Elmúlt a nyár

Hmm...az augusztus utolsó napjai...Mit is mondhatnék?...
Az idei nyárból sajnos én nem sok mindent érzékeltem - annak ellenére, hogy az egyik vakációs hetem most volt és voltam kétszer-háromszor az óceánnál is. Dolgoztam, és azt sem mondhatnám hogy a család megkönnyítette a mindennapokat. Talán az augusztus sikerült a legjobban...nem is tudom...
Vártam az őszt és lassan beköszönt. Augusztus utolsó napja van, harmincegyedike. Had ragadjam meg az alkalmat és köszöntsem Anyukámat neve napján - Isten éltessen sokáig Anya! :-)

És íme, holnap új hónapot írunk, végre eljött a szeptember. Előreláthatólag elég sok mindent tartogat számomra még ez a hónap, nincs olyan hétvége, amelyen majd ne történne valami "izgalmas", hétköznapokra is bőven kijut majd a jóból, de ennyire nem is szaladnék előre. Regélek inkább a nyár utolsó napjairól...

A hétvégén lazsálós történetekkel nem untatnám itt most a nagyérdeműt - pihentem ezerrel, filmet néztem, magyaros ízekből gyártottam magamnak kaját, beszéltem sokat az otthoniakkal, vasárnap lehúztam egy óra melót (csak vezetés) és aludtam mindkét nap délelőtt 11-ig. Jól kihasználtam a két napot, mert egy ideig most ez volt az utolsó ilyen itthon ülős móka...nagy dolgokra nem kell gondolni, csak éppen szétnéztem a naptárban és kapásból minden hétvégére jut valami - de hát milyen is legyen az utolsó teljes hónapom, nem igaz?!
Talán egy dolgot tudnék kiemelni a hétvégével kapcsolatban, amire most azért elég büszke vagyok:

Több mint 15 km-t sikerült egy huzamban lefutnom, megállás nélkül, 1 óra 20 perc leforgása alatt. Soha nem futottam le még ennyire hosszú távot, megállás nélkül. Hetti néni (volt tesitanárom most lehet hogy büszke lenne rám...)
Nem mondom, hogy ugyanolyan jól esett mint a 10 km pár nappal azelőtt, de úgy indultam el azon a szombati délutánon, hogy ha törik ha szakad, meglesz az a 15 km. A tizedik után azt hittem végem van...nem éreztem a lábaimat és minden egyes méter egy kínszenvedés volt...körülbelül 1 km-en keresztül volt ez így...aztán a tizenkettediknél azt mondtam, hogy ha már ennyit bírtam, akkor naná hogy nem pont most fogom feladni, így legyűrtem még a maradék hármat, majd leálltam. Amint beléptem a házba, feltéptem a hűtő ajtaját és egy húzásra magamba döntöttem egy liter vizet, majd ledőltem az első utamba akadó ülő/fekvőalkalmatosságra. És tudjátok mit vettem észre? Hogy sós volt az egész arcom, egyszerűen elborította a só a képem...hihetetlen miket bír produkálni a testünk egy ekkora megerőltetés után. Aztán mint a 'nagymamik', vettem egy hidegzuhanyt, főztem egy jó kis hazai teát, majd befeküdtem filmet nézni - alig volt olyan testrészem, amelynek létezéséről fogalmam volt, szinte alig éreztem a lábaimat is. Később aztán utánanéztem, hogy mit is jelent egy ekkora megterhelés az emberre nézve...és hát nem voltam elragadtatva az olvasottaktól. Hosszú távon abszolút nem egészséges olyan nagy távokat lefutni. Azt mondom jó a kondim, mivel minden nap futok...de mióta Amerikában vagyok, én csak 3-5 km-es távokhoz vagyok szokva, és azt hiszem ez most így sok volt. Vasárnap nem is mentem, nem akarok világcsúcsot dönteni sem és megfogadtam magamnak, hogy most kicsit visszaveszek. Hétköznapokon már csak 5 km-t futok (egy héten egyszer 10 km-t), viszont egy célt kitűztem magamnak - míg még Amerika földjén vagyok, lefutom a 21 km-t, avagy a félmaratoni távot is. Ne is mondjatok semmit sem - kigondoltam és megcsinálom, véghez viszem. Ilyen vagyok és nem tehetek róla. Utána tényleg leállok majd, és döntögetem a saját kis rekordjaimat - maradok az 5-10 km-es távokon. De nekem az a 21 km kell...valószínűleg jövő hétvégén lesz majd a napja, talán szombaton. Addig edzem magam és készülök...belehalni nem fogok és utána csudajó érzés lesz majd.

A hétköznapokról sem kell, hogy sok szót ejtsek...egyre boldogabb vagyok azzal a tudattal, hogy jövő héten ilyenkor már javában suliszezon lesz újra. Ha vannak is viták/veszekedések a családdal, az szinte mindennaposan már csak a pénz miatt van. Hétfőn Gracet és barátnőjét is el kellett vinnem a lovardába, majd anyuka utasítására megálltunk egy szendvicsezős helyen ebédelni. Természetesen nem kérdezték meg kérek e valamit, álltam ott mint a félbolond. Fizetésnél Grace rám kiáltott (szabályszerűen), hogy segítsem már ki, mert nincs nála annyi, amennyi kell. Odaléptem és azt kamuztam, hogy nincs nálam pénzt...barátnője kisegítette. Aztán ismét hozzám fordult és elkezdett üvölteni velem, hogy nekem kell gondoskodnom arról, hogy ő mindig mindenhol megkapja amire vágyik, én vagyok az akinek gondoskodnia kell mindig a pénzről és nekem kell fizetnem ha enni óhajt. Elfutotta az agyam a méreg, majd közöltem vele (akkor már én sem éppen halk hangnemben) hogy "arany életem, abszolút nem vagyok köteles fizetni az ellátásod, de ha te erről nem tudsz, akkor nagyon szívesen megmutatom a szerződést" - erre lehajtotta a fejét és elhallgatott, majd odamondott még valamit és a barátnője csillapított rajta, hogy fejezze be. El is csodálkoztam, meg kell mondjam az a csaj is fura nekem (még mindig azt mondom, hogy nem ilyen voltam 13 évesen), de sokkal normálisabb mint Grace. Tényleg mindent megköszön és normálisan megkér mindenre, ha vitám van a csajjal, akkor közbeszól és még nekem ad igazat. Azt hiszem, itt mindenki más gyereke sokkal jobban nevelt, mint az enyém. Leültünk, elfogyasztották az ételt (3/4-e körülbelül a kukában landolt), majd fogtuk magunkat és elindultunk haza. Ezek azok az esetek talán, amelyekre már nem csodálkozom rá, mivel mindennaposak. Különösen nyáron volt ez rosszabb, hogy ha mondjuk mentünk egész nap és nem volt lehetőségem itthon összeütni valamit magamnak, elvárták hogy akárhol vagyunk, én fizessem a saját részem, holott kutya kötelességem sem!...
Másik dolog kedden történt...reggel anyuka szokás szerint rohan, futva odaszól nekem, hogy Gracenek csak 9-re kell ám a suliban lennie - ah mondom, mennyire nagyszerű hogy fél 6-kor keltem, mert nem tudta közölni velem ezt előző este...különben is az ég áldja meg őket, ezt én akkor hallottam először, hogy aznap Princetonban kezdünk, mert valamilyen edzése van a csajnak. Miután anyuka elment, észrevettem a cetlit ami aznapra volt megírva, és az állt rajta, hogy "Pam felszedése, 5 óra, Southwest" - kérdezem Gracet, hogy ez mégis mi a fityfene, mire tök természetesen közli velem, hogy "ja, majd lovarda után el kell mennünk a reptérre, mert jön anyu húga és fel kell vennünk, itt lesz nálunk egy hétig" - igen?! Nagyszerű ez is végül is, hogy anyuka egy szóval nem mondta és úgy tudom meg, hogy ha rákérdezek...nem arra van szükségem, hogy a számba rágjanak mindent, de hogy miért nem lehet előtte nap közölni a másnapi tervet arra még nem jöttem rá...ezek nagyon szeretik ezt űzni - rendezetlenség és káosz mindenhol. Bevallom, lehet a németek túlzott precizitása miatt olyan éles ez a váltás itt nekem, de én sem tudnék így élni és igen is szeretem tudni, hogy mi a dolgom másnap.
Kaptam egy 20 dolláros és két darab 5 dolláros bankót arra a napra - kérdezem Gracet benzinre van e?! Válasz; igen. Princetonban csücsülök éppen, amikor jön az sms anyukától, hogy menjek el a Wawa-ba mielőtt felveszem a csajt és vegyek neki ilyen meg olyan szendvicset, nem lehet több 5 dollárnál. Oké, mondom akkor máris csak 25 dollárért tankolok engem aztán nem érdekel, de nem fogok a saját pénzemből ebédet venni a gyereknek. Lehet, hogy én vagyok a sóher, de náluk jobban biztosan nem. Persze rólam semmit nem írt, mit ehetek, mit vehetek és a többi...direkt írtam neki, hogy akkor a maradék 25 dollár mire? Jön a válasz, hogy mind mehet benzinre...persze mert az au pairnek nem kell ennie, ugye. Tudtam, hogy este fél 7-nél előbb nem érünk haza, reggel fél 7-kor ettem reggelit. Felhúzott anyuka, nem is tagadom. Roppant egyszerű dolguk van így velem...ideges voltam, egyből beszéltem (már a lovardából) szüleimmel, akik szintén annyira felhúzták magukat, hogy eljutottak arra a szintre, hogy azt mondták, azonnal írnak egy üzenetet magyarul anyukának, de abban lehet nem lesz köszönet. Igen, tudom hogy segíthetnék magamon, mivel vehetnék magamnak kaját, senki nem mondta, hogy "éhen kell halnom" vagy koplalnom kell. De ha abban a szerződésben benne foglaltatik, hogy ő köteles engem ellátni, akkor miért smucigoskodik ennyire...nem értem...Szerencsére anyukával csak üzeneteken keresztül kommunikálunk általában, a nagyobb harcokat a lányával vívom meg, aki szinte már naponta úgy beszél velem, mint akit a nem is tudom honnan rángat...Lekezelő, flegma, nem bír válaszolni semmire, kioktat és fellengzően beszél velem, mintha ő lenne a kiskirály...fogalmam sincs mit képzel magáról, de ezt a bunkó stílust egyszerűen nem bírom elviselni és állandóan rászólok, hogy vegyen vissza, velem ilyen hangnemet nem fog magának megengedni, mert higgye el én is megtehetném (csak ugye itt "hallgass" a neved)...

Lovarda után szinte alig értünk a reptérre (akkor aznap már letekertem vagy 200 mérföldet!), ráadásul Pam (anyuka húga) gépe 25 perccel előbb landolt (Texasból érkezett egyébként). Amikor kilépett az ajtón, azt hittem a host anyám látom - szinte kiköpött másai egymásnak, hihetetlen az egész. Elsőre nem volt túlzottan szimpatikus - engem nagyjából teljesen ignorált, egész úton telefonált és nem kérdezett egy árva szót sem (mondom akkor biztos mindent tud rólam hehe). A reptéren a parkolást természetesen (?) én fizettem - ez is nagyon remek. Először az egyik Whole Foods-ba mentünk, kellett pár alapanyag a vacsihoz...ugyanis mint megtudtam hazafele az úton, a kocsiban, este 6 körül...anyuka aznap is 24 órázott, így Pam-en volt a sor, hogy valamit rittyentsen vacsorára. Jó tudni azért, hogy host mami aznap is 24 órában nyomja - ismét hálás köszönet, amiért ezt velem is közölték. Csináltunk egy stopot a boltnál, bevásároltunk (nem sok mindent), majd jöttünk haza és Pam egyből nekiállt főzni. Én szívélyes engedelmével már vedlettem is át, majd csörtettem ki futni. Mire visszaértem, az asztalon barna rizs fogadott, valamint fokhagymalében úszkáltak a garnélarákok, mellette paprika, spenót és spárga. Ja, hogy vendég van a háznál? Veszem észre...meg is rohamoztam az asztalt, befaltam mindent, mennyei eledel. Végre részese voltam egy olyan "családias" vacsinak, ahol a nagynéni abszolút pozitív irányban változott szememben, jót beszélgettem vele. És leszűrtem azt is, hogy ő észreveszi, hogy a host lányommal valami komoly gondok vannak és nem teljesen két lábbal a földön jár. Keményebben odaszólogatott neki, mint például "Grace te nagyon furcsa vagy, Grace ennek így semmi értelme" és a többi...furcsa fejeket vágott, amikor Grace minden ok nélkül elkezdett nyeríteni az asztalnál és dobálta a fejét (haját). Nekem akkor esett le a tantusz, hogy Pam és Patrice valószínűleg ég és föld, ha pedig Grace Pam lánya lenne, akkor feleennyi gondom nem is lenne vele. Vacsora után szépen utasította, hogy most már pedig pakoljon el maga után és segítsen rendbe tenni a konyhát (host anyu ilyet sosem csinál), már éppen csak azt nem mondta ki, hogy ha a lustaság fájna, akkor valószínűleg ordítana. Szemét vagyok vagy nem vagyok szemét, öröm volt nézni, hogy valaki végre egy kis illemre tanítja a "kisasszonyt".

