Éljen a JFK

Nos, gondoltam felvázolom a helyzetet: a vihart sikeresen túléltük - mondhatni semmit nem érzékeltünk belőle, azon kívül hogy elment az áram hétfő este fél 8 körül. New York más részein és több államban azonban hatalmas károk vannak, komoly dolog volt ez azért, de korántsem világvége, meg NY eltemetése - ahogyan ez már a hírekben hangzott. Senkinek nem kívánom ezt a 2 napot, amit a kanapés srácnál áram nélkül töltöttünk - nem tudtuk tölteni a telefonokat, nem volt térerő, nem tudtunk semmit a hírek hiánya miatt és két napig jéghideg vízben fürödtünk. A járatom természetesen törölték, így a nagy tudatlanságban töltöttük a hétfő estét és kedd délelőttöt is, mígnem megelégeltem a dolgot és felkerekedtünk áramot/internetet lopni. Csaknem 4 millió ember van NY-ban állam nélkül és ez így is marad még vagy 3-4 napig - bezzeg a Times Square-t világítani kell, mert ugye az fontos. El sem tudjátok képzelni mi folyik itt - kígyózó sorok minden bolt előtt, alig lehet kajáldát találni, mindenki áramot lop és ha beülünk egy-egy helyre, több elosztóra van csatlakoztatva vagy száz darab mobiltelefon. Sokan katasztrófa-fényképeznek, rengeteg a kidőlt fa és tábla (a többit a hírekből már úgyis tudjátok). Egyik ismerősöm kiírta tegnap a közösségi oldalra, hogy "civilizált/normális országoknak a föld alatt vannak a kábeleik" - jót nevettem ezen, de hatalmas igazság. Ez azért durva, hogy egy ekkora világvárost több napig áram nélkül hagynak, több millió ember költözött el. A keddem pokol volt; szakadó esőben róttuk az utcákat a szállásadómmal, hogy áramot találjunk és kajálni tudjunk valahol, talán akkor hagyta el életemben először olyan mondat a számat hogy "utálom New Yorkot..."
A pasi már kezdett idegesíteni, állandóan csak nyugtatni akart és mindenből viccet csinált. Amit megspóroltam pénzt nyugaton, az most szépen megcsappant, mivel a taxisok és éttermesek a háromszorosára emeltek mindent - vészhelyzet van, az embereknek enniük kell, így lesz haszon dögivel.

Most már szerda van. A szállásadóm tegnap este elköltözött olyan haverjához, ahol van áram, a másik brit csaj szintén. Én egyedül aludtam a lakásban és már tegnap megrendeltem a shuttle-t a reptérre. Muszáj volt eljönnöm onnan, több lehetőségem nem is nagyon lett volna. Mivel nem volt áram, nem tudtam volna másik "kanapét" találni, arról nem is beszélve, hogy most inkább mindenki a saját kis életével van elfoglalva, nem pont azzal hogy másokon segítsen. Kijöttem a reptérre, mivel így több esélyét láttam annak, hogy lecsapok egy korai járatra és hazajutok végre. Értesíteni alig tudtam valakit, a mobilom mától nem él, mivel a prepaid kártya amit még október elején vettem, az csak egy hónapra szól. (Megint csak azt tudom hangsúlyozni, hogy ezt nem kívánom senkinek!)
A drága légitársaságom (Delta) legkorábban péntekre tudott nekem pótjegyet adni - pénteken délután 4-kor irány Boston, onnan Amszterdam, végül pedig Bécs. Én eleinte ezzel nem akartam megelégedni, mert a fene sem akar péntekig itt csövezni, így megpróbáltam alkotni valamit, de nem sok sikerrel. Körülbelül fél órája még nagyon magam alatt voltam - tudom, hogy nem ez a világ vége, de már iszonyatosan elegem van itt mindenből. A pult mögött állók annyit tudtak mondani, hogy sajnálják de nem tudnak segíteni, sem szállást adni péntekig, mivel nincs biztosítás a jegyemen (miért is lenne ugye...).
Lett volna egy opció ma estére - Boston, ott éjszakázás, holnap Párizs, onnan Bécs. Első osztályon. Végső elkeseredésemben kérdezem a "segítőkész" hölgyet, hogy mennyi lenne - 6831 dollár. Nem tudom elképzelni sem, hogy annyi pénzért mi a jó istent szolgáltatnak, de majd talán egyszer kipróbálom, most inkább udvariasan nemet mondtam.
Írtam a volt tanácsadómnak és az ügynökségnek is - mindkét félről azt a választ kaptam, hogy megpróbálnak tenni valamit, de hogy őszinte legyek sok esélyt nem látok a dologra. Most délután fél 3 van, szerda. A gépem pénteken délután 4 órakor megy Bostonba, szóval van most itt a reptéren időm bőven. Kezdek megnyugodni már, szombaton elméletileg hazaérek végre. Ennyire soha nem akartam még elhagyni ezt az országot, ennyire soha nem utáltam még Amerikát sem...de ez majd elmúlik. A gond annyi, hogy meg kellene oldanom valahogy, hogy behemessek a terminálba, mert egyelőre a légitársaság bejáratában ülök, vadászok áramra ismét, a netért is fizetnem kellett és nagyon nem kényelmes ez így - arról nem is beszélve, hogy idekint nincsenek étkezdék sem. Aludni még nem tudom hol fogok, esti órákban tervezek becsekkolni, mert elvileg két nappal a járat előtt be lehet, de ki tudja beengednek e majd...?

