kellett, odébb tettük magunkat és ha Katica nem lett volna ott, akkor én tuti nem merem megkérdezni, hogy ugyan vállalna e velem egy közös fotót...

                                                             David Hasselhof és jómagam

Úgy higgyétek el, hogy az égvilágon senkinek fel sem tűnt, hogy ki van ott...az emberek nyugodtan üldögéltek és eszegettek, mintha mi sem történt volna. Mi voltunk az elsők, akik lerohantunk, majd utánunk a személyzet, aztán el is tűnt az egykori Baywatch "fiú". Igen persze, kicsit megöregedett már meg van vagy két méter magas is, de azt hiszem azért ő egy olyan akárki, akivel mindenki szívesen fényképezkedne. Mondanom sem kell, hogy utána totál extázisba estem és remegtem mint a kocsonya - elmondhatatlan az az érzés, amit akkor érzel, amikor egy híresség oldalára odaállhatsz vagy éppen hozzá szólhatsz. Tudom, hogy ők is csak emberek, na de kérem...azért egy ilyenre mindig is büszke leszek. Mert hát mennyi az esélye annak, hogy egy kanadai buszos túra alkalmával a Skylon Tower tetején belefutok David Hasselhofba?!
Előre várom a jövő májust, mivel nagyon úgy fest, hogy nekem minden évben kijut egy különös találkozás valakivel, és mindig májusban. Csak szeretném megmutatni a tavalyi év termését:

                              jókor jó helyen - 2011. május, München - Diego Maradona és jómagam

Ez kellőképpen megadta a löketet a napnak - na nem mintha magától nem indult volna be nagyon, elköltöttük fenséges ebédünket és bambultuk a panorámát. Isteni saláta volt az előétel, aztán csirke jött krumplival és brokkolival, majd vanília fagyi ribizlis öntettel. Ez is megért minden pénzt és megint eszembe jutott, ott akkor fent, hogy te jó isten, itt ülök (hol ülök?) 21 évesen és eszegetek, és most készült közös képem David Hasselhoffal. Hiába is magyarázom ezt, aki nem élt már át hasonlót, az most csak furcsán csóválja a fejét, hogy vajon mit akarok ebből kihámozni. Egyszerűen csak csodálatos az élet, meg azok a dolgok amik történnek velem - hihetetlen.

Tornyot elhagytuk olyan délután 2 körül, utunkat Kanada legnagyobb városa, Toronto felé folytattuk. Másfél órás volt az út, ha jól emlékszem aludtam egy keveset. Az első kép, ami Torontoban fogadott, az ez volt:

Már az első öt percben beleszerettem a városba, csodaszép nyári idő fogadott minket, leparkolt a busz közel az Ontario-tóhoz, a kikötő mellett, majd ismét hajóra szálltunk és egy bő egyórás hajókázáson vettünk részt. A hajón szólt a zene, szuper volt a hangulat és elénk tárult eme fantasztikus város:

Apró szigeteken emberek verődtek össze, sütögették pecsenyéjüket, kis nyugszékeken pihengettek, a gyerekek futkostak, rengetegen bicikliztek, de láttunk kajakosokat és kenusokat is. Imádom Torontot! A maga egyszerűségével, a felhőkarcolóival és a sok biciklissel együtt. Ott nem lusták elővenni azt a bizonyos kétkerekűt sem.
Hajókázás után jelenésünk volt a CN Towerben - igen, egy újabb torony. Ez Kanada nemzeti tornya, amely 2007-ig a világ legmagasabb épülete volt a maga 553 méterével (ma már azt hiszem egy Ázsiában található torony viseli a világ legmagasabb épülete címet). Észak-Amerikának azonban máig is ez a legmagasabb épülete, ezután szorosan halad a chicagoi Willis Tower, amit szintén volt alkalmam megmászni, de előre mondom nektek, hogy a harmadik legmagasabb is meglesz, ősszel... ;-)
Nos tehát, baromi sok időt kellett sorban állni a lifthez, előtte persze túlestünk ilyen-olyan biztonsági átvilágításokon is, más szót pedig a francián kívül alig hallottunk. Mögöttünk egy francia pár állt a sorban, nagypapával és amikor bemondtak valamit angolul, akkor elkezdték mondani hogy "franciául, légyszi!"- nem voltak szimpik. Imádom a francia nyelvet, de amit a nép magáról képzel az nekem sok. Liftbe szállás előtt magunk elé engedtünk egy idős nyugdíjas házaspárt, akik a mi buszunkkal utaztak és az előbb említett francia perszóna beszólt nekik, hogy mit képzelnek hogy előre mentek, ők is kivárták a sorjukat és a többi...kedvem lett volna leosztani őket, de sajnos nem teheti az ember. Így hát magyarul küldtük el őket párszor melegebb éghajlatra.
Aztán felértünk a toronyba, a kilátás magáért beszél, azt hiszem ehhez semmiféle hozzáfűznivaló nincs:

