Szülinapozás, mozi és vasárnapi henyélés

Úgy érzem mesélnem kellene...de most valahogy nem tudok izgalmas történetekkel szolgálni. De ugyan ki mondta, hogy az eddigiek is izgalmasak voltak!?...
Szombaton reggel még dolgoztam egy keveset, hegedűóra a nem túl kedves hegedűtanárral - nem szeressem. Ráadásul "csodásan" indítottuk a napot - Grace megint hozta a formáját, bunkó volt és tiszteletlen, időközben megjött anyuka is, a tanár pedig az ő szeme láttára oltotta le a csajt, aki elkezdett hisztizni és odáig jutottunk, hogy fél óra múlva hazaküldött minket a tanár, mondván hogy Grace döntse el mit akar - akarja e ezt az egészet csinálni, avagy sem - majd hívja vissza őt, ha végre döntött. A fejmosás adagot persze én is megkaptam, mert mi az, hogy nem állok/ülök ott a csaj mellett mindig, amikor itthon gyakorol. Egy: soha nem gyakorol, pedig tényleg kellene neki. De mivel állandóan a telefonjával van elfoglalva és minden mással, így a gyakorlás némiképpen háttérbe szorul. Kettő: ha gyakorol is, az este 8-9 körül történik, amikor anyuka már réges-régen itthon van és neki kellene mellette állnia/ülnie. Három: gyakorlás közben ilyen-olyan instrukciókat kellene adnom a csajnak mit és hogyan csináljon - mondom sem kell, hogy fogalmam sincs eszik e vagy isszák a hegedűléssel kapcsolatos dolgokat. Hallgatom és ennyi. Nem értem miért hiszi azt a tanár, hogy én itt mindenhez értek?!...
A lényeg, hogy már alig vártam hogy végre kitegyük a lábunkat a drága tanárnéni ajtaján, hazaérjünk és hivatalosan is kiiktassam magam.
Délre voltam hivatalos Freja születésnapi összejövetelére, ahol rajtam kívül még egy kanadai lány, Brittany jelent meg. Aztán jelen volt a szűk host család, a host gyerekek és még néhány szomszéd csemete is. Browniet kaptunk, majd mogyorókrémes süteményt, levezetésképpen pedig házilag készített cheesecake-t, amely cseppet sem hasonlított egy tortához. Folyós állaga volt, kanállal kellett enni és Freja host anyukája sűrűn elnézést kért, amiért nem azt hozta össze, amit szeretett volna (megmondtam vagy megmondtam, hogy nem tudnak sütni-főzni?). Alapjában véve finom volt - ugye sose azt nézd hogy néz ki, attól az íze még lehet isteni. Ha elmondom miből állt - méz, fahéj, vaj, ilyen-olyan krém, cukor - akkor szerintem ti is el tudtok képzelni egy baromira édes étket. Igen, baromira édes is volt, de végül is mindenki szedett belőle és el is fogyott. Utána mi hárman au pairek még beszélgettünk jó sokat, jó sok mindenről, majd lassan elköszöntünk az ünnepelttől. Nagyon jó volt Frejat ismét látni, több mint egy hónapja nem találkoztunk már, mivel vagy én voltam úton hétvégén vagy ő, valamint itt volt a családja is és a második vakációs hetét is nemrégiben töltötte el. Még mindig azon az állásponton vagyok, hogy ő az egyetlen barátom itt, bár a másik körzetben lakik és sajnos nem is túl közel hozzám, de rá mindig számíthatok, akármiről is legyen szó.
Délután aztán még nem igazán volt kedvem hazajönni, így hát elszáguldottam a KOP-ba, majd beültem egyedül mozizni. A "The lucky one" (magyarul Szerencsecsillag) volt ezúttal terítéken, katonás-romantikus film, nem volt rossz, jól esett ott kicsit egyedül punnyadni és alig voltak a teremben is. A film után már iszonyatosan éhes voltam, így hát szombat este lévén gondoltam adok a kalóriáknak:

Este fél 8 körül értem haza - láthatjátok, hogy igazából nekem az sem okoz nagy problémát ha éppenséggel a nagy semmivel kell elütni az időt. Ehhez is értek. Összességében jó kis nap volt, semmi szokatlan, csak az átlagos.
És még ha megemlítem azt az apró tényt is, hogy szombat délelőttre valaki engem nagyon boldoggá tett azzal, hogy átutalt 300 dollárt a kártyámra, akkor végképp elhiszitek nekem, hogy ez egy csodás nap volt. Nem tudom hogy történt az eset, ne is kérdezzétek. Nem néztem el tévesen semmit, anyuka sem utalt (mindig csekkel fizet és mindig kedden), és pontosan tudom azt is, hogy előző nap mennyi volt az egyenlegem mivel levettem kest automatánál és kiadta a számlát. Ez van, nekem is lehet egyszer szerencsém. Piszok nagy szerencsém. Marha jól jött ez a pénz most - bár mikor nem jön jól ugye -, azt hiszem ez egy jel. És nem arra jel, hogy mostantól szórjam két kézzel, hanem hogy gyűjtögessem még szorgosabban dollárpapát.

Vasárnap végre kipihenten ébredtem olyan fél 10 körül. Összekapartam magam, majd realizáltam hogy nincs itthon sem tusfürdőm, se samponom, de még fogkrémem se sok. Oké, akkor irány a Walmart - mert az közel van. Megvettem a megvennivalót, majd bevásároltam egy kis sushit estére, vettem isteni jeges teát a Dunkinban, majd délután 1 körül már itthon is voltam.

Következett a kedvenc részem a héten, a vasárnap délután. Amikor az égvilágon semmi dolgod, csak henyélni kell, de azt teljes erőbedobással. Volt még némi rakodni és pakolnivalóm a szobában, körülbelül bomba robbant, úgy nézett ki minden. Ezt egy óra alatt lezavartam, majd skype-maratont tartottam húgomékkal, aztán később a barátokkal.

Szentisten. Hát ez most így visszaolvasva nem lett túl nagy eresztés, de nem számít, néha ilyen is kell.
El sem hiszem, hogy holnap már megint hétfő...További kellemes hosszú hétvégézést otthonra, többi au pairnek pedig sok kitartást a hétre!
;)

Furcsaságok Amerikában

Péntek esti nagy unalmamban itt a mai második bejegyzés is, ritka pillanatok egyike.
Ide most leírok pár dolgot, amit az itt töltött idő alatt megfigyeltem, ami jellemző Amerikára, az emberekre, a szokásokra. Tavaly is készítettem ilyet, hátha másoknak nagy segítség lehet. Ki tudja...
Persze mondanom sem kell, hogy megint csak személyes tapasztalatok jönnek - ki egyetért velük, ki nem.
Na most figyeljetek! :)