Végül is, lehetne rosszabb is a helyzet. Már mondhatni a legjobb helyen vagyok - ahonnan a gépem indul. Csak ez a 2 napos várakozás ne lenne, nem gond elleszek valahogy. Ha beengednek a terminál részre, akkor már elvegetálok és remélhetőleg szombaton otthon nagyon jót nevetek ezen az egészen...

Még egyszer köszönöm mindenkinek az aggódó üzeneteket, rendben van minden és hamarosan találkozunk!

;-)

Röpke helyzetjelentés

A fantasztikusan csúcsszuper két hetes nyaralásom beszámolóira még várnotok kell egy kicsit, nem tervezem most elkezdeni és írni, mivel ez tényleg az a dolog, amit nem fogok összecsapni, hanem szépen, nyugodtan, otthon, képekkel mindent megszerkesztek. Őrületesen sok dologról kell írnom, kismillió kép lett, folyamatosan jegyzeteltem - eddigi életem egyik legszuperebb két hetén vagyok túl. Kalifornia és Nevada isteni volt, én totálisan a nyugati part szerelmese lettem. Elmondani sem tudom mennyire más, mint itt keleten. Ezerszer jobb, de erről írok majd bővebben.

A teljes káosz azonban a san franciscoi tartózkodásunk alatt kezdődött, hál' istennek már az utolsó napon, amikor is folyamatosan kaptuk az üzeneteket, hogy a Sandy hurrikán alaposan tépázza a keleti partot és az is kérdéses, hogy egyáltalán visszajutunk e keletre. Nos, szerencsésen visszajutottunk - megfűszerezve olyan előzményekkel, hogy szinte kiabáltam San Francisco kellős közepén, olyan ideg lett rajtam, hogy azt elmondani sem tudom. Minden bizonytalan volt, semmit nem tudtunk, nem voltunk tisztában a dolgokkal, hogy mi folyik itt keleten. A gépünk felszállt SF-ban, minden rendben is ment, de folyamatosan kaptuk a híreket, hogy keleten evakuálnak, mindent lezárnak, én kaptam emailt a megabus-tól, hogy törölték a járatom hétfőn délelőtt Phillyből New Yorkba...totál ideg lettem (a világ pálinkája nem lett volna elég, hogy lenyugodjak), szombaton este 8-kor landoltunk Phillyben, eredetileg az volt, hogy a reptéren kell majd töltenem egy másfél napot, mert Evelin New Yorkban volt és ugye az ő host családjánál voltam elszállásolva, minden cuccom náluk volt. Viszont a buszjáratom törlése miatt nem tétlenkedhettem, felvettem a kapcsolatot a host családjával, akik voltak olyan rendesek, hogy eljöttek értem a vasútra, segítettek, hazavittek, így - Evelin nélkül - náluk töltöttem a szombat éjjelt. Alighogy hazaértünk kiborítottam a bőröndöm, odarámoltam mindent a szoba közepére és megkezdtem a pakolást, ugyanis az volt a terv, hogy vasárnap minél előbb NY-ba tudjak jönni - akárhogyan. Sírni tudtam volna, amikor éjfél tájban ránéztem a cuccokra, amelyek beterítették az egész szobát és muszáj volt nekiállnom pakolni. Éjjel 1 körül végeztem, lefeküdtem, de alig tudtam aludni. 5-kor kellett kelnem, mivel Evelin host apukája 6-kor vitt ki a vasútra, 1 órát vártam esőben az első vonatra. A bőröndmennyiségem úgy néz ki, hogy egy hatalmas bőrönd, egy kis bőrönd, egy közepes méretű utazótáska és egy megtömött válltáska - elképzelni sem tudjátok szerintem, hogy cipelem mindezt egyedül. Szerencsére Phillyben a vonatokon szerencsém volt, segítettek. A megabusra reggel fél 8-kor alig akart felengedni a csávó, mondván hogy túl sok a cuccom, rá kell fizetnem. Mivel csak bankkártyát fogadott el, amin én már csak 10 dollárt hagytam, így ingyen utazott az összes cuccom, mivel drágább lett volna 10 dollárnál.

Fél 12-re már NY-ban voltam, egy kanapés sráccal volt megbeszélve, hogy elszállásol. Már régóta beszélőviszonyban voltunk, most végre sikerült találkozni is. Busz után taxit fogtam és egyből hozzá jöttem - kedves, aranyos, segítőkész. Egy angol csaj is nála szörföl, szóval elvagyunk. Vasárnap délután csak lazulgattam, kimentünk kicsit mókázni (erről majd később írok), este pedig izzottak a vonalak a keddi járatommal kapcsolatban...

