Igazából nem is emlékszem már, hogy mi történt a hét elején, valószínűleg lényegtelen is. Az órák suhannak, a napok rohannak, kapkodom a fejem hogy hova tűnik tova az a drága jó idő.
Lehet, hogy éppenséggel nem ez lesz majd a kedvenc bejegyzésetek, de megpróbálom összekapni magam. Igazából történni nem történt semmi, így hát megvilágítanék most pár negatív dolgot is. Nem tudom minek köszönhetően - igazán kedves mindenkitől -, de nagyon sok olyan üzenetet vagy megjegyzést kapok, hogy "mi a helyzet a jóvilágban?", "neked aztán látom bejött az élet" és a többi - gondolom ismerős ez mindenkinek. Tetszenek ezek is persze, de nem szeretném ha mindig csak az jönne le az embereknek, hogy itt aztán tényleg minden tökéletes meg kolbászból van a kerítés, mert bizony itt se kolbász, se kerítés nincs...
A cím egy kissé "kajla" lett, körülbelül olyan mint a kedvem mostanában...
Hétfő reggel mondta anyuka, hogy vasárnap feltöltötte a tankot a kocsiban és pazar minden. Igen ám, de még aznap elértem Princetonig és három csík lement a mutatóról - na mondom itt valami nagyon nem stimmel. Grace adott is kölcsön pénzt, hogy tankoljak mindenképpen. Írtam anyukának mi történt, majd este itthon megvitattuk a dolgot hogy valószínűleg "power" üzemmódra van állítva a kocsi az "economy" helyett, így naná hogy nagyon sokat fogyaszt és lehet naponta akár kétszer is tankolhatok. Azt persze nem árulta el hol találom meg azt a "gazdaságos" gombot, de másnap meglett és már minden rendben van. Illetve szóvá tették, hogy ha lehet és van lehetőségem arra, hogy Princetonban kellemesen elüssem az időm az szuper lenne, és próbáljak meg ne hazajönni heti kettő vagy három alkalommal, mert így is nagyon sokat fizetnek benzinre, de amúgy meg még többet. Bevallom tényleg én voltam a hibás a hét elején, mert tényleg hétfőn és kedden is hazajöttem, no és akkor még csütörtökön is, de az égvilágon semmi kedvem nem volt ott maradni. Miután kidobtam a leányzót a sulinál elmentem futni és már száguldottam is haza. Egyrészt baromi hideg volt és egyedül nincs kedvem sem várost nézni, sem bóklászni. Másrészt ha ott maradok nincs ebédem, alap hogy be kell ülnöm enni valahova és azt sajnálatos módon ugyebár senki nem fizeti ki helyettem. Már megint a pénz beszél...
Próbálom majd tartani magam ahhoz, hogy tényleg csak csütörtökönként járok haza, de néha nagyon nincs kedvem ott maradni.
Megmondom őszintén néha csak amiatt nem megyek el valahova, hogy ne kelljen használnom a kocsit és megint a családnak fizetnie bele a benzint. Tudom, olykor éppenséggel én is fizethetnék egyszer-egyszer, de mivel felajánlották hogy mindig ők fizetik, én meg ugye magyar vagyok, így nem szorgalmazom annyira hogy "hejj had töltsem már én is tele a tankot". Olcsó a benzin, na de ez aztán tényleg az a dolog, amire nagyon sajnálnám a pénzem. Soha az életbe nem tudnám ezt itt megszokni, hogy mindig mindenhova autóval kell menni. Annyira nem szeretem ezt itt, hogy azt elmondani sem tudom (...) Egyszerűen nem tudsz el/lemenni a sarki boltba ha kell valami, nem tudsz feladni a postán valamit, nem tudsz beülni egy italra valahova...ők még a szomszédba is kocsival mennek, mert az is messze van. Az is közröhej, hogy kocsival járok a parkba, futni. Komplett idiótának érzem magam akkor, de mivel kocsival is 10 percre van a park, így sok minden mást nem is nagyon tehetek.
Benzin-kérdés ezennel letudva.
