Összhang, harmónia

Csütörtökön délután 3-kor volt jelenésem Grace sulijánál, majd sportversenyre kellett vinnem. Én is jártam annó sportkörre, futóversenyekre. Nem hittem volna, hogy itt is rendeznek "mezei futót", akkor esett csak le a tantusz, amikor sulinként elkezdtek gyülekezni a csapatok, edzők és tanárok. A verseny maga a lányok futamával kezdődött, 4 óra körül. Nem sokkal rá indították a fiúkat is - körülbelül 2 mérföldes távot kellett lefutnia mindenkinek. 

Elmondani sem tudom mennyire átszellemültem a futamokat nézve. Iszonyatosan utáltam annó sportversenyekre - főleg futóversenyekre - járni, mivel valamiféle bizonyítási vágy alaposan túlteng bennem, és minden áldott verseny előtt hetekig gyomoridegem volt, a helyszínen és a startnál már majdnem meghaltam, mert az valamiért alapkövetelmény volt saját magammal szemben, hogy az első ötben benne kell lennem. (Megsúgom, az esetek 90%-ában benne is voltam...)
Nem szerettem a versenyeket, de ezeket a gyerekeket elnézve ott csütörtökön, nagyon átjött az egész hangulata ismét és eszembe jutottak a saját futamaim, amikor nekem drukkoltak, én hajráztam és nekem kiabáltak. Most én álltam ott, én voltam a kívülálló. Egyrészt olyan kiöregedettnek éreztem magam, másrészt rettenetesen szerettem volna beállni közéjük és versenyezni ismét. Annyira rám jött, hogy azt leírni is képtelenség. Amikor a fiúkák/lánykák hajráztak, akkor jószerével még a könnyeim is kicsordultak kicsit, annyira 'átjött' az egész (édes istenem, mennyire hülyének nézhettek most engem, ezeket a sorokat olvasva - nevetséges:)
Szuper volt a hangulat, úgy drukkoltam, mintha valakinek az élete múlna rajta, boldog-boldogtalant buzdítottam és egyszerűen fantasztikusan éreztem magam. Grace az első 200 méteren végig utolsóként futott, de valami őrült módon lemaradva a többiektől - végül pedig a 36. helyen ért célba, 50 versenyző közül. Ez nem rossz azért. Aláírt valami papírt, evett és ivott, majd 5 körül kocsiba pattantunk és elindultunk haza. Út közben háromszor is megköszönte, hogy ott voltam és megnéztem a futamát - de éreztem, hogy ezentúl ezek a "köszönöm"-ök szívből jöttek és tényleg jól esett neki, hogy kíváncsi voltam rá. Egyből mondtam is neki, hogy ez természetes - valamikor régen engem is érintett a dolog, imádtam és mintha csak magamat láttam volna. Ha valami érdekel, abból igyekszem kivenni a részem. És ilyenkor jön elő megint az, hogy az emberek különbözőek. Itt vagyok én, aki megveszik a sportért, zenéért, filmekért és ha rajta múlna állandóan úton lenne. Itt volt a brazil lány, aki szerette a lovakat, szerette a hegedűt és teljesen az ellentétem volt mindenben. 
"Látod, minden ember különböző." - ennyit mondtam csak Gracenek, amire az volt a válasza, hogy eddig egyik au pairjét sem érdekelte semmiféle sport, sportverseny, pláne nem a futás. Ez így meg is színezte a csütörtököm, 6 körül értünk haza, anyuka hozott nekünk haza vacsorára csirkét. Gyorsan lapátolta mindenki az étket, anyuka még utolsó simításokat végzett az au pair szobán, majd elkezdtek készülődni, hogy háromnegyed 8-ra odaérjenek Phillybe a vasútállomásra, az új lány elé. Én már csak futni mentem, majd relaxáltam. Még nem említettem azt hiszem - ebben az utcában senki nem fut. Viszont nincs olyan alkalom, hogy ne látnék embereket gyereket, kutyát vagy papagájt sétáltatni. Furcsa egy hely ez az Amerika. Esküszöm, van egy bácsi aki minden nap pontban 6-kor sétálgat el a házunk előtt, először halvány lila gőzöm sem volt, hogy miért tartja ki az egyik kezét és miért sétafikál olyan lassan, mígnem egyik nap éppen akkor mentem futni, amikor előttünk sétált el és madárcsicsergésre lettem figyelmes. Hát egy tök apró zöld-piros papagáj csücsül a jobb karján, azért van az annyira kitartva. És megtesznek vagy öt kört. Igazándiból az imént lehet tévedtem; nem Amerika furcsa. Az emberek furcsák egy kicsikét.

Nagyon-nagyon vártam már este a család érkezését, de negyed 11-ig várhattam is szépen, türelmesen. Amint meghallottam hogy nyílik az ajtó, mentem fel tiszteletemet tenni, bemutatkozni, nagyölelést lerendezni. Thaís (az új brazil au pair) nagyon aranyos, de én képek alapján sokkal magasabbnak képzeltem, holott ugyanakkora mint én. Anyuka végig vigyorgott rám mint az árpacipó, tette a szépet és már a második percben leesett, hogy tök máshogy viselkednek velem. Még egy olyan is elhagyta a száját, hogy "jajj, szegény Vivien most itt húzza meg magát, a földön és a cuccai mellett". Megmutatták az új lánynak a lakosztályt, kipakolt, majd mindegyikőnket megajándékozott:

Ez ilyen brazil "specialitás", itt majdnem mindenkinek ilyen van. Eredetileg pedig nem ez volt az enyém, hanem egy fekete-fehér mintás. Az történt azonban, hogy Grace kiverte a hepajt, hogy ez neki kicsi (egyébként nem volt az), megpróbálná az enyémet és hátha cserélhetünk. Hát így is történt. Így került hozzám az eredetileg Gracenek szánt pacsker, amelynek bal párját egy zöld hátteres, apró ezüst táblácska díszít 'Família' szócskával. Ennek is valamiért szerintem hozzám kellett kerülnie, én örülök neki. Ja, és nagyon szép gesztus volt ez T-től. Sok mindent nem beszélgettek már a családdal aznap, anyuka úgy tíz percen belül itt is hagyta, T pedig nekiállt számítógépezni, majd este 11 körül skypeolni a családjával. Különösebben nem zavart, igaz hogy 4-kor keltem és pénteken pedig 6-kor kellett, de mivel hét közben én hulla vagyok, így minden háttérzaj ellenére is képes vagyok elaludni. A csajnak nincs saját gépe, szóval most én itt éldegélek a nappaliban, ő pedig számítógépezik, tőlem 5 méterre. 

Furcsa nyelv ez a portugál, néha egészen azt érzem, mintha franciául beszélne, de ezt most nagyon komolyan mondom. Egyébként rettenetesen aranyos volt, még a családjának, tesóknak is be kellett mutatkoznom a webkamerában, pizsiben virítottam ott, de nem számít. Azóta ha skypeol, mindig mindenki megkérdezi tőle, hogy "ki az a lány a háttérben?" - na nem mintha értenék portugálul, csak éppen említette. De mondjuk ha ezt még egy hétig így folytatjuk, akkor az sem kizárt, hogy megértek majd pár szót. Azt egyébként tisztán kihallom, amikor rólam van szó és mondja, hogy Magyarországról jöttem.

