Jól vagyok!

Mint azt már előzetesen leírtam, hétfő óta minden a megszokott rendjében és kerékvágásban zajlik - délelőttönként Princeton, Gracenek iskola, nekem holmi szabadidő, végre futkoshatok a kis megszokott terepemen (esküszöm ott még a futás is sokkal jobban esik), tök jó érzés amikor a görkoris pasi megjegyzi minden körnél amikor beér, hogy milyen jó időt futok - mivel ugye görkorival egyszerű, de esküszöm mindig majdnem egyszerre végzünk a körökkel. Végre megint elüthetem szabad óráimat a Barnes and Noble könyvesboltjában, suli után lovardázunk, majd mire délután 4 körül hazaérünk, rendszerint anyuka is itthon van már és passziváltatom magam. Édes istenem, mennyire imádom én ezt. És mennyire vártam már. És megint sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb vagyok, fele annyi "kínom, gondom" sincs, mint a szünetes hetek alatt volt. Még mintha anyuka is sokkal normálisabb lenne...bár nem akarok semmit sem elkiabálni.
Hétfőn délután kényelmesen ücsörgök a lovarda "nappalijában", jön az sms anyukától hogy szeretnék e hosszabbítani náluk? (...) Első meglepetésemben, na mondom ez most mi akar lenni?...Ugyanis éppen két hete hétfőn volt az ideje, hogy megbeszélgettem vele, mikor mehetek el az utazós heteimre és mikor megyek majd haza. Nem telt bele két perc, következő sms, miszerint a tanácsadónak meggyőződése, hogy én az elejétől kezdve azt mondtam, hogy hosszabbítani akarok...Gyorsan pötyögök vissza mint az őrült - nehogy félreértésekbe essünk, hogy én már el is küldtem az ügynökségnek a papírokat, dátumokkal, kiinduló és érkező városokkal, infókkal, hogy maradni óhajtok még két hetet a szerződésem lejárta után, úgyhogy legyen szíves közölje ezt a tanácsadóval is, ha eddig még nem volt képben. Bár jelzem, hogy az utazós hónapom biztosítása miatt is váltogattam emaileket szintén két hete a cc-vel, ezek szerint azt hitte heccből kérdezem és tényleg maradok...vagy csak ennyire nem figyel...ki tudja...

Kedden jegyeket foglaltam - most egyelőre még nem nagy lélegzetvételű út következik, "csak" New Yorkba lesz egy kis túrám szombaton. Még körülbelül egy éve ismerkedtem meg emailen, blogon keresztül (akkor még Németországban) egy szintén Németországban (Stuttgart mellett) dolgozó au pairrel, Annával. Mind a mai napig sem találkoztunk, de kapcsolatban maradtunk és mentek az üzenetek, az élet pedig úgy hozta, hogy éppen 10 napos vakációját tölti a barátjával a "Nagy Almában" és hát miért is ne találkoznánk...Ez is mennyire hihetetlen, hogy Németországban szinte 2-3 órára voltunk egymástól, mindketten Magyarországról származunk és itt fogunk életünkben először találkozni. És hogy mi a program? Hát a Madame Tussauds viaszmúzeumot fogjuk célba venni. Szégyen nem szégyen (szerintem nem az), de sajnos nekem még nem volt lehetőségem ilyen múzeumot belülről is megtekinteni, a berlininél tavaly nyáron Tamara barátnőmmel túl borsosnak találtuk az árat, ezért kihagytuk. Most viszont ez számomra kihagyhatatlan, már csak a horror-részleg miatt is, amely ha jól tudom nem mindegyikben van. Kora délután érkezem meg a City-be, találkozom Annáékkal és kellemes délutánt töltünk el, valószínűleg félholtan érek majd haza, valamikor hajnalok hajnalán. Várom már!

Ugyancsak kedden hatalmas öröm ért - Vivi barátnőm szintén repülőjegyet foglalt, szintén október tizenharmadikára és a Philadelphiából Los Angelesbe tartó járatra. Ergó, az utazós hónapom nem egyedül kezdem meg, nem egyedül folytatom és nem is egyedül fogom befejezni. A sztori érdemel némi magyarázatot is, nos hát kezdem az elején...Vivi november végén írt nekem először emailt, megtalálta a német és az amerikai blogom is és csak is annak köszönhetem az ismeretségét, hogy ugyanaz a nevünk. Vicces ez, de így van. Iszonyatosan hosszú emaileket váltottunk, szinte már teljesen ismerjük a másik élettörténetét és sztoriját is, aztán ahogy telt az idő már naponta beszéltünk, máig is kapcsolatban állunk. Megint csak az élet produkált különös fordulatokat, amikor március környékén kiderült, hogy jelentkezett otthon egy álláshirdetésre otthoni ismerőseimhez, akik Amerikába toboroztak munkaerőt, a Dunkin Donuts-ba. Az ismerőseim többsége a másik nemet képviselni, sokadik év ez már, hogy Ocean City-ben dolgoznak és imádják. Vivinek egy szóval sem említettem én ezt, megtalálta az álláshirdetést, jelentkezett és felvették. Aztán mindketten meglepetten konsantáltuk, hogy kik a közös ismerőseink és ki honnan ismeri őket...így jött az, hogy Vivi állást kapott és májusban a már említett ismerőseimmel Amerikába jött szerencsét próbálni és Ocean City mellett éldegél vígan. Közben persze volt ott pár hónap és hét, amit ez a leányzó szintén nem tétlenkedéssel töltött, ugyanis München mellett dolgozott egy kis hegyi "fogadóban", nem is messze a tavalyi lakhelyemtől, egy hasonlóan gyönyörűséges tó közelében, mint a Starnberger See (ott laktam én). És hát egyedül volt eleinte a lelkem, a munka sem teljesen olyan volt mint amilyenre számított, én pedig egyből beizzítottam magam és megadtam neki pár nevet, elérhetőséget. Sok ismerősöm és barátom még mindig a germánoknál nyomul, így Vivinek sem volt nehéz dolga - el tudjátok képzelni, hogy november óta "ismerjük" egymást és előbb találkoztak vele a németországban lévő barátaim, mint én? :) Együtt is töltöttek pár kellemes délutánt, a "német" csajaim bevezették a müncheni éjszakába is, megmutattak neki mindenféle nevezetességet és mondhatom hogy boldog pillanatokat töltöttek együtt. Aztán Vivi megérkezett, május elején, Rehoboth Beachen lakik, Delaware államban. New Yorkban landolt a gépe és én pedig egyből beajánlottam neki Biust, így ők is előbb találkoztak és töltöttek el pár kellemes órát a városban, mint mi ketten. Szerettem volna meglátogatni, de nem jött össze - talán emlékeztek is, kocsi hiányában. Terveztünk mi már sok mindent - találkozásokat és utazásokat egyaránt, ő szintén ősszel megy haza az Államokból. Iszonyatosan jóban lettünk - néha már tényleg azon csodálkozom, hogy szinte többet tud rólam mint a barátaim, annak köszönhetően, hogy szinte minden nap tudunk beszélni. A sors/élet úgy hozta, hogy október 13-án együtt vágunk neki a nyugati parti túránknak, együtt fogunk utazni, majd Évivel találkozni Los Angelesben. És még mindig nem találkoztunk...talán júliusban le tudok menni és végre személyesen is megismerni őt. Őrület ez az egész. Csak amiatt írt nekem annó, mert Vivinek hívnak, rengeteg - számomra fontos emberrel találkozott már, most pedig itt lakik tőlem 3 órára és októberben együtt fogunk megőrülni arra nyugaton. Csúcs ez az élet, én azt mondom. Egyszerűen szavakat sem találok erre a sztorira...

Most már ideje, hogy megosszam az októberi utazásos terveimet is - bár még természetesen nincs lefoglalva minden, de a "plán" úgymond nagyjából körvonalazódott már. Még egykori bejegyzésemben írtam, hogy nekem sem jöhet össze minden - ki kellett hagynom Mexikót. Annyira nem is fáj a szívem emiatt, szokták mondani hogy majd lesz még miért visszajönni. Helyette viszont megkapom tesómat 9 teljes napra és azt hiszem ehhez nem is kell mást hozzáfűznöm; hatalmas feltöltődés lesz az számomra és nálam jobban aligha akad ember, aki ezt jobban várja. Nem, még ő sem. Úgy gondolom, amilyen tervekkel érkeztem, amely helyeket látni akartam, szépen sorban "kipipálódott" (drága jó anyanyelv, mennyire imádlak!) minden, sőt mondhatni még túl is teljesítettem. Tény, hogy ha nem a "szeles városban" kezdtem volna pályafutásom, akkor nem is biztos hogy eljutottam volna oda. Sokszor mondtam már, hogy Chicago örökre a szívem (egyik) csücske marad. Arra sem számítottam, hogy Kanadába (Torontoba) eljutok egyáltalán, persze a Niagara-vízesést azt hiszem mindenképpen megnéztem volna így is, úgy is...de erről még csak álmodni sem mertem. Nekem nem volt konkrét hely, ahol au pair szerettem volna lenni, de tény hogy egy new yorki család miatt nekem is hevesebben dobogott volna a szívem, viszont panaszra így sincs okom - októberben jöttem és azóta a novemberi hónap volt az egyetlen, amikor nem jártam meg New York utcáit. A Hershey park hab volt a tortán, amolyan "ajándék" a családtól...Az sem mellékes dolog éppen, hogy most a nyár megérkezésével kéthetente áztathattam és áztathatom magam az Atlanti-óceánban...Miami és a Bahamák pedig azt hiszem örökre életem egyik legszebb hete marad - még mindig a hideg futkos rajtam és izgalommal gondolok azokra a napokra, noha már mindennek majdnem fél éve. Bahamák...szentséges ég...ha nekem valaki tavaly ilyenkor azt mondja, hogy ott leszek és fürdök a krisálytiszta vízben, akkor lehet hogy kinevetem...
Na de most egy kicsit el is kalandoztam, ezt még valójában nem ide szánnám, meghagyom az ilyen összefoglalós részeket őszre majd...a lényeg - amit ebből az egészből kihámozni szerettem volna -, hogy panaszra semmi okom. Igaz, hogy most a nyáron nem nyaralgatok, de megannyi kaland és szuper hely vár még rám így is.
Mexikó kihagyásának az oka - amiről talán már említést is tettem, az nem más, mint az utazós "hónapom", amely valójában két hét lesz csak. Ez éltet, erre szentelem most szabadidőm nagy részét, szervezek, tervezek, beszélünk róla a csajokkal (Évivel és Vivivel) szinte minden nap, álmodozunk és egyre jobban izgulok már én is.
A terv a következő - október tizenharmadikától Évinél leszek elszállásolva Los Angelesben, megmutatja nekem szeretett városát (Universal Studio, Disneyland, Santa Monica, Venice Beach, Malibu, Hollywood, Bevery Hills...), utána hétvégén elrepülünk a "bűn városába", Las Vegasba. Még nem döntöttük el, valószínűleg péntektől vasárnapig leszünk ott, de lehet megnyújtjuk majd a mókát egy hétfővel is. Szombaton egy Grand Canyon, aztán Vegasi feleszmélésünk után Évi hazarepül Los Angelesbe, mi pedig Vivivel észak felé vesszük az irányt, hogy megnézzük azt a várost, ahol eredetileg legszívesebben au pairkedtem volna; San Franciscot. Ami utána következik, az már csak a hazajövetel lesz, Philadelphiába.
Nos eddig ez van és valószínűleg ez is marad így. Nem is hinnétek mennyire össze kell szorítani a gatyamadzagot egy ilyen út kivitelezése miatt, de hál istennek ebben mondhatni jó vagyok. Nehéz, nagyon nehéz. Sok mindenre és sok mindenkinek kell most nemet mondanom, de nem tagadom, hogy nekem a nyugati part volt minden álmom - tisztában voltam ezzel már az évem megkezdésekor is, hogy én itteni pályafutásomat ott fogom megkoronázni. Ezért hiszem, hogy minden fillér (amit éppen nem cseszek el másra) megéri majd.