Most hétfő délután 2 óra van, kicsit fúj a szél, esőnek semmi jele, nyugi van. Szinte minden be van zárva, az emberek nem dolgoznak, a metrók leálltak. Körülbelül a világvégére készül mindenki. Az a legrosszabb, hogy mindenki össze-vissza beszél és mindenki mást mond. Ideges vagyok, szinte 2 napja nem ettem semmit, tudom hogy az égvilágon semmit nem tudok tenni és haza fogok jutni, de lehet, hogy nem holnap. Nem szeretem, hogy mindenki nyugtatgatni akar, de olyan módon, hogy "te innen most pár napig tuti nem jutsz haza", meg az ilyen hasonló diskurzusok. Ezek húznak fel a legjobban, inkább ne mondjon senki semmit. Én is ugyanazt látom és hallom, amit a többiek. Pánikol mindenki ezerrel, amit meg is értek mert vannak helyek ahol tényleg durva a helyzet, de azért nem hinném hogy világvégére kell készülnünk.

A holnapi járatomról sajnos még nem tudok semmit, mivel egyelőre azt írják, hogy minden rendben van vele (5 percenként csekkolok három különböző oldalt). Szinte biztos vagyok benne, hogy késéssel indul majd, vagy törlik...de azért még reménykedem. Valószínűleg holnap délelőtt majd okosabb leszek, addig nem tehetek semmit sem.
Egyszerűen ennyire még soha nem akartam elhagyni Amerikát - nem akarok már itt lenni, elég és elegem van. Nem volt eddig itt ilyen helyzet, most hogy végre hazamehetnék, ez történik...haza akarok menni végre már! Egyik kedves ex-sorstársam jól megfogalmazta a helyzetem; szinte végig ez a huzavona jellemezte az évem - a jó meg rossz dolgok folytonos váltakozása -, így ez a "méltó" befejezés is. Szinte egész évben azt éreztem, hogy nem akar Amerika és jó lesz már országon kívül lenni, most meg úgy tűnik, mintha nem engedne el...
Nem is mondanám most jelenleg mit érzek eme ország iránt, persze hogy nem tehet senki semmiről, de remélhetőleg a hétvégén már jót nevetek otthon ezen az egészen.

Jól vagyok, nem kell értem aggódni. Lazulás van, bőröndjeimet pakolászom még és imádkozom, hogy mondjuk kedden hajnalban elvonuljon ez az egész és felszálljon este a gépem, hogy aztán szerdán végre a legjobb helyen lehessek; Európában!...

Nagyon szépen köszönöm a sok üzenetet, emailt, figyelmeztetést és mindent - igazán jól esik, hogy ennyien aggódtok értem!
Cserébe ígérem pöpec kis beszámolókkal jövök majd a nyugati parti utamról.

;-)

Utazás előtt - búcsú a többiektől

Nagyon jól telt a pénteki napom Evelinéknél - amíg nem kellett dolgoznia elmentünk egy-két mallba - ő átmeneti kabátot hajkurászott, nekem még másféle elintéznivalóim voltak. Viszonylag gyorsan lezavartuk az egészet, fél 4-kor már együtt mentünk Evelin host kisfia elé. Közben apuka megkért, hogy ha nem jelent gondot maradjak ott a kissráccal, amíg Evelin elviszi fogorvoshoz a középső kiscsajt. E (host gyerek) eléggé megkedvelt azt hiszem - csütörtökön szinte felszólított, hogy ennem kell abból a levesből, ami az ő kedvence is és meg is ölelt, pénteken pedig megállapítottuk, hogy az ő kedvenc fagyija is a mentás-csokis, és az enyém is. Így esett, hogy abból is megkínált - olyan édes volt, azt hittem megeszem. Egy fél órát voltam vele, majd hazaértek Evelinék, de kissrác lerángatott engem az alagsorba és eszeveszett játékba kezdtünk, majd Wii-ztünk. Közben Evelinnek el kellett mennie bevásárolni és bár apuka otthon volt, én továbbra is elvoltam lent E-vel és megépítettem neki egy lovagi kastélyt hehehe :D
Később aztán ettünk pizzát vacsorára, Evelinnek még vasalnia kellett, én pedig elkezdtem készülődni az esti bulira, az utolsóra, amit a többiekkel a PJ's-ben töltöttünk.
Kisebb-nagyobb bonyodalmak árán, de fél 11 körül megérkeztünk a helyre - én elhívtam a régi körzetem-beli csajokat - jött Marjolein, Oksana és Jessy (német), közben befutott Adrijana is az új francia au pairrel, aki csak csütörtök este érkezett hozzájuk. A helyen eleinte nem voltak túl sokan, letelepedtünk egy asztalhoz, ki-ki iszogatott vagy sört, vagy bort. Elég vegyes volt a társaság és sokan nem is ismerték egymást, akkor találkoztak először. Befutott aztán Lily (mexikói), Katarina (horvát), Lidia (cseh) és Marketa (cseh) is, szóval elég szépen összegyűltünk. Én akkor találkoztam utoljára mindenkivel, így igyekeztem mindenkivel beszélgetni. Adrijana hétfőn megy Miamiba, ahol egy hetet fog tölteni, majd ő is repül haza. Az utódja, a francia lány nem volt túl beszédes - de hát francia. Kérdezgettem tőle dolgokat, de úgy vettem észre az angolja sem volt túl jó, egyébként nem volt vele probléma, de a buliból nem nagyon vette ki a részét. Mondjuk valószínűleg én is így lettem volna, ha csak előző este érkeztem volna meg, szóval abszolút megértem, hogy sok volt a rázúduló információ és embertömeg. Iszogattunk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. A buli sajnos csak fél 1 körül kezdett beindulni, totálisan megtelt a táncparkett és persze mi is oda penderültünk. Iszonyú jót táncoltunk és buliztunk, nem tudom a többiek hogy álltak a dologgal, de én nagyon jól éreztem magam. Mostanában azonban már a hajnali 2 órát sem várják meg, háromnegyed 2 körül felkapcsolják a lámpákat, le a zenét és mindenki megindul haza. Őrület - egyszerűen elmondani sem tudom, mennyire nem szeretem ezt itt. Amikor a legjobban érzi magát az ember, fogják magukat és mindenkit kitessékelnek. (Olyankor szoktam elkezdeni kiabálni, hogy merre van az afterparti?...)