- vezetés közben három dolgot csinálnak - sminkelnek, esznek vagy telefonálnak. A kormányra minek figyelni ugye, a gázpedálra meg még úgy is. Vezetni, indexelni nem tudnak - azt hiszem értem már, hogy miért lehet itt olyan könnyen jogosítványt szerezni. Idegesít a hússzal totyogás, hiányzik az előzgetés itt. Itt nincs előzés, az autópálya az más tészta, ott csak elhúzol a másik mellett úgyis
- mindenki cipőben járkál a lakásban
- az állatok szentként vannak kezelve - ágyban, konyhában, szekrényben, fürdőszobában egyaránt fellelhetőek
- az emberek félnek a hótól, 2 cm-es hó esetén megáll az élet (szerencsére ehhez nem volt szerencsém)
- mindenkinek iPhone-ja vagy Blackberry-je van, az Apple márkából nem igazán akarnak engedni
- minden családnak minimum 2-3 kocsija van, amelyek általában a megszokott európai autók háromszorosai (az európai márkákat nem nagyon csípik, Opelt, Renaultot vagy éppen Peugeotot több mint fél éve nem láttam, elvétve van egy BMW vagy egy Mercedes)
- szentül hiszik, hogy az organic élelmiszerek piszkosul egészségesek
- az emberek 80%-a tényleg el van hízva
- imádják a gyorskaját, főzni nem tudnak (és nem is akarnak)
- kevesen dohányoznak, viszont mindenki kávézik (mindenki Starbucks-függő)
- pontatlanok, határozatlanok, szétszórtak és szinte mindig mindenhonnan elkésnek. Nem szokásuk az sem, hogy jelezzenek ha késnek...
- az emberek kissé "hamisak" (fake-ek)
- fél életüket a kocsiban töltik, gyalog egy métert is alig képesek megtenni és egy lélek sem sétálgat az utcán a kisebb külvárosokban sem
- kocsi nélkül itt halott vagy - nem tudsz eljutni a boltba, a postára, a parkba, sehova sem!
- a tömegközlekedés iszonyatosan rossz, alig jár busz és vonat, hiába...az emberek itt nem ezt részesítik előnyben
- a lakosság 80%-a színes bőrű
- megkérdezik hogy vagy, de a válasz valójában nem érdekli őket
- a lábujjkörme mindenkinek ki van festve, de kézen lévő körmök viszont már nem olyan fontosak
- azt hiszik "éhes" országból jöttem és muszáj emiatt hogy mindig éhes legyek (Hungry - "a" nélkül, avagy "you are supposed to be hungry)
- nehéz elhinniük, hogy Amerikán kívül más ország, az angolon kívül pedig más nyelv is létezhet
- innen általában mindenki Európába vágyik és nem értik miért akarunk mi mindenáron ide jönni
- mindig mosolyognak, pozitívak, kedvesek és segítőkészek
- ha már gyanúsabban vizslatok egy utcanévtáblát vagy térképet, rögtön ketten ugranak mellém, hogy segíthetnek e
- a moziban film közben bekiabálnak, tapsolnak, kommentálnak - rendesen kifejezik érzelmeiket
- alkoholt csak a "likőr sztórban" lehet kapni, néhol azt is csak nagyobb nehézségek árán
- a filmekben mutogatott jó kiállású fiatalemberek vagy elbújtak vagy nem is léteznek - de inkább az utóbbi
- a bulinak hajnali 2-kor vége (eddigi kivétel New York és Miami volt) és 9-10 körül már kezdődik
- vizes hajjal akárhol megjelennek, pizsamában szintén
- nem igazán adnak magukra - ha csak nem muszáj - egyszerűen, slamposabban öltözködnek - ezt szerencsésen sikerült is átvennem tőlük, úgy értem baromira nem érdekel, hogy lépek ki a házból, úgysem szól meg senki
- nem vasalnak, a szárítógép pedig az egyik legcsodálatosabb találmány a világon
- naponta cserélik a pizsamájukat (?)
- a gyerekek neveletlenek, elkényeztetettek és az ő akaratuk igazán a mérvadó (kivételek persze akadnak)
- a legnagyobb ünnep talán a Függetlenség Napja, a Hálaadás és a Halloween
- nem sok fogalmuk van a világról, nem divat a nyelvtanulás és az iskolákban sem viszik túlzásba az oktatást
- sehol sincs kerítés
- nem számít a távolság, ha pl. átugrasz egy napra üzletelni a keleti partról a nyugati partra, az teljesen rendben van
- ez a nép nem tud mulatni és kikerekedett szemekkel néznek, amikor mi külföldiek két-három rövidet is lehúzunk egymás után fintorgás nélkül
- szeretem, hogy itt nem 14 óra van, hanem 2 p.m.
- a gyerekek kávéznak. A 13 éves csaj azzal indítja a napot és amikor én közlöm vele, hogy ez nálunk nem megszokott, akkor azt mondja hogy a 8 éves unokahúga is kávézik. Először ez akkor szúrt szemet, amikor a csajokkal Miamiban a Dunkinban kávéra várva megjelent mellettünk egy 9-10 éves forma fiúcska és szintén kávét kért...Oké...
- itt teljesen természetes, hogy mennyire el vannak kényelmesedve az emberek. Minden dolgukat a legegyszerűbb módon el tudják intézni, minden a popsi alá van téve, teljes mértékben ki vannak szolgálva. Ultramodern minden, európai sutaságomnak sokszor meggyűlt már a baja egy-két dologgal...
Néhány példa: banki ügyeidet intézni vagy pénzt levenni már ki sem kell szállnod a kocsiból, odaállsz az automata elé a kocsival és minden megy, mint a karikacsapás. Tankolásnál itt én még sohasem szálltam ki a kocsiból. Két ember ugrásra készen csak rád vár, amikor beállsz a masina mellé. Letekered az ablakot, adod a pénzt, mondod hogy mit óhajtasz és már teszik is a dolgukat.
Nekem ez a túlzott elkényelmesedés, a dolgok leegyszerűsítése néha sok...Hiányoznak az éppen pofon egyszerű dolgok, amiket otthon intézni tudok. Tömegközlekedni, gyalog elmenni a postára, vagy akármi.
- én sem vagyok egy tudós/atomfizikus/agysebész/diplomata/akármi, de itt számomra is beigazolódott a sokak által mondogatott tény, hogy az amerikaiak buták. Példákkal most nem jönnék - számtalan lenne, de valóban fogalmuk sincs semmiről. Igaz, minek is? Ők élnek jobban vagy mi? :)
- rettenetes túlzásokba esnek, amikor nemzeti ünnepeket vagy szülinapot kell ünnepelni
- a második "hivatalos nyelv" a spanyol
- itt Miami olyan, mint nálunk Siófok a Balatonnál
- semmin nem idegeskednek és teljes higgadtsággal képesek kezelni a dolgokat
- mindig mindenki mindenhol mindenkit megölel
- nem néznek a szemedbe, amikor koccintanak
- totálisan semmit sem tudnak a földrajzról
- mindannak ellenére, hogy a népesség kb. 85%-a bevándorló, nem szeretik a bevándorlókat
- mindenki külön gyűjti a szemetet és újrahasznosítják, de az utcán mindenki simán eldobja azt
- kora ősztől késő tavaszig "eszkimó" csizmában járnak, a nyáron pedig a "tangapacsker" a divat
- igénytelenül járnak mindenhova és variálják a sportos dolgokat a nagyon menő cuccokkal - legelterjedtebb változat a három számmal nagyobb belebújós melegítőfelső, ahhoz egy leggings vagy rövidnadrág, de a karjukon ott ficeg a Louis Vuiton, Michael Kors táska, ami egy vagyon
- szentül hiszik, hogy ők a világ közepe - gondjuk, bajuk aligha akad (ez mondjuk tetszik, mármint hogy ennyire lazán fel tudják fogni a dolgokat), szerény véleményem szerint fogalmuk sincs róla, hogy mi folyik egyáltalán a világban és mások hogyan élnek
- mindig mindenben csak a pénzt hajhásszák és az a legfontosabb hogy minek mennyi az értéke (sajnálom, de engem nem mindig lehet pénzzel lekenyerezni - pl. oké elvittek három napos wellnesre amit élveztem is naná, de többre értékelném néha a dolgokhoz normálisan való hozzáállást stb...)
- igaz a mondás; nagyon prűdek! Intim témák alapos mellőzésre kerülnek, meglepetten tapasztaltam és már csak mosolygok egyet, amikor a rádióban leadott számok egy-egy "rondácskább" szavát simán kisípolják (ne a legdurvább szavakra gondoljatok!)
- nem szokás szellőztetni, sőt eddig mindenhol rám szóltak ahol kinyitottam az ablakot - a kocsiban is rám szól a csaj, hogy tekerjem fel legyek oly kedves. Az első családnál voltam még, amikor kaptam egy tájékoztató jellegű emailt a cc-től, hogy mikre figyeljünk amíg itt vagyunk - ne nyisd ki soha az ablakot, mert az amerikaiak nem szeretik! Soha, sehol, senkinél nem láttam még nyitott ablakot - hiába, itt a légkondit preferálják és iszonyatosan túlzásba is viszik.
- nyilvános helyek (éttermek, bárok, mall, klub, stb...) mellékhelyiségeinek ajtaján egyszerűen semmiféle kilincs és fogantyú nincs - szinte "ajtóstul rontasz a házba" :)
- fenemód büszkék - bár nem tudom, hogy mire? - nem érdekli őket senki és semmi, csak és kizárólag saját maguk, ülnek a babérjaikon, fogukhoz verik a garast - bár olyan sok van nekik amennyit épeszű ember szinte el sem tud képzelni -, és fogalmuk sincs arról, mi történik a nagyvilágban, ki, hol és hogyan él...