Pörög az online olasz és spanyol is, és sajnos azt kell mondjam, hogy a spanyol nem igazán jön be. Betudom ezt a tanár hibájának, mivel tényleg nagyon össze-vissza adja le az anyagot, semmi logika nincs benne és mindenbe csak belekapunk. Számomra egy nagy káosz az egész, emiatt a nyelvtől is kezd elmenni szinte a kedvem már - még mindig tetszik, de rájöttem hogy az olasz sokkal jobban. Azt viszont rettenetesen élvezem és egyre több minden marad már meg. Szorgosan nyomtatom ki az anyagokat is és amikor éppen tanárnál ücsörgök a csajjal, akkor lapozgatom, nézegetem, memorizálom a a dolgokat. Tény, hogy nagyon sok minden hasonló a két nyelvben, de az olasz nekem valahogy jobban a számra áll. Aztán mostanában nagyon rákaptam megint arra is, hogy orosz zenéket hallgatok. Még annó Németországban csináltam ezt, miután első "dizsis" élményem után az előttem lévő au pair mutatott pár menőnek számító slágert. No igen, első körben egy orosz klubba vittek el, ami akkor nyílt. Nem tehetek róla, én megveszek azért, ahogy oroszul énekelnek...

Szerdán lovardázás után pontban 2:30-kor megfékeltünk a ház előtt, örömmel nyugtáztam, hogy anyuka már itthon van. Micsoda boldogság, ez csak egyet jelent - a nap hátralévő részében az égvilágon semmi dolgom. Milyen jó nekem, igaz? Gyorsban kapcsoltam is a gépet, semmi egyéb nem volt betervezve, csak a portugál-spanyol elődöntő megtekintése. Talán kijelenthetem, hogy életem egyik legrosszabb meccsén vagyok túl - ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy egyik csapat sem érdemelt volna továbbjutást, hiszen 120 percen keresztül szenvedtek egymással és helyzetet hagytak ki helyzet után. Jöttek a 11-esek és bár egyik csapatot sem szeretem, úgy remegtem a képernyő előtt, mint a kocsonya. No igen, ha valami fontos dologról van szó, vagy valami tényleg borzasztó módon érdekel, akkor nagyon bele tudom magam lovalni a dolgokba és teljesen átérezni az egészet. Titkon talán a portugáloknak szurkoltam (nagyon nem szeretem a spanyolokat, sajnálom) és nagyon szívesen megnéztem volna, ahogy "Mr. Cristiano Ronaldo" mellébombázza avagy kilövi a stadionból a labdát, csak ahogy szokta, a formaságok kedvéért...de erre sajnos nem került sor, mivel a végén a spanyolok diadalmaskodtak. Ennek a hírnek én egy valami miatt örülök csak - vasárnap a döntőben, ott lesz szép kikapniuk a németektől. Ennek így kell lennie. És ha így fog történni én nem is tudom mit teszek, tudom hogy nem lesz több a fizetésem azáltal, nem leszek sem több, sem kevesebb, nem fog semmi egyéb történni, de hogy a világ legboldogabb embere leszek, az tuti biztos. Előttünk van még azonban egy ma délutáni/esti elődöntő, amit a németek és az olaszok játszanak. Lovardázni fogunk - valószínűleg az egyik félidőről le is csúszok majd, szerintem olyan ideg lesz rajtam egész nap, hogy az lesz a szerencse, ha nem történik velem semmi hehe...Már csak amiatt imádkozom, fohászkodom, hogy énektanárhoz ne kelljen menni, mert akkor lehet fel is kötöm magam ide a "hátsó kertbe" a fára, ha az eredményt sem tudom itthon megvárni, vagy várnom kell mondjuk este 6-ig, hogy megtudjam mi lett. Szóval nagyon szépen kérek minden itteni fociőrült au pairt, ismerőst, hogy szánjon meg egy szöveges üzenettel, ha ilyen szituációba kerülnék, mert kérdéses, hogy túlélem e azt a pár óra bizonytalanságot. Most halál komolyan beszélek!...
Elképzelni sem tudom mi lesz velem ma. Öt kör helyett tízet kellene futnom reggel, azzal talán lemegy rólam a feszültség, a gyomrom már most pingpong labda méretet öltött és ha a meccsre gondolok, a hideg és a meleg egyszerre futkos a hátamon. Ajajj, így most visszaolvasva látom csak, a bajok nem kicsik...

Meccs után igen gyors zuhany, bikini felöltése, útközben stop a Wawa-ban, snack megvétele és irány Adrijana csodapalotája. Kedves kis családja majd csak vasárnap érkezik haza, így hát miért is ne hívott volna meg minket egy második kör vacsorára?! Ezúttal jött Irantzu és Scott is, kiültünk a medence mellé és mindenféle finomságot fogyasztottunk. Volt sima tészta szósszal, ravioli, rizs és krumpli megint olyan finoman fűszerezve, sok gyümölcs, sajt, perec, én vittem fahéjas mini fánkokat, iszogattunk és eszegettünk. Úgy elrepült az idő és annyit beszélgettünk odakint, hogy hip-hop este 10 óra lett, megmártóztunk még a gyönyörűséges medencében és mindenki hazafelé vette az irányt. Nem készítettem képeket, ne haragudjatok. De néha egyszerűen annyira nincs kedvem kattintgatni és nem akartam elrontani a "varázst" sem, amikor csak úgy vagyunk, meg szép az élet, beszélgetünk mindenféléről és kontárkodjak oda a gépemmel? Na ne! :)...
Szeretem ezeket a hétközbeni megmozdulásokat, rettenetesen nagyot dob a kedvemen és a hetemen is.
Nos, itt most este 11 óra...és mivel még mindig nem szeretek reggel fél 6-kor kelni, de alvásra pedig szükségem van, így azt hiszem megkeresem az ágyam és alszom egyet.

Arrivederci!
:)

Hétvégi történések

Na már most, van másfél órám hogy ráncba szedjem itt nektek a dolgokat, aztán menni kell a lovardába. Már Princetonban csücsülök, a könyvtárban és hála az égnek mától megkezdődött a suli Gracenek. Ennek én olyan nagyon örülök, hogy azt elmondani sem tudom. Visszatekintve kicsit, azt gondolom, hogy mióta szünet volt neki, azóta lett egyre több problémám is a családdal. Valószínűleg anyukának bökte a szemét, hogy alig kell dolgoznom, megerőltetnem magam. Ezer meg millió kisebb konfliktust szült ez, néha már úgy tűnt mintha totál kilátástalan lenne helyzetem, semmi nem jó amit teszek és egyedül csak az menthet meg, ha végre visszaállunk a sulis hétköznapokra. Ez ma bekövetkezett, én pedig reménykedem a jobb napokban. Mostantól az idő is még gyorsabban fog telni, aztán hipp-hopp már azon is kapom majd magam, hogy augusztus van és jön a testvérem.

A bejegyzésem kicsit összeszedetlennek tűnhet majd - ebbe kapok, abba kapok, de írom a dolgokat ahogy jönnek. Most volt egy utam a postára. Nem írnék le ilyen jelentéktelen dolgokat, ha nem lenne éppen nagy jelentősége. Történt ugyanis, hogy május 9-én feladtam egy kisebbfajta csomagot, ma június huszonötödikét írunk és a csomagom nem ért még célba. Egy ideig vártam türelmesen, aztán még türelmesebben, aztán természetesen kezdett elfutni a harci ideg, hogy mégis kik, hol és miért ülnek azon a csomagon még mindig és miért olyan nagy ügy átszállítani a tengerentúlra pár dolgot. Sokan buzdítottak már, hogy menjek vissza a postára reklamálni, kártérítést is követelhetnék, mivel eltettem a blokkot és feketén-fehéren rajta van minden. Közben eszembe jutott aztán, hogy a blokkon van egy kód, amelynek segítségével én online le tudom követni, hogy mégis hol tanyázik az a csomag és miért nincs még ott, ahol lennie kellene. Kisebbfajta sokk ért és azt hittem rosszul látok, amikor megpillantottam, hogy a dobozka Jamaicában van, egy New York állam-beli városban, és május 10.-e óta el sem mozdult onnan. Hozzáteszem, gondolhattam volna, hogy az amerikaiak időznek el vele, nem is ők lennének ha nem így lenne...De legalább megnyugodtam, hogy még itt van az Államokban. Naponta nézegettem, hátha veszik végre a fáradságot és tovaküldik - szombaton, május 10.-e óta először átszállították Jersey Citybe, vasárnap pedig sikeresen elhagyta Jersey Cityt. A ma reggeli postás látogatásom alkalmával az ürge ritka bunkó volt, szinte tudomást sem akart rólam venni, kezembe nyomott egy papírt, hogy a rajta szereplő telefonszámot hívjam fel ha gondom van és menjek isten hírével. Nem hittem volna, hogy ennyivel elintézi az egészet. Csak szeretném szemléltetni, hogy néha itt is borzasztó gondok akadnak némelyik szolgáltatással, ez nem csak otthon fordulhat elő, hiába vagyok Amerikában. Nos egyelőre várok még, hátha célba ér az a doboz, de ha egy héten belül nem történik semmi, akkor már hívom is őket. Ezt nem fogom annyiba hagyni, és nem is csak a pénz miatt nem fogom...Az sem fog érdekelni ha egész Amerika a hátam mögött áll majd a postán a sorban, nem vagyok az a veszekedős-vitatkozós, gondomnak-bajomnak hangot adó személy, de ha nem ér célba a küldemény, akkor számíthatnak még látogatásomra a postán, eléjük dugom a papirost, amin rajta van mekkora összeget kötelesek nekem kártérítésként fizetni. Ideges vagyok na. Képtelen vagyok felfogni, mi az istent csináltak május elejétől június végéig azzal a csomaggal, egy helyben, Jamaicában...!?

Pénteken megkaptam a következő olasz és spanyol leckét is, szombaton sikeresen teljesítettem őket - holott szerdáig lett volna időm, de ez nagyon szuper, mivel ha hétvégén otthon vagyok, akkor alaposan leköti az időm. Az olasz ABC és spanyol kifejezések voltak ezúttal terítéken, és még mindig ugyanannyira élvezem, mint a legelején.

Szintén péntek délután, német-görög meccs. Azt hittem ott őrülök meg egymagamban, amikor a görögök egyenlítettek. Ráadásul mennünk kellett a meccs vége előtt 20 perccel otthonról, a hegedűtanárhoz. Mondanom sem kell, hogy minden bajom volt már. Szerencsére kijátszottam úgy az időt, hogy végül még 4-1-es német előnyig láttam az eseményeket, így megnyugodva és őrült boldogan szálltam kocsiba - különben 1-1-nél el sem tudom képzelni hogy szálltam volna kocsiba haha...aztán izzítottam is a jónépet, hogy amint vége a játéknak, sms-ben kérek szépen egy gyors eredményt, mert nem nyugszom meg amíg haza nem érünk és vissza nem tudom nézni az eseményeket. Tudom-tudom, ne is mondjatok semmit...valószínűleg nem vagyok normális, hát ez van...Mindenkinek más-más szenvedély jutott, nekem az egyik a foci!
Végül a 4-2-es eredménnyel abszolút meg vagyok elégedve, pénteki estém már senki és semmi nem ronthatta el.