                                                           Adrijana, az utódja és én

                                                               Jessy, Marjolein és Oksana

                                                                         Lidia és Evelin

                                                                       Evelin, én és Lily

                                               Katarina, Marjolein, Adrijana, én és Evelin

Elköszöntem a többiektől és Adrijanatól is - hiszen Elisa után majdnem, hogy ő állt hozzám a legközelebb. Annyira sírt és el sem akart engedni - nem számoltam pontosan, de húsznál többször biztosan megölelt, annyira szeretem ezt a lányt, tiszta csupaszív és annyira jó ember. Buli után még volt pár nagyon felesleges körünk - afterparti után kutatva, természetesen nem jártunk sikerrel, így fél 4 körül már otthon is voltunk és beájultam az ágyba. 

Itt is szeretném megköszönni Evelinnek ezt a csodálatos utolsó hetet - imádtam az egészet! Szebbé tette nekem az itt töltött utolsó napjaimat és ezért nagyon hálás vagyok neki. Lehet, hogy tényleg megérdemeltem ezt a 'plusz vakációs hetet'?! :-)

9 óra előtt keltem fel, gyorsan ráncba szedtem magam, majd keltettem Evelint, hogy vigyen ki a vasútállomásra. Először Philadelphiába volt egy utam, majd vártam fél órát és jelenleg már a reptéren ülök, bal oldalamon Vivi, egyelőre még csak kockulunk és mindenképpen szerettem volna megírni még ezt a bejegyzést az utazás előtt. Volt egy félelmem, hogy a bőröndöm jóval meghaladta a 23 kg-ot és ez a félelmem be is igazolódott, ugyanis majdnem 5 kg feleslegem volt - azt hittem rosszul látok, amikor lemértük a cuccost. Gyorsan átpakoltuk a cipőimet egy második kézitáskába, mivel az nem esett le, hogy két kézipoggyászunk is lehet. Ja és jelenleg se tusfürdőm, se samponom, se testápolóm nincs, mivel azok is nagyon sokat nyomtak és muszáj volt kiszórnom őket - nagyon remek, de hát ez legyen a legnagyobb gondom most. 

Még nem igazán fogom fel, hogy alig fél óra múlva becsekkolunk és elindulunk Los Angelesbe, hamarosan pedig újra láthatom Évit is. Phillyben most egész napos idő van, de hideg. A napfényes Kaliforniában azonban 30 fokos nyár vár minket és az előrejelzéseket csekkolva nem lesz ez másképp jövő héten sem. Boldogok vagyunk, iszonyú jó újra látni Vivit és együtt megkezdeni a kalandot.
Becsekkoltunk, átestünk az ellenőrzésen, most már csak várakozunk. A bőrönd leadásánál majdnem enyhe szívroham vitt el, amikor a cókmókom majdnem elküldték Los Angeles helyett Las Vegasba! Ha a pult másik felén álló fiatalember nem kérdez vissza (fogalmam sincs miért tette), hogy Las Vegasba megyek e, akkor a csomagom bizony nem érkezett volna meg Los Angelesbe. Már a futószalagon hevert a bőröndöm, rajta a LAS (Las Vegas) címkével, a mellettem álló nyugdíjas házaspár pedig kiáltott egyet, hogy ők mennek Vegasba. Megállították a futószalagot, letépték róla a rossz címkét és addig el nem mozdultam onnan, amíg rá nem került a LAX (Los Angeles). Levert a víz rendesen, azt hittem megüt a guta - basszus ennyin múlt volna az egész, még szerencse hogy ott elszórakoztam az E-Ticketemmel, különben ha a pasi visszakérdezett volna, én már nem lettem volna ott...