A mostanában legtöbbet foglalkoztató kérdés az itteni étkezésem. Jobban mondva a nem étkezésem...Soha nem voltam egy nagy evő, vannak kedvenc ételeim, olyanok is amik nélkül itt nagyon nehezen bírom, de amit ez a család az utóbbi időben művel, az kicsit már sok. Mondjuk már az elején lefektették a játékszabályokat, miszerint náluk néha alapvető élelmiszerek sincsenek itthon, mert egészségtelenek. Ez még oké is. Aztán úgy 2-3 hete rájuk jött az, hogy éljünk nagyon egészségesen, meg akkor már diétázzunk is. A házban mindenhol apró cetliket találok, amin rajta van anyuka és a kislány súlya, hónapok és napok, grammok és dekák, hogy mikor mennyi az annyi...ennek függvényében magvak vannak itthon meg vitaminok, de az minden mennyiségben. Találtam gyógyteákat is, a kenyeret és az egyetlen boldogságforrásom, a bagelt is kiiktatták, pedig tudják hogy azon éltem, hiszen látták. Had ne mondjam, hogy szalámit már vagy 5-6 hónapja nem láttam, semmiféle szalámit nem esznek és nem is tartanak itthon. Üdítő szintén nincs, csak víz. Ami persze valahol rendben is van. És hogy mit eszek én? Zöldséget és gyümölcsöt, de azt úgy kell elképzelni hogy az a reggelim, ebédem és néha a vacsorám is. Nem hazudok. Ezt értékelem is, hogy ennyi egészséges dolog is van itthon, de nem minden mennyiségben. Hús szintén nincs, csak darált - azt éppenséggel annyira nem szeretem. Néha komolyan elgondolkodok mi lesz még itt velem a hátralévő időben?...Igen tudom, szóljak már, meg mire várok...de iszonyúan kínos ez nekem. Eddig vettek normálisabb kajákat, amiket meg is eszegettem. Elfogadom, hogy baromi egészségesen akarnak étkezni meg minden, de ezzel engem "megölnek". Nagyon kivagyok, egy jóízűt nem ettem már idejét sem tudom mióta. Előbb-utóbb szólnom kell, tudom ezt én is...de akkor meg majd vagyonokat kell költeni csak azokra az ételekre, amikre nekem szükségem lenne, mivel még csak nem is láttam olyanokat itthon. Az már másik dolog, amikor Grace is kitárja a spájz meg hűtőajtót és megállapítja hogy semmi nincs itthon - már ami az ő fogára való lenne. Ez most kicsit érdekesen fog hangzani, de néha a fél karom odaadnám egy karéj vajas kenyérért is, amire otthon a legtöbb ember rá sem néz. Mivel itt ugye normális kenyér nincs, a vajat pedig csak ilyen agyonsózott formában ismerik, teavajnak álcázva. Becsüljetek meg otthon mindent és ki ne dobjatok semmit sem, mert hatalmas értékkel bír én mondom nektek :) Lehet, hogy csak én csinálok ekkora ügyet ebből az egészből, de mindig éhesen képzelhetitek mennyi kedvem van mindenhez. Reggel úgy kelek, hogy "na ma megint mit fogok enni?".