Ha a pénteki estém nem is, a szombati reggelem fél 6-kor anyuka sms-e alaposan elrontotta - ugyanis pénteken még csak az volt, hogy vigyem el Gracet fél 8-ra a lovardába, de szombatra ez megváltozott - maradjak is ott vele 11-ig. Mit volt mit tenni, nagyon semmit. Húztam a szám, szombaton fél 6-kor kelni, délben hazaérni, programom sem volt még...nem egy jó kezdet ez így a hétvégére, akárhogyan is nézem. A napi örömöt azért megcsináltam én magamnak, nagyban szörföltem a lovardában az interneten, mostanában naponta nézem a repülőjegyeket is (mit, mikor és hol érdemes foglalni az utazós hónapomra) és hát nem is hagytam ki egy kihagyhatatlan ajánlatot. Hivatalos; október 13-án, szombaton ugye elhagyom a családot, délután 2-kor repülőre szállok és meglátogatom drága Évi barátnőmet az "angyalok városában", Los Angelesben! Rettenetesen boldog vagyok, talán el sem tudom mondani mennyire. Többi au pairnek szeretnék kicsit segíteni - ha a Southwest vagy a JetBlue légitársaságokkal utaztok, akkor nem kell 25 dollárt fizetni a bőrönd feladása miatt. Southwest-nél piszok olcsó repülőjegyet találtam is, öt perc alatt lerendeztem a foglalást. Egy hetet leszek Évinél (vele és Biussal voltam Miamiban is), majd a következő hétvégét Las Vegasban töltjük, nagyon valószínű hogy kiegészülve még egy másik Vivivel is...Őrület ez az egész. Amiért jöttem, a nyugati-part, meg a kaliforniai álom és Las Vegas - szinte karnyújtásnyira vannak tőlem. Gyűjtögetek, tervezek és foglalok, folyamatos munkában vagyok emiatt és hatalmas örömmel tölt el.

A maradék időm otthon töltöttem szombaton. Ja mégsem, délután 1 körül kimentem enni valamit, de körülbelül egy óra alatt meg is fordultam. Rámjött a "mélypont", az égvilágon semmihez sem volt kedvem. Elisa távozása után most kicsit megint úgy érzem magam, ahol a part szakad...Hiába vannak itt a többiek is, vele találtam meg abszolút a közös hangot. Nagyon szeretem Frejat és Adrijanat, no meg a többieket, de Elisa teljesen más volt. Viszont örülök neki, hogy boldog otthon - tudtam vele beszélni a hétvégén. Hát ez van. Megfigyeltem egyébként - akiket megszokok, akikkel jól kijövök, akikkel közelebb kerülünk egymáshoz, mind vagy itt hagy, vagy nekem kellett eddig vándorolnom. Ez a rossz ebben az au pairkedésben. Szóval szombaton körülbelül minden bajom volt, egyedül tengettem a napot a szobámban, ücsörögtem a teraszon egy órát, bömbölhetett a zene (hál istennek a családot szinte sohasem látom hétvégén)...vasárnapra Atlantic City volt betervezve és abszolút nem volt kedvem az egészhez...

Elég nemzetközi kis csapatot sikerült összeverbuválnom a strandos mókázásra - Marjolein (holland lány múlt péntekről, régi körzetemből), Freja, Oksana (ukrán lány, régi körzetemből, vele most találkoztam először), valamint Rebecca (svéd lány, öt percre lakik tőlem, múltkor vele voltam moziban). Délelőtt 11-kor indultunk - megmondtam a többieknek, hogy legyen olyan megértőek és ne haragudjanak, de a mindennapos 5.30-as kelések kezdenek kikészíteni már, alvásra van szükségem. Persze ez ellen nekik sem nagyon volt ellenvetésük. Mielőtt kiléptem az ajtón, anyuka kérdezte hova megyünk - Vivi: "strandra, Atlantic Citybe".
Ő nem szeretné, ha legközelebb is vezetnék Atlantic City-be, béreljünk kocsit vagy menjünk vonattal, mert túl sok benzin ez így (még szerencse hogy én fizetem) és túl sok mérföld (még szerencse, hogy ő választotta hogy a lányának egy órára innen kell suliba és lovardába járnia). Tudom, hogy az ő kocsija, de alaposan megváltozott minden, mióta ide kerültem tényleg. Arról nem is beszélve, hogy az előző brazil au pair szinte minden hétvégén Atlantic Cityben volt, szintén kocsival. Meglepődtem, azt mondta aznapra odaadja még, de ez legyen az utolsó alkalom. Nos a múltkor a kis vonatos kiruccanásunk került potom 30 dollárba, ha kocsival megyünk, akkor mindenki ad nekem 4-5 dollárt és el van intézve a dolog. Igen, ekkorák a különbségek...de nem számít, ezentúl csökkentem a strandra menetelek számát is, legyen boldog. Valamint megkért, hogy minden vasárnap este időben vigyem haza a kocsit, hogy ő el tudja vinni megtankolni azt...mintha nem lenne mindegy, hogy ki tankol és mikor. Eddig mindig én tankoltam és sohasem vasárnap. Ezzel a laza mondattal körülbelül szabott is nekem valamiféle időpontot, miszerint vasárnap este ne nagyon maradozzak ki, mivel ők általában már 9-kor lefekszenek és ugye előtte ő szeretné elvinni megtankolni az autót. Most vasárnap is fél 10 után értünk haza, de ez sem számít már.
Erről a közlekedésről jut eszembe, hogy a kínai buszos társaság, amelyikkel New Yorkba szoktam menni, bezártak. Szerintem nagyon jól ment nekik az üzlet, én arra gyanakszom hogy inkább illegális dolgok voltak a háttérben és talán az lehet az ok. Mindenesetre eléggé lelombozott a hír, most már New Yorkba is sokkal drágábban jutok el, egy másik buszos társasággal. Engem nem érdekelt, hogy milyenek a kínaiak és hogy "nincs jó illat" a buszon, meg hogy kikkel utazom - a célnak bőven megfeleltek és az árakkal is meg voltam elégedve. Nos mostantól már ez sincs, kifejezetten "örülök" neki...

Na de ott tartok, hogy Atlantic City...felszedtem a csajokat, aztán megindultunk strandolni. Rebecca, a svéd lány nekem kicsit furcsa, de már a múltkor is az volt...olyan mintha csak magával foglalkozna, beszéltünk valamit a másik többi lánnyal, ő meg közbevágott egy teljesen más témával és nagyon sokszor bunkón viselkedett, vagy mondott furcsa dolgokat. Nem kibeszélni szeretném, de valahogy a másik három lánnyal jobban egy hullámhosszon voltam, féltem is kicsit az úttól, mivel olyanokkal mentem, akiket Freja kivételével nem ismertem annyira. Aztán egész kellemes kis napot töltöttünk együtt, baromi meleg volt, találtunk egy sokkal tisztább partszakaszt is, fürödtünk egy csomót, némi színem is lett már, majd ismét megvacsoráztunk a Rainforest Cafe-ban. Összességében iszonyat jó napunk volt, de ez általában így is van, amikor előző nap még semmi kedvem nincs az egészhez. A hazafele úton már elég fáradt voltam - a többiekkel egyetemben természetesen, így hát körülbelül úgy nézett ki a sztori, hogy négy ablak leteker, zene bömböl, ki-ki énekel vagy éppen hülyeségeket beszél és már röhögünk kínunkban a nagy semmin is. Fél 10 után értünk haza, boldogan nyugtáztam azért a napot, főleg mert tudtam, hogy hétfőn már ismét Princeton vár ránk.

                                                                 Rebecca-val (svéd lány)

                                                                 haha ez nagyon kész :D

                                                                      Freja és Oksana

Marjolein és én

Csodás hetet mindenkinek!

p.S.: Nem ígérem, hogy le fogom fordítani, de németül tudóknak ajánlanám ezt a cikket. Igazándiból németül nem tudóknak is - jó esély a szenvedésre a fordítgatás miatt hehe, de mindenképpen érdemes elolvasni. Fene büszke vagyok ilyenkor megint csak... ;-)

http://www.zeit.de/1999/42/199942.l-ungarn_.xml

Kellemes társaság, kacsalábon forgó palota, isteni csütörtök este

Nem kételkedek tovább; igen is vannak normális családok is. Hiszem, hogy mindenki oda, ahhoz a családhoz kerül, ami úgymond "neki való", lehetnek piszkosul szerencsések, de akadnak kevésbé szerencsések is, na meg olyanok, akik nagyon-nagyon nem szerencsések. 
Csütörtök estére vacsorára voltunk hivatalosak Frejaval Adrijanahoz. Adrijana másfél éves michigani au pairkedés után, rematch által került Maider (spanyol au pair, májusban ment haza) családjához és számomra felfoghatatlan, hogy lehetett ekkora szerencséje, hogy váltás során kipecázott egy ennyire szuper családot. Jelenleg egyedül teng a "palotában" (a család háza), két teljes hétig, amíg a család Londonban és Dél-Afrikában utazgat, vízeséseket bámul, szafarizik és élvezi a Fokváros adta lehetőségeket. Hihetetlen ez is. Adrijana két gyerekre "vigyáz" (?). A nagy fiú 17 éves, jogosítvánnyal rendelkezik és minden reggel önállóan megy suliba is, barátnője van, meg saját zenekari bandája. A tesó egy 14 éves lány, miatta sem igazán kell minden reggel felkelnie a macedón lánynak, csupán annyi a munka, hogy néha iskola után elfuvarozza őket ide meg oda. És azok a gyerekek még normálisak is. Jól neveltek, barátságosak és nem olyan modorral megáldottak, mint az én drága gyermekem. Maider hosszabbított ennél a családnál és soha egy árva szót sem panaszkodott rájuk. No igen, ő sohasem tudta miről beszélünk mi, többiek, amikor percekig tartó panaszáradatunknak nem tudtuk sehogyan sem végét venni. 
Csütörtök este 6 körül, első vendégként érkeztem meg. Három labrador kutya fogadott, mellettük négy-négy macskalábat láttam kikandikálni. A házba belépve azt hittem, hogy egy múzeumban vagyok...majd haladtunk beljebb...és azt hittem egy kastélyban vagyok...majd Adrijana megmutogatta a dolgokat...és azt hittem, hogy ilyen ház (?) csak a mesékben, filmekben létezik...és már totálisan azt sem tudtam hol vagyok. Volt már szerencsém pár módosabb házban járni életem során, de ez körülbelül vetekszik azzal, amelyben Németországban laktam, vagy ahol takarítottam. Egyszerűen mesés az egész, régi stílusú és azt hiszem 200 éves, nagyon flottul, "ódivatúan" van berendezve, de eszelősen jó az egész. Nem tudom elmagyarázni, nem készítettem minden egyes helyiségről képet, de ízelítőt úgyis kaptok, íme:

                                                     egy kis elkerülőn lehet bejutni a házhoz...

