gondolkodási idő

Szóval, ma beszéltem a Washington melletti családdal skype-on, szegényeknek jó korán kellett kelni. Anyuka és apuka borzasztóan szimpatikusak, végig anyukával beszéltem, lassan és totál érthetően beszélt, tekintettel volt rá, hogy nem biztos, hogy mindent megértek...Nagyon sokat mesélt a családról, aktívak és sportosak. Fiúk kosaraznak, fociznak, baseball-oznak, az egész család fut. Vezetnem nagyon sokat kell, de szóvá sem tették, hogy baj lenne, hogy lassan egy éve nincs rutinom. Pontosabban Washington mellett élnek, Oaktonban:

Meséltem nekik én is, kérdezték milyen volt a vakációm Berlinben, anyuka mondta, hogy egyszer voltak egy európai körúton és megnézték Münchent is! :)

Nagyon sokat utaznak, sok szabadidőt biztosítanak, a kocsit bármikor elvihetem. Eddig hat au pair-jük volt, jelenleg egy horvát lány van náluk. Húúú...és engem akarnak. Kérdezték, hogy mennyi időre van szükségem, amíg döntök, egy hetet mondtam. Lényegében tökéletesek és minden elvárásomnak megfelelnek. Washington nem rossz hely, sok az au pair és bárhova könnyen el lehet jutni. Szóval ebben az egy hétben alaposan körüljárom a témát, igyekszem minél több embert megkérdezni, de a végén úgyis az én döntésem lesz. Most olvasom, éppen anyuka írt emailt, miután beszéltünk, hogy a skype után már biztosak benne, hogy engem akarnak, tetszik nekik, hogy ilyen aktív vagyok és van tapasztalatom is...Meglátjuk mi lesz majd. De eddig azt mondom, hogy ebből lehet match lesz... :)

Hmm...

Bocsi-bocsi, hogy régóta nem írtam! A bostoniak utáni reggelen újabb család keresett meg New Jersey államból, New York-tól egy órányira. Egy 4 éves ikerpár (kislányok) és egy 6 éves kisfiú. Nagyon gyorsan lecsaptam rájuk, mondom mehet a menet. Délután anyuka írt emailt, hogy szeretnének beszélni velem, de leszögezi, hogy neki olyan au pair kell, aki nagyon jól beszél angolul (a "kicsi" gyerekek miatt)...Végülis skype-on megdicsért, hogy jó vagyok, meséltem neki a németországi életemről, a "fiaimról", mindenről. Sajnos következett az autóvezetős rész...Elmondtam neki, hogy 2 éve van jogsim, áprilisban vezettem utoljára otthon és szeptember óta nem vezetek rendszeresen. Azt hiszem itt el is lőttem a lehetőségem, mondta, hogy nagyon édes vagyok, de ez így neki nem oké...Gondolom én, hogy nem azzal van a baj, hogy nem tudok vezetni. Csak nincs rutinom, én sem biztos, hogy beültetném a 3 gyerekem egy olyan ember mögé, aki lassan egy éve nem vezet...Maximálisan megértem a döntését, csak reménykedni tudok majd abban, hogy lesz olyan család, ahol ez nem számít annyira, vagy nem kell vezetnem...
Egy hete megtalált a "soron következő" család is, Washington mellett laknak, apuka ügyvéd, anyuka stewardess (nagyon sokat van úton), két fiú van, 9 és 13 évesek, relatív nagyok... :) Gondom nem hiszem hogy sok lenne velük, de a 13 éves azért eléggé a kamaszkor küszöbén áll már...Azzal sem tudom mit kezdjek még, hogy Washington mellett élnek - oda valahogy nem vágytam...A család és az anyuka viszont iszonyatosan szimpatikus, nagyon jókat írnak, belevalóak és sportosak, vidámak. Nem tudtam velük beszélni a héten, mivel Berlinben vakációztam, de holnap délután 1-kor skype van megbeszélve, utána majd többet tudok mondani...

A harmadik "lehetséges" család

Hétfőn újabb család jelentkezett. Nem küldtek bemutatkozó e-mailt, annyit tudtam róluk, hogy Boston mellett élnek, 3 kislányuk van (4-6-8 évesek) és egy kutyájuk. Este egyből írta is anyuka az e-mailt, hogy szeretnének beszélni velem. Rögtön válaszoltam, hogy mehet a menet. Először skype randi volt megbeszélve, szerda (ma) este 7 óra...de jött egy üzenet, hogy csődöt mondott a skype-juk és legyen a telefonos verzió. Pontban 7-kor hívtak is, eleinte elég nehézkesen ment, megszakadt, akadozott a vonal, majd 20 percet beszéltünk. Elmondhatatlanul, baromira gyorsan beszélt az anyuka, nekem pedig irtó furcsa volt a sok németül és gyorsan beszélő emberke után egyből angolul érteni és gondolkodni. Levágta gondolom, hogy nem vagyok pro, viszont még magam is meglepődtem, hogy szinte mindent megértettem és ő is megértette, amit én akartam. Végülis szimpik, a kislányok aranyosak, amiket mondott, mind szépen hangzott, de Boston nekem nagyon hideg és nem vonz...Most nehogy azt higgyétek, hogy ilyen válogatós leszek végig, de ez az én egy évem és életem lesz egy ideig és azért sok szempont nem mindegy...Abban maradtunk, hogy majd ír, ha döntenek vagy beszélni szeretnének velem megint, de tudom, hogy nem őket választanám...Viszont nagyon örülök, hogy tudtam beszélni velük, legalább kicsit belekóstoltam, hogy milyen is ez.