Szerdán - egy kis kedd esti és szerda reggeli kavarodás ellenére - szabad voltam mint a madár. Anyuka tesója reggel közölte ezt velem, majd elhagyták a házat úgy 8 körül. Délután 4-ig senkit sem láttam, anyuka sem jött haza a 24 órás műszak után (valamilyen orvoshoz volt mindenkinek időpontja). Nyugiban főztem magamnak, elmentem futni, a nap hátralévő részében pedig csak "fetrengtem" (milyen jó nekem, hogy ezért még pénz is jár, nem igaz?!:)

Tudtam, hogy a csütörtöki nap nem lesz egy 'fáklyásmenet' hogy úgy mondjam, de a nap végére azért alaposan ki is purcantam. Nesze a sok meló, aki nincs hozzászokva (hehe, még ha csak melóznom kellett volna). Szóval napunkat irtó korán, reggel 7-kor kezdtük meg a lovardában (6-kor hagytuk el a házat), ott ültem délelőtt 11-ig, vártam Gracere amíg előkészítette a lovát a hétvégi lovas showra. Az idő általában gyorsan el is röppen ha van egy számítógép az ember előtt - ugyanis mindig van mit olvasgatni, mindig van kinek írni/válaszolni, van mit keresgetni és van minek utána nézni. 11 körül elvittem a közeli szendvicsezős helyre és megebédeltettem (nem az én pénzemből, anyuka adott neki). Ezúttal kicsit fifikásabb voltam és mivel tudtam előre, hogy esténél előbb nem igazán keveredünk haza, elcsentem két főtt tojást és készítettem magamnak két vajas kenyeret. Utálom az itteni kenyeret, nem tehetek róla...iszonyatosan édes és ha ez még keveredik azzal a baromi sós vajjal, akkor aztán kibírok akadni, de valamit ennem kell, más pedig nem volt itthon (hozzá kell tennem, hogy mivel később éhes voltam, jól is esett az a két szenya ebédre). Pakoltam magamnak jó sok gyümölcsöt - szedret, epret, málnát, áfonyát és almát (szerencsére gyümölcs és zöldség mindig nagyon sok van itthon). Ebéd után a New Jersey Horse Park (NJ-i lovas park) felé vettük az irányt, jó 40 mérföld volt ha jól emlékszem - hihetetlen, hogy államon belül mekkora távolságok vannak. Tudtam, hogy tényleg iszonyatosan hosszú napnak nézünk elébe, de háromnegyed 12-kor értünk a lovas parkba (ahol majd a show is megrendezésre kerül), Gracenek délután 4-kor volt órája, anyuka pedig már előző este mondta, hogy ne is számítsak rá, hogy onnan este 6 óra előtt el tudunk indulni haza. Leparkoltunk, kiszálltam a kocsiból, megcsapott a dög meleg, ameddig a szem ellát istállók, pacik és készülődő emberek. A puszták pusztáján voltunk, sehol semmi. Azt hiszem akkor még nem érzékeltem igazán a helyzet súlyosságát, igazából nem is nagyon érdekelt hol vagyunk és hogy minimum 6 órát kell ott várnom. Grace elment tenni a dolgát, én visszaültem a kocsiba és egy kis zenehallgatás mellett elmajszoltam a maradék vitaminbombát, avagy a gyümölcsöket.
Kis idő múlva jött a csaj és mondta, hogy ne üljek a kocsiban, nyugodtan odamehetek a lounge-hoz (várakozó - sosem tudtam a magyar megfelelőjét), ahol a többiek megpihennek néha. Kapva kaptam az alkalmon, nem vágytam semmi légkondis, mindennel felszerelt extrás helyre...megyek az istálló mellé és keresem a 'lounge'-ot...előttem kis plédecske terül el, négy kis nyugszékkel és nyugsámlival, először csak nézek...nézegetem...aztán mondom ideje akkor helyet foglalni, ez lenne a 'lounge' kérem szépen:

Kibéreltem magamnak egy pontosan ugyanilyen kempingszéket, kényelembe helyeztem magam és körülbelül kétszer hagytam el a helyem a hat óra leforgása alatt - egyszer meglátogattam a mellékhelyiséget, másodjára pedig a szemetest haha...baromi fontos információk ám ezek. Nem is tudom mi lelt, pontosan tudtam hogy egy egész délutánom van arra, hogy elunjam az életem, mellettem folyamatosan nyerítettek a lovak, de engem mégis körülvett valamiféle nyugalom, esküszöm csak meredtem a távolba és néztem mit foglalatoskodnak az emberek. Grace lovardájából is képviseltette magát pár személy, nekik volt végül is odakészítve ez a 'lounge'. A plédecske szélén apró asztal állt, amin finomságok sorakoztak - chips és fokhagymás humusz, mini répák, müzliszeletek, banán és alma, aszalt gyümölcsök meg mindenféle nyalánkság. Kis hűtőben be volt készítve víz és más üdítők is - egyből megrohamozott mindenki, hogy nyugodtan szolgáljam ki magam ha valamire szükségem van. Letelepedtem, egy ideig nem szólt hozzám senki. Grace oktatóját - nevezzük mostantól A-nak - nem nagyon csípem, ellenszenves. Rám sem hederít, nehezére esik köszönni és az égvilágon tőlem semmit sem kérdezett még soha. Szerintem Gracet sem szereti, mivel mindig megfigyelem, hogy különböző fejeket vág egy-egy tettére...na de ez mindegy is...Mindenki más viszont oltári kedves és érdeklődő volt, különösen az egyik "főnök asszonyság" - össze-vissza kérdezgetett mindent, minden érdekelte és 5 percenként leült mellém, megtudni újabb infókat. Nem értettem miért volt olyan alap, hogy megkérdezze, voltam e már au pair ezelőtt (mintha csak ráérzett volna), aztán mondtam, hogy igen...mire ő büszkén mesélte, hogy a legtöbb lovuk Németországból van. 

Én nem is tudom mi történt, de a hat óra úgy elröppent, mint a pinty. Olyan 5 körül azért kezdtem érezni, hogy pár órája ott ücsörgök már...nem is fogjátok kitalálni, hogy mit csináltam déltől délután fél 5-ig?! Hát blogbejegyzéseket írtam, ráadásul kézzel, olyan tíz darabot biztosan. Folyamatosan, kisebb-nagyobb hatásszünetekkel persze. Aztán meglepetten vettem észre, hogy a kézírásom nagyon rossz irányban változott és egyre csúnyább - ez történik akkor, ha az ember elszokik tőle és messziről kerüli az 'iskola' nevű intézményt egy jó ideje már...

Közben eszegettem, csipegettem (tíz ujjamat megnyaltam a fokhagymás-fekete babos humusz után, amit pita chips-szel ettünk, mennyei eledel!!!), iszogattam, zenét hallgattam és néztem az embereket. Sokan kutyákkal érkeztek, de ugye itt a kutyák emberként vannak kezelve. Láttam gyönyörű lovakat (nekem a host lányomé éppen nem tetszik annyira, jobban szeretem a gyönyörű fekete vagy sötétbarna paripákat), Grace és A. lezavarta az órát 5-kor, majd 6 körül indultunk el haza. Anyukának igaza volt...7-kor estünk be az ajtón, átvedlettem futós ruhára és mint akit puskából lőttek, megindultam. Olyan feltöltöttnek éreztem magam, mint egy Duracell nyuszi, éreztem hogy tele vagyok energiával (mivel előtte vágtam be két banánt és három almát, meg egy halom mini répát) és csak úgy suhantam körbe-körbe az utcában. Öt kilométerem legyűrtem, utána még egy kis itthoni edzés, a víz pedig úgy szakadt rólam, mintha minimum öt napot sétáltam volna a sivatagban, ivóvíz, élelem és megállás nélkül, három réteg hosszú ruhában. De hogy én utána milyen jól éreztem magam...!

Aztán ez leginkább akkor tetőzött, amikor behoztam a postát és megpillantottam, hogy az egyik borítékon az én nevem szerepel, a feladó pedig nem más, mint egyik kedves sorstáram, Kriszta, a napfényes Kaliforniából.

Ki sem kellett nyitnom a lapot, már akkor feltűnt valami, ami miatt őrületes boldogság fogott el - nem máshogy, mint magyarul címezte meg a lapot - 'Koncz Vivien'-nek - és én ennek nagyon megörültem, csak a magyarok ilyen kis aranyosak, hogy "fordítva" írják a nevüket ugyebár. Aztán kinyitottam a borítékot és ez a 3 dimenziós csoda fogadott:

A fehér csík csakis a képeslap döbbenetes kinézete miatt van, jobban szemléltetni sajnos nem tudom. Mozgatom és a san franciscoi csodahíd - álmaim hídja, amelyet két hónapon belül látni fogok és tuti, hogy ott fogok besírni a gyönyörtől! - hol napfelkeltekor, hol ködben látszódik. Iszonyatosan tetszik, azt hittem kiugrok a bőrömből, főleg mert az én listámon San Francisco nagyon előkelő helyet foglal el és elég nagy jelentőséggel bír. A host lányom pedig soha semmit nem kérdez felőlem, semmi nem érdekli, de most odaállt mellém amikor nyitottam a borítékot, majd nem bírt betelni a látvánnyal, hogy mennyire gyönyörű lapot kaptam. Egyből kérdezte is, hogy kitől és honnan...én pedig büszkén feleltem, hogy egy nagyon kedves baráttól, aki San Diegoban lakik és most volt San Franciscoban. Tök büszke voltam, igazából magam sem tudom hogy miért...de! Kriszta (mert tudom, hogy olvasol)! Nagyon-nagyon köszönöm ezt a kis csekélységet, el sem tudom mondani mennyire tetszik és mekkora örömöt szereztél vele, nagyon kedves tőled! És ne feledd; másfél hónap múlva találkozunk Las Vegasban! ;-)

Később - már lent voltam a szobámban és körmöltem a blogot - jön le Grace, hogy anyuka vett nekem szendvicset vacsira. Vivi: !?!?!??? - körülbelül...majd megköszöntem szépen, kértem hogy tegyék el másnapra, mert jól jön majd, elég sokat ettem már a délután folyamán és tele is vagyok. Meglepődtem, de egy jó pont nekik, egye kukac. Aztán a csaj is tök elemében volt, elkezdte ecsetelni, hogy mennyire jó lesz a lovas show (reggel 8-kor indulunk, 2-kor lovagol Grace és majd estefelé érünk haza - hosszú nap és 24 órázok is). Ami lényeges lehet, hogy a kaja miatt nem kell aggódnom, mivel lesz minden, akár a búcsúban, lesznek zenés-lovas bemutatók is, ugratás meg minden, ja és sok ember. Azt hiszem annyira azért nem lesz rossz dolgom, lehet ellövök majd pár képet is.

Szombaton szabad vagyok, de hajajj van már program, csak azt még nem kötöm az orrotokra :-), vasárnap pedig a lovas show harmadik felvonása, ahova szintén én viszem a csajt, mivel anyuka 24 órázik - ebből azt hiszem ki lehet következtetni, hogy én is. De helyette a hétfő szabad, ünnepnap van. 