                             "csak" négy autó - au pair kocsi, nagyfiú-kocsi, apuka és anyuka kocsi

                                                                            kúria

                                                                       terasz 1

                                                                            terasz 2

                                                                        előétel

                                                                   egyes számú blöki

                                                                      kettes számú blöki

                                                                    együtt a csapat

A polcok tele voltak fényképekkel - a családról lerí, hogy full normálisak lehetnek. Bár nem ismerem őket, de a képre ránézve is megállapítom, hogy közelükbe sem érhetnek az enyémek. A fényképeken George Bush elnökkel pózolnak, meg mindenféle híres emberrel, a lakosztályok tele vannak mindenféle ereklyével, amelyeket a világ összes tájáról begyűjtöttek már. Decemberben Németországban teleltek és az egyik polcon münchen-es sörös kriglik sorakoztak, HB feliratokkal, tipikus német cuccok mindenhol - engem már ott elkapott az "extázis". De voltak Kínában is - onnan is millió szuvenír, jellegzetes kínai babák. Falon képek, ahol a világ leggyönyörűbb tengerpartjain pózolnak. Egyszerűen amikor Adrijana körbevezetett minket, nálam eljött az a pont, hogy nem találtam a szavakat. Ehhez már kevés az "amazing, cool, awesome" meg az "oh my god"...
A fiúnak van egy "zeneszobája" - gitár, dob, akkora tévé hogy akkorát még életemben nem láttam, zenei műszerek, meg talán a világ összes együttesének frontemberével közös fénykép. Tátottam a szám megint...
Három konyha van, csak mentünk és mentünk a házban és nem akart vége szakadni, mármint csak jöttek a helyiségek egymás után. Az egyik konyhát használja a család, másik a nagyfiúnak van ha a barátnőjével ott főzőcskézik, a harmadik pedig csak egy kis mosogatóból, két szekrényből és egy hűtőszekrényből áll, amiben annyi alkohol van, amennyit egy "likőr sztórban" sem látok. Na de nem a megszokottak ám...össze-vissza vizslattam mindent természetesen, de szóhoz továbbra sem jutottam. A ház három szintes, de én simán eltévednék benne. Egyszerűen olyan tipikus, filmes lak. Ránéztem Frejara, szintén nem bírt megszólalni sem. Álomszép hely. Akkora kerttel, hogy abban ötször férne el az otthoni házunk. Trambulin, kiülős, süppedős ágyikók, székek, fotelek, ezer meg millió kis helyiség, ahol hesszelhetsz és élvezheted a bambit. Udvar kellős közepén úszómedence, kristálytiszta vízzel, ami jóllehet olyan 28 fokos lehetett a 37 fokos csütörtök esti hőségben. 
Adrijana készített finom előételt, majd megterítettünk az egyik kinti teraszon (a tíz közül az egyiken) és elköltöttünk egy mennyei vacsorát. Sohasem vacsorázom a családdal, ők sem vacsoráznak. Ha még nem mondtam volna itt az zajlik, hogy anyuka megjön 4 körül a munkából, felhívja a csajt hogy menjen ki, ő kimegy, beszáll a kocsiba és elhajtanak aztán olyan este 10 óra magasságában hallom mindig, hogy hazaértek. Ne kérdezzétek hova mennek és mit csinálnak, lövésem sincs. Nyugalmam van, kajám szintén nincs...de ez most nem is fontos...
A lényeg az, hogy Adrijana tud főzni, nagyon is tud és olyan vacsorát rittyentett nekünk, hogy a tíz ujjam megnyaltam utána. Rizs volt, de valamilyen különleges fűszerekkel és szósszal, főtt krumpli is szintén így, isteni saláta feta sajttal meg öntettel és mindezt Pepsivel öblíthettük le. Magamtól nem veszem meg a kólát, nem is nagyon szeretem. Mivel a családnál mindig csak víz van itthon és kénytelen vagyok azt inni, így lecsaptam a Pepsire és elpusztítottam. Elköltöttük az étket, közvetlen a medence mellett, még mindig olyan 30 fokos melegben, nevetgéltünk, sztorizgattunk és pompásan éreztük magunkat. Olyan ritka pillanatok ezek, amikor nem érzem ezt az egész mindenséget ami itt körülvesz, mintha nem is au pair lennék hanem csak élném az életem valahogyan máshogy és néha jól érezném magam a barátaimmal. Olyankor kicsit el tudom képzelni, hogy milyen lehet itt az élet nem au pairként...

Vacsora közben kezdett már besötétedni és az udvarban megjelentek az apró szentjánosbogarak. Soha életemben nem láttam még ilyen lélegzetelállító látványt, ha nem tudnád mik azok és mit produkálnak, akkor azt hihetnéd, hogy gond van a szemeiddel. Apró kis zöldes-sárgás pontok össze-vissza villognak a fűben, fákon és mindenhol. Pazar volt. Életem első szentjánosbogaras élménye. Sajnos ezt lehetetlenség fényképen vagy videón szemléltetni, látni kell.
Segítettünk bepakolni, majd megmenteni a maradékot - többségében inkább nekem, a drága családom diétája miatt. Adrijana pedig ráírta a kis szeretetcsomagjaim tetejére, hogy "for Vivi", csak a miheztartás végett. Ha ők így, akkor én is így. Nehogy Grace a proteinje helyett az én kis éthordóimat találja meg a hűtőben...
Jó 9 óra körül járhattunk már, kifeküdtünk a medence mellé az ágyakra, egy-egy adag fagyival a kezünkben. Elmondani is képtelenség, mennyire jól éreztem magam, avagy éreztük magunkat. Csütörtök este, Amerikában egy eszelősen finom vacsorán vagyok túl, az itteni legjobb barátaim társaságában fagyit kanalazok a kivilágított medence mellett - és mindjárt csobbanni fogok. Mert csobbanni fogok, naná hogy nem hagyom ki. Direkt bikinivel készültem, tudtam én arról a medencéről már Maidertől hehe.
Úszkáltunk vagy egy órát, a kutyusok lazsáltak a parton - és imádom azokat a kutyákat. Pedig három van belőlük és hatalmasak, én mondom nektek. Sajnos még ők is el vannak hízva, de nem számít. A mi itteni Lassie kutyánkat annyira nem szeretem, imádom a kutyákat, de nem tehetek róla, nem minden fajtát. Ők meg össze-vissza mászkáltak ott, lihegtek mellettem meg nyalogattak, de sokkal jobban tetszettek mint az itteni kutya, ami a családnak van.

Hihetetlen, hogy lehetett ekkora szerencséje ennek a macedón lánynak. De tudom hogy megérdemli, csupaszív ember, tényleg az egyik legjobb barát, akire itt leltem és abszolút megérdemel mindent. Medencézés után beültünk még kicsit tévézni, mivel meg kellett várnunk, amíg leáll a szárító Adrijana százezer ágyneműjével és megágyazunk neki. No legalább már ezt is tudom, hogy kell egy amerikai ágyat bevetni - hát atyaúristen. Úgy higgyétek el, hogy este 11-kor ott szenvedtünk már csak ketten (Frejanak curfew van a kocsira, ami este 11 óra, így haza kellett mennie) Adrijana ágyával, három matraccal, tíz lepedővel, hatvanhárom párnával és szakadtunk a röhögéstől, hogy mi az istent művelünk ott. Fáradtak voltunk már, de a csajnak segítség kellett, én sem tudnék magamtól egyedül elintézni egy olyan ágyat, szóval naná hogy rohanok és segítek. A matracok össze vissza dőltek, az ágyneműt fél órán keresztül bogoztuk, annyira "összecsinálta" a szárítógép, szóval már máshoz nem volt energiám, csak nevetni...


Kedves leendő au pairek! Esetleg valakinek lenne kedve ehhez az életmódhoz? A család éppen a következő au pair után kutat, mivel Adrijana szintén búcsúzik Amerikától októberben...hehe...oké csak viccelek...nem tudom van e egyáltalán olyan, akinek ehhez ne lenne kedve. És ezt most nem is csak a ház miatt mondom, az már tényleg csak a "szükséges" jó, a hab a tortán.

Éjfél körül értem haza, aztán bevertem a szunyát.
Most itt ülök a lovardában, előreláthatólag laza nap lesz. Délután meccs, majd van egy hegedűköröm és péntek esti lazsálás. Szombaton reggel 8-ra el kell hoznom a csajt a lovardába ismét, anyuka nem ér haza. Hát nem örülök neki, kelhetek 6-kor, de legalább itt maradnom nem kell vele. A hétvégét meg majd meglátjuk hogy alakul.

Kellemes napokat mindenkinek! :-)

italiano, espanol

Hogy hogyan is zajlik a hetem?

Hétfő reggel: szemétkirakás miatt fél 7-kor felbaktatok a konyhába, sötétben tapogatózok a garázsban a villanykapcsoló után, miközben mondom Gracenek, hogy kiviszem a szemetet. Jön a válasz hogy nem kell, ő már elintézte. Majd beáll az ajtóba, felkapcsolja a garázsban a villanyt és mutogat a két üres konténer helyére, hogy ugyan nem látok a szememtől, hogy azok már nincsenek ott? Állok ott mint a faszent, hogy most ezzel mégis mire akar kilyukadni, én ugyan semmi rosszat nem akartam, csak kivinni a szemetet, de ő csak mutogat tovább, hogy látom e az üres helyet...Ejj a betyár mindenét neki naná hogy látom, de eleinte sötétben nem láttam. Válasz: "akkor kapcsolj villanyt!" - szerintem egyszerűen csak bal lábbal kelt.
Öntöm a reggeli kis tejecském - miközben a csaj már megindult a konyhaajtó felé, de visszafordul és rángatja a vállát, nézegeti hogy mit csinálok/eszek/iszok. Mondom Grace, valami gond van? - "nem nincs semmi" - majd vág egyfajta fejet és elviharzik. Kellemes hétfő reggelt mindenkinek ugye. Délelőtt folyamán még volt vele egy parázs vitám, ugyanis ki volt adva az ukáz - futás, hegedű, stb. -, de ő reggel fél 8-kor már a tévé képernyője előtt ült és lövöldözte a mérges madarakat. Eleinte csak szépen, finoman és nőiesen szóltam neki, hogy mennie kellene futni, majd utána játszhat csak...természetesen teljesen ignorált, mintha ott sem lennék. Írok anyukának, hogy a kedves lánya már hajnalok hajnalán "függ" és nem hajlandó futni menni. Választ nem kaptam, sem felhatalmazást egy pofonra hehe...rászóltam ismét, mire jött a válasz hogy ezt a játékot még befejezi (mindig, mindegyik ezt mondja!), azon a ponton "elszakadt a cérnám", kikapcsoltam a tévét és elvettem a távirányítót, majd utasítottam hogy irány a természet, van 20 percre, öt köre - kinek ahogy tetszik. Ez legalább hatásos volt.
9.30-kor volt egy felesleges útunk a személyi edzőhöz, ugyanis anyuka elnézte a dátumokat és kedd helyett hétfőn küldött oda minket. Nem számít, már nem igazán lepődök meg az ilyesmin.
Amint hazaért anyuka, mondom itt a jó alkalom lefixálni az októberi terveket - ki, mikor, hogyan, merre és miért. Elég bambán állt kérdésem előtt, holott én csak arra voltam kíváncs, hogy előreláthatólag szüksége lesz e rám az egész utolsó hetemen, vagy mehetek isten hírével már kedden (október 9.-e, kedd - utolsó munkanapom). Mondtam neki, hogy mivel a hazautazásom dátumjai nem igazán jönnek ki szuperül, így szívesen maradok még arra a hétre, segítek az új lánynak vagy akármi. Azt mondta, hogy az rettenetesen jó lenne...de még nincs új lány. Hát mondom, az engem annyira már nem érint, addigra csak lesz. Hogy őszinte legyek, nem igazán kapkodják el ezt sem, ugyanis az ügynökségtől küldött két levél is kibontatlanul hever a konyhaasztalon. Azt mondták korai még a keresgélés...talán megkérdezik majd a tanácsadót, hogy nincs e olyan lány, aki hosszabbítás után tudna hozzájuk jönni. Ők szeretnek személyesen találkozni a leendő au pairrel, ezért pecáztak ki engem is a rematchesek közül. Hogy is mondjam...ahogy látom - és ami szerintem az igazság -, szerintem nekik édes mindegy ki jön ide. Egy a lényeg, vezetni tudjon és lehetőleg nézze el néha a "hülyeségeiket" is. Ez is csak egy munka, a családoknak au pair kell, aki vigyáz a gyerekre. A mendemondákkal ellentétben nem ötödik meg hatodik gyerekre és további családtagra vágynak.
A lényeg viszont annyi, hogy én megtudtam amire vágytam - október 12-én pénteken még (valószínűleg a következő au pairrel) lehúzok itt egy 24 órásat, majd 13-án szombaton szedem a sátorfámat, kis "hátizsákomat" és elmegyek világot látni. Az ügynökségnek ma küldtem vissza a papírokat, benne az 50 dolláros csekkel, amiért lesznek szívesek szállíttatásom megoldani Bécsig, október 30-án pedig búcsút veszek az Államoktól.
Akárhogy is nézem, én szeretek tudatában lenni dolgoknak. Egyrészt persze, vonz az ismeretlen, a bizonytalan. De ha konkrétumokról van szó, akkor legyünk már képben na, csak egy kicsikét.