No de ezt leszámítva minden tökéletes és pazar. Most elköszönök és 2-3 hétig nem hiszem, hogy hallani fogtok rólam. Üzenetekre, emailekre, kommentárokra válaszolni nem igen tudok és nem is ezzel akarom tölteni az időm. Ha nyaralok, akkor nyaralok, majd azután jöhet a többi dolog. Sok képet viszont ígérhetek és folyamatosan jegyzetelni is fogok, hogy szuper bejegyzéseket tudjak majd hozni.
Eredeti terv az volt, hogy még az utazás előtt közzéteszem a záró bejegyzést, de úgy döntöttem, hogy mégsem teszem. Még nem ide vág és még alakítani is fogok rajta (csak jelzem, hogy július óta írom hehe). Amint visszatértem, megmutatom nektek is. 

Vigyázzatok magatokra, legyetek jók, gyönyörű napokat mindenkinek! 

Mi most útra kelünk, életünk talán legnagyobb kalandjára, legszuperebb utazására.

;-)

Mozgalmas hétköznapok Evelinnel

Ahogyan azt már kedden délelőtt említettem, a délutánt Philadelphiában terveztem tölteni, rég nem látott unokatesóm és lengyel-német barátja társaságában. Evelin fél 1 után ért haza a suliból, egyből kivitt a vasútállomásra és már úton is voltam a belváros felé. Volt még elintéznivalóm a bankban, majd vettem magamnak egy sós-karamellás forró csokit a Starbucksban, mert azt hittem menten lefagynak az ujjbegyeim. Iszonyú hideg lett itt, egyik napról a másikra. A találka a Love jelhez volt megbeszélve, Lilla és Mareck azonban jó háromnegyed órát késtek, mert a Miamiból Philadelphiáig való eljutásuk egy kis atlantai kitérővel nem volt éppen zökkenőmentes, így amint megérkeztek ide, azonnal ledőltek aludni. Amíg vártam őket figyelmes lettem egy, a Love jelnél ücsörgő nőre és pasira, akik csak az 'áldozatokra' vártak, hogy lehúzhassák őket pénzzel. Amikor júliusban Vivivel jártam a várost, ugyanezt csinálta egy pasi a Rocky szobornál és a múzeumnál is - kinézik a "hibbant" turistákat és szinte erőszakosan lerohanják őket, hogy készíthetnek e róluk fotósorozatot vagy szükségük van e képre. Persze előzetesen elfelejtik azt közölni, hogy a fotósorozat 5 dollár lesz...Legtöbben úgy vettem észre már ismerik a trükköt és udvariasan nemet mondtak eme "szép" gesztusra - az ember ugye azt hinné, hogy önzetlenül akarnak segíteni és képet készíteni, de szó sincs ilyenről. Hozzám személy szerint háromszor szólt oda a pasi, hogy tuti nincs e szükségem képre, de a harmadik próbálkozása után már vágtam a fejeket és kedvem lett volna úgy igazából beszólni neki. Undorítónak éreztem az egész viselkedést, főleg az után, hogy elhaladt arra egy fiatalabb csaj, megörült hogy lesz képe és még csak megkérnie sem kellett senkit, majd a pasi - nem tudom miért - benyögte neki még az elején, hogy ő pénzért űzi ám ezt a mesterséget. Nem hallottam pontosan miről beszéltek, de elkezdtek veszekedni és vitatkozni, aminek az lett az eredménye, hogy a fiatal csaj faképnél hagyta az ürgét, majd megkért egy járókelőt, hogy lőjön róla egy képet, ingyen és bérmentve. Én legszívesebben kiálltam volna a Love elé egy táblával a kezemben, hogy senki ne csináltasson azzal a két félnótással képet, mert nem kedveskedni akarnak.

Délután 3 után nem sokkal aztán befutott Lilla és a barátja, nagy öleléssel üdvözöltük egymást, hiszen több mint egy éve nem láttam. Őszintén szólva nem is hittem, hogy majd Philadelphiában fogunk újra találkozni...Azért ha így jobban belegondolok, sok érdekes találkozással is megajándékozott engem ez a város. Bevetettük magunkat ismét egy Starbucksba, mivel sürgősen életmentő kávéra volt szükségük, ott el is beszélgettünk jó másfél órát. Mivel én is hülyén érezném magam, ha két azonos nyelvű személy között csak bámulnék mint Jani a moziban, így németül kellett beszélnünk, hogy a barátja is megértsen mindent. Angol is lehetett volna, de miért beszélnék angolul ha itt egy éven keresztül úgyis angolul beszéltem?! Mareck már a második mondhatom után megjegyezte, hogy milyen érdekes akcentusom van hehe...Lillánál talán ilyet soha nem is hallott, mivel a drága unokatesóm úgy beszéli a nyelvet, mintha az anyanyelve lenne, mindenféle akcentus nélkül. És most nem túlzok! Őszintén szólva sokkal jobban ment így élesben és élőben is a német, mint amilyenre számítottam és őrületesen jó volt németül beszélni egész idő alatt. Nem tehetek róla, nálam még mindig az a nyelv a favorit. Másrészt furcsa is volt, mivel itt volt az unokatesóm akit több mint egy éve nem láttam és az ügyes-bajos dolgaink egy részét nem az anyanyelvünkön beszélgettük meg - ez számomra mindig nagyon érdekes (pl. amikor Evelinnel kell a többiek miatt angolul beszélnem). Starbucks után elmentünk egy kis városnézésre - City Hall, Market Street, Liberty Bell és Independence Hall, majd elköszöntünk egymástól, én elmentem még a kedvenc frozen joghurtos helyemre és megleptem magam ezzel:

Alul eper, fehér csoki és áfonya joghurt...és nem kell aggódni, az Oreo, M&M és apró csokik alatt ananász, kiwi és áfonya van ;-)

Lilla barátja rengeteg képet csinált rólunk, csak sajnos nem az én gépemmel, így beletelik majd egy kis időbe mire mindent megszerzek, de rajta leszek az ügyön és pótolni fogok, ígérem.

Este 9 óra körül indultam haza, Evelin felvett a vasútállomáson és száguldottunk hozzájuk. Aznap este nem mentünk sehova, mindketten internetes ügyeinket intéztük, közben zenét hallgattunk és megkezdtünk egy jófajta portugál bort is, amelynek százalékát igencsak felvitték és fél pohárka után mi is kicsit feltűnőbben vigyorogtunk. Végül hajnali fél 2-ig sikerült elszórakoznunk az alagsorban - Evelinnek általában fél 6-6 körül kelnie kell minden reggel.

Szerdán délelőtt Princetonba mentünk - igen, már megint. Igazából nem hittem volna, hogy ilyen rövid időn belül megint ott lehetek majd - Evelin mindenképpen el szeretett volna menni az egyik mallba, ahol van pár olyan üzlet, amelyek ezen a környéken nincsenek. Elütöttük ott a napot, fél 4 körül értünk haza, utána nem sokkal már haza is ért Evelin legkisebb host gyereke, a 6 éves fiúcska. Megetettük a gyereket egy kis zacskós levessel, én utána skypeoltam egyet a szülőegységekkel, majd uszodába kellett vinnünk a kisfiút és a lányt is, aki éppen akkor ért haza apukával. Tök szuper sportkomplexumhoz mentünk - volt mindenféle edzés, mindenféle korosztályú gyerek - örültem volna annak idején, ha én is ilyen helyekre járhattam volna "edzeni" és "mókázni". Beültünk a kisfiú órájára - úsztak, bár sok mindent sajnos nem láttunk, ilyen lelátón kellett helyet foglalni. Csupán egy órát vett igénybe az egész, aztán már indulhattunk is haza. Otthon vacsi a kissrácnak, én pedig nekiálltam vasalni - hogy én azt mennyire imádom még mindig! Közben Evelin hétországraszóló, mennyei évfordulós vacsorát rittyentett nekünk, ugyanis szerdán volt pontosan egy éve, hogy letettem a lábam Amerika földjén. A vacsora mennyei volt - sok zöldség, brokkoli, bébirépa, krumplipüré és csirke:

                                                Nagyon szépen köszönöm még egyszer! <3

Evelinnek el kellett ugrani a csajsziért az uszodába (ő több ideig marad mindig), addig engem megbíztak, hogy maradjak a kissráccal, ha ez nekem nem jelent gondot - naná hogy nem jelent, azt hiszem ez a legkevesebb amit megteszek, még talán kérés nélkül is. Vagy ötször kellett neki elmondanom, hogy talán le kellene lassan feküdni - eleinte nem sok sikerrel. Egy idő után aztán magától megszólalt, hogy most már mehetünk aludni, megmutatta a szobáját, felolvastam neki az esti mesét és pár perc erejéig ismét au pairnek éreztem magam. Ez a kiskölök egyébként nagyon aranyos, emlékeztet kicsit a német 6 évesemre, csak feleannyi hangot nem ad ki magából. Evelin mesélte, hogy amikor kedden egész reggel és napközben, majd este sem látott, érdeklődött merre vagyok és meddig maradok náluk hehe...mindig tudtam én, hogy megvesznek értem a kölkök, ehhez kétség sem fér. Na jó csak viccelek...megint felmerült, hogy mennyire klassz lenne, ha minden családnál két au pair lehetne ugyanabban az időben. Álmodj királylány...