Jelen pillanatban egyébként tök boldog vagyok, de körülbelül a semmitől. Szárnyalok és kiugrok a bőrömből, komolyan. Összejött sok apró dolog, amelyek ekkora hatással vannak rám. Az sem mellékes, hogy pontosan két hónap múlva ilyenkor már a repülőn ülök, Bécs felé tartva és hamarosan láthatom a Családomat és a Barátaimat. Édes istenke...micsoda ősz áll előttem!...

Ó, igen...míg el nem felejtem, a hét filmje: A szeretet szimfóniája (angolul: August Rush)

Gyönyörű film, abszolút a zene köré épül, ezért is tetszett ennyire. Kicsit drámai...és a helyszínek, ahol játszódik - New York, San Francisco és Chicago hajajj :) Tessék megnézni!

Csodás hétvégét Mindenkinek!

Fuss, rohanj, szaladj!

Hát, amilyen jól indult a hetem, legalább annyira nem folytatódott kellemesen. Kedden elvoltunk végül is - ami említésre méltóbb, az az újfajta, drasztikusabb diéta. Szavak nincsenek az egészre, értetlenül állok a dolgok előtt. Már vasárnap este kaptam üzenetet anyukától, hogy ezentúl ő csinál a csajnak reggelit, a csaj magának csinál ebédet (?), ő pedig szintén majd vacsorát (akkor általában már úgyis itthon van, vagy kimennek enni valahova). Hát jó mondom, nekem nyolc - még egy teher lekerül vállamról haha. Aztán amikor elém tette a két oldalas listát, hogy miket kell adagolnom a csajnak egész nap, akkor úgy meglepetten konstatáltam ismét, hogy itt valóban valami nem stimmel anyukával. Durván nyomják nagyon - reggelire ilyen "zab" van összekavarva vajjal vagy brokkoli üresen, lovarda felé az úton bekaphat pár napraforgómagot és elnyammoghat két főtt tojást. Ebédre mindig csirkemell felaprítva, azt esetleg beletekerheti wrap-be, de jobb ha csak zöldséggel eszi, amik a következők lehetnek - a paprika minden színben pompázva (piros, sárga, zöld), lilahagyma, brokkoli, spenótlevelek. Délután pedig szintén be van osztva, hogy pontban 3 órakor egy szem almát kell neki adnom - egy perccel sem korábban és később, különben nem lesz meg a balansz. Pontban négykor rittyentsek neki egy herbária gyógyteát, azzal valahogy öblítse is le az almát ha egy mód van rá. Aztán utána még óránként - almaszósz, üres túró, áfonya és málna. Ez így körülbelül ennyi lenne, de ez a minden napi menü. Nem tudom mikor fogják majd ezt megint megunni, valószínű két héten belül, aztán majd előszednek egy másik diétát. Ilyenkor csak annak tudok örülni, hogy a hűtő tele - na nem kell ám változatos ételekre gondolni, a zöldség és gyümölcs talán minden fajtája megtalálható, amit én nagyon preferálok, de ezeken kívül más nem igazán. A csaj joghurtjaihoz és túróihoz, almaszószaihoz nem nyúlhatok úgysem. A zöldséghalmaznak örömére azért rittyentettem finom kis ebédet magamnak, a hét két napján is ugyanazt:

Valamint a konyhában dobálódik egy olyan könyv, melynek címe: "Ezért vagy túlsúlyos" - hozzátenném, itt egyik egyén sem túlsúlyos. Inkább fogalmaznék úgy, hogy nincsenek jó kondiban és nem tesznek az égvilágon semmit azért, hogy fittek maradjanak vagy egy kicsit is formásabban nézzenek ki. És akkor kedden hazaállít anyuka, felcsapja az orrom előtt a könyvet, elkezdi bőszen lapozgatni és magyaráz, mit hogyan és miért (nem mondtam neki, hogy ez engem érdekel). Én nem igazán figyeltem arra soha, hogy mit eszem. Amit szeretek megeszem, amit nem azt pedig úgyis jó messziről elkerülöm. Nem tartom magam rossz evőnek és mindig nyitott vagyok kipróbálni az újdonságokat is, nem rajongok és veszek meg az édességért, szeretem a gyümölcsöket és a zöldségeket is. Ergó velem nagyon könnyű ilyen szinten bánni. Nem azért futok és nem azért nyomom a 'work out'-ot sem, mert fogyókúrázok - az életben nem fogyókúráztam (itt mégis sikerült ledobnom két kilót). Na de akkor anyuka elkezdi ecsetelni a könyvben leírtakat és mondja nekem, hogy ő sosem látja, hogy én gyümölcsöt vagy zöldséget ennék. Mert mondjuk napközben nincs itthon, addig pusztítom a készletet amíg nem figyelik minden lépésem. Aztán elkezdte magyarázni, hogy nagyon fáj a háta, mert megcsinált pár könyvből eltanult gyakorlatot és ezentúl minden este fog, de hulla fáradt ha hazaesik a munkából és semmi kedve semmihez. Aztán odavezetett egy képhez, amin ő és Grace van, majd büszkén mutogatta, hogy nézzem csak meg annó milyen izmai voltak...

Ezt muszáj volt lefotóznom, nem bírtam ki. Egyébként meg tényleg elég jól nézhetett ki egy húsz éve, a karjai szép kidolgozottak voltak, és azt is mondta, hogy őrületes távokat lefutott naponta. Mondjuk szerintem aggodalomra így sem lenne semmi oka, mivel tudomásom van róla, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de szerintem egy tizenöt évet simán letagadhatna.
Mutogatta még, hogy miben mennyi kalóra van és ki volt akadva, hogy egy starbucksos kávéban 370 kalória lapul - én meg gondoltam magamban, talán ha nem lenne oly' fontos napi minimum három starbucksos kávé, akkor mindjárt könnyebb lenne az élet is - a pénztárca meg nehezebb. De, ez mind az ő dolguk. Csak nekem tűnik úgy, mintha egyik szavukkal ütnék a másikat. Totál kifordítottan és nem normálisan csinálnak mindent. És éppen ezek azok a dolgok, amik számomra "összegyűltek" és súrolják minden határom, szóval ez komolyan mondom, már tényleg az emberi hülyeség...

Szerdán volt egy 'csináljunk bolhából elefántot' jellegű konfliktusom anyukával. Megbeszéltük, hogy ír nekem sms-t 3.30 körül, hogy mikor hagyjuk el a házat, ugyanis el kell vigyem Gracet egy mall-hoz, ahol ők találkoznak én pedig jöhetek haza. Grace ugraszt engem pontban 3.20-kor, hogy most azonnal mennünk kell, indulás. Gondoltam tuti anyuka jelzett neki hogy mehetünk, sokszor csinál ilyet hogy a gyerekkel közli a közlendőket, én úgysem számítok. Megindultunk, fél órás az út. Odaérünk, anyuka hívja a csajt és tajtékzik, hogy miért vagyunk mi már ott, egy szóval nem mondta hogy mennünk kell, különben is Grace miért felejtette itthon anyuka dzsekijét!? Passogtam nagyokat, majd kaptuk az utasítást hogy nyomás haza - mindeközben én végig hallottam, hogy anyuka ordít a telefonban, hogy ezzel az ő benzijét pazaroljuk és miért nem bírunk figyelni arra amit mond. Az egész utat végig kiabálták, végül is a csaj volt a hibás, szemernyi lelkiismeret-furdalásom sem volt, mivel mondtam Gracenek, hogy kapok majd utasítást ha indulhatunk - valamiért nagyon nehezére esik figyelnie rám. Anyuka tényleg nagyon ideges volt, soha nem is hallottam még ilyennek, csaj természetesen már mellettem drámázott és üvöltött mint a sakál. Hallottam hogy anyuka mondja a csajnak, hogy én is hogy lehetet ilyen együgyű, hogy nem bírom követni az utasításait és ezt az utat majd ki kell fizetnem, már ami a benzint illeti. Ugyanis hazajöttünk, és ismét vissza kellett vinnem a csajt, ugyanahhoz a mall-hoz hogy végre találkozhasson anyukával. Elszállt az agyam arra a mondatra, hogy majd ki kell fizetnem ezt a négy utat (mondom most ugye csak szórakoznak velem?), aztán mérgemben jól kiosztottam a csajt, hogy anyukának igaza van és ő soha nem bír figyelni 13 évesen semmire, amit mondunk neki vagy amire megkérjük. Szinte üvöltöttem, hogy anyuka leordíthatja a hajam, abszolút nem fog érdekelni, de hogy a benzint nem fogom kifizetni arra a négy útra, az olyan biztos, mint ahogy én ott éppen kiabálok. Bosszantó Grace amúgy nagyon - egész nap tényleg csak itthon tesped, ami fel van írva, nem óhajtja megcsinálni. Ő nem fürdik és nem gyakorol hegedűre, mert nincs kedve. Esküszöm nézni is lusta, nekem pedig nincs más dolgom, mint hogy noszogassam egész nap és baromi fárasztó tud ez lenni, mivel már nem kisgyerek, aki ne tudja éppen hányadán állunk. Annyira nem önállóak itt  a gyerekek, hogy az valami hihetetlen. Egy saját tette, cselekedete vagy gondolata nincsen, mindent úgy rágunk a szájába, mindent úgy írunk fel neki. Kérdezem tőle, hogy másnap lesz e hegedűtanárnál megjelenésünk, a válasz "nem tudom..." - hát basszus én tudjam?!
Na de ott hagytam abba, hogy aztán élőben-egyenesben persze nem kaptam fejmosást anyukától, jött vagy hat sms útközben, de azokat ignorálom, mert nekem ne írogasson miközben vezetek, főleg ne várja el hogy még válaszoljak is. A lényeg annyi volt, hogy Grace semmiért sem hibás, mivel én vagyok a felnőtt nekem kellett volna uralnom a helyzetet blablabla...mire a mall-hoz értünk sikerült már lehiggadnia, valószínű azért mert meglátta a fancsali képem. Esküszöm úgy felhúztak, hogy ha olyan kedvében találom, akkor tuti vissza találok neki szólni valamit és megmondom neki, hogy semmiféle benzinpénzt nem fogok fizetni. Mondtam egy "sorry"-t aztán ott hagytam őket...
Tombolni tudtam volna dühömben, mert nem hiszem el, hogy itt akármi van az au pair szív. Ha jót teszek akkor is én szívok, a neveletlen gyerekeik miatt szintén mindig én szívok. Azon pillanatok egyikeit éltem, amikor úgy éreztem magam, hogy gyalog indulnék már el hazafelé...aztán olyankor mindig bevillan az októberi két hetes szupernyaralásom, és megváltozik minden. Nem maradt más hátra, hazaértem, felrántottam a futócipőt és iszkoltam kifelé a házból. A futás nálam a hétköznapokon a csúcsok csúcsa - örömre, bánatra, mindenre "gyógyír". Szerintem egyéni csúcsot döntöttem, hogy 40 méter híján 4 km-t jó 18 perc alatt sikerült legyűrnöm. Meleg volt még, nem volt olyan testrészem amelyről ne szakadt volna patakokban a víz, azt hittem a második körnél már ott halok meg, ráadásul emelkedők is vannak jócskán, de ahogy éreztem a fájdalmat a lábaimban és minél jobban szúrt a hasam is, annál nagyobb sebességre kapcsoltam, kizártam a külvilágot, csak bömbölt a zene és rohantam...köreim után kellett pár perc, mire helyrerázódtam és rákvörös ábrázatom visszatért az eredetibe, vettem egy hidegzuhanyt és úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.

Rengeteget vitázom és veszekszem már velük, ez szinte mindennapos. Ez azért van, mert én hülye most jöttem rá, hogy nem minden esetben fogom hagyni magam. Lehet, hogy a saját utolsó heteimet keserítem meg ezzel, de azért azt nem fogom hagyni, hogy a 13 éves gyerek (akármennyire is felnőttnek képzelni már magát) úgy beszéljen velem, mint egy rabszolgával. Utasítgasson, hogy vele nem beszélhetek ilyen meg olyan hangnemben és a többi - hát nyuszifül, akkor te se velem! Volt olyan reggel, amikor a fél utat végigkiabáltuk egymással a lovardáig, csak nem akarta abbahagyni, én meg csak kinevettem (ilyenkor az a legjobb fegyver), had mondja a magáét. Ezekről a dolgokról már nem is nagyon írok, nem is nagyon szeretnék, nem is fogok. Bele is fáradtam és szóra sem érdemesek, talán ebben a maradék öt hétben már csak nem tudok/fogok olyan dolgot elkövetni, amiért azonnali hatállyal elküldenek hehe...
Én is folyton azt mondogatom magamnak, hogy kitartás. Mindenki azt mondogatja nekem, hogy kitartás. Persze hogy kitartok, naná. A futásban is mindig így vagyok, akármiben - ha már valaminek nagyon érzem a végét, tudom hogy akkor kell még egy nagy 'hajrá', akkor van még szükségem a drukkra, akkor keményítek be, összeszorítom a fogaimat és befejezem amit elkezdtem.