Ha lesz újabb fejlemény, mindenképpen írok!
:)

Minden kezdet nehéz

Ott hagytam abba, hogy megkezdődött a családkeresés...Nos, éppen ma van két hete, hogy elfogadott a program, láthatják a családok a profilomat. Egy héttel a "gratulációs e-mail" után befutott az első érdeklődő család; Oregon állam, West Linn városka (Portland mellett, 90 percre az óceántól és a hegyektől is), 5 éves kislány, 3 éves kisfiú, sok kép, szülők kedvesek, gyerekek aranyosak. Megörültem, mert ilyen hamar nem számítottam senkire még. Anyukával váltottam 2-3 üzenetet, írtak magukról elég sokat, de a második levelében előjött az, hogy a kisfiú hisztis és makacs, mindig az van, amit ő akar és nála minden a hangulatától függ. Abban a pillanatban, ahogy ezt olvastam, ráismertem a mostani "gyerekemre", Felix-re, és egy valamiben biztos vagyok; nem szeretném, hogy még egyszer ilyen gyerekkel legyen dolgom. Felix-nek nagyon sok rossz pillanata van és annál rosszabb nincsen, amikor az ember éppen nem tudja, milyen kedve van a gyereknek, éppen elküld e melegebb éghajlatra vagy kedves lesz e...?! Továbbá azt is említette anyuka, hogy mivel a gyerekekkel töltött időm nem érné el a heti ledolgozandó órák számát, be kellene segítenem a ház körüli teendőkben (fürdőszobák kitakarítása, porszívózás, gyerekek szobájának rendbe rakása stb.). Lehet, hogy most sokan válogatósnak néztek, de én au pair-nek szeretnék kimenni elsősorban. És nem, nem áll tőlem messze az sem, hogy dolgozni kell (hiszen azért itt, Németországban is elvállalok és vállaltam ezt-azt), de azért ez így más...természetesen megcsinálom, de főállásban nem az minden vágyam. No és akkor Oregon...nem tudtam elképzelni sem, hogy mit csinálhatnék ott. Portland lehet, hogy szép és nagy város, de valahogy nem tartozik az "álomhelyek" közé...Szívesen beszéltem volna velük (bár nem beszéltünk még róla, hogy felhívnának), amikor is egyik este kaptam tőlük üzenetet, hogy szimpatikus vagyok, sok szerencsét kívánnak, de sajnos mást választottak. Kicsit örültem is, hogy nem nekem kell "nem"-et mondani. Hát ez így alakult.
Rá pár napra még egy e-mail, jelentkezett a második érdeklődő család. Észak-Karolina állam, Chapel Hill városka, 7,5 és 5,5 éves fiúk, apuka és anyuka orvos. A bemutatkozójukból azt vettem ki, hogy valami nagyon komoly helyen lakhatnak, telis-tele egyetemmel meg kutató intézetekkel. Sportos család, bár képeket ők nem küldtek. Már éppen válaszoltam volna nekik, de még aznap este küldtek egy e-mailt, hogy szeretnének beszélni velem. Ismét megörültem. Egy beszélgetéssel nem veszítek semmit. Eszem azt súgta, hogy húzzam még a dolgot (még mindig félek attól, hogy hosszú idő és németül beszélés után meg kell szólalnom angolul), de a szívemre hallgattam és rögtön visszaírtam nekik, hogy természetesen én is szeretnék beszélni velük, mikor szeretnék megejteni a dolgot...Rájöttem, hogy bátornak kell lennem, ráadásul valamikor ezt is el kell kezdeni! :) Izgatottan néztem meg másnap az e-mailjeimet, de a beérkező leveleknél szinte ugyanazzal a szöveggel, mint az oregoni családnál ott álltak a sorok, hogy sajnálják, de mást választottak és sok szerencsét kívánnak...Kicsit elkeseredtem. Nem értem, hogy mi lehet a baj?! Igaz, hogy már ez is haladás, hogy két hét alatt két család, de nem értem, hogy ha beszélni akarnak velem, akkor miért mondják vissza. Esélyt sem adtak arra, hogy bemutatkozzam és kicsit jobban megismerjenek...
A lényeg viszont, hogy nem aggódom. Mert tudom, hogy mindennek eljön majd az ideje. Ez egy óriási türelemjáték és nem veszíthetem el a fejem, nem adhatom fel csak azért, mert az első két családnak éppen nem én kellettem. Hiszem, hogy a jó dolgokra igenis várni kell és én türelmesen várok. Tudom, hogy még a nyár folyamán rám fog találni az a család, akikkel majd kompatibilis leszek... :) Egyszerűen érzem. És remélem! Szóval nincs más dolgom még mindig - várakozok tovább...