Este természetesen nem akartunk otthon ülni, elvégre meg kell ünnepelni az évfordulóm - ja szerda van? Evelinnél nem számít, nekem pedig már pláne nem. Fél 11 körül felkaptuk Lilyt (mexikói lány), majd egy, a régi környékem beli helyre mentünk bulizni, a Lancaster Anevue-ra. A hely neve Brownies volt, 5 dollár fejében be is jutottunk és egész kellemes kis este kerekedett az egészből. A zenétől nem voltam elragadtatva, mivel élőben játszott egy banda, kicsit rockosabb stílusú muzsikát, amikor ők szüneteltek, akkor pedig Dj gondoskodott a jó hangulatról, de mivel többségben voltak sötétebb bőrű embertársaink, így a legtöbb zene rap stílusú volt, amelyeknek többségéről mi azt sem tudtuk eszik e vagy isszák. Azért ellötyögtünk, jól éreztük magunkat és sokat nevettünk. Találkoztunk egy brazil és még egy mexikói lánnyal, akiket Evelin már hetekkel ezelőttről ismert - a brazil nekem iszonyúan unszimpatikus volt, a mexikói pedig nagyon aranyos. Én időközben odacsapódtam a pulthoz két sörért, majd amikor fizettem volna, nem értettem miért mutogat a pultos csaj a mellettem lévő fiatalemberre és miért nem veszi már el tőlem a pénzt - hát a drága jó emberünk tőlem balra, megajándékozott minket egy-egy sörrel, szóval legalább erre nem voltunk gondunk. Örültem, vittem Evelinnek a nedűt, elfogyasztottuk, aztán boldogság volt. Meg-megszólítottak minket érdekes figurák, volt kin mosolyogni is néha és amikor valakivel váltok egy-két szót, majd ordítja nekem, hogy "Ohh my God, you have an amazing accent, where are you from?!" (Úristen, döbbenetesen jó akcentusod van, honnan jöttél?!), akkor már csak egymásra nézünk a többi csajjal és nem hisszük el, hogy itt minden szent helyen mindenki ezzel jön és valószínűleg már a bemutatkozásomból leszűrhető, hogy nem idevalósi vagyok.

brazil, mexikói, magyar, magyar, mexikói

Fél 2 körül indultunk haza, fél 3-ra ágyba is kerültünk. Meglehetősen korán - Evelinnek fél 6 körül - kellett kelnünk, 9-kor ugyanis megjött a takarítóbrigád, két latin-amerikai hölgyemény személyében, úgyhogy mi jobbnak láttuk menekülőre fogni a dolgot. Evelinnek ismét suliba kellett mennie csütörtökön délelőtt, így én jó három órát a Montgomery Community College várakozójában töltöttem el - ezúttal egyedül. Kissé sietni kellett reggel, így egy szál leggingben, egy tangapapucsban és egy bőrdzsekiben képes voltam kitenni a lábam otthonról, majd beülni egy ilyen komoly 'college' várakozójába - az eszem megáll, ha ezt otthon csinálnám az ismerőseim tuti nem hinnének a szemüknek, de hát itt mindenki ezt csinálja, még így is majdnem hogy túlöltöztem.

Suli után hazajöttünk, ebédeltünk, majd csendes pihenőt tartottunk. Fél 4 körül hazaért a kissrác és Evelin beállt dolgozni, 5-kor uszodába mentünk a gyerkőccel, 7 körül értünk haza - vacsora, rendrakás és számomra csendes pihenő. Nem igazán szoktam hozzá, hogy hét közben is szinte naponta kijárok, időbe telne, míg átállnék erre. Összepakolásztam nagyjából a nyaralásra és úgy döntöttem megosztom veletek a hét eseményeit. Evelin az imént hagyott magamra és találkozott pár itteni amerikai arccal, akiket nem rég ismert meg. Nekem sem kedvem, sem energiám nem volt. Lassan elteszem magam holnapra - este búcsúbulink lesz a PJ's-ben, jön Adrijana is és a többiek a régi körzetemből. Nekem nem is marad más hátra majd, mint hogy leírjam a pénteki napom eseményeit és végre megmutathassam az évem összefoglaló bejegyzését. Azt hiszem lett olyan terjedelmű, hogy ennek "emésztésével" mindenki ellesz, amíg én elleszek arra nyugaton...

;-)

p.S.: Halom kép készült a héten mindenféléről, de az internet folyamatosan megtréfál és nem a legjobb a kapcsolat itt Evelinéknél, szóval ezt legközelebb pótolni fogom.

Egy év Amerikában - a legjobb pillanatok

Igen, pontosan egy éve érkeztem meg az Államokba és szinte felfoghatatlan, hogy mennyire gyorsan repült el ez az egy év. Egyelőre még csak képekkel szeretném szemléltetni, melyek voltak a számomra legszebb pillanatok, legemlékezetesebb utak vagy éppen események.
A képek nem időrendi sorrendben lesznek, de rövidke magyarázatot azt hiszem érdemelnek :-)

                                                Július negyedike a dán és a holland barátnővel

                              A háttérben Toronto - az egyik legszebb város, ahol életemben jártam

                                     A kedvenc külföldi csajommal - Elisa és én Atlantic Cityben

                                                           A legjobbak - akik hazavárnak....