Aztán, mi hír van még...elkezdtem San Franciscoban "kanapé" után kutatni - tudom, hogy hátravan még 2 hónap, de a legjobb ajánlatokra mindig jó gyorsan lecsap mindenki, így meg még volt kikből válogatnom. Első körben csak két srácnak írtam, szerdán este pedig az egyiktől érkezett is a válasz, hogy semmi akadálya, hogy nála húzzuk majd meg magunkat Vivivel. Iszonyú segítőkész, jók róla a referenciák, Peruban nőtt fel (szóval latínó), de már sok-sok éve az USA-ban lakik. San Francisco egyik híres parkja,a  Golden Gate Park mellett, külön szobánk lesz. Öt éjszakát fogunk nála tölteni és akkora bazinagy szerencsém van, hogy - állítása szerint - a világ egyik legjobb hosteljében dolgozik San Franciscoban már 7 éve, így jobban ismeri a várost még a google-nál is. Ó mondom, pazar - hát ezt jól kifogtam. Már a második emailjében írta, hogy 'drinking tours'-okat is szerveznek (gondolom a hostel miatt és gondolom ez is valamilyen promoteres-akció), szóval ha szórakozni támad kedvünk, az is meg van már oldva (bár nem tudom Vegas után majd milyen állapotokban leszünk haha...). Szóval, fantörpikus minden. Nem is hinnétek, milyen őrült szervezéseket igényel az egész :) Szinte így is mindent tudok már a városról, hogy nem is jártam ott - a srác még azt is felajánlotta, hogy ha szeretünk biciklizni vagy igénybe vennénk ilyen "Hop on-Hop off" városnéző buszt, akkor azokra is tud nekünk olcsóbban jegyet szerezni, mivel megvannak a kapcsolatai. Ez a városnéző busz már sokatoknak ismerős lehet, DC-ben is ezt vettük igénybe és ott volt egy olyan apró betűkkel írt mondat a cetlin, hogy ha megtartom a jegyet, akkor különböző nagyvárosok akármelyikében igénybe vehetem és azt hiszem 25% kedvezményt kapok. No nekem ez a jegy még mindig megvan, természetesen...és hát nagy szerencsémre San Francisco éppen szerepel azon a bizonyos listán, ahol ezzel én majd nagyon jól fogok járni.

Ezt a két számot pedig rongyosra hallgatom mostanában:
http://www.youtube.com/watch?v=8Xo8At6XEqE

http://www.youtube.com/watch?v=TWHNr0BrNgo

A hét két filmje pedig:
Pánikszoba
New Yorkot kedvelőknek kötelező darab, Jodie Fostert és Jared Letot kedvelőknek szintén, meg amúgy is kötelező - nekem egyik nagy kedvencem.

Warrior - A végső menet: Úristen, hogy ez mennyire jó film! Hozzá foghatót ilyen stílusban nem mostanában láttam, tekintve azt, hogy nem igazán vagyok oda a küzdősportokért és a bunyós filmekért, de ennek a filmnek abszolút nem is igazán csak az a lényege. Őrület az egész, szintén a hatása alatt vagyok - gyönyörű film! Philly-ben és Atlantic City-ben játszódik, amikor megláttam Atlantic City-t, azt hittem dobok egy hátast - nem hittem volna, hogy nem csak egy Hollywood vagy egy South Beach szolgálhat csak film helyszínéül, hanem Atlantic City is. Annyira csúcs érzés, hogy a filmben látott jelenetek helyszínén már voltam, múltkor ott sétálgattunk mi is, azzal a csónakkal fényképezkedtünk a parton, amely mellett a szereplők is álldogálnak - tök szuper az egész. Nézzétek meg a filmet, nem fogtok csalódni!

Valahogyan éjfél előtt egyik nap sem sikerült ágyba kerülnöm, nem voltam álmos, nem tudtam aludni. Minden este filmet néztem...így aludtam 5 órákat naponta, azért ennek csütörtökön és pénteken már éreztem hatását. Ki nem állhatom, hogy fél 6-kor fel kell kelnem minden nap, alig várom már, hogy suli legyen és 6-kor kelhessek (micsoda nagy különbségek, nem igaz?!). Nem értem miért csinálják ezt, hogy őszinte legyek. Grace egész álló nap halálra unja magát itthon, a lovardából olyan délelőtt 11 körül mindig hazaérünk már, de anyuka képes felkelteni a lányt minden áldott nap (iskolaszünetben!) reggel 5.30-kor.

Csütörtökön elhatároztam, hogy az eddigi 4 km helyett 10 km-t fogok teljesíteni. Persze megvártam, míg lehűl kicsit az idő, este 7 körül indultam el. Hihetetlenül jól esett az a 10 km, szinte szavak sincsenek rá mennyire. Ezerszer jobban, mint az azt megelőző napon a 4 km. Amikor régebben versenyeztem is mindig hosszútávos voltam, rövid távokon én egyszerűen nem bírtam sprintelni (pedig szerdán éppen ezt tettem - a 4km-t szinte teljes erőbedobással teljesítettem, mivel sík ideg voltam és úgy voltam vele, hogy már csak azért is - valószínűleg ezért voltam a halálomon utána hehe...), most csütörtökön viszont inkább mennyiségre mentem, így teljesítettem szinte 1 óra alatt kicsivel több, mint 10 km-t. Azt az érzést, ami utána elkapott, azt kívánom mindenkinek. Olyan csudajól éreztem magam, mint aki újjászületett. Szuperül voltam, elmentem és vettem egy hidegzuhanyt, de körülbelül úgy éreztem magam, hogy most azonnal nekiállnék még egy "tízesnek". Az ötödik kilóméter után jött egy kisebbfajta holtpont, de ha azon túllendül az ember, akkor minden könnyebben megy. Konkrétan a hatodik kilómétertől már úgy futottam - tudomást sem véve semmiről - és azt éreztem, hogy szinte siklok a talajon és a lábaimat is alig kell felemelnem, hogy megerőltessem magam. Apró örömök az életben és a legnagyobb örömöm a hétköznapokon - a futás.

A pénteki nap hosszúnak ígérkezett, tudtam ezt meg reggel fél 7 körül. Lovarda után egyből tettünk egy órás kitérőt, hogy felvegyük Grace barátnőjét (mostantól A.). Amíg vártunk a csajra a házuk előtt (tök kietlen területen, fullos házak mindenfele, és csak mi) megjelent mellettünk egy rendőrautó, kiszáll a helyi 'csendőr" és kérdezi mi járatban vagyunk...Hirtelen azt sem tudtam milyen nyelven válaszoljak, mit akar egyáltalán, tudtommal nem csináltam semmi rosszat és nem parkoltam tilosban. Csupán csak kérdezősködni támadt kedve, majd gyanakodva kérdezte meg háromszor is, hogy biztosak vagyunk e abban, hogy várunk valakire - szent isten, mondom ez most mi akar lenni? Aztán ott hagyott minket, mondván hogy minden a legnagyobb rendben...és Grace mondta, hogy valószínűleg az egyik szomszéd ránk hívta a zsarukat, mert ez itt nagyon gyakori Amerikában. Fordítom magyarra; az egyik unatkozó szomszédnak nem volt jobb dolga, mint nézegelődni az ablakon és kiszúrta, hogy idegen kocsi áll az egyik luxusvilla előtt, ezért riasztotta a zsarut, aki azt hitte, hogy kirabolni - de legalábbis kinézni - készüljük éppen a kecót. Köpni-nyelni nem tudtam, ez éppen az az ország, ahol mindig azt hiszem hogy már nem érthetnek furcsa dolgok és meglepetések, de aztán mindig rá kell jöjjek, hogy mégis... :)

Miután felvettük A-t, jöttünk haza, összeütöttem ebédet, aztán ki volt adva parancsnak, hogy anyuka nem szeretné, ha a gyerekek egész nap a házban ülnének a telefonjaikkal elfoglalva. Fogtuk magunkat és elmentünk Chestnut Hill-be fagyizni, sétálgatni. Eddig sem volt jellemző, hogy sűrűn fizettek volna nekem bármit is, de a fagyizóban azt hittem a vér meghűl bennem, amikor mindenki füle hallatára Grace felém fordult és azt mondta, hogy ne érezzem azt, hogy állandóan csak fuvarozgatnom kell őket, nyugodtan egyek egy fagyit, de nekem kell fizetnem (ezt így: "but you have to pay for yourself!"). A mellettünk álló nő kicsit furcsán nézett ránk, én is forgattam a szemeimet, abszolút nem állt szándékomba fagyit venni amúgy sem. Közben leteremtette A-t is, hogy mi az hogy nincs nála pénz, miért nem hozott magával. Égett a pofám rendesen. Aztán lezavartunk egy gyors sétát, de "őnagyságának" sok türelme nem volt, így hazajöttünk. Itthon wii-ztek egy órát, majd elindultunk a román hegedűtanárhoz. Grace végigveszekedte az utat A-val, hogy már 4 dollárral lóg neki a fagyi miatt és ezúttal szintén elfelejtett pénzt hozni magával (...) Amíg Grace órát vett, anyukától azt az utasítást kaptam, hogy vigyem el a vendég csajt a közeli Starbucksba, mert halálra fogja magát unni (érdekes, én nem szoktam magam...érdekes, most nem volt olyan fontos hogy ott maradjon valaki...). A csajjal beültünk a Starbucksba, egyikőnk sem vett semmit. Esküszöm gyűlölöm már azt a helyet...A. pedig abszolút nem akkora függő, mint Grace. Hegedű után felmerült a kérdés, hogy mit együnk vacsorára...A. egy csirkézős helyre szeretett volna menni, anyuka telefonos segítséget adott és elmentünk a Popey's-be. Egy szóval meg nem kérdezték mit óhajtok enni, de Grace ismét hozzám fordult és azt mondta nem létezik, hogy ne legyek éhes, muszáj ennem valamit. Nem voltam éhes, nem vettem semmit, nem is válaszoltam neki. Közben a 4 dollárhoz hozzácsapta még A. vacsijának az árát is - azt hittem elsüllyedek. Meghívják magukhoz a csajt és anyuka parancsolgat, hogy menni kell ide meg oda, de nem fizetnek neki semmit sem. Iszonyú módon meg voltam lepődve. Vacsi után volt fél óránk, hogy eldobjam őket a mallba, a moziba. Ott már elegem volt az egész napból, tisztában voltam vele, hogy velem akarják megvetetni a mozijegyet, szóval ezt megelőzve írtam anyukának egy üzenetet, hogy nem vagyok kíváncsi a filmre és nem vagyok hajlandó fizetni a jegyemért sem. Azt mondta dobjam ki a lányokat a mozinál, aztán maradjak a mallban, megvárhatom őket, nem kell beülnöm velük a filmre. Természetesen még az utolsó "műsor" megvolt, hogy már megint nincs A.-nál pénz, így Gracenek kellett fizetnie. Én elütöttem 2 órát a mallban, majd Starbucksban, fél 10 körül mentem vissza értük. Nem szeretem a péntekeket, nagyon nem. És még mindig nem értem, hogy ha ide ilyen sűrűn tudnak jönni a spanok, akkor vajon az én host gyerekem miért nem megy soha senkihez? És ha nem vagyunk itthon, akkor miért nem képesek fizetni a vacsorám? Nem tudom mi lenne akkor, ha anyuka is jelen lenne...nem tudom, hogy ő utasítja e a lányát hogy ne fizessen nekem, de még csak meg se kérdezzen, nem tudom mire megy ki az egész, lehet hogy én fújom csak fel túlságosan a dolgot, de ez számomra undorító viselkedés, egyszerűen rosszul vagyok az egésztől.