A család kedves és aranyos vele, össze meg vissza dicsérték, anyuka azért tette a szépet. Grace részéről pedig abszolút nem éreztem azt a nagy lelkesedést, amit vártam volna. Öt perc után itt hagyta a lányt, nem lóg rajta mint annó rajtam a legelején, az apjának sem említette a pénteki nap folyamán a telefonban, hogy "itt van ám az új au pair!". Nekem sem mondott róla semmit, nem volt ódazengés, egy szót sem hallottam róla - még én kérdeztem rá, mi a véleménye. Tulajdonképpen nagyon furcsa így külső szemlélőként nézni az egészet - a beilleszkedését, a sok-sok kérdést, a kezdeti "tudatlanságot", mindent. Én is ilyen voltam, sőt még rosszabb. Csütörtökön este pár szót váltottunk csak, szegény csaj hulla volt (akárcsak én tavaly októberben - tisztán emlékszem mekkora kínszenvedés volt a repülőút Chicagoba). Én eltettem magam olyan fél 12 körül másnapra és nem zavartattam magam, el sem érte a fejem a párnát, már aludtam. 

Pénteken reggel 6-kor volt kelés, anyuka pedig minden szívbaj nélkül fél 7-kor elhagyta a házat a húgával együtt és elment 24 órás szolgálatra. Nekem Grace-szel egy lovas shown volt jelenésem, fél 8 körül indultunk Devonba. Itt számomra már lassan az megy majd csodaszámba, ha anyuka azt mondja, hogy "ma Princetonba kell ám menni, suliba és nem máshova". Hihetetlen, hogy egy lovas show miatt kiveszi iskolából és még csak nem is lovagolt a csaj. Na de kanyarodjunk vissza oda, hogy nem gondoltam volna, hogy T-t első napján így egyedül hagyjuk és hagyják, igazából meg nem mondanám mi ennek a normális menete, de szerintem nem ez a normális. De hát ha munka van, akkor munka van. Devonba mentünk - mint azt már említettem -, a régi lakhelyem környékén található városka, fél órára innen. Szakadt az eső reggel, "remek" kilátások voltak egy showra, tisztában voltam vele, hogy egy ilyen nagy volumenű eseményt nem fedett területen fognak rendezni. Odaértünk, Grace csalódott is kicsit, mivel nem olyannak képzelte el az arénát, amilyennek kívülről festett. Ez az úgynevezett 'Devon Dressage' elég nagy számba megy errefelé, híres-neves esemény, az egyik legszebb lovardák egyikében, az arénák arénájában, a világ összes szegletéből érkező versenyzőkkel (a legtöbben Hollandiából, Németországból és Olaszországból jöttek). Amint beértünk elállt a csaj szava, majd az enyém is. Gyönyörű aréna volt, tetővel fedett lelátókkal, kis asztalokkal és székekkel, virágok díszítettek mindent, bódék mindenhol, árusok, kis boltok és a többi. Megkerestük az ő csapatát, csatlakoztunk, majd néztük a versenyt. Még mindig semmi érdekfeszítőt nem találok eme sportban, ha ugratás lenne sokkal jobb lenne. Kaptunk viszont kis fülre szerelhető 'rádiót', amin az egész közvetítést nyomon követhettük, hallhattuk mit mond a vizsgabiztos és a bírák. Ez a része már jobban tetszett nekem is, arról nem is beszélve, hogy gyönyörűséges lovakat láttam - magas, vékony, fekete szépségeket. Azok a kedvenceim, Grace mondta is, hogy nagyon könnyen meg tudom különböztetni az amerikai lovakat az európaiaktól, mivel utóbbiak sokkal szebbek és jobban képzettek. Eleinte nagyon untam a banánt, nyűgös voltam és baromi fáradt, csak meredtem magam elé és kérdezgettem magam, miért kell nekem ott lennem? Reggel 8 körül érkeztünk meg, délig járkáltunk, ültünk és néztük a 'versenyt'. Az a gond, hogy nem miattam voltunk ott, de állítom a lányt fele annyira sem érdekelte az egész mindenség, mint engem. Tízpercenként látogatta a büfét - hol fánkért, hol cookie-ért, hol forró csokiért és baromi módon el volt foglalva a telefonjával is. Mindenesetre én a későbbiekben egész jól lettem, az eső is megkímélt minket, fél 1 körül már csak annyi volt hátra, hogy a lovagló csizmájához vegyen valami kiegészítőt, majd indulhassunk hazafelé. No az a kiegészítő egy 5 cm-es fémszerkezet volt - gyanítom aranyból!, a heti fizetésem feléért. Az oktatója csak annyit mondott Grace-nek, hogy mielőtt megvenné azért küldjön egy sms-t anyukának, hogy ő is leokézza e!? Természetesen két másodperc alatt leokézta...

Süvítettünk haza, egy körül az üres ház fogadott minket, majd hazaért anyuka húga. Ő mondta, hogy T az egyik barátjával van, aki szintén brazil és Princetonban au pair, eljött ide meglátogatni T-t. Első gondolatom az volt, hogy az új au pair baromi szerencsés emiatt, ugyanis lesz kivel elütni a fél napokat New Jerseyben. Tettünk-vettünk meg ettünk, 3 körül ért haza T. Egyből bevágódott a gép elé skypeolni. Nekem tök úgy tűnt az egész, mintha minimum ezer éve itt lenne már - senki nem kérdez tőle semmi, jön és megy, teszi a dolgát és elvan. Mintha mindent tudna, mintha minden olyan magától értetődő lenne. Még a fürdőszobát is én mutattam meg neki hol van és mit hogyan kell használni. Biztosan változik ez majd, nekem furcsa még nagyon. Anyuka húga és Grace elmentek valamerre egy fél órára, addig a csajjal jót beszélgettem - iszonyú sok kérdése volt és állítom, ennyit itt a 8 hónap alatt nem beszéltem, mint abban a fél órában vele. Egyébként semmi rosszat nem mondtam senkiről és semmiről, annyit említettem, hogy néha Grace-szel vannak azért harcaim, de semmi többet. Szegényem fél kicsit, hogy majd nem fogja szeretni a drága host gyerekem és hogy mindig az előző brazil lányhoz fogják hasonlítgatni, szerintem emiatt van is benne egyfajta megfelelési kényszer. Nagyon aranyos lány amúgy, segítőkész, kis szerény, olyan csupaszív. Valószínűleg meggyűlik majd a baja neki is párszor az itteni népséggel és a "hülyeségeikkel", náluk is minden egyszerűen, de minden másképp működik mint itt. 7 körül vacsihoz hívott minket P - szépen megterített asztal és finom illatok vártak. Chillit készített, mellé apró kukoricás muffinokat sütött ki és mennyei saláta volt - taccoval, avokádóval, retekkel, salátalevéllel és uborkával, rajta mennyei szósz. Ez most meg kell mondjam, jól esett. Utána segítettünk elpakolni, közben P elkezdte betanítani már T-t - nem mondom, hogy nem lesznek nagyok az elvárások, mert igen is azok lesznek. Mondott/mutatott neki olyan dolgokat is, amelyeket esküszöm még én is akkor hallottam először. Magukra is hagytam őket, azóta T újra itt van mellettem és a szüleivel beszél, majd integettem még további három embernek - de édesek, istenem :) Szinte fel sem fogom, hogy most 2 napig lehet relaxálni, anélkül ráadásul, hogy én lennék porondon. Jövő héten, körülbelül éppen ezekben a percekben fogok Evelinhez költözködni. Két hét múlva ilyenkor pedig a bőröndömbe dobálom a fürdőruhákat és a csinosabb darabokat, készülve az őrült nyugati túránkra. Sohasem hittem volna, hogy egyszer majd eljönnek ezek a napok, hetek is.