A probléma az, hogy ők nem reggeliznek és emiatt nem is tartanak itthon reggelihez szükséges élelmiszereket. Számomra a reggeli a legfontosabb, nem is kezdődhet úgy a nap, hogy ne egyek valamit. Csütörtökön már semmi nem volt itthon, de ezt a "semmit" szó szerint kell érteni. Hét elején elvoltam még müzlivel, bár az is ízetlen de valamit ennem kell. Nem értem hogy bírják úgy elkezdeni a napot, hogy nem esznek semmit. Következő étkezésre délután 3 és 4 között kerül sor, akkor általában már mindenki itthon van. Én délben hol bekapok valamit, hol nem. Ha éppen találok valamit, akkor örülök, ha nem találok, akkor pedig úgy jártam. Szerdán aztán kicsit betelt a pohár amikor fél 1 körül hazaértem a csajszival (szerdán mindig előbb kell elhoznom). Elővett a hűtőből pulykát, ami úgy nézett ki mint a darált hús, babbal volt összekeverve meg valami magokkal, de jó illata volt és szívesen meg is kóstoltam volna, mellé zöldséget evett. Amikor megkérdeztem jut e nekem is, annyi volt a válasz hogy ez sajnos nem lesz elég kettőnknek...vágtam egy furcsább fizimiskát, majd kitártam a szekrényt, hátha találok még valami ehetőt. Közben láttam, hogy az étel felét visszapakolta a hűtőbe, rám nézett és azt mondta, hogy abból legyek olyan szíves és ne egyek, mivel az anyja kőkemény diétára fogta és abból csak ő ehet. Az agyam eldobom - gondoltam magamban persze - de hát mit van mit tenni. Hozzáteszem nem értem miért kezdtek el diétázni, egyikőjük sem túlsúlyos és semmi bajuk - ezt inkább nem is firtatom tovább. Maradtam a mac and cheese-nél (makaróni és sajt), de nem ám az a jóféle házi készítésű, hanem dobozos. Öt perc alatt elkészítettem és nagy ímmel-ámmal elfogyasztottam, mivel farkaséhes voltam, pedig ezt a dobozos változatot nagyon nem szeretem. Köze nincs a sajthoz, de még a tésztához sem sok. A csaj meg kinézte a kezemből, mert neki az a kedvence, de a diéta miatt most nem ehet (...)
Egyébként az sem tetszett ahogy mondta, hogy én abból az ételből nem ehetek - észrevettem már, hogy itt nagyon irigy mindenki. Nem arra értem ezt, hogy nem kínáltak meg egy pohár borral vagy akármivel mondjuk Hálaadáskor, de feltűnt hogy ha gyerekek vagy akár felnőttek kezében is van valami, vesznek/esznek valamit, akkor tőlem az ittlétem alatt még senki nem kérdezte meg hogy kérek e vagy megkóstolnám e. Ez nagyon érdekes.
Két hét múlva megyek New Yorkba, van egy magyar étterem. Célba vesszük és végigeszem az étlapot, az hétszentség. Ha a fél vagyonom rámegy akkor is.
Jön a kedvenc részem - a macskák. Tudjátok, nekünk itthon van kettő is. Egy dagi meg egy kevésbé dagi. Nem cicusozok nekik, nem cirógatom őket és nem dögönyözöm őket a nap 24 órájában. Kapnak enni és inni, de engem felejtsenek el. Tudja és látja ezt a család is, hogy nem vagyok egy macskabarát. Nincs is ezzel semmi gond, elviselem őket és úgy jöttem ide, hogy tudtam hogy itt lesznek. Viszont amikor anyuka és Grace is jelen van, akkor hatalmas erőfeszítésembe telik, hogy elszámoljak akár ötvenig, vegyek három nagy levegőt és lemenjen végre a pumpa, az a bizonyos pumpa ami az imént még az egekben volt. Ugye a család előtt a macskák is megváltoznak, nálam tudják mit lehet és mit nem. Viszont abban a pillanatban hogy anyuka hazaér, a dagibb cirmos valahogy megtáltosodik, felröppen a konyhaasztalra és majd hogy nem segít anyukának megcsinálni a zöldséges tálat az öntettel. A macska ott gubbaszt a sok zöldség felett - amik még finomak is - és beleszagol a tányérba, beledugja a bajszát és én némi idegességgel konstatálom, hogy abból a zöldségből sem kell már ennem másnap. Azt sem szeretem, hogy bebújnak a konyhaszekrénybe és akármilyen edényt, tányért, poharat előveszek, röpke mosogatást is végzek mert minden tiszta macskaszőr.
A "legjobb" mégis az, hogy a fényesre suvickolt étkezőasztalon csücsülnek és fekszenek. Azon az asztalon amire alátét nélkül egy poharat sem szabad letennem, mert baj lesz. Azon az asztalon, ahol a ruha anyagból készült (értsd: nem lemosható, hanem kimosható) alátéteket tartjuk, amikre én ráteszem a kis tányérom, mandarinom, étkem meg így mindent. És akkor a macska ott pöffeszkedik az asztal közepén, a ruhából készült alátéteken, nyújtogatja megfáradt végtagjait, dörgölődzik meg dorombol hogy még az alagsorban is hallani...és akkor semmi...egyszerűen nem dobhatom le onnan (elnézést macskakedvelők), mert a család jelen van. Had ne írjam le, milyen idegi állapotban vagyok akkor, azokban a percekben...