Kis "meglepetés" fogadott még itthon, péntek este fél 10-kor. A kutya ugyanis kirángatta a szemetest a flaszter közepére, kiborította és szétmarcangolta az egészet. Úszott a konyha, totál büdös volt minden. A csaj elkezdett ordítani, hogy a kutya meg fog halni, mivel megette az alufóliát és az számára tiltott eledel, valószínűleg már a reggelt sem éri meg...jól van "fiam", mondom fesztiválozz csak. Majd ketten nézték végig, amint felnyalom az állat mocskát és sopánkodtak, hogy most akkor mi lesz...Elfutotta a méreg az agyam, közöltem vele, hogy számomra itt vége a napnak, ne haragudjanak. Etesse meg és vigye ki az állatokat, én végeztem, majd azzal a lendülettel levonultam a szobámba. Ha a lustaság fájna, valószínűleg ordítanának.

De hogy a pénteknek legyen egy csúcspontja is, talán az egyik legeslegjobb dolog, ami itt az egy évem alatt történhetett velem: Évivel és Vivivel lefoglaltuk a las vegas-i hoteleket! Ezennel kijelenthetem, hogy minden egyes darabja/részlete megvan már az útnak, tényleg apró simítások (foglalások) vannak már csak hátra. El sem tudom mondani mit érzek, hogy egy ilyen dolgot megtehettem, saját erőből. Csak hogy lássátok miről beszélek, ezekben a hotelekben leszünk:

http://www.booking.com/hotel/us/the-cosmopolitan-of-las-vegas.html?label=gog235jc-hotel-en-us-the_cosmopolitan_of_las_vegas-nobrand;sid=e79433c5f69e83f616d6354679194f2f;dcid=1&lang=hu

Első két éjszaka a Cosmopolitan Hotelben, az egyik legújabb és legdurvábban berendezett szálloda egész Vegasban és összehoztuk, és sikerült, ott töltünk két éjszakát. Ezek még internetes képek, majd élőben én természetesen jobbakat csinálok - egyelőre még nem fogtam fel az egészet! 

http://www.booking.com/hotel/us/the-mirage.html?label=gog235jc-hotel-en-us-the_mirage-nobrand;sid=e79433c5f69e83f616d6354679194f2f;dcid=1&lang=hu

És íme a Hotel Mirage, ahol egy éjszakát fogunk majd tölteni; az utolsót. Szenzáció és csoda mindkettő, de most ezekről még többet nem regélnék. Egyszerűen csak nagyon boldog vagyok, hogy tényleg ilyen dolgokat véghez tudok/tudunk vinni. El sem tudom képzelni mi lesz majd ott...

És igen, ezekért a dolgokért megéri itt nyomni ezt az egészet!

Legyetek jók (ha tudtok)! ;-)

Augusztus huszadika! Merre vagy?

Ma van pontosan fél éve, hogy Évivel és Biussal letettük a lábunkat a világ egyik legszuperebb városában, Miamiban. Szinte el sem hiszem, hogy fél év eltelt azóta - mit csináltam ez idő alatt? Hol jártam? Kikkel találkoztam? Miken mentem keresztül? Miért voltam boldog vagy éppen szomorú? Észbontó ez az egész. Úgy él minden az emlékezetemben, mintha csak tegnap lett volna. A vimeo nem tréfál meg többet, szóval meg tudom nektek mutatni az utolsó floridás összeállítást, ami már csak a partiról szól, de én ezt sem fogom kihagyni. Persze átélni az egészet, ott lenni teljesen más volt. Rettenetesen hiányzik Miami és megfogadtam, hogy ha egyszer ide visszajutok (mert vissza fogok!), akkor az a hely lesz az első, amit szeretnék látni, ahova el szeretnék menni. Ezt úgy lehet érteni, hogy tudatosan fogok rá spórolni - ha Amerika, akkor Miami (majd utána szépen sorban Chicago, New York és még ki tudja...:)


Magic Miami from Vivien Koncz on Vimeo.

Drága Sorstársak (akik még nem jártatok a "mágikus városban")! Azt a helyet az égvilágon semmiért ne hagyjátok ki, egyszer juttok el, szívetekből jókora darab biztosan ott is marad. A legjobb szerintem télen menni - mert ugye télből a nyárba, imádni fogjátok. Sokszor írtam már, ha azután az utazás után azonnal haza kellett volna mennem, én lehet hogy akkor is totál elégedetten távoztam volna az országból, mert amit ott láttunk, átéltünk és tapasztaltunk, az maga a csoda és a földi Paradicsom. Hiányzik az érzés, a South Beach, a laza éjszakák, az emberek a világ minden részéről, a hihetetlenül tiszta város, a kalandok...és még az is hiányzik, hogy az ötödik nap után már alig álltam a lábamon a fáradtságtól...
Szóval lányok, tessék gyűjtögetni a zöldhasút és kipihenni a fáradalmakat arra délen, fetrengeni a fehér homokban és helyettem is inni egy olyan hatalmas (marha drága) koktélt, amibe beleállítanak két Coronita "sert"! ;-)

Ígéretemhez híven hétvégén mindenféle lelkiismeret-furdalás és rossz érzés nélkül csak itthon maradtam és őrületeset lazsáltam, fetrengtem. És borzasztóan jól esett. A bloggal - csütörtöki és pénteki off napnak köszönhetően - szerencsére beértem magam, voltam futni, rámoltam a szobámat és mostam látástól vakulásig.
Szombaton és vasárnap délelőtt is sikerült elhúznom a lóbőrt úgy 11 óráig, köszönhető ez annak is, hogy éjjel fél 2 körül tértem nyugovóra. Megnéztem jó sok filmet, több száz képemet írogattam ki cd-kre - elütöttem az időt, nem kell félni. Szombaton összepakoltam egy kis bőröndnyi cuccom és körülbelül négy pár cipőt, amiket majd egész biztosan nem szeretnék hazavinni. Első körben jótékonykodok egyet és megmutatom Evelinnek, hátha lesz szüksége valamire, a maradékot pedig úgy döntöttem beadom egy second hand üzletbe. Valakinek jó teszek és még pénz is áll a házhoz, nem kell mindent kidobnom sem. Nem vásároltam sok mindent, de nem lenne rossz úgy hazamenni, azzal a csomagmennyiséggel amivel jöttem. Szeretném valahogy kibekkelni ezt, de magamban érzem, hogy szinte fizikai képtelenség. No majd meglátjuk mire megyek.
Vasárnap délután jött le a csaj a szobámba, hogy mi van velem és élek e még, mert hogy ők aggódnak, 3 napja nem láttak már és mennyire el vagyok tűnve - menyugtattam őket hogy semmi bajom, miért olyan nagy gond az, ha nem velük szeretnék jópofizni és kimenni sincs nagyon kedvem...
Innentől számolva már csak öt hetet kell velük töltenem, a hatodikon már itt az új lány. Elmondhatatlan érzés ez már, hetekben számolni az egészet - kimondva már nagyon kevés, ha belegondolok még egy kicsit sok. Úgy várom az új au pairt, mint a messiást. Két hét és újra kezdődik a suli, tudom hogy akkor majd még gyorsabban fognak repülni a napok. Szeptemberre van pár terv is már, augusztusban még meghúzom magam. Láttam a naptárat, minden fel van jegyzve erre a másfél hónapra, amíg még itt vagyok. Nagy meglepetések már nem érnek - szeptemberben majd jön egy hétvégére a csaj apja, lesz egy vasárnap amikor 24 órázom - szóval semmi érdemleges.

Megmondom őszintén, legszívesebben otthon lettem volna a hétvégén, augusztus huszadikán pedig még inkább. Ez a 'július negyedike' - az én szememben - meg sem közelíti azt, ami az Államalapítás ünnepén otthon zajlik. Bármi megfelelt volna - sétálgatás Balatonfüreden, esetlegesen egy buli, vagy egy jó búcsúi bál Tapolcafőn, de régebben még olyan is volt, amikor minden nyáron felmentünk Pestre a tüzijátékra. Ha belegondolok, hogy a barátaim együtt voltak és ezen dolgok egyikét élvezték, akkor kicsit összeszorul a szívem. És eszembe jut, hogy pl. az augusztus huszadika az az ünnep, amikor még soha nem voltam országon kívül, mindig otthon ünnepeltem egy jó kis falunap vagy az említett dolgok keretében. Most ezt dobta a gép...

A hétfői napom oltári jó hangulatban telt. Hála hétvégi lustálkodásomnak, marha fitten keltem fel reggel fél 6-kor, majd indultunk meg a lovardába. Néha szeretem a semmittevést - amint azt a mellékelt ábra is mutatja, de megmondom őszintén ennyire én a szeptembert soha nem vártam még, mint most. Sőt, gyűlölöm az őszt, de számomra most valami egészen mást tartogat. Szóval szeptember, gyere már! - Azt hiszem mindenki nagyon vár. Na de ott tartottam, hogy lovarda...aztán uzsgyi haza...aztán nekem onnantól körülbelül vége is a napomnak, anyuka konkrétan fél 4-kor megfékelt a ház előtt, ugrasztotta Gracet, elmentek a Starbucksba és passziváltattam magam. Nem mintha addig nem lettem volna baromi passzív...szeretem én ezt, ki ne szeretné persze...de egy idő után sok már. Hiányzik Princeton, de két hét és ott vagyunk hál' istennek. Így mondjuk abszolút megértem, hogy miért esik anyukának annyira nehezére kifizetni engem - a nagy semmiért én is úgy írogatnám azokat a csekkeket, mint akinek a fogát húzzák naná. Emiatt nem is értem, miért nem tud valami köztes megoldást találni és máshogy megoldani a csaj szállíttatását, véleményem szerint még egy hivatásos sofőrrel is jobban járnának. Sokszor mondogatják, hogy nem szeretnek itt élni és amint lehetne, simán el is költöznének, talán Coloradoba, anyuka testvéréhez közel. Vagy vissza Kaliforniába...nem tudom...én ha valamit akarok, akkor megyek és megteszem. Nem csak beszélgetek róla és sápítozok...na jó, nekem túl furák ezek az amerikaiak.
Délben voltam olyan mohó, tűzhely mellé álltam és megcsináltam a drága családom által küldött Finom falatok paprikás csirkét - ami természetesen ugye meg sem közelíti a valódit, de nekem már az illattól minden bajom lett (persze csak nagyon pozitív értelemben). Eleve, hogy éreztem valami fűszerillatot, és "színes" volt a kaja, és olyan cudar módon magyarosan nézett ki. Aztán ahogy az lenni szokott, nagyobb volt a szemem mint a szám, megcsináltam az egész adagot, de a végén a fele alig ment le. Csodálkoztam...és azon még jobban csodálkozom, hogy mi lelt? Megnézném a gyomrom így, belülről akár...van olyan, hogy olyan szinten nem kívánom a kaját (de még a legjobbat sem), hogy magam sem hiszem el. Ennyire elég lenne tényleg napi egyszeri étkezés? Hogy szokhattam ehhez így hozzá? Úgy gondolom nagyon nehéz lesz majd visszaállni otthon a nagy porciókra és a normális ízekre - édes istenem, mennyire várom már. Mindenesetre a maradékot persze elpakoltam másnapra, legalább nem lesz azzal gondom, hogy októberig nem tart ki a készlet. A teszkós kakaós kekszem viszont az utolsó szemig elfogyott, kétpofira tömtem...ez nem lehet igaz...