Amint eszembe jut még majd valami, frissíteni fogom a bejegyzést.

Az élet apró örömei

Csütörtökön képeslap az egyik drága sorstárstól, Vivitől:

Igen, az elmúlt hétvégén ő is megjárta imádott városomat, Chicagot. Borzasztóan irigykedtem is rá, aztán csorgattam a nyálam a gyönyörűséges képeire, amiket készített. Nagyon szépen köszönöm Vivi!! Az igazság az, hogy tényleg rettenetesen hiányzik a "szeles város". Ha a második rematch alkalmával onnan lett volna családom, egy szóba sem került volna és simán visszacuccoltam volna Illinoisba. Az a város egyszerűen hihetetlen! Most szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét aki Amerikába jön, hogy ne tessék kihagyni Chicagot! Általában mindenkinek a "standard" városok az elsők a listán, tudom ezt jól én is, de aki egyszer megveti lábát Chicagoban, az szerelmbe esik, ezt garantálhatom. Nem egy esetről tudok, ami hasonló. (Nem mellékesen megjegyzem, hogy Vivi azt mondta bárcsak ott lakhatna, ott lehetne au pair New Jersey helyett). Valójában Chicago nálam még mindig visz mindent - természetesen Miamival egyetemben. Ez a két város az abszolút favoritom, a végzeteim. Nem tudhatom, hogy fog e majd ez változni...ki tudja...
Annak ellenére is, hogy nem túl kedves emlékeim vannak arról az egy hónapról amit az első családomnál töltöttem és mindig egyedül jártam a várost (néha hidegben is), nekem ad valami pluszot az egész. Megmagyarázhatatlan tényleg. Látni kell. Chicagoban minden megvan, amire egy nagyvárosban szükségem lehet. Számomra ezerarcú. Itt jöhetne a képbe New York - mi újság New Yorkkal? New York döbbenetes város, persze hogy az. Talán a többség szemében a világ fővárosa, a város amely sohasem alszik. Imádom és odáig vagyok érte - valószínűleg ezzel az emberek többsége így van -, de én Chicagoban mégis valamiért több fantáziát látok. A fene sem tudja miért, de így vagyok ezzel. Lehet, hogy azért is mert New Yorkkal kapcsolatban például tudtam hogy mire számítsak és ugyanazt kaptam amit elképzeltem - a város, ahol mindig feltöltődök és az egész őrületes légkör. Chicagoba kételkedve mentem, majd akkorát csalódtam pozitívan, hogy azt elmondani sem tudom.
Kétségkívül ha választani kellene hol élnék itt, az Államokon belül akkor az a város vagy Miami vagy Chicago lenne (eddigi tapasztalataim alapján).

Magyar honba pedig megérkezett a húgom ajándéka is, amit csekélységként szántam neki ballagásra. Volt nagy öröm:

Aztán ezúton is szeretném még egyszer felköszönteni a Nagypapámat, aki tegnap ünnepelte a születésnapját - Isten éltessen sokáig Papa!!

És a legeslegfontosabb pedig az, hogy Katicával lefoglaltuk a New York-Niagara-vízesés-Toronto túránkat, május utolsó hétvégéjére. Csütörtökön este útra kelek majd, aztán péntektől vasárnapig pedig utazom egy másik sorstárssal. Lassan itt, a keleti parton nagyjából ki is pipálhatom a bakancslistán lévő dolgaimat. Persze még van egy-két hely tervben, de azok már nem olyan nagy lélegzetvételű utak. Ki is tettem ide egy kissé nevetséges visszaszámlálót, mivel valójában ez nem olyan nagy ügy, amíg visszaszámolok, de az a fajta ember vagyok aki az apró dolgoknak is hihetetlenül tud örülni és mindenért lelkesedik. Ha holnapután indulnánk, akkor is visszaszámolnék itt, ugyanígy. Higgyétek el nekem.

Előzetes, internetes képek:

                                                                     (forrás: google)

                                                                       (forrás: google)

Wohoo! Micsoda jó lesz!!

Engedjétek meg, hogy megmutassak valamit. Nagyon szeretném...



Múlt héten kaptam meg ezt a videót, ami akkor készült amikor tavaly hazamentem Németországból. Csak másfél perc az egész. Baromi jó érzés "élőben" hallani a barátaimat, látni a szobám és látni azt, hogy mindenki él és mozog - jajj de bugyután hangzik ez most :) Nagyszerű emberek vesznek körül. Azóta naponta többször is lejátszom ezt a röpke másfél percet.