Gyönyörű hétvégét! ;-)

Már csak a szárnyak hiányoznak

Esküszöm, minimum olyan boldog vagyok mint egy-egy út előtt, vagy amikor a magyar barátokkal összejövök valahol. Izgatott, felszabadult, boldog és kiegyensúlyozott. A család legapróbb hülyeségei sem tudják elrontani a kedvem, reggel 4-kor nyüszögök két sort magamban, hogy mennyire marha korán van, aztán 6 órára rendszerint feleszmélek már. Iszonyú rossz olyan korán kelni, hétfőn reggel azt hittem elsírom magam, 4 óra alvás után. Nem kávézok, reggelizni szoktam, vezetés közben pedig csak arra gondolok, hogy érjünk már a lovardához és aludhassak. A kocsiban szoktam maradni, ülés hátradönt és alszom egy jó órát. Hál' istennek reggel 5-kor még nincs forgalom, így olyan 50 perc alatt New Jersey-be szoktunk érni, viszont szurok sötét van és rengeteg őz, még szerencse hogy világít a szemük. Sokszor érzem, hogy menten leragadnak a szemeim és ez nagyon pocsék érzés, ha hosszútávon tényleg ezt csinálnánk, akkor tuti kénytelen lennék szólni emiatt anyukának.
Párbeszéd a kocsiban Grace és köztem:
V: Nagyon remélem, hogy jövő héten nem ilyen korán reggel kell jönnünk a lovardába...
G: Nagyon sajnálom, nem tudom mi lesz még jövő héten. De különben sem a te gondod, már itt lesz nagypapa és az új au pair is, aki brazil (!!!)
V: Tudom hogy brazil, de ezt most miért mondod? Ez azt jelenti, hogy ő majd imádni fogja a hajnali 4 órai kelést? Vagy a brazilok általában mindent és mindenkit imádnak? Remélem szeret korán kelni, mert ha nem akkor lehetnek problémái...
G: Nem tudom a brazilok szeretnek e korán kelni, a németek szeretnek.
V: (Ez most hogy jön ide?) - Jaja, nekem ott fél 7 után kellett kelnem, nézzék már el, hogy ez most elég éles váltás azok után.

A lényeg, hogy lövésem sem volt, hogy jött a dologhoz az, hogy az új lány brazil (kihangsúlyozva, mintha én ezt nem tudnám). Esküszöm sokkal kíváncsibb vagyok az új csajra, mint ők. Nem tudom az előző lány milyen volt, nem tudom hogy az új milyen lesz, de ennek a családnak meggyőződése, hogy az összes brazil ember és hogy egyáltalán az összes au pair egyforma, csak én vagyok különböző tőlük. Említettem is Gracenek, hogy nagyon remélem jól fogja érezni magát T-vel (új lány), de el kell áruljam, hogy minden ember különböző és nincs két egyforma ember sem. Ugyanis szentül hiszik, hogy ha az első bevált, akkor ez ugyanolyan lesz - no csütörtökön minden kiderül majd. Azért megnézem majd a lány arcát, ha anyuka benyögi neki, hogy pénteken reggel 4-kor kelni kell és irány a lovarda - feltételezem, hogy aznap még nem tart velem az utód, az kicsit érdekes lenne, a megérkezése utáni napon bedobni a mélyvízbe. Jövő szerdán pedig itt  a nagypapa már.

Másik érdekesebb párbeszéd hétfőn délután, amikor Gracet és osztálytársát sportkörre vittem Princetonban. Vagy nagyon nyíltak ezek a mai fiatalok itt, vagy elfelejtik hogy "kicsit" értek angolul és mindent hallok is. Pasiügyeket beszéltek ki éppen, A (Grace barátnője) szerintem már a negyedik egyedet "fogyasztja", alig tudtam követni az eseményeket. Éppen valami szakítás kellős közepén áll, a host lányom pedg próbálta tanácsokkal ellátni. Egyszercsak - témába totál nem vágóan - hozzám szegezték a kérdést:
G: Vivien! Hollandia Svédországban van, ugye?!
V: ??????? :O - őőő, izé...nem lányok, nem ott van. Hollandia egy ország, Svédország pedig egy másik. Miért kérdezitek?
G: Ja, csak A-nak tetszik egy új svéd fiú aki most jött.
V: (Éppen azon gondolkodik, hogy itt hogyan és milyen formában oktatják a földrajzot - te jóisten! El tudom képzelni...) Hát lányok, Hollandia akkor sem Svédországban van (Hollandiának csak azért volt jelentősége, mert anyuka és a lány oda akarnak majd menni új lovat venni). Miért talán New Jersey állam például Pennsylvaniaban van? Hahahaha...na jó csak viccelek ám.

Reakció nem volt, de kapok néha ilyen érdekes kérdéseket, amelyek színt visznek a napjaimba. Vagy a földrajz oktatása túl jó nálunk vagy mi vagyunk túl okosak arra a tengerentúlon, de ha nekem valaki 13-14 évesen mondja, hogy Kolumbia és Brazília, akkor tuti nem teszem őket "egy országba". Néha így szívesen leejteném őket Európa (de akár más földrész) kellős közepén és garantálom, hogy vagy pár nap alatt megtudnák hányadikán van elseje vagy ordítva úsznák át az Atlanti-óceánt.

Jah, amiket még viccesnek találok - és nehogy azt higgyétek, hogy azért mert nem tudok 'jelolvasni' vagy nem értek a szép szóból. De ugye itt üzeneteken keresztül kommunikálok mindenkivel, egyébként ebből is nagyon sokat tanultam, mivel leírva teljesen máshogy jönnek le ugye a dolgok. A legjobbak talán ezek voltak a héten:
Anyuka: You can stop @ Starbucks 4 a drink = You can stop at Starbucks for a drink (természetesen nem én, a lánya - megállhattok a Starbucksnál egy italra)
G: No school. I ride @ 10, need 2 b there @ 9 = No school. I ride at 10am, need to be there at 9am (nincs suli, 10-kor lovagolok, 9-re kell ott lenni)
No, én nem tehetek róla - bocsássa meg és nézze el mindenki, de ezektől a falnak megyek :D Miért nem lehet normálisan írni? Oké igen, néha a 'hogy' helyett én is bökök egy 'h'-t és a 'szerintem'-ből is néha 'sztem' lesz, de ennyi bűnöm legyen. Ezeknél már csak az jobb, hogy 'Where r u?' Hahaha :D El nem hiszem hogy pl. az 'at' helyett könnyebb egy '@' jelet tenni...na jól van már leszállok erről a témáról, csak gondoltam megosztom magasröptű, érdekfeszítő gondolataimat is.