De mintha ezek a jószágok megéreznék, hogy ki nem szereti őket. Hála az énektanárnak, csütörtökön másfél órán keresztül élvezhetem vendégszeretetét Philadelphia egyik gettó körzetében, 10 fokosra hűtött lakásban ülve, öt darab macskával a helyiségben, akiknek magam sem tudom miért, de az az első dolga, hogy felpattanjanak mellém a díványra és az ölembe másszanak, amint én oda ledobom magam. Az agyam azt hittem elszáll legutóbbi alkalommal is, a macskára sem néztem de már majdnem a képembe mászott, amire megkérdezte a tanár hogy allergiás vagyok e rájuk - hát kedvem lett volna azt üvölteni, hogy igen!!
Esküszöm imádom a kutyákat, a skótjuhásszal semmi probléma nincs itthon. Sőt kérvényezném inkább, hogy hozzanak házhoz holnap még minimum öt ebet, alhatnak a szobámba, ülhetnek mellettem miközben eszek, de fogalmam sem volt róla, hogy én a macskákat ennyire nem preferálom. Kis nyájas jószágok, bámulnak a zöld szemeikkel, meg dorombolnak legalább mintha én élvezném legjobban a dolgot ááááá hogy engem mennyire az őrületbe kergetnek... :D
Grace többször elmondja, hogy a húsvét a kedvenc ünnepe - emiatt én már nagyon lázban vagyok, hogy na vajon mi különleges fog történni. Az szinte 1OO%, hogy sonka, torma és snapsz nem lesz, de nyitott vagyok mindenre haha.Jajj még amin nagyon meglepődtem...kettesben beszélgettünk anyukával és szóba került mennyire jó és mennyivel könnyebb így, hogy van au pair a háznál. Aztán tök természetesen közölte, hogy hiába fog a lánya 2-3 éven belül jogosítványt szerezni, ide akkor is kell au pair, mert hát Princetonba elvezetni úristen mennyire veszélyes és nem egy 17-18 éves "gyereknek" való. Bólogattam persze, mi mást tehettem volna. Anyuka tisztában van vele, hogy nem sokan szeretnének majd egy 17 éves lányra "vigyázni", de kell az au pair a házhoz. Magyarul sofőr kell, nem au pair. Jól van hát nekem mindegy is, hetedhét határon túl leszek addigra.
Mostanában jókat derülök magamban azon, amikor más au pairekkel vagy éppen idegenekkel szóba kerül hogy mennyit keresünk itt, mennyi az annyi. A legtöbb au pair alig meri elárulni a nem au paireknek, csak annyit mondanak hogy nagyon keveset, nem vagyunk túlfizetve. Ezeknél az eseteknél én általában mélyen hallgatok, inkább nem szólok közbe, mert tudnék mesélni. Én is tudom, hogy itt megélni és még félre is tenni nagyon kevés az a heti "zsebpénz". Viszont tudom azt, hogy Németországban havonta (!!!) kerestem 270 eurót, ami az itt keresett pénzemnek éppen a fele havi viszonylatban. A poén az egészben mégis az, hogy ott sokkal jobban tudtam spórolni és rengeteg dolgot megtehettem, megvehettem. Pedig aztán higgyétek el, Bajorország iszonyatosan drága. Ezért én itt kicsit jobban próbálom megbecsülni azt a "keveset" is amit kapunk, mert tudom hogy máshol, mások még ennyit sem keresnek.
Amint látjátok ez a hét olyan semmilyen volt - nem dúskáltam az élvezetekben, tettem a dolgom és inkább sürgettem a napokat. Lehet hogy még mindig DC-t heverem ki, de nagyon nehezemre esik reggelente 5.45-kor kipattanni az ágyból. Rettenetesen várom már a hétvégét, hogy végre aludhassak és pihenhessek egy jót. Erre azonban vasárnapig várnom kell, mivel szombat reggel munka van. Két helyen kell leadnom a leányzót...illetve miket is beszélek, hogy leadnom?...ott kell ülnöm és meg is kell várnom, mert a drága hegedűtanár és énektanár nagyon igényli szerény, csendes társaságomat (valakinek mindig ott kell maradnia!). És mivel anyukának akadt valamilyen elintéznivalója, így rám hárul a feladat. Már csak azon imádkozom, hogy az az elintéznivaló készen legyen szombat délutánra, mivel a lovardába kimenni fagyoskodni aztán végképp semmi kedvem sincs...egész délután persze.