Bátorkodtam megkérdezni anyukától, hogy mégis mi az a 'fél hetes vakációs' csekkecske, persze reménykedtem hogy tévedett és kiharcolom legalább azt valahogy...aztán sajnos eléggé elfogadható választ adott. Ugyanis, mivel nem töltök náluk egész egy évet, csak 8 és fél hónapot, így ő nem köteles arra sem egészet fizetni nekem. Ezért kaptam a 195 dollár helyett 98 dollárt, és ezért kaptam a sulimra összesen 335 dollárt az 500 dollár helyett (ami mindenkinek jár ugye). Nos, az előző családomtól ugye "búcsú ajándékként" kaptam plusz 200 dollárt; az biztosításra és sulira volt így rendben is vagyunk. Viszont a vakációs hetemért járó pénzt én itt az égvilágon senkitől nem fogom viszontlátni, hát így jártam. Most ez is kinek a hibája? Valahol az enyém, persze. A két rematch miatt. Csak rossz, hogy ezektől a pénzektől én sitty-sutty elesek. Így is lehúznak mindenhol és mindennel amivel csak lehet, de én azokért a váltásokért is szépen megfizetem a tanulópénzt, szóval nagyon "remek" minden. Sok mindent tenni nem tudok, csak remélni merem, hogy más levonás már nem lesz. Szívok mint a torkosborz, és csakazértsem fogok ennek az országnak egy szál adót sem fizetni, így is egész évben adózok nekik, ha kell ha nem. Köszönöm szépen, békén is hagyhatnak :)

Viszont, jelentkeztem az utolsó online spanyol kurzusra - ez az elsőnek a haladó verziója, már két leckén túl is vagyok. A drága ügynökségem és a tanácsadó oly' kedves, készséges és gyors volt ezúttal, hogy hétfőn ott lapult a postaládában egy boríték, nekem címezve...bontom...
"Gratulálunk, néhány héten belül az au pair-éve végére ér, itt a kreditekért/órákért járó bónusz!" - megmondom őszintén, ezt már szeretem. Talán ha mindig, minden esetben ennyire hatékonyak és együttműködőek lennének (na persze mindenki), akkor feleennyi gond és baj nem lenne. Olyan jó volt ezeket a sorokat olvasni, és annyira boldog lettem attól a kis 200 dollár bónusztól, hogy azt elmondani sem tudom. Egyelőre nem is váltom még be, majd csak az utolsó pillanatban mielőtt elutazom. Ezen felbuzdulva sportcipőt rántottam, mondom nekem futnom kell, akár a világ végére is, de úgy éreztem olyan energiatúltengés van bennem, hogy azt valahogy ki kell adni. Így hát, mint akit puskából lőttek, eliszkoltam és leróttam köreimet.

Meg így a sok-sok jóbarát miatt is boldog voltam hétfőn - hogy ha nem is mindig vagyok itt a topon és a fellegekben, basszus akkor is nagyon gazdag vagyok mert olyan emberek a barátaim, amilyenek. Konkrétan most az itteniek, az itt megismertek, akik napról napra színt hoznak az életembe és fogalmam sincs mi lenne velem itt nélkülük (Mariann, Évi, Dalma és Katica - most így nagyon őket tudom kiemelni), de hajajj vannak még nagyon sokan, elég ha csak egy pár sort váltunk, de már attól is sokkal jobbnak látok mindent. És Elisa, jajj istenkém még mindig annyira hiányzik. Szerencsére elég intenzíven tudjuk tartani a kapcsolatot, semmit sem változott, ugyanolyan őrült mint volt. A napokban ismét megkeresett egy másik spanyol ismerősöm is, akivel még Németországban kezdtem meg pályafutásom, Celia. Szintén au pair volt, Valenciában lakik, de most Madridban dolgozik - komolyan elgondolkodtam, hogy mindkettejüket meg kellene majd látogatnom. Mindig hívnak, mindig megígértetik velem hogy menjek, csak egyszer nehogy szavukon fogjam őket... ;-) Nagyon szeretem őket, ezt érzi az ember...hogy kivel van el, kivel van meg a hullámhossz, ki az "ikerlelke".

Tudom, hogy sok mindenkit talán nem érdekel, de ez szerencsére még mindig az én blogom...nos tehát, váltottam pár emailt az ex-német családommal, először írtam nekik, majd visszajött egy automatikus email, hogy augusztus végéig nincsenek otthon, amint hazaértek válaszolnak. Tudom, hogy ez akkor eshet meg, ha utaznak vagy anyuka üzletel. Viszont nagy meglepetésemre este jött egy rövidke válasz (csak iPhone-os), hogy amint hazaérnek írnak majd jó hosszan, de meséljek mi van velem és merre járok éppen (szegények, szerintem azt hiszik megint megpattantam valahonnan), ők most éppen Kínában vannak - jesszusatyaúristen. Tervezgetnek meg szervezgetnek állandóan (talán mondtam már, hogy mielőtt mentem hozzájuk, három hetes indonéziai szigetjáráson voltak), anyuka mindig mondta, hogy neki Chile minden álma, de álljunk meg az nem egyenlő China-val - meglepődtem egy kicsit na.
Úgy hiányoznak! És megtehették volna, hogy ne írjanak azonnal, hanem majd ha csak hazaértek, de ezek szerint azért még nem felejtettek el teljesen. Mindenképpen meg kell őket látogatnom ha visszatérek. A nagyfiú nagyon hiányzik, és az ő összes haverja. Akikkel ping-pongoztam, meg a kisebbik fiúval a bicikli és roller körutak, a focimeccsek a suli mögötti pályán, még a szomszédok is hiányoznak...anyuka is nagyon (hányszor voltam miatta is idegbeteg pedig néha haha), meg a takarítós családjaim, látni szeretném őket még egyszer. Vissza kell mennem és végiglátogatnom mindenkit! Három családdal volt itt dolgom és megannyi sztoriról és családról hallottam még. És lehet, hogy én vagyok csak elfogult, meg tényleg van ez a "hülyeség", hogy az idő múlása megszépít mindent, de egyetlen itteni család, egyetlen itteni host gyerek sem ér fel a hajdani német családommal. Ahogy a jó magyar mondaná: a tavalyi német családomhoz képest a béka popsija alatt van itt mindenki. Összességében nézem; ahogy bánnak és bántak velem, amiket átéltem velük, amit köszönhetek nekik. Ez van, minden ember más és minden változik. Csak én tudhatom, hogy kinek miért lehetek hálás, kiktől mennyit kaptam (nem pénzben mért értékekre gondolok, mert akkor természetesen Amerika tarolna).

Oké, most már befogom a csuszalesőt - ha jobban elnézem, tényleg jó sokat bírok írni a "semmiről" is, azt hiszem nem lesz itt gond az elkövetkezendő pár héttel és hétvégével sem.
Hetven nap múlva ilyenkor már Európa felé szálldogálok, örömmámorban, kisimultan, büszkén, boldogan, meg mindenhogy. Két hónap múlva ilyenkor pedig a Grand Canyonnál bámulom a naplementét tátott szájjal, öt másik magyar sorstárssal egyetemben - hát nem csodaszép az élet?!

Great Wolf Lodge - 3 nap "kikapcs" a családdal

Grace nekem már talán júniusban is említette, hogy ezen a héten jönnek az unokatesói Denverből és elvonulunk majd a hegyekbe egy hotelbe, amely egy hatalmas viziparkról híres. Az unokatesók: két lány, a nagyobbik Hannah 12 éves, a kisebbik Emma 9 éves (akkora mint egy 4 éves körülbelül). Na már most, ha én nem írok sms-t anyukának vasárnap késő délután, hogy mi a terv a hétre és megyünk e valahova, akkor úgy mégis lövésem sincs, mikor közölte volna velem, hogy elmegyünk abba a hotelbe. Mivel én csak Gracetől tudtam és abban sem voltam biztos, hogy nekem is mennem kell e. Jött a válasz aztán, hogy igen mennem kell, mivel itt lesz neki három gyerek és nem nagyon fog bírni velük egyedül, kelleni fog a segítségem.
Így hazaestem vasárnap este, gyorsan összepakoltam pár cuccom még a három napra, majd nyugovóra tértem. Eredeti terv az volt, hogy mennünk kell még a lovardába hétfőn reggel fél 7-kor - ezzel a tudattal feküdtem le. Hétfőn reggel 5-kor jön az sms a harmadikról, hogy nincs lovarda, maradjunk itthon és segítsek Gracenek kicsit kicsinosítani a házat. Megtörtént.
Délután 2 körül ért haza anyuka, bevágtuk a csomagokat a kocsiba és elindultunk a reptérre felszedni a két kiscsajt. Egyedül jöttek, egyedül repültek (nem tudom ilyen esetekben hogy megy ez), anyukának egy reptéri irodába kellett mennie lejelenteni, hogy jött a lányokért, így ő külön várt, míg mi Grace-szel a csomagfelvevőnél. Két órával a gép landolása előtt ott voltunk már, és hála a philadelphiai reptérnek - ahol van ingyen wifi - nem untam el az életem. Megjöttek a lányok, Grace sikoltozott egy sort, mindenki kapott egyen-fülbevalót (azt mondták ez a szokás), én is kaptam egyet. Első ránézésre mindegyikőjük aranyos volt, teljesen mások amúgy, mint Grace. Mindent megköszönnek és udvariaskodva beszélnek vagy kérnek meg valamire.
Útunkat a California Pizza Kitchen nevű hely felé vettük (egyszer én már ettem ott Frejaval). Természetesen egy árva hosszú holmit nem vittem magammal, így szinte megfagytam a röpke két óra alatt, amit az étteremben töltöttünk. Sonkás-ananászos pizzát kértem, iszonyú finom volt. Anyuka kikért egy halom előételt is - avokádó rollok baconben, paradicsommal, sajttal - isteni és mennyei volt. A gyerekeknek nagyobb volt a szeme, mint a szája...kértek levest, kértek külön előételt, de még főételt is. Természetesen mindennek ott hagyták a háromnegyedét. A két vendég kiscsaj nagyon kis finnyás volt - mindegyikőnk vizet rendelt, ők valami színes lötyit, mire anyuka meg is kérdezte tőlük, hogy "jaa, még mindig Jamaicán érzitek magatokat?".
Ja igen, most jöttek haza éppen Jamaica-Miami-Key West-Kajmán-szigetek hajós cruise-ról, ahol 10 napot töltöttek - na mondom, az nem is rossz. A lépést azért nem tartom olyan rosszul, ezek közül kettő nekem is megvolt haha.
Étterem után már nem jöttünk haza, egyből a Great Wolf Lodge felé vettük az irányt, amely jó órányi autóútra található Philadelphiától, a Pocono-hegységben (ha valakit érdekel, itt megnézheti a weboldalt).
Amint a hotelhez értünk, leparkoltunk a bejárat előtt, hogy a londíner fiú elvigye a kocsit és felpakolja egy kis kocsira az összes csomagunkat. Bő tíz hónapja vagyok itt és a londíner fiú személyében láttam meg talán a legjobb pasit, akit amerikai pályafutásom alatt láthattam. Durván jól nézett ki a srác, a nyakamat tenném rá, hogy nem amerikai volt - ezt érzi és látja az ember. Ilyenkor nem szeretem játszani a "nagy család vagyunk, megjöttünk nyaralni a három gyerekkel"-műsort, de hát muszáj volt. A szerencsém annyi, hogy ilyenkor engem általában a negyedik gyereknek néznek, és nem a bébisintérnek. Becsekkoltunk, lecuccoltunk a szobában...

                                                lakhelyem, külön elkerítve, kijárással a teraszra

                                                                   anyuka szobája

                                                                             konyha

                                                                   itt aludtak a gyerekek

                                                                          lobby

                                            ezen a teraszon sajnos nem sokat ücsöröghettem

Az egész hotel valamiféle játék szerint volt berendezve, már első este levonultunk egy boltba, ahol mindhárom lányka kapott egy pálca-szerűséget, tetején valami dísszel. Három egész napon keresztül ezzel a pálcával rohangált az összes gyerek fel s alá a hotelben, mivel a folyosókon különböző csillagok voltak elrejtve és hozzá kellett érinteni a pálca végét, pontokat kellett gyűjteni és a végén nyerni lehetett valamit. Gondolom el tudjátok képzelni, mi fejetlenség van abban a szállodában, ahol hatmillió gyerek áll neki ennek a játéknak - rohangálnak, sikítoznak, hangoskodnak és üvöltenek. Azt hiszem már első este tudatosult bennem, hogy oda bizony nem pihenni jár az ember. Én naiv, azt hittem majd anyukának tényleg csak segítségre lesz szüksége, ehelyett már első este elküldött "kincsvadászatra" a három gyerekkel egyedül, amíg ő a szobában relaxált. Természetesen a három gyerek után körülbelül hat felé rohantam, be a liftbe, ki a liftből, fel a lépcsőn, majd le a lépcsőn - semmi mást nem kellett csinálnom, csak rohangálnom utánuk. Tulajdonképpen ez is anyuka hülyesége, hogy a 9, 12 és 13 éves gyerekek után miért kell futkosnom és felügyelnem őket, fogalmam sincs. 4-5 évesek rohangáltak tök egyedül, mindenféle felnőtt nélkül. Anyuka ezt azzal magyarázta, hogy ha meglát valaki egyedül egy gyereket, akkor elrabolja és ki tudja mit csinál vele - édes istenem, lehet hogy ezek még nálam is több filmet néznek?!
Hétfőn olyan éjfél körül tértünk nyugovóra, én akkor már alig álltam a lábamon és alig láttam az álmosságtól.