A szívem szakad meg kicsit ezekben a napokban és hetekben, ugyanis javában zajlik Münchenben a 2012-es Oktoberfest. Sajnos tavaly sem volt már lehetőségem visszamenni, idén Amerika állt az útunkba, de a nyakamat letenném bármire, hogy jövőre ott leszek ismét. Hihetetlen, hogy ennek is már két éve és még mindig azt mondom, hogy az nekem legalább akkora hatalmas élmény volt, mint Amerikába megérkezni, ott lenni a Times Squaren vagy éppen meglátni a Bahamákon a tengert. Rettenetes, hogy megint nem lehetek ott, de most másfajta kalandok várnak rám/ránk. Nézegetem a barátnőim képeit, hallgatom a sztorikat és ámulok meg bámulok, emiatt kicsit szomorkás vagyok. Ráadásul olasz legénybúcsúsokkal mulatoznak és szerb fenegyerekekkel virítanak a képeken. Istenem Európa, de mennyire hiányzol már! :) De ugye túlélem, mint eddig mindent már. Ennek örömére nosztalgiáznék is egy csöppet:

                             Egyébként a sörös krigli tényleg baromi nehéz és lehetetlenség egy kézzel tartani.
                                 Aggodalomra azonban semmi ok, már most gyúrok a jövő évre! ;-)

                                                              Ez őrületesen jó volt!

                                                           Délelőtt 10 óra magasságában...

Pár internetes kép:

Na jól van már elég lesz, csak elkapott a hév... :-)
Sosem hittem el senkinek milyen is valójában, amíg oda nem csöppentem én sem. Valamint azt sem hittem el soha senkinek, hogy én majd az asztal tetején fogok táncolni, sörös kriglivel a kezemben, bajor muzsikára - hát erre sem kellett sokáig kérlelni. Felejthetetlen élmény marad, az egyszer biztos!

Szerdán nem volt iskola valamiféle zsidó ünnep miatt, ami fogalmam sincs miért érinti a princetoni magánsulit és a nem zsidó tanulókat. Azt el kell mondjam, hogy négy hete tart az iskola, de teljes hetük még nem volt - úgy értem még nem történt olyan, hogy a csaj hétfőtől péntekig normálisan suliba ment volna. Fene a jó dolgukat... :)
Reggel 7-kor úgy keltem fel, mint aki legalább 12 órát aludt - kipihent és kisimult voltam. 8 körül elindultunk a lovardába, ahonnan délután 1 körül szabadultunk. Menet közben kiderült, hogy aznap két leckét is vesz a csaj, oké. Hazafele úton egész aranyosan elbeszélgettünk - au pairkedésről, várakozásról, nagyjából mindenről (még csodálkoztam is - néha egész jó kedvében sikerül "elkapnom"). Beugrottunk egy gyorsétterembe, amelynek a pontos neve 'Healthy natural fast food' volt - röhögtem egy sort (magyarra lefordítva kb. annyit tesz a dolog, hogy marha egészséges gyorsétterem). Csaj kérdezte mit kérek, majd gyorsan hozzá is tette, hogy ha eszem valamit nekem kell fizetnem - komolyan?! Nem is hittem volna. Majd közöltem vele, hogy amint hazaértünk zacskós levest fogok kifőzni, amit otthonról kaptam - Grace: "Hamarosan úgyis otthon vagy, minek az? Különben is itt minden harmadik órában kellene enned és te sosem eszel." Édes, drága barátom meg ne mondd már nekem mikor eszek és mit, annyi volt a válaszom, hogy "tudod, én általában akkor eszem ha éhes vagyok, és nem akkor amikor muszáj". Szócsatázásunk ennél a pontnál kezdődött, majd akkor folytatódott, amikor az étteremből hazafele nem követtem az utasításait és a gps-re hallgattam, úgy kívántam hazajönni. Utasításai szerint ugyanis rövidebb lett volna a hazafele út, viszont a gps segítségével hosszabb (nem igaz, van szemem és látok!), majd elkezdte fújni a magáét, hogy már megint pazarolom a gázt...Majd így folytatta: "Nem te fizetsz a benzinért, mindig csak akkor ha neked kell valahova menned hétvégén (azt hittem ez alap) és mégis pazarolsz."
V: "Minden áldott hétvégén fizetek ha kimegyek, nem volt ez másképp most sem. Sőt tudod mit? Sosem vezetek le annyit amennyiért megtankolok és nagyon sokszor fordult elő az, hogy a saját pénzemből furikáztalak ide-oda. Most szombaton is tankoltam."
G: "Ja igen, ha előbb írod anyunak hogy Bethlehembe mész szülinapi bulira, akkor nemet mondott volna, nekem mondta. Mivel olyan messzire nem is viheted el a kocsit. De te direkt mindig akkor írsz neki, amikor már odaérsz valahova. Túl későn."
V: "Tudd, mindig akkor írok neki amikor elhagyni készülök a házat - mi gond van ebből?"
G: "Az, hogy itt a host anyud olyan mintha rendes anyud lenne, ő mondja meg mikor és hova mehetsz, meddig és mivel. A szerződésben benne van és az a szabály, hogy minimum 2 nappal a terveid előtt közölnöd kell azokat anyuval." 
V: ??? "Na akkor édes fiam itt és most álljon meg a nászmenet (persze ha lenne olyan marhajó a szókincsem angolból, akkor nem fogalmaztam volna ilyen szabatosan)! Érzem már magam annyira felnőttnek, hogy tudjam mikor, hova, kivel és miért. Mindig írok sms-t merre megyek, de ne kelljen már előre bejelentenem mindent - ti szintén nem ezt teszitek azt hiszem."
G: "Jó. Igazából engem nem érdekel hol van ez a Bethlehem, hol volt a buli, de anyu tuti nem engedett volna el, mert nem vezethetsz ha iszol, ez egyszerűen tilos."
Itt jött el a pont, hogy közöltem vele; nálunk nem divat inni és vezetni, lehet hogy itt az (sőt tuti! mivel akárhol vagyok, az összes ember minden szívbaj nélkül kikéri a kis itókáját és köztudott, hogy itt mindig mindenki vezet), majd kinevettem és pofijára csaptam a kocsi ajtaját. Az eszem megáll komolyan. De már csak nevetni tudok ezen is - egyébként meg biztos vagyok benne, hogy a gyerek nem magától találja ki ezt a sok maszlagot. Bár értenének magyarul és megmondhatnám nekik a magamét, de úgy nagyon-nagyon. Az angolom sajnos nem elég magas szintű az ilyesmihez.

Ahogy mondottam volt, tűzhely mellé álltam és 10 perc alatt elkészítettem a Knorr marhahúslevesem, majd tálaltam magamnak. Négy főre szólt az étek, hát nem voltam rest mind a négy fő helyett enni és öt perc alatt elpusztítani a gőzölgő, isteni-mennyei leveskét. Utána akadt pár dolgom - ki volt írva porszívózás, székek-fotelek helyretétele, szobámból végleges kiköltözés, új ágyneműt húzni az új lánynak, alagsorban kicsit rendet tenni, teraszom lesöpörni - szóval megállás nem nagyon volt na. Anyuka fél 7 körül ért haza, azzal a lendülettel indultam meg futni. Ma már nem ágyikóban alszom, hanem ilyen matrac-szerűségen, a bőröndjeim mellett. Sajnos még egy hónapig ez így is lesz - itt-ott-amott, összeszámoltam és pontosan hat helyen fogom még magam meghúzni az elkövetkezendő egy hónapban hehe.

Sajnos nem érzem magam valami fényesen - kicsit ráz a hideg és rosszalkodik a torkom is, érzi ezt az ember. Valószínűleg futás után fáztam meg, mert általában kora reggel vagy este sötétedéskor megyek, amikor már csípősebb az idő errefelé - kimelegszem és ez betette a kaput. Hál' istennek jön a hétvége, lesz időm és alkalmam kialudni/kipihenni magam.