No kedden már lovardáztunk, majd itthon tengődtünk egész nap. Az a szép ebben a szünetben, hogy a meccseket legalább tudom nézni. Várom már a jövő hetet, elméletileg csütörtökön kezdődik Gracenek újra a suli, egy hónapon keresztül fogunk ismét Princetonba járni. Kedden elmondhatatlanul finom és eszelősen jó ebédünk volt. Mondtam már, hogy ez a végletek országa, nem?! Valami vagy marha jó, valami pedig nagyon rossz. Középút - nálam legalábbis - nem igazán volt eddig. Ez itt így néz ki. Barbecue-s (BBQ), csirkés salátát ettünk és Grace mutatta meg, hogyan kell elkészíteni. Csak salátalevél kell hozzá, kaliforniai paprika, paradicsom, főtt kukorica, csirkemell darabkák és a szósz. Tíz percet vesz igénybe az elkészítése és megfogadtam, hogy ha legközelebb vendégségem lesz vagy én megyek valahova, akkor ezt fogom elkészíteni. Rég ettem itt már ennyire jót. Amint látjátok, bejött a "salátaszezon", magyarra fordítva ismét diéta van. Gondolom ez mindenkinek feltűnt, miután elolvasta az előző bejegyzésem végén anyuka sms-ét, miszerint a lány most körülbelül semmit sem ehet gyümölcsökön és zöldségeken kívül. Értetlenül álltam az események előtt, meg is kérdeztem a csajt, hogy mi történt. Hát az történt, hogy a hétvégén egyöntetűen megszavazták/eldöntötték, hogy mindketten (anyuka és Grace is) túlsúlyosak és ezentúl drasztikusabb módszerekhez kell folyamodni. Ezzel semmi gond nincs, de sajnos ilyenkor elfelejtik számításba venni, hogy nekem eszembe ágában sincs diétázni meg egész nap növényzeten élni. Szerintem meg körülbelül baj van az "emeleten", mert egyikőjükön sem látok semmiféle felesleget, az agyam azt hittem háromfelé szórom megint...Kuncogtam egy sort, majd pirítottam brokkolit és karfiolt a csajnak, miután kész lett közölte velem, hogy nem fogja megenni, ezután 5 perccel hívott anyuka is, hogy nem jó amit csináltam, mivel vajon pároltam meg a zöldségeket és vajat sem ehet a "gyerek". Nem tudom mi lesz, fogalmam sincs meddig akarják ezt a diéta-játékot űzni, de már most elegem van belőle. Csak olyan ételeket vettek itthonra, amit a csaj ehet. Megint nincs kenyér, nincs tej és telepakolták a hűtőt magokkal és zöldségekkel. Csak remélni tudom, hogy ráunnak majd erre, mint a legutóbb is. Amúgy most ezt viccen kívül mondom, tényleg nincsenek elhízva. Abba a 20%-ba tartoznak, akik (még) nincsenek elhízva...

Még kedden este megkérdeztem sms-ben anyukát, hogy lesz e szerdán lovarda. Mivel nem jött válasz, elkönyveltem magamnak egy igenlő választ, de szerdán reggel 5.25-kor három darab sms-re keltem, amik a fölöttem lévő emeletről érkeztek. Miszerint nem lesz lovarda. Nem voltam boldog. És nem értem, miért nem lehetett ezt közölni még előző este. Visszafeküdtem egy keveset bóbiskolni, majd fél 7 körül lekiabáltak, hogy eldarálják a napi teendőket. Még a nap közepén volt több afférom a csajjal is (szóra sem érdemesek), valamint anyukának is sikerült egy kissé elkapatottabban válaszolnom, mivel olyasfajta üzenettel jött nekem, hogy legyek szívesen csináljam meg amire kér, mivel Grace még gyerek és a szokásos blabla...és fogalma sincs mit kell tenni, hogy kell tenni, hasonlók. Szerintem kezdenek rájönni, hogy nekem meg kezd kinyílni a bicska úgymond a zsebemben, mivel néha már azon kapom magam, hogy talán egy-egy mondatra nem is kellene reagálnom, de tény hogy elszalad velük a ló. Nem értem minek a hatására, én semmi rosszat nem tettem, dolgozni jöttem, ők a főnökök és a munkámért fizetnek nekem, de nem vagyok köteles eltűrni, hogy körülbelül emberszámba se vegyenek és úgy beszéljenek velem ahogy éppen nem kellene. Mindent azért én sem nyelek le és higgyétek el minden egyes kiejtett mondatom előtt háromszor meggondolom, hogy kimondjam e, mert tisztában vagyok vele, hogy akár következményei is lehetnek. Hihetetlen önkontrollra teszek szert. Soha nem fordult még elő olyan, hogy valamire megkértek és ne végeztem volna el a munkám. Igazság szerint rájöttem, hogy anyukának gondolom nincs ínyére a dolog, miszerint a lánya egész nap semmit sem hajlandó csinálni, amelynek következményeként nekem körülbelül heti 10 órás munkámért fizet. Erről meg nem én tehetek. Így esett, hogy szerdán például parancsot kaptunk, hogy az összes törölközőt hajtogassuk szét, ami a szekrényben van, majd hajtogassuk össze azokat másfajta szisztéma szerint. Aztán valami online kitöltős lapot segítettem Gracenek megcsinálni - azt is tök feleslegesen, csak hogy csináljunk valamit. A reggeli három darab sms egyike arról szólt, hogy déltől délután 5-ig ne használjunk semmiféle elektromos berendezést és kütyüt, mivel óriási hőség lesz és így kívánnak takarékoskodni. De az ilyesmire én már csak megforgatom egyszer szemgolyóimat, aztán abszolválom az egészet. A légkondi őrült módon megy az egész házban - igaz hogy tikkadunk, tudom -, de pulóverben kell lenni, mivel szabályosan megfagyok. Ha kiteszem a lábam a házból, akkor simán úgy érzem mintha sivatagi meleg csapna meg. Az alagsori ajtóm nem nyithatom ki, nem szellőztethetek, mivel jön Grace és becsukja. Ha kell, akkor napi tízszer is, mivel az állatok elkezdenék kaparni a szúnyoghálót és akkor rosszban leszünk. Az alsó szinten lévő terasz ajtaját eddig mindig kinyithattam és inkább kint ücsörgök, mint a 15 fokos házban, de mostantól legyek olyan kedves és azt se nyissam ki, mivel kimennek az állatok és melegük lesz. Nem bírják a hőséget...ehhez képest nyitva hagytam magam mögött az ajtót, kifáradt az összes állat és boldogan heverésztek az árnyékos teraszon. Jött a csaj és nyomatékosította, hogy tényleg ne nyissam ki - "de hát ha annyira nem szeretnék a meleget, akkor nem lennének idekint" - mondom én. Grace: "ők nem tudják mit szeretnek és mit nem, nem tudják mi a jó nekik". Rendben van, akkor költöztess be mindenkit, had futkározzanak anyuka ágyában, olyan mindegy.
De most komolyan spanoljam fel magam ezeken? Azt mondták ezekről inkább említést se tegyek a blogban, mert semmiség az egész és már sokat sopánkodtam így is... :D Nem sopánkodok, továbbra is pirisztikus minden, csupán csak darálom a hét eseményeit. És ha ezek voltak az események, akkor ezek kerülnek "papírra".
Szerdán délután meguntam a bezártságot, majd egy röpke tesós skype után meglátogattam a fagyizót Chestnuthill-ben, ahova pénteken vittem a lányokat. Kint megmaradni enyhe túlzással is képtelenség. Hihetetlen hőség és forróság, meg tikkasztó idő van. A fagyim körülbelül öt másodperc alatt folyékonnyá változott, hamar kikanalaztam, majd megindultam haza.
Habár már 7 óra is elmúlt, de az időjárás jelzőm még mindig 35 fokot mutat - pedig ilyenkor már róni szoktam köreimet odakint. Eszméletlen ami van. Egy medence mellett most nagyon kibírnám...várok még egy kicsit, aztán megindulok futkosni, de a napokban nem is esett annyira jól a meleg miatt, úgy izzadok mint egy ló...