Kedden - megint én naiv, azt hittem hogy majd egyből a szuper viziparkban kezdünk, amit már előzetesen kinéztem a nagy üvegablakokon keresztül...

Ennek ellenére mi komótosan megreggeliztünk a Starbucksban (nem hiszem el, hogy ez mindenhol ott van), és elkezdtünk ismét kincsvadászatot játszani. Azt hittem megőrülök már...igyekeztem sóhajtozva odaállni az üvegablakok elé, hátha egyik gyerek megsajnál és mehetünk végre mókázni, ugye amiért éppen ebbe a hotelbe jöttünk, de nem igazán akart összejönni a dolog. A nagyobbik lánnyal nagyon jóban lettem, benne láttam a legtöbb értelmet - egyfolytában kérdezgetett Magyarországról, Németországról (Grace mondta neki, hogy ott voltam au pair), mikor megyek haza, hány nyelvet beszélek és a többi. Ez imponált is nekem, végre valakit érdekel a sorsom. Dél körül aztán végre bevetődtünk a viziparkba - na nem ám anyukával. Menjek csak a három gyerekkel, hullámmedence, kismillió csúszda meg minden, és lehetőleg úgy csináljam majd a dolgokat, hogy a három gyerek mindig ugyanoda akarjon menni. Anyuka addig elment a Spa-ba, mert meg kell csináltatni az új manikűrt és pedikűrt, masszíroztatni is kell. Ez mind rendben is van, de nem tudom azért hol jár nekem prémium, hogy három gyerek után futok egész nap...A vizipark szép volt és jó volt, sajnos sok mindent nem élveztem belőle. Egy órát töltöttünk ott körülbelül, és a család direkt azért ment erre a helyre, mert ott vizipark van - sosem fogom megérteni az itteni gondolkodásmódot, ha van egyáltalán itt olyan. Csúszdán egyetlen egyen sem csúsztam le, a két vendég kiscsaj nem akarta kivárni a sort, Grace pedig utálja az csúszdákat - mily' meglepő.

A hotel nem kínált étkezdét, így különböző éttermek és kajáldák várták a vendégeket, természetesen mindenért külön kellett fizetni. Mindig valamelyik étteremben ettünk, igyekeztem nagy gondot fordítani arra is, hogy kiegyem anyukát a vagyonából - egyszer én is lehetek szemét, így is azt hiszem spórol rajtam eleget. A kedd délutánt lazulással töltöttük és természetesen a gyerekek után való rohangálással, valahogy az a fránya kincsvadászat sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint a szuper vizipark. Újra és újra tudatosult bennem, hogy soha többet nem vigyáznék lányokra, egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni és borzasztóan idegesítenek. A 9 éves egyfolytában nyafogott és nyávogott, úgy affektált hogy azt bárki megirigyelhette volna. A nap vége felé iszonyú fáradt kezdtem lenni, anyuka megjelent valamikor délután 5 körül és együtt kincsvadászkodtunk. Mondom kell valami fortély, nekem innen lépnem kell tőlük mert nem bírom. A gyerekeket akkor már egyesével tudtam volna lehajigálni a teraszról, olyan szinten idegesítettek. Mindenhol csak leégettek, ötpercenként Starbucksba akartak menni és a 9 éves gyerek minden szívbaj nélkül kikérte az extra nagy kávékat, cukor és tej nélkül. Még anyuka ajánlotta neki...Étkezéseknél is égett a pofám rendesen az éttermekben - egyik oldalról anyuka és Grace vitáit hallgattam, hogy több salátát kell enni, nincs desszert, ne vegyen kenyeret, egyen még egy kis salátát, ne egyen sütit és a többi...másik oldalon pedig a két vendég csaj nyafogott, hogy nekik csak kagyló és garnéla rák jó, mert ők csak azt szeretik (édes istenem, honnan jöttetek?). Anyuka minden egyes dologért reklamált - nem volt jó az asztal ahova leültettek minket, találtak egy apró koszt a késen, meg az ilyen hasonló dolgok. Igyekeztem ignorálni őket, púpig pakoltam a tányérom és temettem magamba a kaját. Vacsi után kicsit megdörzsölgettem szemeimet, hátha észreveszik hogy nem nagyon van ínyemre az egész napos gyerekekkel lógás, anyuka egyből meg is kérdezte, hogy szeretnék e egy kis szünetet. Kapva kaptam az alkalmon, majd közöltem hogy én akkor most visszavonulnék a viziparkba, azért vagyunk itt ugye (na jó, ezt már nem mondtam hangosan). Fogtam magam és egyedül vissza is mentem, hozzászoktam én már ehhez. Csúszdáztam végre, de a szuperebb dolgokon nem tudtam lecsúszni, mert eleve ketten kellett volna legyünk és akármennyire vadásztam olyat, aki egyedül van, az elég ritka volt. Ezek az amerikaiak még a viziparkban is légkondit nyomatnak, de olyan szinten megfagytam már, hogy az valami hihetetlen, így hát nem voltam rest beülni a legmelegebb medencébe, a nagyon meleg vizesbe és ott elmélázgatni kicsit. Nagyon jól esett, totál kizártam a külvilágot és elfelejtettem, hogy hol vagyok és kikkel.
Aznap is éjfél körül feküdtünk le.

Szerdán Hannaht és Emmat alig lehetett kiásni az ágyból (mondjuk kedden is, ezek valahogy nem olyan koránkelős gyerekek), anyuka ott pörölt velük vagy egy órán keresztül. Vizipark továbbra sem volt tervben, Gracenek és Hannahnak időpontja volt masszázsra és pedikűrre, én akkor kaptam az utasítást anyukától, hogy én akkor vonuljak el  Emmával a medencékhez. Addig ő természetesen a Starbucks és a Wellnes között ingázott - az eszem megáll komolyan. Tudnám miért hozatta ide akkor ezeket a lányokat, ha egy percet nem akar velük tölteni. Délelőtt még futkostunk a kincsek után, a gyerekek katasztrofálisak voltak és mivel Emma nagyon nehezen kelt fel, mindenért hisztizett. Kezdték az idegeim felmondani a szolgálatot - én ilyen elkényeztetett gyerekeket még az életben nem láttam, hogy ezeknek semmi ne legyen jó. Ott vagyunk egy olyan szuper helyen viziparkkal, de ez őket egy cseppet sem hatja meg. Kínjukban már azt sem tudták mit kezdjenek magukkal - áldom az eget, hogy nekem nem ilyen gyerekkorom volt. Rosszul voltam az egésztől és számoltam a perceket, mikor indulunk már végre haza.
A szobából szerdán délután 2-ig kellett kicsekkolni, mondanom sem kell, hogy két gyerek 2 óra 5 perckor még a kádban ült és fürdött. Anyuka kapkodott össze-vissza, a legkisebb lánynak pedig 2 órakor jelenése lett volna a Kids Spa-ban, masszázsra és pedikűrre. Ez anyukának tíz perccel az időpont után esett le, így lerohantam a csajjal de már nem akarták fogadni, mivel késtünk, sőt még 25 dollárt le akartak rólunk gombolni emiatt. Anyukának erre el is durrant az agya - de kérdem én, hogy mire fel? Basszus, ha itt azt mondják 2 órára ott kell lenni, akkor nem 2 óra 15 percre kell ott lenni. Ez a baja itt az embereknek, hogy egyszerűen nem rendezett senki és nem tudják mi az a fogalom, hogy valahol időben ott lenni. Iszonyatosan utálom én ezt. Lehet, hogy én túlságosan is időzavarban vagyok mindig, de az is biztos, hogy nem is kések el soha sehonnan. Legalábbis ha rajtam múlik akkor tuti nem. Anyuka visszarohant a Spa-ba a kislánnyal, gondolom kiverte a palávert, megnéztem volna, de még egyszer mondom; szerintem abszolút nem volt jogos. Közben már felrendelte a csomagszállítót pasit a szobába, aki lehordta a csomagjainkat a kocsihoz. Utána még egy Starbucks - mert ugye a kilenc meg tizenéves gyerekeknek kell a koffein éjjel-nappal, majd a kincsvadászat utolsó körei és már indultunk is haza. Megváltás volt. Köszönöm és hálás vagyok, hogy elvittek arra a helyre (oké, tudom hogy munka miatt vittek), de ennyi éppen elég volt, sőt egy örökkévalóságnak tűnt. A még mindig iszonyat jól kinéző londíner pasi előállt a kocsinkkal (rám nézett ám párszor, láttam ám haha:), majd hazajöttünk. Így is volt este 8 óra mire hazaértünk, mert itt-ott meg kellett még állni.
Természetesen amit lehetett lenyúltam és hazahoztam:

És amiért oly' sok időm volt ezalatt a 2 nap alatt, nem más mint hogy off vagyok. Anyuka szabadságon van a héten, így nem nagyon kellett már a segítségem - tegnap csak a lovardában és moziban voltak egész nap, az előbb keltem és már megint üres a ház. Az unokatesók délután mennek haza, a nagyobbik lányt nagyon megkedveltem. Többször is lejött a szobámba, tegnap este megkérdezte milyen napom volt és mit csináltam, tényleg az égvilágon mindent megköszönt, nagyon értelmes. De Gracetől is teljesen különbözik mindkettő, na mindegy.

Most itthon nyugi minden, csütörtökön szinte mostam és a szobám takarítottam egész nap, szerkesztettem a blogbejegyzéseket. Nagyon nehéz volt mindenre visszaemlékezni, mivel most még címszavakat sem írtam fel, hogy mikről kellene majd írnom, de remélem mindenkinek tetszettek a látottak, olvasottak :) Voltam futni is, nagyon jól esett. A család csak este ért haza, szóval nyugalom volt.

Egy dolgot viszont nem értek; anyuka kitette a csekkem a vakációs hetemre (a másodikra ugye) és rá van írva hogy "fél vakációs hét" (half vacation week) és a csekk nem szól többről, mint 98 dollárról. Lövésem sincs, hogy ez megint mit akar jelenteni. Nem fogom most még anyukát ezzel zaklatni, de amint elmennek a csajok ma, már meg is kérdezem tőle. Eleinte nem akartam, mivel a múltkor a másik vakációs hetem pénzéért kellett pattognom és el sem hiszitek mennyire idegesítő már ez is. De ezt azt hiszem már nem fogom annyiba hagyni, mivel 300 dollárral jönne nekem, amit eddig elcsippantott tőlem. Ez a 300 dollár pedig körülbelül nem más, mint a vegasi szállásom vagy a költőpénzem mondjuk San Franciscora. Ne szórakozzunk azért kérem szépen...

Egy másik dolog ami "tetszett": mostam a ruháimat ugye csütörtökön, de a szárítóban benne voltak az unokatesók ruhái - gondoltam jó fej leszek és elpakolom, összehajtogatom őket. Grace ágyára tettem őket, gond nem lehet. Hát hazaér a család és kiabálnak össze-vissza, hogy a macskák összemászták a gyerekek ruháit, akik allergiásak a macskaszőrre, azonnal ki kell mosni újra mindent. Így ugrasztottak engem, menjek el mosóporért a boltba. De előtte anyuka közölte velem, hogy ha elfogy a mosópor akkor szóljak neki, mivel nem tudja mikor van itthon és mikor nincs, de (most figyeljetek!) hogy a mosóport az au paireknek kell ám venniük, ha mosni akarják a saját ruháikat. Na ezen a ponton már azt hittem az agyam tényleg elszáll, hogy ez a nő úgy mégis mi a fenét képzel magáról nem tudom...Egyáltalán nem az au pairek kötelessége, hogy mosóport vegyenek, ha saját magukra mosnak! Az meg a másik, hogy én heti egyszer mosok magamra (most éppen több összejött, egy három adag, mivel mentünk össze-vissza tesómmal), szóval még az sincs, hogy én olyan hú de sok mosóport elpazarolnék. Csak álltam ott bambán és mondtam neki, hogy bocs de ezt nem tudtam. Naná hogy nem tudtam, mivel nem így van. Kabaré ami itt megy, a világ legboldogabb embere leszek október 13-án, ebben holt biztos vagyok. Nem értem minek az ilyennek au pair, ha a legkevesebb pénzt is nehezükre esik kifizetni rá?! Rá fogok kérdezni erre a 98 dollárra is, de ha nem jön elfogadható magyarázat, akkor tényleg írok a tanácsadónak. Az a gond, hogy félek. Hiába van már csak hátra ilyen kevés időm, nekik megvan az új au pairjük és ha anyuka felhúzza magát és azt mondja mennem kell, akkor ezek képesek lennének engem akár még idő előtt is elküldeni. Konfliktuskerülő embernek tartom magam, utálok reklamálni, veszekedni, vitázni és mindent ami ezzel jár, tűrőképességem nem ismer határokat, de ha nálam elszakad a cérna, akkor nagyon el lesz szakadva...