Ma este pedig kiderül, hogy a brazil lánynak sikerül e itt 'világot váltania' - este hozza el anyuka és Grace Philadelphiában a vasútállomásról, gondolom nélkülem. Majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy eme lány érkezését jelen esetben én várom a legjobban. Hamarosan kiderül mi lesz... ;-)

Már réges-rég meg szerettem volna mutatni nektek Amerika egyik legszuperebb helyét, amely nem más, mint az iszonyatosan fantasztikus és baromi olcsó:

Wawa - kicsit úgy nézhet ki a hely, mint az otthoni 'késdobálók', de nem az...

Annyira sajnálom, hogy csak itt keleten van néhány államban és Pennsylvaniaban a legtöbb - au pairek akik máshol laktok, bánhatjátok ha ez kimarad! Mennyei hely. Konkrétan 1 dollár 50 centért kapok sima bagelt isteni csípős krémsajttal, uborkával és paradicsommal. Egy ötvenért például a Starbucksban esetleg leveszik neked a pultról azt a bagelt és félbe vágják...

Tamara barátnőm őrületesen szuper ajándékot küldött nekem Münchenből a héten, még a születésnapomra.

Tudja mennyire imádom a focit és szerzett nekem egy ilyen sálat, amely megjárta azt a bizonyos májusi döntőt, és bár nem örömkönnyek cseppentek rá, de számomra hatalmas értékkel bír és otthon fogja díszíteni a gyönyörűséges sötétzöld falam.

Búcsúzom, szép napokat!

Szuper születésnapi buli és Hard Rock Cafe

Azt hiszem az lesz a legjobb ha még most írok, amíg frissek az emlékek - igazándiból már ha aludnék is késő lenne, de képtelenség. Két órája értem haza Phillyből - au pair találkozóm volt, de mindjárt regélek úgyis -, anyuka le nem áll, fel s alá futkos, suvickol és takarít, pörög mint a buszkerék. Én az alagsori nappaliban ülök, bőröndök, dobozok és táskák sokasága mellettem, ezelőtt 10 percig azt sem tudtam hol fogok a következő két hétben aludni - hát nem a vendégszobában. Erre a három napra még (amíg meg nem érkezik az új lány) visszamászhatok az ágyamra, de a szobám már totál üres. Utána egy ilyen vaskosabb "matrac-szerűségen" húzom meg magam idelent - ennek kényelmességéről Dalma tudna mesélni, de nekem megteszi majd. Nagyapó jövő szerdán érkezik, anyuka húga pedig előreláthatólag még egy további hónapot itt tartózkodik. Csak hogy gyönyörűségesen csodálatos legyen az utolsó két hetem velük, minden nap 4-kor kell kelnem, amit jelen esetben nem tudom még hogy fogok kivitelezni, de most mondom azt tényleg, hogy nagy szerencsém, hogy Evelinék befogadnak az utolsó hetemre, mivel ha ilyen hulla-módon kellett volna elindulni a nyugati partra, az nem lett volna túl szerencsés. Ja igen, Evelinék befogadnak. És ezért én oltári hálás vagyok nekik, fogalmam sincs hogyan fogom megköszönni, azért ezt szerintem nem sokan tennék meg. Szóval igen; jövő pénteken elköltözöm innen végleg.
Na, de hogy összekaparjam magam itt gyorsan iziben és még éjfél előtt esetlegesen ágyba is kerüljek, kezdjük is a szombati nappal az irományt.
Jó sokáig húztam a lóbőrt végre-valahára, hihetetlen nagy "örömujjongásban" törtem ki, amikor felébredve az üres lakásra ezzel találtam magam szemben:

A kutya valószínűleg nagyon unatkozhatott és valószínűleg éhes is volt - én majdnem agybajt kaptam, mert erre a látványra engedtessék már meg. Elküldtem ezt a képet Gracenek, mellékelve kis szöveggel, hogy megpróbálom felnyalni az eb "mocskát" - a képen látható papírdarabok mindegyike úszott a nyálban és a protein por természetesen nem jött ki a szőnyegből semmivel. Próbálkoztam porszívóval, aztán úgy gondoltam marhára nem vagyok köteles a kisujjam sem mozdítani itt ezért, így annyiban is hagytam a dolgot. Értem én, hogy ebben az országban minden nagyon máshogy működik és a kutyák többsége "nem normális" és idebent kell tartani őket a kerítés hiánya miatt, de akkor legalább az emberek erőltethetnék meg magukat annyira gondolkodásban és ne hagynának a földön, a ház kellős közepén a kutya előtt ilyet, amikor nagyon jól tudják, hogy még a konyhaszekrényből is kiszedi a szemetest/szemetet!

Kihasználva az üres ház adta lehetőségeket - és mivel a kutya kifosztotta a proteines tasakot -, gondoltam egyet és én pedig kifosztottam a hűtőt. Sütöttem magamnak halfilét, mellé egy kis avokádó csak hogy flancoljunk is, főtt tojás, kígyóuborka és mozzarella sajt - ehm, néha nem is élek olyan rosszul. Plusz - mivel mindenből csak kicsit vettem - nem tűnik fel, hogy mindent felzabálok a címkézések ellenére sem. Ragyogóan megebédeltem, aztán skypeoltam, majd összepakoltam a cuccaimat véglegesen. Mérlegeltem szinte egész délután és arra jutottam, hogy simán haza tudnék menni úgy, ahogy jöttem, ami miatt gondom lehet, azok a kilók. Csak a szuvenírek nyomnak 5 kilót. Sajnálom, én ruhákhoz és cipőkhöz totál semennyire sem ragaszkodom, ha lehetne körülbelül itt hagynám az összeset, ami éppen nem valamelyik szuper trip-em egyikéről származik. Ha viszont a miami-s Mango Cafe-s koktélos poharat vagy a száz darab mozi belépő egyikét, képeslapok tömkelegét itt kellene hogy hagyjam, akkor a szívem szakadna meg. Ez van, nálam a tárgyaknak meg az ilyen kis "hülyeségeknek" lelki értéke van. Így hát vennem kell még egy közepesebb utazótáskát (bőröndről szó sem lehet) és állítom valahogy azt is ki fogom bekkelni, hogy ne kelljen rá fizetnem, majd csak figyelgessetek... ;-)

5 körül elkezdtem készülődni, ugyanis Evelin volt olyan drága és meghívott a PJ Whelihan's  nevű pubba, Bethlehembe (igen-igen, ez a városka neve, amely 25 percre található tőlem). 