                         Észak-Amerika legmagasabb épületének tetején, 342 méter magasan:

Próbálták utánozni és pár éve kialakítottak itt is egy üvegezett részt, amire ráállsz és alattad nincs semmi - avagy az utca embere szaladgál, hangya módjára, 500 méterrel lejjebb. A chicagoi azért durvább volt, mivel ott teljesen ki is lehetett állni az üvegbe, amíg itt csak ráállsz. Első körben még minden bajom volt, egyre csak nézegettem lefelé, hogy mondom atyagatya...nem biztos, hogy ez itt most nekem menni fog...Aztán legyőztem határtalan tériszonyom és ráálltam arra az üvegre. Sőt mi több, le is ültem, későbbiekben pedig még feküdtem is rajta. Azt nem bírom csak, hogy mellettem a pöttöm gyerekek és a bátrabbak ugrabugrálnak, fekvőtámaszoznak, meg úgy pózolnak mintha legalább a szilárd talajon ülnének, nekem meg remeg mindenem mint a nyárfalevél. De, jelentem túléltem és máig is bánnám ha nem ültem volna rá arra a fránya üveglapra.

Miután elkészítettük a csodás fényképeket, buszunk a City Hall felé vette az irányt, ahol kaptunk bő 15 percet, hogy körbeszaladjuk és pózoljunk. Megjegyzem; a torontoi City Hall sokkal szebb, mint a philadelphiai. Engem lenyűgözött ez a város teljesen, szép a downtown, nyüzsgés van, de mégis olyan rend és tisztaság, mint amilyet én Philly és New York után már nem is nagyon vártam...

A vacsoránkat a kínai negyedben költöttük el, nagyon finomakat ettünk, de még finomabbakat ittunk.

A hely nagyon kellemes és kis hangulatos volt, a kiszolgálás első osztályú és pazar. Kínai srác vigyorgott ha kell, ha nem - olyan beleadom szívem-lelkem típus.
Ezután az aznapi hotel felé vettük az irányt, nagy-nagy reményekkel már ugye. Meg is érkeztünk olyan este 8 körül, becsekkoltunk, megkaptuk a kis szobánkat, megint beájultunk hogy mennyire jó minden. Lemeóztuk gyorsan a medencét, a külső medencét, a kiülős székeket, a bárt, az éttermet, volt lagzi is zenebonával - mennyország volt kéremszépen. Kiültünk a kinti medence mellé, képeken majd láthatjátok, hogy totál olyan, mint a filmekben - két szintes kis épület, természetesen középen a medencével.
Aztán gondoltunk egyet és a bár felé vettük az irányt, Katicának egy Long Island Ice Tea, nekem pedig egy Tequila Sunrise dukált, ennyit mi is megérdemlünk. Első eset volt, hogy kérték, igazoljuk hogy elmúltunk e már 19 évesek, ugyanis Kanadában annyi a korhatár, attól kezdve felnőtt vagy jejejeje :)
Előkutattuk a passportot, megkaptuk a lötyit, majd kivonultunk és leültünk a medence mellé és elszopogattuk italunkat. Jóval éjfél környékén járhattunk már, mivel tudomásunk volt róla, hogy reggel 5-kor ébresztő van, így jobbnak láttuk visszavonulót fújni. Összességében amúgy pazar kis este volt, a hotel vitt mindent, a kiszolgálás szintén, röhögtünk egy csomót és szuperül éreztük magunkat. Éjfél körül estünk ágyba...

                                                                    bye-bye Toronto...