Lilla mutatott nekem egy iszonyatosan jó oldalt, ahol több nyelven is tudok filmet nézni. Nem akadoznak, nem kell várni és a legújabbak is fent vannak. Így hát mostanában sok időm/főleg estém köti le az, hogy filmeket nézek németül. Régóta kerestem már ilyet, ha hallom is a nyelvet, akkor újra előjön minden. Meglepetten tapasztaltam, hogy még mindig értek mindent - hihetetlen az egész. Esküszöm, mintha az anyanyelvemen nézném. Bevallom őszintén hiába mozizunk sokat és hallom egész álló nap az angolt, nekem ezt a nyelvet még mindig nehezebb megértenem. Ez valószínű a nagyon gyatra és szegényes angol szókincsemből ered. Sokszor előfordul az, hogy inkább muszáj kikövetkeztetnem a dolgokat, mert a szavak nem ismerése miatt nem értek valamit. Na mindegy, emiatt a filmes oldal miatt most boldogság van.
Számtalanszor kapom magam azon, hogy tényleg németül szólok a csajhoz vagy anyukához, főleg ha előtte valakivel németül beszéltem vagy pötyögtem. Vannak olyan kifejezések, amelyektől szinte már a szám kopott el tavaly, annyit használtam és egyszerűen előbb jönnek, mint az angol. Számomra elképzelhetetlen, mit és hogyan "varázsol" az, aki öt-hat nyelven beszél. Irigylem.

Grace valami iszonyatosan tiszteletlen, neveletlen, rossz modorú és udvariatlan volt a héten. Nem velem szemben, hanem a különtanárokkal. A hegedűtanár kétszer is majdnem hazaküldött minket, hogy ő így nem hajlandó folytatni az órát (...) Ne higgyétek hogy egy kisangyal, azért mert már 13 éves, elit magániskolába jár és mert ennyi mindenhez ért. Szerintem például borzasztóan tiszteletlen és ez nagyon zavar engem is. Fel nem fogom, hogy ha belépünk valahova, akkor miért nem lehet köszönni? Kérdezem, nem válaszol. Ha akárki más kérdezi, lesütött szemekkel bambul maga elé vagy lesi a telefonját és szintén nem válaszol. Megérkezünk valahova - naná hogy késésben vagyunk -, de ő még 10 percig kacarászik a kocsiban a semmin, kezében az iPhone-nal (egyszer esküszöm eldobom azt a masinát) :D
A világból tudnék kirohanni azoknál a pillanatoknál, amikor mondjuk a tanár kérdezi tőle, hogy hajlandó e tovább gyakorolni, erre ő ránt egyet a vállán és nagyképűen odaböki, hogy "sör" (ez valójában ugye angolul "sure", ami annyit tesz hogy naná, persze, természetesen, de itt valamiért mindenki csak "sör"-nek ejti haha).
Időérzéke szinte nulla és zéró. 7-kor kellene minden reggel elindulni itthonról hogy ne késsünk el, már 7 előtt 10 perccel felszólok neki hogy készen van e, mire mondja hogy igen, de 7 óra után 10 perccel jön le, akkor is csigalassúsággal és kényelmesen elkezd iszogatni és fonogatni a haját. Mintha nagyon ráérnénk. Hogy egy 13 éves gyerek nem tudja felfogni hogy valahova időre oda kell érni, az nekem magas.
Legtöbbször pedig az inasának néz, kiszállok a kocsiból a halom cuccával és akkor még utánam kiabál a hegedűje miatt ennyit: "take!" (vidd!)...De jó, please hol marad?!
Pénteken még a hegedűtanárnál említette, hogy anyuka mondta neki hogy porszívózzon össze az emeleten (az emelet mindig az ő feladata). Erre este 8-kor lejön hozzám és megkér, hogy összeporszívóznék e fent. Kérdeztem tőle, hogy de ugye ezért te lennél felelős - csak egy "sör" volt a válasz megint, majd kinyögött egy "köszönöm"-öt is. Ja persze amíg én porszívóztam, addig ő egy helyben állt (akkor már vagy fél órája), kezében a telefonnal és kacarászott ismét. Az az érzésem, hogy hamarosan takarítónőnek is befognak majd, de akkor megmondom anyukának, hogy bocsi de ez belekerül pár plusz pengődbe...

Pénteken amúgy Princetonban maradtam, Barnes and Noble-ban indítottam a napot. Három órát töltöttem ott, amikor szülők és bébik hada lepte el a helyet és mindenki egyszerre üvöltött. Két perc alatt összepakoltam a cuccaimat és elhúztam a helyről :) Úgyis dolgom akadt még; Freja születésnapjára vettem pár apróságot:

...majd beújítottam egy pár futócipőt is, mivel a régit már az imádság (sem) tartotta össze. Nem a legszebb példány, de a célnak tökéletesen megfelel. Legszívesebben most azonnal felavatnám, alig várom már a hétfőt!

Aztán vettem magamnak egy marketben levest, itthonra vacsira. Az volt fölé írva, hogy karibi bableves, chilivel, kukoricával, stb. Szimatra jó volt, ki voltam éhezve bármire, ami leves. Színe tetszett, állagával szintén nem volt gondom, árban megfelelt. Pénteken este fogyasztottam el itthon és azt kell mondjam, isteni volt. Totál olyan volt, mint a chilis bab otthon. Gyorsan betermeltem az egészet, iszonyatosan csípte már a szám, de csak úgy lapátoltam - mondom végre ÍZEK, az édesen kívül más ízek. Ez hihetetlen. Szinte már el is felejtettem, hogy az édes ízen kívül létezik más is...

Ajajj, kicsit sokat szövegeltem. Ez most ilyen bejegyzés lett - tényleg az élet apró örömei, hogy egy képeslapnak, egy internetes oldalnak vagy éppen egy karibi leveskének is ennyire bírok örülni.
A hétvége után jövök majd egy beszámolóval. Kellemes szombatot és vasárnapot, úgy nézem otthon beköszöntött a "kánikula", tessék kihasználni! ;)

Puszi

Csak úgy száguld az a hullámvasút...

Hétfőn volt az első alkalom, hogy nem nekem kellett vinnem a csajt suliba. A hétvégén itt volt az apja látogatóban és végig egy Princeton közeli hotelben voltak (természetesen anyuka nélkül). Így hát hétfőn az apja vitte suliba, mielőtt visszament volna Maine-be.
Keltem (volna) akkor, amikor akartam, de természetesen anyuka már reggel 6-kor sms-ekkel bombázott a napi programot illetően. 7 körül aztán kikászálódtam az ágyból, majd a totál üres hűtő láttára elég morcosan indítottam a napot. Akkor konkrétan már szerda óta nem volt itthon semmi (üres hűtős képpel most nem díszíteném a bejegyzést haha), a "legjobb" az egészben az volt, hogy innivaló sem volt, sem víz (mindig csak az van, mivel csak azt isznak), sem üdítő, de még tej sem. Azt hittem kitérek a hitemből, hogy egész hétvégén, a csaj távollétében miért nem lehetett bevásárolni...Ja igen, csapvíz az van természetesen, förtelmes utóízzel. (Amúgy nem tudom mi a többiek tapasztalata, de ahol én itt vizet iszok, a legtöbb helyen nem ízlik. Ez most furán hangzik, de nagyon sok helyen különös utóíze van...).
Ez eleinte megkoronázta a napom, de aztán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak.
Hétfőn délelőtt volt a napja, hogy végre valahára eljutottam a suliba (Montgomery Community College), regisztráltam, majd jelentkeztem kezdő olaszra, amelyet júniustól fogok tanulni, két hónapon keresztül, heti még nem tudom hány alkalommal hehe, este 6:30-tól 9-ig. Anyuka finoman ebbe is belekötött nekem, hogy majd lehet lesz olyan, amikor nem tudok bemenni órára, mert Gracet viszem valahova...Érdekes, anyuka mindig itthon van már 4-5 óra között, direkt esti kurzust választottam, de még ez is gond. Tisztában vagyok vele, hogy a 2 hónap alatt talán nem fog rám annyi olasz nyelvtudás ragadni, mint amennyit szeretnék, de ezekre az órákra biztos vagyok benne, hogy nagy örömmel fogok legalább bejárni. El sem tudjátok képzelni mennyire várom már. Most, hogy kicsit ott voltam a suliban, elkapott a hév. Éppen hogy csak beiratkozni voltam, de hihetetlenül jó volt újra korombeliek között lenni - nem gyerekekkel és szülőkkel -, valamiért abszolút megragadott a környezet és tetszett a suli is. Várom már.