Halvány lila sejtésem sem volt arról, hogy ez a hely késő esti "vigadóként" is funkcionál, amikor felhallatszik a zene, kigyúlnak a fények és többen a táncparkettre penderülnek. Kétszer voltam már ezelőtt azon a helyen, a spanyol barátnőkkel még, de csak vacsorázni. Evelin 21. születésnapja alkalmából gyűltünk össze és ünnepeltük meg jó alaposan, mert hát ha már másodszorra is nagykorúvá válik az ember, az azért nem semmi. Vállaltam a sofőr szerepét és mást nem is nagyon tudtam volna tenni - vezetni azért jó, mert akkor te vagy a főnök és hozzád kell alkalmazkodjon mindenki. Vezetni azért nem jó, mert egy sör elfogyasztása után megállj van és utána nézegetheted a többieket, hogy mennyire jól mulatnak pár feles vodka után. Nagyon győzködni nem kellett, hogy vezessek. Alap hogy megteszem, ha másnak születésnapja van és ünnepelni szeretne. Fél 8-ra mentem Evelinért, majd felszedtük Nataliet is (ukrán lány, Evelinnel érkezett júliusban). PJ-ben nagyon sokat kellett várni az asztalra, mindig oltári népmennyiség összegyűl. Szépen sorjában be is futott mindenki - neveket nem írok jelentőségük úgy sincs sok. Lényeg, hogy egész nemzetközi lett az összetétel - cseh, dél-afrikai, brazil, ukrán, perui és két magyar lány képviseltette magát. Jé, valahol kivételesen mi voltunk többségben? Ja nem, két brazil volt, bocsi. A társaság összetétele nagyon tetszett, mindenki rettenet jófej és aranyos volt, többségükkel én most találkoztam először. Kint foglaltunk helyet - csaknem egy órányi várakozás után. Egy Heinekent azért megengedtem magamnak, különben is valaminek az elfogyasztása itt simán megengedett ha vezetsz - azért annyira ne csesszenek már ki szegény sofőrökkel se :D Akkor a cseh lány már javában a második sörét itta, szintén vezetett haha. Enni nem ettünk, kinek-kinek csúsztak a feles vodkák is, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. A lányok többsége sajnos elkezdett hazafele szállingózni, így igen gyorsan hárman-négyen maradtunk a végére. Hirtelenjében röpke verekedés is kerekedett, egy pasi csakhamar a földre került, a biztonságiak pedig lefogva vezettek ki két, marhára ellenszenves tetkós pasit a helyről, majd mindenki elkezdett ordítozni, hogy hívják a 911-et. Az egyik brazil csaj odasúgta nekem, hogy "Jaa, ez nálunk Brazíliában minden napos". Hát nem akartam neki mondani, hogy majdnem nálunk is sajnos. 

                                        jobbról balra - Monica, Natalie, Sara, Lais, Evelin és én

                                                                 magyar-brazil barátság

Mire a buli beindult, egészen pontosan hárman maradtunk - Evelin, Natalie és én. Hiába, a többiek nem bírták a strapát. Na jó, igazából volt olyan akinek dolgoznia kellett még. Amilyen laposkán indult az este, olyannyira jól éreztük magunkat a végére. És még úgy is, hogy csak egy sör ment le. Mondjuk nekem sosem okozott gondot alkohol nélkül mókázni és táncolni. A Dj beizzította a pultot odabent, izzottak a lemezek, pörgött a keze és hipp-hopp a táncparketten találtuk magunkat, sokáig nem is kellett volna noszogatni minket. Az elején (olyan 11 körül) alig táncolt valaki, de mivel Amerikában vagyunk és itt semmi sem ciki, aligha zavartattuk magunkat. A zene állítom sokkal jobb volt, mint néha a new yorki bulik alkalmával - egyszerűen nagyon jól tette a Dj a dolgát és szuper számok mentek, nem csak a 'rádióslágerek' állandóan. Én imádtam, remélem a csajok is. Fél 2 után nem sokkal bemondták, hogy sajnos szedhetjük lassan hazafele a sátorfánkat, így le is léptünk mi is. Hazadobtam a csajokat, fél 3-ra már ágyban is voltam. Összességében pedig iszonyú jól éreztem magam, szuper volt minden és még egyszer nagyon szépen köszönöm Evelinnek a meghívást, ez a hely tényleg pöpec. Megyünk mi még oda.

                                                          Evelin és Natalie élvezik a bulit

                                                                        hungarians

10 körül kászálódhattam ki az ágyból vasárnap, mert ilyen-olyan kötelességeim voltak. Nem voltam benne biztos, hogy anyuka mikor szeretne takarítani, de amikor felébredtem csak anyuka húga volt itthon. Meg is nyugodtam, majd 2 óra alatt gyorsan rendbe szedtem magam és kicuccoltam a szobámból.

                                           legutoljára amikor megérkeztem, akkor láttam így...

két hétig a "szobám"...

Fél 1 körül kocsiba pattantam, vasútállomás, majd irány Philadelphia. Végre-valahára eljutottam addig a pontig, hogy felkerestem azt a turkálót, amit még Freja ajánlott nekem és bevittem az elnyűtt (?) cuccaimat, amelyeket nem akartam (tudtam volna) hazavinni és Evelinnek sem kellettek. Gyorsan megtaláltam, gyorsan ment az üzlet lebonyolítása is, de ezek az amerikaiak most valahogy nem voltak nagylelkűek - 4 pár cipőért és pár nyári ruháért jó öt dollárral szúrták ki a szemem. Annyira megmondom őszintén nem is érdekelt, mert aki a kicsit ugye nem becsüli...Na meg mondták is, hogy sajnos ilyenkor már annyira nem tudnak nyári ruhákkal foglalkozni. Áldom az eszem, hogy nem vásároltam fel fél Amerikát ezalatt az egy év alatt. Ja, és legalább a vonatjegyem ára visszajött muhahaha, micsoda 'jó' vagyok. 

Utána kellemeset sétálgattam még, egyedül. Nem is volt ez gond, valószínűleg ez volt az utolsó előtti alkalom, hogy Phillyben jártam így "városnézés" céljából. Sok helyre nem terveztem menni, csak róttam az utcákat, majd a kedvenc helyeimen megpihentem és lecsücsültem.

                                               Philly legszebb helyei - Love Park & City Hall

                                                                             imádom

Kétség sem fér hozzá és sokszor említettem már, hogy nekem ebben a városban az abszolút kedvencem a City Hall. Van abban a helyben valami különös és megmagyarázhatatlan, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy ülök, zene a fülemben és jó fél órát is eltöltöttem ott, csak nézelődve és szemlélődve. Időközben már kapcsolatban álltam az ukrán lánnyal, Oksanaval (régi körzetemből való), hogy a Hard Rock Cafe előtt találkozunk negyed 5 körül. Az au pair találkozónk ezúttal ugyanis a Hard Rock Cafe-ban került megrendezésre, amit én nem bántam mivel még sosem ettem azon a helyen. És mivel az a hely tényleg nagyon-nagyon amerikai, így kihagyhatatlan mielőtt elhagynám az országot. A csajok majdnem elkéstek, addig egyedül ácsorogtam. Hol német, hol portugál beszéd csapta meg füleimet - németek és brazilok ameddig a szem ellát. Komolyan mondom már az megy ritkaságszámba, ha valaki azt mondja hogy nem ezen két ország egyikéből származik. Vicces a németeket hallgatni és tudni, hogy fogalmuk sincs hogy értem amit beszélnek (gondolják ha érteném úgyis megszólítanám őket, de én ugye nem teszem). Végül aztán befutott Oksana egy új lánnyal, Sylwia-val, aki 1-2 hete van csak itt, Lengyelországból jött. Két percen belül találkoztunk Marjolein-nel (holland), Chantel-lel (dél-afrikai), Viviana-val (kolumbiai) és Jessy-vel (német), aztán jöttek a tanácsadók is. Le kellett jelentkezni, kaptunk kis névre szóló cetlit, majd helyet foglalhattunk. Egy árva lelket nem ismertem az én körzetemből, maximum látásból. Néha magam is elcsodálkozom magamon, hogy milyen szinten passzív voltam ebben. Evelin dolgozott és nem tudott jönni, Adrijana nem akart jönni, másokkal meg úgy nagyon nem is voltam/vagyok jóban itt. A volt körzetemben lévőkre azonban még mindig számíthatok, Oksana egyből mondta már a héten, hogy csatlakozzak hozzájuk. Leültünk egy asztalhoz, iszonyatosan tetszett az összetétel, hogy Dél-Afrika, Kolumbia, Ukrajna, Hollandia, Lengyelország, Németország és Magyarország is képviseltette magát. Ilyen esetben ugye képtelenség mindenkivel beszélgetni, én Marjolein és a lengyel lány közé kerültem. A hollandot jól kifaggattam a nyugati túrájáról, amelyről nem rég tért vissza és alaposan meg is hozta a kedvem hozzá ismét. A lengyel lány, Sylwia eleinte nem sokat beszélt, elvoltunk végül is. Három menü közül lehetett választani, én csirkeburgert kértem, jött mellé hasáb és mennyei saláta is. Pepsit ittam és csak úgy öntöttem le a gigámon, azok után hogy 8 hónapja vízen élek már haha. Desszert csokis keksz volt (chocolate cookie).