Nem lesz egy fergetegesen jó és szép idő a hétvégén, eső is várható. Jó is így. Nincs hangulatom most a hétvégéhez. Néha nagyon unom azt, hogy mindig én írjak, szóljak valakinek is, hogy csináljunk valamit, menjünk valamerre. A többieknek esze ágában sincs szólni. Hiába találkoztam már egy tucat emberrel, mindig csak ígérgetünk egymásnak, aztán annyiban marad a dolog. Frejara sem számíthatok most sajnos, itt a családja az Államokban látogatóban és egész héten New Yorkban vannak/lesznek.
Bár boldog vagyok és nincsen semmi gond, de sokszor tör rám a magány érzése is. Nincs kialakult baráti társaságom; akikkel pedig elvagyok, ők sajnos nem itt laknak. Úgy érzem megöl a tehetetlenség és a társaságtalanság - csak hogy szépen, magyarosan fejezzem ki magam. Számtalanszor kap el az érzés, hogy bár soha ne lenne hétvége...viccesen hangzik, nemde? Értem ezt úgy, hogy ha tudom hogy jön a hétvége akkor kezdődik elölről minden - hova menjünk, mit csináljunk, mit lehetne megnézni, de legfőképpen kivel és már megint kinek szóljak - és így megy ez. Az van, hogy néha nyűgnek érzem a hétvégét. És nagyon sok minden van itt persze, amiket nem láttam még, de magam sem értem miért, egyszerűen késztetést sem érzek arra hogy megnézzem. Mozi, kajálás vagy Philadelphia - ezek lehetnek terítéken. Egyetlen olyan hétvége nem volt tavaly, hogy azt éreztem volna, hogy nekem most otthon kell maradnom és pihennem. Megállás nem volt, állandó rohanásban voltam, bandáztunk, jártuk a várost, felfedeztünk és iszonyúan jól éreztük magunkat. És mégsem a világ legizgalmasabb városában voltam, hanem "csak" Münchenben. Olyan érdekes az élet, sokat agyalok ezen. Egyszerűen nem hittem volna soha, hogy egy ember kedvét és életét ennyire, ilyen módon tudja befolyásolni baráti társaság és az őt körülvevő emberek...
Még nem írtam, de itt a családtagok szájrapuszival köszönnek el egymástól és szintén azzal köszöntik egymást - értem ezt úgy, hogy "adj egy csókot anyu", "adj egy csókot kislányom", vagy éppen "adj egy csókot nagypapi". Szerencsére ezt a jó szokást nem kellett átvennem nekem is, maradtunk az ölelkezésnél.
Mivel a héten még nem készültek képek, jövök két étvágygerjesztő fotóval, mindennapos tavalyi reggelim:
...ezek mellett a mostani úgy mutatna, hogy egy tálacska, benne müzlivel és körülbelül vízállagú tejjel...
Két elsőszámú boldogságforrásom a héten, amelyeket rongyosra hallgatok:
http://www.youtube.com/watch?v=8UVNT4wvIGY
http://www.youtube.com/watch?v=fdxEw8sU1LU
...felváltva, éjjel, nappal, kocsiban, futás közben, MINDIG...
Na de most ne higgyétek ám, hogy olyan pocsékul lennék. Minden rendben van és nem kattantam meg. Most tervezgetem még a tavaszt, mi lesz és hogy lesz. Szuper minden továbbra is. Tőlem nem megszokott, érdekes kis bejegyzés lett, talán összefüggés sem sok van a dolgok között amiket leírtam, de néha ilyen is kell. Elnézést pedig nem kérek, ezentúl soha nem fogok. Ezek a tények, "papírra" vetettem, olvassátok! :)
Szép hétvégét!
Most nézem, elég sokat tudok írni a semmiről is...