Előttem a hétvége, aztán még jó pár hétvége. Ahogy már írtam korábban, nagy tervek már nincsenek. Szeptemberben még majd egy New York, addig pedig lazsa és gyűjtögetés. Nem biztos, hogy eseménydús bejegyzésekkel tudok majd szolgálni ebben a maradék időben, de igyekezni fogok azért. Az itteni barátaim többsége most nyaral vagy már éppen futkozik ide-oda, mivel hetei vannak hátra. Freja most két hétig itt sem lesz, három hét múlva pedig megy haza. Sokan Kaliforniában vannak, vagy majd most mennek utazós hónapra. Hát ez ilyen, legalább lesz egy kis nyugtom :)

Két kis meglepetés, még a múlt hétről:

                                                        Nagyszüleimtől - nagyon köszönöm!

Egyik kedves olvasótól, Anditól - szintén nagyon köszönöm!

A második vakációs hetem összefoglalása

Hát így ért véget a második vakációs hetem...elköszöntem tesómtól és ki tudja mikor látom újra (ősztől au pairkedést tervez ő is, viszont azt mondja nem jönne Amerikába au pairkedni). A búcsú után kicsit pocsékul éreztem magam, csak vontam magam után a bőröndöm és mentem amerre az út vitt. Kavarogtak és cikáztak a gondolatok a fejemben, ordítani tudtam volna, hogy megint itt hagyott valaki. Amint kiléptem az utcára, feltettem orcámra a napszemüveget és már folytak is a könnyeim...elmentem a Herald Square-ig, leültem és csak bámultam magam elé. Néztem az embereket, néztem a várost, az épületeket, hogy mindenki mozog és él...egyedül éreztem magam...már a gondolattól is rosszul voltam, hogy megint egyedül vagyok és még egy ideig egyedül is leszek. Gyűlöltem az egész szituációt, hogy vissza kell jönnöm egy olyan helyre ahol egyáltalán nem szeretek lenni, olyan emberek közé, akik semmibe vesznek, olyan dolgokat tesznek, amelyek számomra érthetetlenek. Tíz ilyen csodálatos nap után, amit olyan emberekkel töltöttem akiket szeretek és akiket nagyon megszerettem, akik engem is szeretnek és érdekli őket mi van velem. Borzalmas volt belegondolni az egészbe, de ugye az élet nem áll meg...Úgy egy órát ülhettem a téren, vettem üdítőt, majd megindultam a Megabus megállója felé. A busz pontosan indult, én egész úton vergődtem, aludni nem tudtam, csak gondolkodtam és gondolkodtam...
Késve érkeztünk Philadelphiába, éppen lecsúsztam a vonatról is, így egy órát kellett várnom a következőre. Piszkos voltam, fáradt és nem éppen boldog. Feltöltődtem, de másrészről űrt éreztem. Valamikor 11 óra magasságában érhettem haza, kipakoltam a cuccaimat, összeszórtam néhány holmit a következő három napra, majd nyugovóra tértem.

Fantasztikusra sikerült a második vakációs hetem és egy percig sem bánom, hogy mondjuk nem tudtam elutazni Mexikóba vagy akárhova. Így is igyekeztem mindent kihozni az egészből és azt hiszem sikerült is, tesóm oda meg vissza volt itt a látottaktól. Hangsúlyozom; a látottaktól. Nem hiába, egy vér vagyunk...azt mondta a helyek szuperek, az emberek furák (magyarul nem normálisak), sok a szabály és hát azt hiszem az is mindent elárul, hogy au pairkedni sem jönne ide. Nagyon boldog vagyok, hogy így kiviteleztem ezt az egészet, ennyi mindent meg tudtam neki mutatni, ennyi mindenkivel megismertettem.
Voltak húzósabb dolgok, idegeskedtünk is néha, totál kivoltunk amikor a két bőröndöt és a kézitáskákat kellett vonszolni egész New Yorkon keresztül az 50 fokban, de minden megérte. Miután hazaért tesóm beszéltünk és azt mondta, hogy most szívesen visszajönne és húzná-vonná a bőröndöket az 50 fokban ismét. Mert valaki a fél karját adná azért is...New York egy csoda. Szavak nincsenek rá még mindig, tényleg egy örök szerelem.
Sokszor átkoztuk a légkondit, és körülbelül a negyedik nap után Laura elkezdte hiányolni az otthoni kosztot is - miért édes minden, hol a magyaros vajkrém, hol a normális kenyér, miért nem vittem el a magyar étterembe - haha, nevetnem kellett. Én október óta húzom már így, mert muszáj... :)
A "kanapészörföléssel" iszonyatosan jó tapasztalatokat szereztünk, alig várom már, hogy újra útra keljek és igénybe vehessem eme szolgáltatást. Szerencsére jól jött ki a lépés, nagyszerű és segítőkész embereket fogtunk ki.
Ami számomra kissé zavaró tényező volt, hogy nagyon sokan valamiért nem fogták fel, hogy itt van a tesóm és szeretném vele tölteni az időm, valamint azokkal az emberekkel akikkel elterveztem...folyamatosan jöttek az üzenetek és emailek, segítségkérések, írjak mi újság és a többi. Nagyon jól esett, hogy ennyien aggódtak és gondoltak ránk meg minden, de ha egyszer már előzetesben leírtam, hogy hogyan fog zajlani az a 10 nap és nem sűrűn leszek online sem, akkor nem értem miért nem lehet azt ha csak egy minimálisan is, de tiszteletben tartani...mindegy is ez már, nem csinálok belőle problémát, csak sok embert nem értek...
Ami viszont abszolút kiborított, az anyuka viselkedése volt. Kezdődött minden a vasárnapi vasútról elhozós sztorival, amikor "félreolvasta" az üzenetem, majd utasított, hogy riasszam az egyik barátom inkább.
Azon már nem is csodálkozom, hogy a húgom által hozott apróságot nem köszönte meg - sosem köszönnek meg semmit, az itt nem szokás. Iszonyatosan bánom már, hogy odaadtam nekik egyáltalán. Úgyis állandóan diétáznak és semmi sem elég jó nekik (főleg nem az, ami tőlem van), szóval inkább faltam volna fel én mindent.
A szerdai üzenetre már tényleg szavakat sem találok, miszerint vegyek majd kaját magunknak, mert ő dolgozik és nem volt ideje (nem volt ideje hétvégén, amikor Grace már itthon sem volt?). Itt hagyott minket üres hűtővel egész hétre, szó szerint üres hűtővel. Az most egy dolog, hogy ő nem köteles tesómat ellátni és etetni (mondjuk érdekes, a német családom kétszer is megtette ezt és napokig ellátta tesómat is, ez is mindegy), de nagyon jól tudta, hogy én sem utazom el, hanem itthon is leszünk, így talán szükségem lehet majd ételre és italra. Csütörtökön este már víz sem volt itthon...ez volt tényleg a csúcsok csúcsa. De nem számít már ez sem.

Azt hiszem eme tényezők alaposan eltörpülnek azok mellett a dolgok mellett, amiket átéltünk együtt. Álmomban sem hittem volna soha, hogy ez majd így összejön és meg tud látogatni a testvérem. Sokan írták és mondták neki, hogy mennyire szerencsés...én pedig annyira nem szeretem ezt a jelzőt, hogy az valami hihetetlen. Talán egy kicsit szerencsés volt, igen. Mivel itt voltam és már tudtam navigálni, lett szállása. Viszont egész nyáron dolgozott és tényleg minden pénzét erre tette félre, ezúttal nem segítettem neki én sem. Akkor lett volna szerencsés, ha nyerte volna ezt az utat vagy a kezébe nyomott volna valaki pár száz dollárt...vagy akkor lenne szerencsés, ha holnap felhívná valaki, hogy pakolj és csomagolj, nyertél egy utat Balira, mondjuk. Azt hiszem érzitek a különbséget - saját erejéből volt itt, és ez nagyon nagy szó. És büszke is vagyok rá emiatt.
Csodálatos és nagyszerű embereket ismerhettem meg ezalatt a 10 nap alatt - végre volt alkalmam találkozni Dalmával. Az egyik olyan au pairrel, akivel mindenképpen szerettem volna találkozni az ittlétem alatt. Sikerült. Végtelenül aranyos, kedves és segítőkész lány. Talán azért is találtuk meg a közös hangot ennyire, mert olyannak érzem magam, mint amilyen ő - olyan kis egyszerűnek, de jég hátán is megélőnek...azt hiszem. Totál olyan, mint amilyennek a blogja alapján elképzeltem, egyszerűen nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szuper barátra is szert tettem ennek az egésznek köszönhetően és ilyen sok időt sikerült együtt töltenünk.
Drága Dalma! Nagyon szépen köszönök mindent, örülök hogy megismerhettelek. Szuper csaj vagy és őszintén remélem, hogy legalább még egyszer, valahol, valamikor újra látjuk majd egymást!

                        búcsú képeslap Dalmától, kis szöveggel a hátulján - ja és kaptam Raffellot is :)

Aztán ott van még Vivi is, ha csak pár órát is, de sikerült Atlantic Cityben együtt töltenünk - lassacskán együtt készülődünk majd az őrült nyugati túránkra.
No és a particsajok - az egy külön sztori...Lili, Judit és Fanni iszonyatosan jó fejek szintén, azt a szombati éjszakát sem fogom egyhamar elfelejteni. Na és drága kanadai útitársam, Katica...szuper, hogy vele is tudtam ismét találkozni, de ennél már csak az szuperebb, hogy vele (és remélhetőleg Fannival is) legközelebb tudjátok hol fogok találkozni? Nem máshol, mint Las Vegasban! Hát kérem, ilyen az élet... :)

Szóval, ez is eltelt. Iszonyú gyorsan. De nem is csodálkozom, ami kilómétereket megtettünk azalatt a 9 nap alatt, annyit egy év alatt nem teszek meg szerintem. Rohanós volt egy kicsit, de ennyit tudtunk belesűríteni. Csodás volt és mennyei, köszönöm szépen mindenkinek az egészet!

Ezentúl nem biztos, hogy tudok majd ilyen gyönyörűséges, képekkel gazdag bejegyzésekkel szolgálni - lazsa és relax következik már csak. Szeptemberben még lesz egy new yorki hétvégém, egy időre az utolsó, aztán most ezerrel Kaliforniára és Nevadára koncentrálok már. Szinte már csak hat teljes hetem van, amit a családdal kell töltenem, a hetedik héten már jön az új au pair és talán talonra kerülök én is. Finisben vagyok, nincs kétség. Legalábbis én már innen számolom, de már nagyon számolom. Már nagyon kész vagyok, kész lennék holnap elutazni és vissza sem nézni. Lehet, hogy iszonyatosan hosszú hat hét áll előttem, de csak azért, mert ennyire várom már, hogy teljen le. Én sem vagyok már normális, van olyan hogy napjában többször is megnézem a naptárat, hogy esetleg nem csökken e le az itt töltendő heteim száma...nem Amerikával van gondom, hanem már minden és mindenki hiányzik. Nem tudom leírni és megfogalmazni az érzést, csak annyit tudok mondani, hogy elég volt. De kibírom. Mert ez tényleg semmi már. Szinte még most volt az, amikor azt mondtam hogy még négy hónapom van hátra...most pedig bő hat hetem...
Jó ez azért... :)