                              Ukrajna, Hollandia, Magyarország, Lengyelország és Németország

Azt hiszem Jessy kezdte el faggatni az új lányt, Sylwia-t, hogy érzi itt magát, milyen a család és hogy tetszik neki Amerika. Meg is eredt a nyelve, dőltek belőle a szavak, sokszor éreztem azt, mintha szívemből szólna és dettó ugyanazok a gondolati mint nekem. A családja több mint pazar, amiket mesél róluk (oké, egy hét után...) azok alapján legalábbis. Viszont említette, hogy abszolút nincs az a nagy hév, amit otthonról mindenki elképzel és elvár - "hú Amerika, mennyire szuper minden, hú majd tanulhatok és minden tökéletes lesz" - azt mondta ez is csak egy hely és semmivel sem jobb, mint mondjuk Európa. Csak a szokásos dolgokon volt kiakadva, amiken általában mindenki ki van - miért zárnak mindent 2-kor, miért képtelenség bejutni valahova útlevél nélkül és amin nagyot nevettem, amikor megkérdezte, hogy most ide csak enni és beszélgetni jöttünk, vagy hozza már valaki végre a sörét is!? Hahahaha...nagyszájú lány, olyan szókimondó és totál nem érdekli ki mit gondol vagy hisz, mondja a magáét. Ahogy a szavaiból lejött nem az az otthonülős fajta, és többször hangoztatta, hogy ő is az angolját jött javítani és utazni, utazni amennyit csak lehet. Ebben is nagyon hasonlítunk. A továbbiakban aztán már majdnem csak vele beszélgettem és direkt örültem, hogy nem csak az au pair-témák vannak porondon. Fél 7 körül hagytuk el a helyet, elköszöntem a többiektől (nem tudom még látom e őket viszont), és felültem a 6.50-es vonatra. 

                                                                           Oksana

Oksana, Marjolein, Jessy, én és Chantel

A totális káoszra és fejetlenségre értem haza, mindenki össze-vissza futkosott. Kicsit beszéltem anyukával, elmondta mi hogy lesz és ki mikor jön, majd elvonultam az alagsorba. Ő még tett-vett a szobámban, amit csak akkor tudtam elfoglalni amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, lassan ideje lenne aludni is, tekintettel arra, hogy a hajnali 4 bizony irtó gyorsan itt lesz. Remélem gyorsan szombat lesz, mert el sem tudjátok képzelni, mennyire utálom ilyen korán kezdeni a napot. És ez nem a 6 meg 7 órai 'korán', ez a nagyon korán kategória sajnos.

Valamiért nekem nagyon jó érzésem volt ezzel a lengyel lánnyal, Sylwia-val kapcsolatban. Ilyet körülbelül még Maider-nél és Elisa-nal éreztem, de mire bekapcsoltam a gépem már láttam is, hogy ismerősnek jelölt. Örültem neki, egyből ráírtam és most mondom azt, hogy nagyon sajnálom, hogy nem jött előbb, tuti hogy jól kijöttünk volna egymással. Ezt érzi az ember - és én ezt a spanyoloknál éreztem (a magyarok mások, mindegyik magyarral kijövök:), de ők gyorsan itt is hagytak. Most lenne még valaki, és nekem kell mennem. Egyébként ugyanezt írta ő is, nem véletlen ez sem. Ahj, de sajnálom. Csudajó arc a csaj és már a vasárnapi este alatt nagyon megkedveltem, remélem azért még egy találkozó összejön majd valamilyen formában. És mindig mondogattam, hogy nem hiába kerestem (volna) a kelet-európaiak társaságát, nem volt még olyan, hogy velük ne pendültem volna egy húron.

Ha a soraim alapján pedig nem jött volna le teljesen - csúcsszuper hétvégém volt, minden percét élveztem. Azt persze még jobban élvezem, hogy ennyire közeleg a finis és szűk három héten belül, pontosan ilyenkor már tényleg Évivel leszünk Los Angelesben. Most kezdem csak felfogni az idő elillanását tényleg...szinte még előttem vannak azok a pillanatok is, amikor július végén au pair találkozó volt a tanácsadó házában (akörül érkezett meg Evelin is) és nagyban búcsúztattuk az egyik svéd lányt, aki Kaliforniába ment, majd haza. Mondogattam is mennyire irigy vagyok rá és milyen jó neki, most pedig itt állok és tőlem búcsúzkodik mindenki, én mondhatom hogy jövő héten vége és életem talán legnagyobb kalandja áll előttem, majd végre mehetek haza egy év után. Szinte felfoghatatlan az egész. Ha az évem legszebb pillanatai tényleg az utazások voltak és a percek, amelyeket azokkal az emberekkel tölthettem akiket szeretek, akkor most azt kell mondjam, ezek az utolsó hetek pillanatai és percei számomra éppen olyan szépek. A búcsúzást is mindenki máshogy éli meg; én jelen esetben itt és most nagyon boldogan.

Na jól van, már befejezem ám... ;-)

Puszi

p.S.: Heti filmajánló:

http://www.youtube.com/watch?v=fUd7ewikkg0

Odavoltam érte - nem is tudom már melyik este, kötelező darab. Fent van youtubeon az egész film és még angollal vagy felirattal sem kell küszködni. Minél több ilyen filmet megnézek, annál nagyobb a vágy, hogy én nekem franciául is meg kell tanulnom. És Párizsba is el kell mennem. Ajajj!...