Ó, igen...elkezdődött az online olasz és spanyol kurzusom. Ma dél körül kaptam az emailt, majd el is kezdtem mindkettőt. Az olasszal kezdtem, jó másfél órát vett igénybe, utána volt egy röpke teszt, amelynek eredménye itt megtekinthető:

Roppant módon büszke voltam magamra és annyira nagyon élvezem az egészet, hogy azt elmondani sem tudom. Tök lelkes vagyok és alig várom már a következő kört. Minden szerdán és pénteken jutok majd anyaghoz (na nem olyanhoz...), ugyanez vonatkozik a spanyolra is, párhuzamosan csinálom a kettőt. Augusztus 10-én ér majd véget mindkettő, lesz valami online vizsga féleség is, de semmi komoly. Egy pasi tanár van, sokáig dolgozott Olaszországban, látszik hogy érti a dolgát, pedig szerintem nagyon nehéz lehet tudást átadni így az interneten keresztül. Nagyon jól felépített és kidolgozott az egész, alapokkal kezdünk, majd fontos kifejezések, számok, szavak, fonetika és minden ami kell. Az olasszal maximálisan meg vagyok elégedve és nagyokat passogtam az eredményen is. Megkérem Adrijanat, hogy segítsen majd néha, mivel az angolon kívül beszél olaszul, franciául, a saját anyanyelvén ugye macedónul, megérti az oroszt és kicsit a németet is. 
A spanyolt szintén egy pasi tanítja, de nekem olyan kuszának tűnik az egész. Meg is látszik az első tesztes eredményemen is:

Iszonyatosan elképedtem, amikor megláttam hogy a spanyolom rosszabb lett mint az olasz. És az olasznál valahogy könnyebben jöttek a kifejezések is, meg amikor ismételni kellett valamit. Nem hittem volna, hogy majd ez lesz. A pasi szerintem kicsit olyan szétszórtabb (amilyenek általában a spanyolt beszélők hehe), és nekem úgy tűnik nincs felépítve az egész, egyszerűen olyan "in medias res" megkezdtük és csak kapkodtam a fejem, hogy a második pontnál már azt kérte tőlem, hogy rakjak össze egy épkézláb mondatot. No mindegy, a teszt 60-as lett, lesz ez majd még jobb is. Elhatároztam, hogy nagyon nekifekszek ezeknek a kurzusoknak most, tudom hogy így online és röpke másfél hónap alatt nem fogom teljesen és totálisan elsajátítani őket, de azért alapokat jó lenne felszedegetni és akárhol lennék, megérteni. Szabadidőmben mostantól legalább lesz mit csinálnom és folyamatosan írogatom ki a kifejezéseket is, sokkal jobban memorizálom így azokat. Közben pörög a német, majdnem minden este németül nézek filmet, beszélek az ottani barátokkal és német családom előttem lévő orosz au pairjével is folyamatosan tartom a kapcsolatot.
Jut eszembe, szerdán reggel a nagy fejetlenségben ért egy apró öröm is, Katja (a volt orosz au pair) küldte Münchenből:

Család reggeli cirkusza ide vagy oda, nekem ez a kis ajándék már bearanyozta a napom. 2013-mas naptár, minden hónapra valami bölcsességgel és egy tök jópofa képeslap. Szépen megköszöntem, de novemberben úgyis találkozom majd vele is.


Most pedig futócipő felhúz, zene a fülbe, nyomás futni!


További kellemes hetet! ;-)

Sunday

Sokan írjátok - hozzászólásokban, üzenetekben, emailben -, hogy körülbelül "borzasztó" olvasni azt, amiket néha a családomról vagy az itteni emberekről írok. Nem elrettenteni szeretnék senkit sem, tisztában vagyok vele hogy mások blogjait is olvassátok, ahol talán minden rendben van és az illető blogíró is éppenséggel teljesen máshogy lát mindent, mint én. Ez megint olyan dolog, hogy különböző embernek különböző véleménye van, mindenki másképp éli meg és látja a dolgokat, valakinek "túl sok" egyes viselkedési norma, valakinek szimplán csak szerencséje van és talán még alkalma sem volt itt megtapasztalni a rosszat. Én ezzel nem az amerikai embereket és családokat szeretném totálisan leírni - bármennyire is úgy tűnhet, csak megosztom a tapasztalataimat. Rengeteg dolgot nem írhatok és nem is írok ide le - talán soha nem is fogok, talán fogok...majd egyszer, később - amik miatt igen is van okom rá, hogy úgy nyilatkozzak róluk néha, ahogy teszem. Senki sem tökéletes, az én fogadó családom sem az. Én sem vagyok az, számtalanszor mondtam már, hogy nem tartom magam jó au pairnek és talán ti, akik követtek szintén ezt gondoljátok, mivel így is van, nincs is ezen mit szépíteni... :)
Tény viszont az, hogy lehet könnyen beszélek még, nem dolgoztam a "való életben", eltartott vagyok és talán még nem is éltem meg olyan túl sok mindent...De, tudom milyenek a magyarok - nem kell őket bemutatni, éltem a németek között - tudom, hogy az emberek 80%-a nem szereti őket és én is tudnék mesélni róluk is, iszonyat sok külföldivel találkoztam ott is, voltak barátaim több idegen országból, volt szerencsém mindenféle néphez és most itt lakom az amerikaiakkal, itt is "összefutok" hozzám hasonló külföldiekkel, ebből az következik, hogy némi összehasonlítási alapom is van már, azok alapján mondom azt, hogy az összes létező nemzetet sokkal előbbre sorolom, mint az amerikaiakat. Semmi gond az országgal, a helyekkel, az íratlan és írott szabályaikkal (amiből rengeteg idegesítő van nekik), elfogadom és betartom azokat, tudom hogy itt én vagyok a külföldi, de számomra ahogy ez a nemzet él és viselkedik, amilyen életvitelt folytat, az megszokhatatlan. Talán nem szép dolog, de kimondom - itt tényleg "csak" az országlakókkal van gond. És tényleg nem kell aggódnotok és úgymond "felháborodni", ha éppen a negatív dolgokat sorolom itt nagyban, mert már én sem teszem. Legtöbbször már csak kuncogok egyet mindenen. Nem leszek itt örökre, egy év ebből a mókából elég lesz - jöttem, láttam, tapasztaltam, tudom milyen, aztán viszontlátásra. És ez csak én vagyok. Vannak olyan emberek, akik foggal-körömmel küzdenek azért, hogy itt maradhassanak. Látjátok? Ilyen is van. Ezért kérek szépen mindenkit - az általam leírtak alapján ne ítélkezzetek! Én sem szeretem az ilyesmit, ha valaki mond valamit, elítél valamit és próbálja rám erőltetni az "igazát" - én a "hiszem ha látom"-típusú ember vagyok. És sajnálni sem kell, mert azért ez korántsem egy kiképzőtábor, ahol minden napot csak túlélek. Igen, vannak nehezebb időszakok - csapot és papot hagynék itt néha -, de úgy gondolom az életem otthon sem lenne sokkal egyszerűbb... :)

Vasárnap szintén 10 körül keltem - hajnali 2 körül feküdtem le egy Szex és New York 2. megtekintése után -, körülbelül húsz perc alatt összekaptam magam, kocsiba vágódtam és meg sem álltam Philadelphiáig. Van nekem egy Vivi nevű barátnőm, akihez sajnos nem sikerült lejutnom Ocean City mellé a hétvégén és ő ajánlotta az úgynevezett Net Cost Market nevű orosz boltot, ahol természetesen van minden, ami orosz, de jó néhány európai termék is fellelhető. Baromi sokan voltak - szinte csak oroszul beszélt mindenki, a hely engem abszolút beszippantott és úgy éreztem magam, mint aki nem is Amerikában van, hanem valami Józsefvárosi piachoz hasonló helyen "alkudozik". Na jó, azért ez erős túlzás volt...egyszerűen imádtam az egészet. Eddig is tudtam, hogy az amerikaiak nem tudják mi a jó, de abban a boltban akár egy napot is el tudtam volna tölteni. És hogy miket kaptam?

Normális kenyeret, Pick szalámit, Milka csokit, eredeti fűszerpaprikát, vaníliás és citromos nápolyit egyenesen Bécsből. Össze meg vissza tudtam volna még vásárolni, de valamit hagyni kell legközelebbre is. Ja, és a bolt olcsó. Piszkosul olcsó. Itteni "normál" árakhoz mérve értem. Az összes eladót "Anya"-nak hívták, mindenki eszméletlenül nagyon tipikusan orosznak nézett ki, ment az orosz múziká és nem sok termék nevét tudtam sajnos leolvasni sem, hiányos orosz tudásomnak köszönhetően hehe...megint csak rámjött az, hogy nekem oroszul kell tanulnom és nagyon-nagyon szeretném. Amikor érettségi előtt álltam (testnevelés és a német volt a választottam), annyira nem szerettem az angolt, hogy mindig azt mondogattam, hogy ha végzek a középiskolával, akkor egy életre elfelejtem és oroszt fogok tanulni. Ez Németországban alább maradt, most Amerikában tengődök és tanulom az angolt, khm no igen...érdekes az élet na...de nem adom fel. Nekem valamiért nagyon tetszik az a nyelv, valahogy meglesz esküszöm. Jól éreztem magam, jó fél órát töltöttem ott, vigyorogva járkáltam a sorok között, majd megpakolt szatyrommal távoztam.
Amint hazaértem megterítettem magamnak és csak úgy pakoltam a szeletelt Pick szalámit a kenyeremre. Mohó voltam és a felét tuti meg is ettem, aztán leálltam, mondom ínséges időkre jól jön ez még. Milka csokit haraptam mint a szendvicset - remek, ez semmit sem változott és tényleg a tengerentúlról importálják, fenséges. Azt hiszem erről több dolgot nem is kell szólnom, nekem már szép vasárnapom volt. Furcsa ez is, összesen hat darab Net Cost Market van az egész Államok területén - négy Brooklynban (New Yorkban), egy Staten Island-en, egy pedig Philadelphiában. Most akkor jó helyen lakok vagy jó helyen lakok? :)

Beszéltem pár percet a családdal, majd bevágódtam a gép elé meccset nézni. Bár jók voltak a dánok, a "Nationalelf" száz százalékos teljesítménnyel, csoportelsőként jutott a legjobb nyolc közé, Vivi legnagyobb örömére, sok-sok ember legnagyobb bánatára - ilyen az élet. Bár csak egyszer Magyarországnak is szurkolhatnék...
Gondoltam a sikert megünneplem egy kis fagyival, kocsiba pattantam és irány a Cold Stone - a környék legjobb fagyizója.

Nem bírtam megállni, hogy ne készítsek egy paparazzit:

Most elköszönök. Ha jobban meggondolom, azt hiszem burkolok még pár karéj kenyeret egy kis szalámival, aztán uccu neki hétfő. Legyen csodás hetetek! ;-)

Ajánlanék három filmet a hétre:

- Szemvillanás alatt (lenyűgöző sztori, de szinte senki sem ismeri, az ördög tudja már hogy akadtam rá én is annó. Tipikusan az a film, aminek a végén az állad kaparod össze a flaszterról és utána kell nézned a világhálón, hogy most akkor mi folyik itt - előzetesen nem ér utánanézni!:)

- Colombiana (tavalyi akciófilm, feka hősnővel aki lekaszabol egy egész dél-amerikai drog kartellt. No de a történet nem ilyen egyszerű ám - tessék megnézni! Már csak Chicago miatt is... ;-)

- Törvénytisztelő polgár (szintén szenzációs film az igazságszolgáltatásról. Annó rendőr szerettem volna lenni, talán azért csípem annyira az ilyen sztorikat, kötelező darab. Philadelphiában játszódik hehe :)

És hogy a vasárnapot "tökéletesen" zárjuk, írok egy smst anyukának, hogy mi a holnapi "menü" - mert ugye magától nem közli, válasz a következő:

"Nincs lovarda. Gracenek személyi edzője van délelőtt 9.30-kor, a szemetet ki kell vinni reggel 7-kor. Grace gyakoroljon hegedülni és fusson 20-30 percet. Nincs tészta mint akármilyen fogás, nincs pizza, nincs sajtos makaróni, csak gyümölcsök, zöldségek és protein. Semmi vaj, semmi popcorn, semmi Starbucks termék, kivéve tea. Köszi!"

Ennek előzménye az, hogy elég fontos kérdést szegeztem anyukához, válasz arra semmi. Arról nem is beszélve, hogy holnap 7-kor felkelek csak azért, hogy kihúzzam a két szemetest, majd 9.30-ig bámuljuk egymást a csajjal, mert ugye nyári szünetben nem szabad sokáig aludni. Ő 7-kor elhagyja a házat (mint minden áldott nap) és végignézi majd, hogy kihúzom a szemeteseket az utcára. Hozzá kell tennem, eddig minden hétfőn ő intézte ezt, úgy látszik mostantól ez is nehezére esik. És nem, nekem nem esik nehezemre kihúzni azokat a szemeteseket, kivéve akkor, amikor egész álló nap semmi dolgunk, de keljünk fel 7-kor, amikor neki is két percébe telne.