A csaj közelgő hegedűvizsgája miatt mostanában a délutánok nagy részét a hegedűtanároknál töltjük - sokkal jobb, mint a lovarda. Általában ott szoktam lekörmölni a bejegyzéseket is, időm mint a tenger. Hiányzik az, hogy írogassak és firkáljak. Manapság a számítógép, a telefon és az állandó pötyögés vett át mindent és én mindig is szerettem irkálni.
Hétfőn este csak fél 9 körül értem haza a csajjal kórusról, anyuka pedig egyből lerohant, hogy nem találja a csütörtöki tankolásról szóló számlát. Mondtam neki, hogy a többihez tettem és nem magamra költöttem (na jó ezt már csak magamban tettem hozzá), de nem lett meg. Iszonyatosan ciki helyzet volt, rosszul éreztem magam. Később aztán, amikor már a szobámban voltam küldött egy sms-t, hogy megvan ám a számla, megtalálta és igazam volt a benzinnel kapcsolatban is. Nem írtam neki vissza, ezzel sok újdonságot nem mondott úgysem. Tudom mennyi megy el és azt is tudom, hogy minden árva centtel elszámolok neki. Emiatt a benzin-téma miatt elég rendesen rágom a kefét néha...

Kedden 24 óráztam. Mivel anyuka szintén 24 órázott (ettől függetlenül pénteken is fog). Reggel már fél méteres lista fogadott, hogy Gracenek milyen elfoglaltságai vannak aznap és mit kell nekünk együtt csinálnunk itthon. Hirtelen azt hittem összekever a mexikói takarítónőkkel, amikor megláttam, hogy "porszívózz össze, törölgess le és pakoljatok el Grace ágyáról mindent!" - nem is tudom ez mióta tartozik a munkaköri leírásomba, de ám legyen. Máskor is segítettem már a csajnak, illetve elnézést...segítettem magamnak, mivel a csaj ilyenkor le nem bír szakadni a telefonjáról és pötyög, míg én végigcsinálom a felírtakat. Szívesen segítek, de anyukának valami gondja van - minden nap takarít vagy csinál valamit. A takarítós személyzet is egyre ritkábban jön már...
Kedden délben éppen ebédelni készülődtem, amikor megláttam hogy a kutya szétbarmolta a szemetest a konyhában. Tudniillik mindig oda van bezárva, hogy ha dolgát végezni van kedve, akkor azt ne a szőnyegeken tegye. A szemetesünk a szekrényben van, a mosogató alatt és a kutya ki tudja nyitni a szekrényt, kirángat onnan mindent, szétszedi a szemetet és úszik a konyha. Ezt naponta van hogy kétszer is eljátssza és olyankor úgy elfut a méreg, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Aztán persze fél órát takarítok utána...

Szerdán aztán kezdtem végre elkapni a hét hangulatát - láthatjátok hogy a hétfő, kedd kombó megint nem indult éppen zökkenőmentesen. A szerdai pedig egy nagyon hosszú nap volt, sok vezetéssel, pszichodokival, várakozásokkal, hegedűvel. Délután fél 5 körül érhettünk haza (fél 12-kor elhoztam a csajt a suliból és folyamatosan úton voltunk), anyuka is akkor ért haza valamilyen értekezletről. Gracen már a kocsiban is láttam, hogy valami nem stimmel - rázta a hideg és mint az később kiderült, láza is volt. Most még szerda este van, hogy írom ezt a bejegyzést és nem tudom megy e holnap suliba, reggel majd minden kiderül...
No de anyukának viszont nagyon jó napja lehetett, mivel nem győzött hálálkodni a takarításért amit kedden végeztünk (végeztem), hogy mennyire csillogott minden - jaaa, nem mondtam volna hogy ötcsillagos "putzfrau" is vagyok?!
Aztán Grace el is vonult, elnyúlt a tv előtt. Le kellett mondani az aznapi utolsó fuvarom is, amikor is csoportos hegedűre vittem volna a leányzót. Illetve ettől nekem még bejött egy fuvar, ugyanis az egyes számú hegedűtanár megkérte anyukát, hogy ha lenne időm akkor legyek olyan kedves és vigyem haza majd óra után a kettes számú hegedűtanárt (ő a román néni, akit nagyon csípek). Szóval mostanság már taxisofőrnek is felcsaptam, de mondjuk örömmel tettem és anyuka emiatt is körbeugrált. Már jól kezdődött az este, mondom itt a remek alkalom, hogy ismét bevessem magam és megkérdezzem, hogy akkor a május utolsó hétvégéje rendben van e, ha elmennék a Niagara-vízeséshez...Anyuka olyan kezesbárány volt, mint még soha - azt mondta semmi akadálya, minden megoldható. Nagyokat lestem, megköszöntem aztán gyorsan elhúztam a csíkot, mielőtt még meggondolja magát. Plusznapokat nem kaptam, igazából csak egy péntekről lesz majd szó, mivel a másik két nap hétvégére esik. És akkor - most csak hogy pontosítsak -, még nem foglaltuk le (ma vagy holnap fogjuk), de egy másik sorstárssal, Katicával megyek New Yorkból a Niagara-vízeséshez, május 25-én. Első nap New Yorkban nézünk meg valamit, az lesz péntek. Majd hétvégén a vízesés mindkét oldalát és végül Kanadában Torontot!! Wohoo, mekkora boldogság van kérem!
Hmm..pazar is minden, máshogy ez nem is lehetne. De azt meg kell mondjam, hiába tűnhet úgy, hogy feltűnően keveset dolgozom, de ez nem így van. Ott van a sok pénteki 24 órázás, néha becsusszan egy-egy hét közben is, szombaton minden reggel dolgozom és az összes különórán ott kell ülnöm. Az esetek 90%-ában anyuka itthon van, de megkér hogy vigyem el Gracet az esti foglalkozásokra is - naná hogy nem mondok nemet, egyszer úgyis a jó szívem fog a sírba vinni hehehe :) Számoljuk azt is, hogy a kocsit olajcserére viszem, kutyát mindig "fodrászhoz", etetem az állatokat, segítek összetakarítani a házban, néha pedig órákat ülök a dugóban, ami szintén a szabadidőm. És nem, nem panaszkodásként írom le ezeket - még mindig nincs különösebben gondom az itteni munkával -, csak szemléltetni szeretném, hogy ez is munka és nem holmi láblógatás. Hiába van "csak" egy 13 éves gyermekem...