      A legszebb dolog, hogy a rázósabb első család/időszak ellenére megismerhettem ezt a nagyszerű várost -
                                                                                 Chicago

                                             A két legőrültebb spanyol lánnyal, akiket ismerek

                                                   Strandok strandja - South Beach, Miami

                                                                Ahol Rocky edzegetett

                                                      A világ egyik leghíresebb strandján

A világ legmagasabb és második leggyorsabb hullámvasútja, Kingda Ka - Six Flags, NJ

A világ legnagyobb karácsonyfájánál

A víz, amilyet soha nem hittem volna hogy élőben látni fogok

 A Zene

Álmom teljesült azzal, hogy ott állhattunk azokban a kék esőkabátokban

Álomnap, álomhelyen - Bahama-szigetek

Amerikában, de németesen

Amíg élek emlegetni fogom azt az éjszakát, azt a bulit és Titeket lányok!

Amikor a két Vivi először találkozott

Amikor először láttam meg New York-ot, magasról...leírhatatlan

Amikor helyek és szituációk összehozzák a régi jó ismerősöket...

Atlantic Cityben a legjobb külföldi barátokkal

Az általam legnagyobbra értékelt híresség viaszszobrának balján ;-)

Az egyik kedvenc helyem New Yorkban

Az egyik legjobb miamii éjszaka - Club Mansion

         Ami lejátszódott bennem amikor megláttam Miami partjait, soha vissza nem térő és egyedülálló!

                                                        drága Hugimmal az "Idők Terén"

                                                                  Brooklyn Bridge

             Central Park Laurával - mindkettőnk számára nagyon sokat jelent az a bizonyos hotel

                                                                       Central Park

                                                        City Hall Dalmával és Tesóval

                                                              City Hall - Philadelphia

                       Csajommal a Plaza Hotelben - régi nagy álmom volt ezt is megcsodálni belülről

                 Orsival és Judittal, avagy DC-i sorstársakkal az Air and Space múzeumban, DC-ben

                                                                             dolce vita

                                                 Imádott Astoria, ahol annyiszor megpihentünk

                                       Eddigi életem legcsodásabb naplementéje Coney Island-en

                                                         Egy szuper buli a Skyroomban

                                                     Életre szóló partibuszozás Miamiban

                                                           Emlékezetes buli a fővárosban

                             Felejthetetlen pillanat, amikor először tettem le lábam a Times Square-en

                                                                   Fővárosi "cerka"

                                                            Vicces éjszaka Biussal Phillyben

                                                         Gyönyörűséges Niagara-vízesés

                                                             Háttérben az imádott város

                                           Háttérben Manhattan, mi pedig a Liberty Island-en

                                                                       Hershey Park

                                                       Hugi-Vivi-Dalma a "Világ Főterén"

                                                                  Hugimmal az óceánban

                                                              Imádott Atlantic City

                                                                   Kanada-szerelem

                                                     Kedvenc német pajtikkal az orientáción

                                                       Key West - Florida legdélebbi pontja

                                     Kitartó szerelmem a kakaós csigával, 10 hónap után is töretlen

                       Lábam alatt Toronto, Észak-Amerika legmagasabb épületén, a CN Towerben

                   Let's rock the night! - az egyik legjobb baráttal, akit szintén Amerikának köszönhetek

                                                                        Love is all

                                                           Magyar egyveleg a porondon

 Magyar kis csapat az Atlanti-óceánban

                                                            Magyar vacsi a NJ lányokkal

                                                   Mindenki nagyon kedvelte a "lakótársam"

                                           Mókázás Empire Hotelben a magyar sorstársakkal

                                                 Nem mindennapi stoppos, de hát ez Amerika

                                                               Never ending love

                                                                    New York utcáin...

                                                                         Ó jeee!

                                                         Philadelphia leggyönyörűbb helye

                                                                         Philly-love

                                                                           Rocky

                                                                          Six Flags

                                        Sörözgetés a Central Parkban St.Patrick napon, Dórival

                                                                    Statue of Liberty

                                                                    Szerencsére várva...

                                                       Szilveszter a Times Squaren, 2011.

                             "Szinte már látom is a Szabadság-szobrot, persze csak egész kicsiben..."

                                  Találkozás David Hasselhof-fal Kanadában, a Skylon Towerben

                                                                    The world is mine

                                                            Tipikus new yorki paparazzi

                Top of the Rock Évivel - egy másik nagyon jó barát, akit Amerikának köszönhetek

USA legmagasabb tornyának üvegkalitkájában, ahol semmi nem volt alattam - szavakkal kifejezhetetlen, de talán még tettekkel is

                                                                       Vivik & Philly

Washington DC - US Capitol

Íme ezek lennének azok a mozzanatok, pillanatok, helyek és emberek, amelyeket örökre a szívembe zártam. Egyszerűen ezek azok az érzések, amelyekhez nem elegendőek a szavak, amelyeket nem tudok kifejezni, elmondani, de sajnos megmutatni sem. A pillanatok, amelyektől elállt a lélegzetem, amelyeket valószínűleg az életében csak egyszer él át az ember. Azok a pillanatok mindig feledtettek velem minden rossz dolgot és azokban a pillanatokban jelentettem ki mindig, hogy igen, nagyon megéri itt lenni.

Volt itt elég bajom és nyüszögtem rengetegszer, de a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy ilyen boldogságért amit most érzek, minden megéri. Egyszerűen imádom az életem!