Azóta még további smst küldtem neki megint csak a fontos kérdésemmel, válasz semmi. Mert az én ügyem mit sem számít...de csak nyugi, még csak vasárnap este van...

És akkor most még egyszer....legyen csodás hetetek! ;-)

Alagsori hacacáré után szokványos szombat

Ocean Citybe sajnos nem sikerült lejutnom - mit ad isten, a kocsi éppen szombatra lett kész, de mivel a család nem volt hajlandó már reggel elhozni azt, így még aznap kocsi nélkül voltam.
Csütörtökön este történt egy kis zűr itthon, amiből anyuka rettenet nagy ügyet csinált. A kutya ugyanis odapisilt az alagsori szőnyegre, mivel nem vittük ki elégszer dolgát végezni a nap folyamán. Annyit tudok, hogy én kivittem kétszer, Grace is kivitte egyszer, de úgy látszik ez nem volt elég. Anyuka hazaért és tajtékzott, hogy egész nap itthon vagyunk és nem igaz, hogy erre nem bírunk figyelni. Csak mi vagyunk ezért felelősek és őt ez nagyon irritálja, hogy az állatok folyamatosan összepiszkítják a házat a mi hibánkból. Meg az előző au pair hibájából...mivel a csaj megígérte annó, hogy mindig kiviszi majd a kutyát és ellátja a macskákat is plusz pénz fejében, de sosem tette meg és így az állatok rászoktak arra, hogy idebent is mindent szabad. Meredten álltam mint a világ legtehetetlenebb embere, miközben anyuka azt vágta a fejemhez, hogy Grace még csak gyerek és ÉN vagyok felelős azért, hogy az állatokkal minden rendben legyen, ugyanis "that is why I have you here" - a szó szoros értelmében, "ezért vagy itt, ezért tartalak". Csekély angol tudásom ide vagy oda, ezt a mondatot akárhogy is fordítgatom, mindig ugyanaz a jelentése, szépíteni nincs is ezen mit. Mondanom sem kell, hogy azt hittem rosszul hallok és nem bírtam megállni, visszakérdeztem hogy ezt hogy gondolja, hogy érti. Azt mondta, hogy ha másképp lenne, akkor csak egy sofőrt fogadna a gyerek mellé és el lenne intézve az ügy, valamint mi au pairek csak kijövünk ide és az égvilágon semmit sem csinálunk, semmire nem vagyunk hajlandóak. Most viccel? Én is tisztában vagyok vele, hogy az au pairek 90%-a abszolút nem azért van itt, hogy gyerekekkel legyen és valóban au pairkedjen, ezt azt hiszem senkinek sem kell magyaráznom. De mégis, inkább jövünk au pairnek, mint kutyaszitternek vagy tudom is én minek na... :) Ennél a pontnál már úgy éreztem, inkább nem szállnék vitába vele, mivel rosszul is elsülhet a dolog...had ne kelljen sorolnom mi mindent megcsinálok nekik és a többi au pair is mi mindent megcsinál a családoknak, ami abszolút nem a mi dolgunk lenne...erről ennyit. Elismerés sehol, az hogy a család része vagy felejtsd el, plusz pénzről ne is álmodj, de szinte már az is csodaszámba megy, ha egyáltalán megköszönnek valamit. Szóval nekem ilyeneket ne vagdosson a fejemhez. Ha kutyák, macskák au pairje akarok lenni, akkor köszönöm szépen, majd keresek és találok arra is lehetőséget. Annyira nem is húztam fel magam, ahogy az amerikai mondaná; csak ignoráltam a dolgokat aztán ezek után maximum majd háromszor viszem ki a kutyát egy nap, ha így jobban tetszik.
Az volt a tervem, hogy elkérem aznap este a kocsiját - néhány ügyem elintézni, de ezek után inkább meg sem szólaltam és leléptem futni.

Pénteken Gracenek semmi programja nem volt - reggel elmentünk bevásárolni, mivel elhatároztam hogy megvendégelem a többieket este. Már nagyon nem volt ínyemre a három hete itthon ücsörgés és semmittevés, kell egy kis szociális élet néha. Vásárlás után a pénztárnál öt dollárral én segítettem ki, majd utána még volt pofája három csomag rágót odatenni az én cuccaimhoz, hogy fizessem ki neki azokat is. Elkezdtem vele vitatkozni a kasszás szeme láttára, hogy nekem nem kellenek azok a rágók és megkértem szépen hogy tegye vissza a polcra, de mintha csak a falnak beszéltem volna. Dühös lettem, de mivel semmit sem tudtam csinálni, fizettem mint a katonatiszt, majd puffogtam még pár sort. Tudom, hogy "csak" pár csomag rágó, ja meg "csak" előtte két perccel az öt dolcsi, de könyörgöm...a buxája meg tele van zöldhasúval és akkor fizessem neki a rágóját, amit hozzáteszem utána el is fogyasztott. De az összeset, pár óra leforgása alatt. Komolyan mondom, mintha nem is egy 13 évesről beszélnénk.
Délután volt egy körünk a Neshaminy mall-ig, ami félúton van Princeton felé, már New Jerseyben. Starbucksnál találkoztunk az osztálytársával, felvettük és hajtottunk is haza. A napi második adag meccset még éppen elcsíptem, tudtam beszélni a családdal és egyik barátnőmmel is, míg nem anyuka elkezdett nekem vadul smsezni, hogy "mit csinálnak a lányok, akarnak e pizzázni menni, akarnak e moziba menni, akarnak egy fagyizni menni, nem szeretné ha csak a szobában ülnének a telefonnal, ők még csak gyerekek és nekem kell eldöntenem és megmutatnom nekik, hogy mit lehet csinálni a fenenagy szabadidőben a barátokkal" stb. A dolog szépséghibája csupán annyi volt, hogy körülbelül három üzenetet küldtem neki a nap folyamán, hogy áthívtam a barátaimat estére, bevásároltam a (saját) pénzemből vacsorának valót és desszertnek valót és minden tökéletes. De mintha fel sem fogta volna, este 6 körül elkezd írogatni nekem, hogy vigyem el pizzázni a lányokat, meg menjünk el moziba, mozdítsam ki őket és a többi. Most vagy ennyire nem akarta tudomásul venni hogy mit írtam neki az imént vagy nem tudom ilyenkor mi zajlik le benne...így esett az, hogy végül is elvittem a "gyerekeket" Chestnuthill-be fagyizni, majd nem sokkal 6 óra után hazaértünk, mivel vendégeimet 7-re vártam. Itt valahogy a legtöbb au pairnek sikerül átvennie az amerikaiak idegesítő szokását, hogy mindig mindenhonnan késünk. Ugyanis a banda egy része fél 8 körül, a másik fele pedig 8 körül érkezett meg :) Nincs ezzel semmi gond...szóval, az összetétel...Freja, vele jött egy 2 hónapos friss holland lány Marjolein, Adrijana, Elisa, Irantzu és Scott. Jó sokan összegyűltünk, de hát sok jó ember kis helyen is...a menü pedig sajtos makaróni (mac&cheese) volt, amit még az előző host anyukámtól tanultam el és életemben most próbáltam megcsinálni először. Baj nem is lett volna vele sok, de Grace miatt sikerült kiválasztanom szerintem Amerika legpocsékabb sajtját, mivel azt állította, hogy a mac&cheese-t kizárólag azzal lehet elkészíteni és én bamba hittem is neki. A tésztának inkább volt krumpli íze, mint sem sajt. Fogalmam sincs miért, krumplit nem is kell használni az elkészítéséhez. Nos, a két gyerek lapátolta, a bandám többsége megdicsérte és szintén lapátolta, Freja legalább őszinte volt és közölte, hogy legutóbb a magyar rakott krumplim sokkal jobb volt (naná, hogy jobb volt! többet nem is szenvedek holmi amerikai kajával, uccu neki gulyás!) - de én is beismertem, hogy nem ez lett életem sajtos makarónija. Megettem, mert éhes voltam, állagra is jó volt, éppenséggel mindent stimmelt, csak a sajt nem. Itt nagyon nehéz eltalálni ezt, hmm most így elképzelem hogy trappista sajtból micsoda finomat lehetne alkotni nyamm. Étkünket a teraszon költöttük el, nevetgéltünk, sztorizgattunk mint egy nagy család hehe, szomszéd kertjében szentjánosbogarak futkostak és én soha életemben nem láttam még ezt így, életnagyságban, majdnem sötétben. Szenzációs volt az egész. Tök jó volt a hangulat is, Freja hozott dinnyét - sajtos tészta híján remekül megállta a helyét az is, spanyolok hoztak sütit, én pedig csináltam "sünit" is:

Mindig is ki szerettem volna ezt próbálni, tavaly a német családomnál láttam és készítettünk ilyet először, tőlük tanultam és szerintem nagyon mutatós, na meg persze finom is. Ízlés szerint lehet készíteni, ki mit tűzdel rá éppen, ha husit és krumplit akkor azt, de ez desszertnek vagy éppen előételnek készült. Többiek persze meglepettek voltak és most láttak ilyet először, pedig nem én voltam ám a kreatív és tényleg pofon egyszerű egy ilyet elkészíteni. Meg én inkább szeretek egy ilyennel bíbelődni, mint összedobni egy ebédet vagy vacsit.
Későbbiekben még a konyhában is segítettek összerámolni nekem, majd levonultunk csudajó alagsoromba aztán mindenki elalélt, hogy miféle "mesekastélyban" lakom - kis ablak a szobámon, fekvőpad, nappali, dolgozószoba, tévé meg terasz, sok ló a falon, a polcon, mindenhol. Oké nem tagadom, tényleg egész kis pofás lakrészem van. Gyorsan helyet is foglalt mindenki, némileg átrendeztük itt a dolgokat is, aztán ment a terefere ezerrel. Előkerült a wii (imádom!), majd megtaláltuk a táncszőnyegeket is, amelyek a wii játék tartozékai és éjszakába nyúló versenyt tartottunk, iszonyatosan jó volt a hangulat meg minden, megszakadtam szinte már a röhögéstől, amikor Scott a Pussycat Dolls számaira riszálta magát a képernyő előtt.

                                                          sajtos makaróni, avagy mac&cheese

ilyen az, amikor egy magyar főz (az amerikaiak csak porciókat készítenek, nehogy véletlenül valamit           másnapra is el lehessen menteni)

Jajj, nagyon jó volt. Kedves kis emberek ezek, nem is tudom mi lenne velem nélkülük. A történethez sajnos hozzátartozik egy szomorú tény is, Elisa szombaton este végleg hazament. Megváltoztatta a hazautazás dátumát és búcsút intett Amerikának, nagy bánatunkra pedig vissza sem jön. Elege lett, amit meg is értek. Valaki ilyen, valaki olyan. Én nem adtam volna fel és annó nem is adtam, de az ő döntését pedig totálisan megértem és elfogadom. Utolsó estéje volt velünk, mi szomorúak voltunk (Adrijana és én kicsit sírdogáltunk is), de ő legalább nagyon boldog volt. Úgy váltunk el, hogy Európában találkozunk és szeretne majd meglátogatni is Magyarországon. Hát nagyon remélem, hogy összejön ez majd valaha, mert nagyon a szívemhez nőtt ez az őrült spanyol leányzó...

                                                                ...és nagyon fog hiányozni!