Mostanában csak még jobban rámtört az, hogy rettenetesen hiányoznak a barátaim. Magyarországról és Németországból is - mindenki! Nélkülük mit sem ér az élet (...) Szerencsére csak úgy rohan ez az április, mire észbe kapok már mindig csütörtököt írunk. Jövő hétvégén ballag a testvérem, és nem lehetek ott - emiatt is szomorú vagyok most egy kicsit...
Annyi mindent tudnék írni még mindenről, de nem szeretném hogy a bejegyzések elmásszanak itt nagyobb lélegzetvételű elmélkedésekbe :)
Különben is elhatároztam, hogy nem adom ki magam és az érzéseimet annyira a blogban (vagy már lehet hogy késő?). Úgy gondolom, egy kép rólam már amúgy is kialakult előttetek...
Természetesen a hozzám közelebb állók mindent tudnak, de a blog azért ne szolgáljon nyitott könyvként mindenki számára. Hiszen sajnos én az Olvasók 90%-át talán nem is ismerem és nem tudok róluk semmit...

No de kanyarodjunk egy kicsit vissza ahhoz a szerda estéhez. Egész nap a BL-meccs járt a fejemben (focit nem szeretőktől elnézést kérek), az hogy a Bayern München (kedvenc csapatom) aznap a Real Madrid ellen játszik. Rohantam le a szobámba és csekkoltam az összes létező online oldalt, az üzenőfalat Facebookon persze (oda úgyis mindenki kiír mindent), aztán szétizgultam az agyam, amikor megláttam hogy a Real megy 2 góllal - kiakadtam rendesen, na. Imádom a focit, régebben rugdostam a bőrt én is, nézni mindig szerettem és egyszerűen megveszek érte, a legszebb sport a világon. Aztán teltek-múltak a percek, közeledett a meccs vége és kiderült hogy 11-es párbaj lesz ááááá...most mondjam azt, hogy akkor már biztos voltam benne, hogy nyer a Bayern?! Másodpercenként frissítgettem az összes létező sportportált, jöttek a hírek - x kihagyta a 11-est, y belőtte a 11-est - én meg már az őrület határán voltam hogy úristen mi folyik itt!...
Aztán Schweinsteiger "berúgta" a Bayern Münchent a döntőbe, engem meg úgy elkapott az extázis, hogy ha lehetett volna, akkor tuti leugrottam volna valahonnan.
Egy nagy igazság:

"A foci egy olyan játék, amit 22-en játszanak, és a végén mindig a németek nyernek."

Ne haragudjatok, ez a kis kitérő kellett. És azt kell mondjam, ezentúl majd elég sokat olvashattok nálam a fociról is, főleg hogy ha majd júniusban megkezdődik az Európa Bajnokság. Már csak azt kell kitalálnom, hol és hogyan fogom megnézni a meccseket...

Amint látjátok volt már részem mindenben a héten, aztán még csak most jön a java!

:)

Bius látogatóban

Itt volt Bius a hétvégén - jött, látott, majd visszament Jersey-be. Hosszúra nem is húznám ezt a beszámolót, meséljenek majd inkább a képek. Na de azért szó nélkül mégsem hagyhatom így az eseményeket, vannak dolgok amelyek némi magyarázatra szorulnak.
Szombaton reggel dolgoztam még egy kicsit - igazából annyi volt az egész, hogy elvittem Gracet hegedűre, ott már várt ránk anyuka, elszáguldottam a Dunkin-ba reggeliért ahol egy sötét színű hölgy "megcsinálta a napom" (ahogy az amerikai mondaná: "it made my day"). Ugyanis rendelésem leadása után megkérdezte honnan jövök, amire büszkén feleltem hogy Magyarországról, majd annyit mondott hogy egyszerűen gyönyörű az akcentusom - a "gyönyörű"-t háromszor elismételve. Tisztában vagyok vele, hogy borzalmas az angol kiejtésem, de nem gondolnám hogy ennyire érződik is rajta a kis magyarom - mit számít, tök jól esett hogy ezt mondta :)
Rohantam haza, majd gyors készülés után be Philadelphiába, ezúttal kocsival. Most először kellett nekem megtankolnom, ugyanis saját célokra használtam a kocsit és ugye mostantól ilyen játékot játszunk. Ha így áll a helyzet, akkor meg kihasználom és nem fogok még tömegközlekedésre is költeni. Biussal pont délben találkoztam Philadelphiában, majd elkezdtünk szépen túristáskodni. Mentünk-mendegéltünk, készítettünk fotókat, megebédeltünk, fagyiztunk, sétáltunk, Starbucksoztunk és este 7 körül hazafelé vettük az irányt. Erről most azért nem írok több dolgot, mivel a napunkat körülbelül úgyis el tudjátok képzelni - csúcsszuper volt! Vendégemnek tetszett a város, és némileg az én szememben is megszépült - tényleg gyönyörű hely mellett lakom. Könnyed nyárias időjárást volt, szuperül éreztük magunkat.

Itthon aztán gyors bemutatkozás, meg a kötelező tiszteletkörök anyukával (a leányzó nem volt itthon, mivel ezen a hétvégén itt volt az apja látogatóban). Elkészültünk, majd bulizni indultunk Philadelphiába. Végre buli, végre itt, sofőr vagyok/én vezetek de semmi gond, bevállalom mert a jó cél érdekében bármit. Az eső itthon már elkezdett esni, de mire Phillybe értünk elállt. Azt hiszem ez volt életem első és egyben utolsó philadelphia "bulis" élménye. Kicsit megint csalódnom kellett. Én naiv nem is értem hogy hihettem, hogy majd minden simán és gördülékenyen megy még akkor is ha kocsival tudunk menni. Ugyanis itt meg se próbálj bárhol is ingyen parkolni, vagy esetlegesen leparkolni az úticélod közelében. Igen, mindenhol fizetni kell (16-20 dolláros parkológarázsok, egész napra vagy éjszakára). Mentünk jó pár kört - közben a buli helyet, amit kinéztünk már megtaláltuk, de a kocsit ugye le kellett tenni. Végre ráakadtunk egy olyan út menti parkolási lehetőségre, hogy 1 óra 2,50 dollár - oké, ez így már nem hangzik olyan rosszul. Viszont a gép, amiből a jegyet meg tudtuk volna venni, folyamatosan visszaszórta a pénzünket vagy el sem fogadta. Oké, akkor jöjjön a bankkártya, de úgy is maximum 7 dollár volt a limit, amit fizethettünk és ameddig ott maradhattunk - ez azt hiszem olyan 2 és fél órára volt elég. Akkor már a kedvem is kezdett elmenni az egésztől - tudtam, hogy a klubba való bejutás sem lesz olcsó mulatság. Ezzel nagy gondunk végül aztán nem is lett, mivel gyalogosan már nem volt olyan egyszerű megtalálni. El is vetettük az ötletet nyomban, majd egy némileg jól kinéző, kis beülős helyektől hemzsegő utcán találtuk magunkat. Akkor már úgy voltam a dologgal, hogy bármi jó, csak menjünk be valahova. Első választásunk egy ír pubra esett. Vagy 10 percet töltöttünk bent, nem nyerte el a tetszésünket. Másodkörben irány a következő beülős hely - zene semmi, az átlagéletkort olyan 30-40 év közöttire saccolnám, a viszontlátásra. Na akkor már úgy voltam, hogy szívesen ittam volna valamit, de ugye a jó sofőr nem iszik ha vezet - Biusnak természetesen egyedül nem volt kedve hozzá. Aztán feltaláltuk ám magunkat - először beültünk egy Wendy's-be pár kalóriabombáért, ott elszórakoztattuk magunkat, majd egy kis éjjeli sétára adtuk még a fejünket és végül hajnali 1 körül már itthon is voltunk. "Jó buli volt", ugyebár. Mindegy, a lényeg hogy a társaságom rettenetesen jó volt és annyit nevettünk, hogy azt elmondani sem tudom. Így alakult és talán jobb is. Itthon még bevetettük magunkat a tigrisek, párnák és lovak közé az alagsori rezidenciámban, bepusziltam a maradék borom, ellőttünk még pár fotót is, hajnali 2 körül pedig álomba szenderültünk.

Vasárnap locsogó esőre és 12-13 fokra ébredtünk (olyan dél körül), amely remeknek ígérkezett arra hogy ismét autóba pattanjunk és meg se álljunk mondjuk a King of Prussia-ig. Célba vettük a mozit és megnéztük a The cabin in the woods című horror mozit (magyar címe nem tudom mi lesz).

Nagy várakozásokkal beültünk a terembe, az előzetes is jónak ígérkezett - a sztori sablonos, pár fiatal az isten háta mögé indul vakációzni az erdő kellős közepére, majd valaki/k levadásszák őket. Ezt hittük mi is, hogy ez lesz. Aztán a film végére voltak nagy meglepetések, illetve már a röpke másfél óra alatt is világosabbá váltak dolgok. De nem húznám itt az idegeket, akit érdekel az úgyis megnézi majd - annyit elmondhatok hogy mi elég sokat nevettünk rajta, egyszer mindenképpen nézhető alkotás. Volt egy kellemes másfél óránk, utána pedig maradt még három további. Ez elég volt arra, hogy beüljünk a Ruby's-ba és megtömjük magunkat, majd bevigyem Biust Philadelphiába a buszhoz.

Vasárnap este 7-re estem haza, nem vagyok annyira a topon de holnap ugye újabb hét és ismét munka. Zseniális hétvégén vagyok túl, minden percét élveztem, rengeteget nevettünk és boldogság volt - Bius, nagyon köszönöm hogy eljöttél!!

Puszi!

Snassz

Na keddre már addig jutottunk, hogy anyuka elhintette nekem reggel, hogy az előttem lévő brazil lány mindig fizette a benzint - örülök neki, hogy a braziloknak itt ennyire felviszi az isten a dolgukat -, olyan két hetente, mivel ő is minden nap hazajött Princetonból. Na jó ez már nekem is sok volt, nem mondtam erre semmit sem, csak nyeltem egy nagyobbat...
Ez körülbelül azt jelenti, hogy azért a benzinért kellene fizetnem, amikor az ő gyerekét fuvarozom és utána hazajövök. Na azt már nem. Ha suliba, au pair-találkozóra vagy az ő dolgaik miatt kocsikázok, akkor egy centet sem fogok fizetni. Nekem sem az égből szórják a pénzt és kapkodom el. Szóval ezek után ismét sűrűbben fogok Princetonban maradni, nem érdekel hogy megkért, jöjjek haza minden nap a kutya miatt. Az eddigi kutyasétáltató nénit lemondta, ő nem jön többet csak szerdánként. Nekem csak amiatt a két perc miatt kellene hazajönnöm, amíg kiviszem egyszer a kutyát és elvégzi a dolgát (vagy nem). Jó, tény hogy mindjárt vége a sulinak, szóval ezt kibírom már. Ezekben a Princetonban maradásokban annyi a gond, hogy akkor meg ebédem nincs. Amikor hazajövök azért csak-csak találok magamnak valamit, de így veszett fejsze nyele az ügy, ergó ha nem benzinre fizetek, akkor a kajára.
A keddi nap aztán úgy folytatódott, hogy amikor hazaértem megláttam hogy a kutya odapiszkított több adagot a konyha több szegletébe is, és az alagsori csinos kis szőnyegemet sem hagyta ki. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hasmenése van az ebnek, el tudjátok képzelni hogy nézett ki minden és milyen bűz volt.
Szemét vagyok és dög vagyok - nem érdekel -, de nem takarítottam fel. Állandóan én etetem és itatom őket, a kutyát én viszem ki minden egyes  alkalommal, mindent én csinálok ami velük kapcsolatos, de feltakarítani a piszkot nem fogom utánuk. Nem fizet nekem ez a család annyit, hogy ezt is én csináljam meg. Így is mindig mondja a csaj hogy én mennyire rendes vagyok hogy mindent megcsinálok, a brazil lány semmit sem csinált ha éppen nem kérték meg.
Amikor délután mindenki hazaért, anyuka nagyon kiakadt az állatokra, mivel az egyik macska pedig bekakilt és bepisilt az ágyába. Megint, mivel előző nap is megtette ugyanezt. Az agyam eldobom - mondtam magamban. Ő csak annyit bírt mondani, hogy megérti mi miért nem tartjuk otthon a házban az állatokat (...)
Mondanom sem kell, hogy az egész ágyneműgarnitúrát moshatta ki a macska miatt, és tudjátok itt Amerikában húsz takaró, húsz párna és húsz réteg lepedő van egy ágyon. A kutyapiszkot alig tudták feltakarítani (szőnyegről főleg) és rettenetesen bűzlött - a konyhában. Az agyam akkor szállt el igazán, amikor megláttam hogy a mosogatószivaccsal dörzsöli a "cuccot" a padlóról, majd lemossa és visszateszi a helyére, a csap mellé. Erre már ha akartam volna sem tudtam volna mit mondani...
Szeretem az állatokat, a kutyákat tényleg imádom, a macskákat tisztes távolságból elnézegetem és tudjátok hogy Chicago mellett is sok gondom volt miattuk. Itt tisztán tartják őket és minden más, de 100% hogy többet nem mennék olyan családhoz, ahol állatok vannak. Tudjátok, az egy dolog hogy élsz-halsz az állatokért, de az meg egy másik hogy együtt élni is képes vagy velük. Nekem személy szerint rengeteg bosszúságot okoznak - de ugye tudtam hova jövök. Körülbelül minden egyes alkalom előtt amikor a konyhát használni akarom, majdnem hogy rögtönzött nagytakarítást is végzek, ugyanis a macskák mindehova felmásznak és bemásznak a szekrénybe is, a tényérok és edények mellé. Számomra hihetetlen és érthetetlen itt az emberek állatokhoz való viszonyulása - sohasem tudnám megszokni. És nem az állatok a hibásak, tudom jól ezt is. (Miután kedden anyuka így kiakadt a macskára, nem engedte hogy aznap éjjel vele aludjon a szobájában - ennek függvényében a két macska egész éjjel a szobám előtt nyávogott és csengette a csengettyűt a nyakában...)
Ennyit az állományról.