A "bulit" Grace zavarta meg olyan éjjel fél 1 körül...kérdezvén, hogy meddig maradnak még a többiek?! Értetlenül álltam a dolgok előtt, csekkoltam őket olyan 11 óra magasságában, tök csend volt fent és rég azt hittem alszanak már, de ezek szerint nem...a többiek sajnos sietősre is vették emiatt a figurát (gondolom a csaj direkt nem akart lefeküdni addig, amíg itt voltak vagy utasítást kapott - ezt már sosem tudom meg), majd mondtam neki hogy a többiek éppen menni készülnek már, válasz: "all right, great!" (oké, nagyszerű!) - mondom öregem, bunkóbb nem is igazán lehetnél...elbúcsúztam a többiektől, gyorsan indítottam egy mosogatógépet és mire jöttem le a két gyerek már beüzemelte a wii-t és elkezdtek játszani, mindezt éjjel 1 órakor. Oké, akkor már nekem is elegem lett - írtam anyukának, de nem válaszolt. Hozzáteszem, hogy anyuka is egész este üzengetett nekem hogy mit csinálunk, mit eszünk, mit iszunk, ki van éppen wc-n és a többi - nem képesek megérteni, hogy én nem a telefonon és üzeneteken keresztül élem az életem, komolyan mondom...ha nem írok vissza neki két percen belül akkor küld még két üzenetet három kérdőjellel...Na de ott tartottam, hogy erőteljesen rájuk szólok a gyerekekre (értsd: már felemelem a hangom is), hogy éjjel 1 óra hahó, menni kellene aludni, mivel nem hiszem hogy megengedett hogy wii-t játszanak éjnek évadján, még akkor sem ha ők már "nagyon felnőttek". Természetesen többszöri figyelmeztetés után sem voltak hajlandóak csicsikálni menni, így hát bezártam magam mögött a szobám ajtaját és eltettem magam másnapra. Halál nyugodtan mentem el aludni, nem fogom őrizni őket hajnalban, a házat csak nem gyújtják fel, tornádó csak nem lesz, Grace remélhetőleg nem kap szívrohamot sem. Fél 3 körül hallottam elhaladni őket a szobám előtt, talán akkor mehettek aludni...reggel 6-kor anyuka smsére kelek, hogy ő is azt hitte, hogy a gyerekek már 10-kor aludtak (na persze). Bevallom őszintén azt hittem, hogy ebből majd bajom lesz, de úgy látszik itt tényleg mindent szabad. Ha már az én szavam sem szent, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg miért nem vesznek fel egy sofőrt a lány mellé és egy au pairt az állatok mellé? :)

Szombaton fitten, frissen délelőtt 10-kor keltem, abban a reményben hogy kitekintek az ablakon és meglátom szeretett kis kocsimat. Ugyanis pénteken jött a hír, hogy szombat reggel készen lesz. Na de ez úgy volt, hogy kapom anyukától az smst, hogy menjek el a szervizvbe és vegyem fel a kocsikulcsot. Rá két percre jön le Grace, hogy mennünk kell a kulcsokért és nagyon jó hírek vannak, másnap kész a kocsi. Persze ezt anyuka velem nem közölte, úgy gondolja nekem nem szükséges ezt tudnom (érzem, hogy direkt csinálta, tudta hogy terveztem Ocean Citybe menni...). Felvettük a kulcsokat még pénteken, és azt reméltem hogy szombaton el is hozzák a kocsit, mivel azt is tudtam hogy csak délre mennek a lovardába valamilyen show miatt. Reggel még simán lett volna tíz percük erre. Szerintetek volt kocsim? Nem volt. Kinézek az ablakon, ott áll a csere autó. Ez ő nekik úgysem számít, mivel ahhoz hozzá sem érhetek, ők pedig elvitték anyuka kocsiját. Hogy ebből mi következik? Egész napos tengi-lengi itthon, üres hűtő, cetli hogy vigyem ki a kutyát majd pászor - már csak a "have a nice day" maradt el a végéről. Nem voltam túl jó passzban, hiába sikerült jól a péntek este, Elisa távozása miatt most kicsit megint kilátástalannak látom helyzetem, be voltam ide zárva megint, még valahogy az sem dobott fel, hogy baromi meleg volt odakint. Beszéltem kicsit az otthoniakkal, megnéztem a két meccset, kontaktoltam kaliforniai barátosnémmal (aki éppen Vegasban nyomja, de ajajj hamarosan érkezem és akkor nem lesz megállás), aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve gondoltam egyet, felkaptam a tangapacskert és nekiláttam a sétának. Igen, elindultam kocsi nélkül Philadelphia felé, az autópálya mentén, hogy olyan helyre érjek, ahol tudok enni, néhány cuccot beszerezni és esetleg fagyizni is. Rosszabbra számítottam, csak negyven perces volt az út, azt hiszem ennyi séta annyira nem megerőltető. Nem érdekel ki nézett hülyének és ki nem, a madár sem ismer engem erre. Baktattam az autópálya szélén, a padkán és lóbáltam a flaska vizem. Nem mondom hogy képzeljetek el, nevetséges látvány lehettem, szemüveg mögül nézve is láttam, hogy mindenki megbámult, ez erre nem túl gyakori jelenség, hogy valaki gyalogol...de istenemre mondom annyira kivoltam már ettől a "bezártságtól", hogy valamerre lépnem kellett, de szó szerint. Elszórakoztattam magam a Walmartban (képtelen vagyok felfogni, hogy a tejen kívül más folyékony "cuccot" nem tartanak a hűtőben, igya a jóember a meleg üdítőt, de a légkondinak persze mindenhol mennie kell), majd szétnéztem a Rossban (attól gyorsan el is ment a kedvem), aztán beültem fagyizni egy helyre. Banánt és cheesecake-et remekül összegyúrták nekem, isteni meg mennyei volt, de akkora adag, hogy otthon minimum hat gombócnak felelne meg. Legyűrtem, de utána nem éreztem magam valami jól...átsétáltam még a Dunkin Donutsba egy szenyáért és jegesteáért - mondom vacsira jó lesz, a legnagyobb méretű teát szerencsésen a saját nyakamba borítottam az üzlet kellős közepén, miközben próbáltam beletuszkolni a méteres szívószálat. Égett a pofám rendesen, úsztam a teában és ragadtam, mint aki egy hete nem fürdött már. Az eladó csaj irtó aranyos volt, rögtön ugrott és csinált nekem egy másikat, holott mondtam neki hogy nem kell és sűrűn elnézéseket kértem. A jég és citromdarabkák ellepték a flasztert és olyan gyors ütemben iszkoltam ki a Dunkinból, mint még soha. Nyomás haza, közben anyuka már nyomatja az smseket, hogy borzasztóan sajnálja, hogy nem írt vissza az üzenetemre (napközben megkérdeztem tőle, hogy van e esély arra, hogy kapjak kocsit délutánra), de a lovaknál voltak és akkor sosincs nála a telefonja, két óra múlva otthon lesznek és mehetünk felvenni a Toyotát. Némileg megnyugodtam, majd hazabandukoltam. Már kicsit lasabban, de annál rutinosabban hehe. Hazaérve szinte már anyuka az ajtóban toporgott, hogy mehetünk a kocsiért. Jessz. Felszedtük a Priust és én olyan boldogan ültem bele, mint még soha máskor. Annyira más a két kocsi, anyukáét annyira nem szeretem, de hál istennek ez már megoldódott és minden olyan, mint újkorában.

Szombat este 10 körül járunk, tervem semmi holnapra, illetve van...de azok csak olyan magánjellegűek, mivel 3 hete nem is nagyon járogattam sehova sem, van pár elintéznivalóm. Sok mindent délutánra nem is tervezek, ugyanis "halálcsoport"-beli meccsek következnek, úgyhogy kötelező a képernyők előtt ülnöm és feszült figyelemmel hallgatnom, néznem az eseményeket. Pihenős kis hétvége ez, hogy is mondjam...annyira nem is bánom, kell a lazsa néha. Úgyis ígérkezik éppen elég program még október 30-ig...

Ja igen...jut eszembe...megérkezett a várva-várt levél pénteken az ügynökségtől, hogy ideje lenne tervezgetnem a hazautam, csekkoljak mindent online, mikor óhajtom elhagyni az "Álmok Országát", mikor óhajtok megválni szeretett host családomtól és befejezni itteni au pair pályafutásom. Éppen olyan izgalommal nyitogattam meg az internetes linkeket, mint amikor megtudtam a dátumot, hogy ide jöhetek. Az utolsó munkanapom itt október 9.-e, kedd. Még nem beszéltem a családdal, hogy meddig tartanak rám igényt, de valószínű azon a héten még itt maradnék, mivel sehogy sem jönne ki jól a hazautazásom időpontja. Két lehetséges dátumot néztem ki - október 24. vagy október 30. Az első dátum nem igazán működne, mivel szinte lehetetlen, hogy visszatérjek ide addigra az utazós "hónapomból", így magamban már eldöntöttem, hogy október 30.-a lesz a dátum. Most nincs más dolgom, mint visszaküldeni egy kitöltött "űrlapot" az ügynökségnek, hogy ezt választottam, hogy New Yorkból óhajtok Bécsig repülni és hogy lesz két hetem utazgatni is. Jóváhagyják, visszaküldik majd a pontos időpontokat, indulást, érkezést, mindent és nagy valószínűséggel október utolsó napjaiban már Európa földjét fogom taposni. Tudom, hogy nem éppen a közejövőben van még ez a dátum, de szerintem ti azt el sem tudjátok képzelni, mennyire boldog vagyok már, hogy tudatában vagyok ennek (...)
A "kisebbik" gond az, hogy az ügynökség ott akar lehúzni, ahol éppen tud...Nemrégiben még úgy volt, hogy ha az induló és érkező város is ugyanaz, mint amikor jöttem, akkor egy árva centbe sem kerül ez nekem. Most viszont, mivel Bécsig megyek 50 dollárt vagyok kénytelen kifizetni (ami tudom nem sok...), de azért megyek New Yorkból, mivel ha Phillyből mennék akkor még plusz 140 dollár. Ha Budapestre mennék, akkor már 205 dolláromba fájna az egész...Nekem pedig annyit megér a dolog, hogy New Yorkból mehessek haza, az imádott városból, ha kínai buszon és metrókon kell majd két bőröndöt vonszolnom akkor is. Ezen majd ráérek akkor aggódni. Ha mindez még nem lenne elég, akkor fizessek legyek olyan kedves még 120 dollárt az utazós két hetem miatt is, mint biztosítás. Kérdezem a tanácsadót szükséges e ez - a válasz természetesen igen, nem is vártam mást. Mindenre azt mondja, hogy igen, amit fizetni kell. Így hát többi hasonló cipőben járó csajszinál érdeklődtem még egy keveset és korántsem így van ez, szóval itt még próbálom keresni a kiskapukat. No és akkor még erre jönne a 400-500 dolláros adóm...hát komolyan mondom, ha ezt így minden összeadom és átgondolom, hogy milyen mézes madzagot húztak, vontak el előttem, hogy majd mindent az ügynökség áll ha megyek haza, akkor azt kell mondjam, hogy az utolsó 2-3 hónapomban körülbelül csak ezekre a dolgokra kereshetném a pénzt...na mindegy, már minden mindegy. Megoldom szépen okosban majd, hogy a lehető legjobban jöjjek ki a dologból...

Szépséges vasárnapot!
:)

                                                                        múlt heti ebéd

                                                                           Atlantic City