Grace is alkotott párszor a héten, a legjobban az "tetszett" amikor leszólta a cd-t/zenét amit végre beüzemeltem a kocsiban...
A másik eset pedig szerdán történt, amikor vinnem kellett megint a diétás orvosához, és a rendelő előtt képtelenség parkolni, így néhány utcával odébb szoktam, öt percet gyalogolni kell. Minden baja volt, hogy nem igaz hogy nem tudok közelebb állni és hogy mindig mennyit kell sétálnia miattam. Olyat vissza tudtam volna szólni, hogy valószínű még most is bánnám... :)
De ilyenkor mit tesz az ember? Színészkedik egyet, mond egy "oké"-t, aztán mosolyog és jó képet vág mindenhez. Így megy ez. Mindegy, mert eljön még az az idő, amikor végre "visszakapom a személyiségemet" hahahaha.

Pénteken megkért anyuka, hogy délelőtt 11-re vigyem el a kocsit a Toyota szervízbe, olajcserére. Semmi akadályát nem láttam - bár sosem csináltam még ilyet, gondoltam nagy mutatványra nem lesz szükségem. Fél órával korábban megjelentem, leadtam a kocsit, majd helyet foglaltam. Jó 3/4 órát kellett várnom, fizettem, majd távoztam.
Az autópálya kellős közepén elkezdett vadul sípolni valami, majd a műszerfalon megjelent egy apró jelzés is "brake" felirattal (máig sem értem miért nem akkor történt mindez, amikor elindultam).
Gyorsan írtam anyukának, hogy itt valami bizony nem stimmel, hogy tudom kiiktatni a sípolást és a villogó "brake"-t. Megjegyem akkor már az autó is alig akart menni - nekem is leesett a tantusz, hogy nagyon nem oké valami a fékkel. Természetesen anyuka nem írt vissza, nem hívott, nem jelzett. Érdekes, mivel amúgy egész nap üzenetekkel bombáz - hol vagyok, mit csinálok, futottam e már, milyen idő van stb. De ha nekem van szükségem segítségre, akkor valahogy nem akar jönni a válasz...
Mit volt hát mit tenni, sípolás és villogó jelzés kíséretében elértem valahogy az utcánkig. Mondom muszáj segítséget kérnem, mert ez így sehogy sem jó. Eszembe jutott, hogy az utcánkban szinte minden háznál ugyanilyen kocsi áll - valakihez simán becsengetek és megfűzöm hogy nézze meg a járgányt. A második szomszédunkkal sikerrel jártam - alacsony, indiai kinézetű fiatalember nyitott ajtót, aki ha jól sejtem abban a szent minutumban kelt fel. Először csak nézett mit akarok, aztán végül kifáradt a kocsihoz és mondta, hogy valami biztonsági fék be van húzva (nem a kézifék!). Ha fejem tetejére álltam volna sem találtam volna meg azt a gombot, ami képes volt megszüntetni minden gondom. Ugyanis a gázpedál mellett volt eldugva és majdnem hogy le kellett hasalnom hogy megtaláljam. Micsoda "szerencse", hogy a család mindent megmutatott nekem amikor ide kerültem, ugye.

Kaptam emailt a tanácsadómtól, hogy tényleg jelentkeznem kell akármilyen kurzusra, mivel szorít az idő. Amikor ezt elmondtam anyukának, annyi volt a válasz, hogy ebben sajnos ő nem tud nekem segíteni és járjak utána mindennek, intézzem el amit kell. Rendben van. Az ügy azóta már folyamatban, de tényleg... :)

Továbbá szerettem volna májusban kapni egy olyan hétvégét, amikor talán a pénteket is oda tudnák adni. Már két hete annak, hogy érdeklődtem ez ügyben, lehetséges lenne e, de úgy fest a dolog hogy nem igazán...mivel anyuka pénteki 24 órázásai miatt képtelenség variálni. Szeretnék elmenni a Niagara vízeséshez és Torontoba, de még mindig várok anyuka válaszára, azóta kérdezi a munkahelyét, hogy cserélni tudjon...

Ami még számomra most nagyon fontos, hogy megtudjam végre, mikor kapom meg a második vakációs hetem. Szó volt róla már többször is, hogy apuka általábn augusztus első két hetében szokta elvinni magához Gracet. Tudom, hogy itt majdnem hogy lehetetlenség ilyet kérnem, hogy hónapokkal előtte valamit biztosan meg tudjanak mondani, de azért megkíséreltem a lehetetlent, mert nagyon nagy szükségem lenne pontos dátumokra, hogy tervezni tudjak. Akármit. Nos anyuka idén úgy néz ki bekeményít, a két hét helyett csak egy hétre akarja elengedni a lányt, mivel több ezer dollárt fizet havonta a lovardának és ha a csajszinak kiesik két hét, akkor ő feleslegesen fizet. Ezzel nincs is probléma, értek én a szép szóból, de megint nem tudtak semmi konkrétumot mondani, ergó én sem lettem okosabb...
Megmondom őszintén nagyon unom ezt, hogy itt semmit nem lehet normálisan tervezni és szervezni, mivel vagy a "levesembe köpnek" vagy nem is közölnek velem semmit előre. Az én ügyeim valahogy eltörpülnek - a lovak, az állatok, a hegedű, a száz különóra és a diéta van mindenek előtt. Tudom, hogy én választottam ezt, tudom hogy ők ilyenek és ez nekik így tökéletes, de ezzel okoznak nekem pár kellemetlenebb pillanatot. Egyszerűen semmit nem lehet normálisan megbeszélni, néha úgy érzem azt várnák, hogy olvassak a gondolataikban. Személytelen vagy sem, de az utóbbi időben bepróbálkoztam azzal, hogy sms-ben kérdezek meg anyukától mindent, mert arra általában válaszol. Hát a múlt héten volt példa arra, hogy valamit megkérdeztem, amire ő csak annyit írt például, hogy: "Grace személyi edzője reggel 7-kor jön" - oké, rendben van :D

Hát ezek voltak most a héten, nem túl izgalmas, tudom. De ezek a dolgok most eléggé lekötnek így is. Elvegetálok, pörögnek a napok, továbbra ia minden a régi. Talán mióta itt vagyok, ez volt a legesleggyorsabb hét ami eltelt.
Huszadika van - nincs olyan hónap, amelynek huszadikáján ne jutna eszembe, hogy x hónappal ezelőtt Amerika legjobb városában, Miamiban voltam a barátaimmal...Sokszor - és mostanság megint egyre többször - eszembe jut az az egy hét és borzasztóan hiányzik!...

Most búcsúzom - már megint kisregényt írtam a semmiről. Holnap látogatóm érkezik, Bius személyében. Megmutatom neki Phillyt és talán egy buli is belefér a dologba - Dórival és Lillával kiegészülve szerettünk volna lemenni vasárnap Atlantic City-be, de el kell napolnunk, mivel eső lesz és hideg. Majd legközelebb.

Jövök pár fotóval, a "képtelenség" elkerülése végett.
Először is finom falatok a héten:

Majd egy kis nosztalgia:
                                                                            Miami

                                                                       Chicago

Ahh, megveszek Chicagoért még mindig - az egyik leggyönyörűbb város amit valaha láttam!!
Figyelem! A képek internetesek és nem saját készítésűek, de ez gondolom mindenkinek feltűnt... :)

Szép hétvégét!