Nem kell értem aggódni... ;-)

Először is meg szeretném köszönni a rengeteg hozzászólást, bátorítást és észrevételt - iszonyatosan jól esik, hogy ennyien mellettem álltok. Igazából nem is lenne erre nagy szükségem, sem buzdításra, sem arra hogy helyettem is jól felháborodjon mindenki és saját magát jól "felidegesítse", mert nem azért írom le ezeket a dolgokat. Átgondolom mindig ezt az egészet és arra jutok, hogy néha szerintem titeket, Olvasókat sokkal jobban felhúznak a látottak és szinte vehemensebben reagáltok az egészre, mint én. Nem kell - tényleg szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Au Pair sorstársaimmal éppen beszélgettem erről, hogy egy ideje ebben élünk, mondhatni megszoktuk - fele ennyire nem érint engem ez olyan rosszul, mint ahogyan néha az írásaim alapján lejön. Ez olyan 'nagyobb a füstje, mint a lángja'-dolog. Én annyira azért nem élem meg ezt rosszul. Tulajdonképpen még hálás is lehetek, hogy egy héttel a tervezett előtt szabadulok innen, magyar társaságom lesz és normális emberek vesznek majd körül. Ha Evelin családja befogad, akkor egy hétig fogom boldogítani őket, de előre bocsátottam, hogy mosok-főzök-takarítok, nem tervezek tengi-lengit, kedvencem pedig a vasalás - hogy az nekem mennyire hiányzik! Tavaly október óta még csak vasaló sem volt a kezemben, pedig tényleg imádom. Szóval pontosan két hét múlva ilyenkor már nem itt leszek és ha jobban belegondolok még jól is jött ki a dolog. Nekem rég leesett már, hogy anyuka nagyon nem akaródzik fizetni az utolsó hetemre (október 8-13.) A naptárba már hónapokkal ezelőtt beírta hatodikára, hogy 'Vivien utolsó fizetése' - akkor néztem is meglepetten, mivel 9-én jár le a szerződésem és azt hittem addig nekem kötelességem is dolgozni, kötelességük is fizetni. Már éreztem, hogy ebből nem lesz semmi sem, fizet szépen október első hetére, aztán elfelejtjük egymást. Igen ám, de júniusban direkt megkérdeztem igényli e a segítségem még arra a hétre - határozott választ kaptam, hogy nagyon megköszönné és igen, igényli. Csakis emiatt éreztem magam nyeregben. Jelenlegi állás szerint viszont sokkal jobb helyem lesz nekem máshol, eszem ágában sem volt ingyen dolgozni itt már az utolsó héten, nagypapával és az új lánnyal az élen. Ne értsetek félre, még mindig nem érzem fairnek a dolgot, de csak is amiatt bánt az egész, mert előbb mehettem volna a nyugati partra, majd haza is. Felesleges egy hetem lesz, tök lyukas, ráadásul egy idegen családnak kell megtűrnie. Engem csak ez zavar. Ja meg az, hogy anyuka ezzel is kibekkeli, hogy az utolsó két napomra tényleg ne kelljen fizetnie (október 8-9. hétfő és kedd). Ennyit erről, ezennel lezártnak is tekintem ezt az egészet. Tenni sok mindent nem tudok, írtam a tanácsadónak és annyi volt a válasza, hogy 'ez nem anyuka viselkedésére vall' - hát de jó nekem, én ezzel így sok mindent nem tudok kezdeni. Már csak amiatt teszem össze a két kezem, hogy a maradék két hetemre fizessen, valamint két eddig ledolgozottra, amelyekre semmiféle csekket nem kaptam még, ergó megint lóg.

Aztán ott volt még a hűtős eset - erről is nagyon sokan írtatok. Tényleg nagyra értékelem, hogy ennyire igyekeztek segíteni, de másoknak én is nagyon könnyen szoktam tanácsokat osztani, ha saját magamról van szó, akkor sajnos én vagyok a Földkerekség legnagyobb nyula. Értem ezt úgy, hogy lehet ésszerű lenne, hogy benyúljak a hűtőbe azokért a felcímkézett kajákért, mert tényleg megenném őket és nem értem nekem miért nem vesznek akkor, akár más fajtát is. A gond annyi, hogy utána majd lesnék, mint Jani a moziban, amikor megkérdeznék, hogy ki ette meg és ki nem tud olvasni!? És igen, én is jöhetnék azzal, hogy "de hát a lányod is evett a levesemből" és ennek az ördögi körnek az életben nem lenne vége. Valahol olyan mérlegszerűnek érzem az egészet, mivel etetnek, nekem is adnom kellett abból a levesből. Nem szeretek irigy lenni és így éreztem helyesnek. Mindegy ez is már...hamarosan jó helyen leszek és címkéknek még csak nyoma sem lesz sehol. Erről mindig a spanyol barátnőm, Elisa jut eszembe. Az ő családja direkt neki vásárolt olcsóbb tejet, kenyeret és joghurtot és az ő nevét írták rá - azt hiszem az még a jobbik eset.

A búcsú-dologban azonban meginogtam egy kicsit - egészen addig a napig, amíg nem közölte anyuka finoman, hogy mennem kell, úgy voltam az egésszel hogy nem írom meg, mert minek. Utána azonban rám tört valami és most megint úgy érzem, hogy ennyivel "tartozom" nekik. Tudom, hogy az égvilágon semmi értelme nem lesz és sehova nem vezet majd, de a szívem azt súgja, én megnyugszom tőle. Eléjük állni se nem szeretnék, se nem merek. Lehet gyávának vagy gerinctelennek nevezni, de úgy érzem abból végeláthatatlan veszekedés/vita lenne és azért annyira nagy haragban nem szeretnék elválni tőlük. Így sem engedik soha végigmondani amit szeretnék, el sem tudom képzelni mi történne egy olyan beszélgetés alatt. Továbbá tekintettel arra, hogy itt van anyuka húga, majd jön az új lány és nagypapa is, ezt semmiképpen nem így szeretném intézni. Azt hiszem megírom a levelet és itt hagyom nekik. Én biztos vagyok benne, hogy el fogják olvasni. És nem a szemükre szeretnék olvasni dolgokat, hanem kivesézem az első időktől kezdve az együtt töltött időt, egészen mostanáig, mindazokkal a dolgokkal, amik engem bántottak. Csak mert ne higgyék, hogy mindent ők csináltak jól és mindig mindenben nekik van igazuk. Rengeteg dolog rosszul esett tőlük, mégis nyáron éreztem azt, hogy valami tényleg megváltozott. Biztos vagyok benne, hogy nem szívlelnek és alig várják már, hogy lelépjek. Ebben az a furcsa csak, hogy az első családom Chicago mellett szeretett és meg volt velem elégedve, mivel mondták. Annak ellenére is, hogy én szerettem volna távozni tőlük. A második családomtól váltam talán el a legnormálisabb módon, sőt anyuka el is hozott az új családomhoz, ide. Már akkor sem voltak képesek eljönni értem, holott szerintem ez az új család kötelessége lenne. Én úgy érzem mindent megtettem, néha többet, néha lehet kevesebbet. Azt nem értem csak, hogy ha nyár óta változott valami és gondjuk volt velem, akkor miért nem lehetett elém állni és megbeszélni? Vagy miért nem küldtek akkor ismét rematchbe? Tudom, hogy ez olyan dolog, hogy én is eléjük állhattam volna és megmondhattam volna mi bánt, de talán az én gondjaim eltörpültek az övéik mellett, mivel én vagyok az alkalmazott és ők a főnökök. Teljesen mindegy végül is már ez is. A brazil au pair talán majd megváltja a világot, nagyon-nagyon várják már. Az előző brazil lány először egy évvel hosszabbított náluk, de a fél évnél meggondolta magát és hazament. Máig is kapcsolatban állnak vele, biztosan ő is másképp csinált mindent. Mondtam én ezt már sokszor; nincs két egyforma ember, ahogy nincs két egyforma au pair sem. Ki ilyen, ki olyan. Kinek ez, kinek az a fontos. Abban is teljesen biztos vagyok, hogy mondjuk egy latin-amerikai ember teljesen más, mint egy európai. Viselkedésben és nézeteiben is akár. Más dolgokat tart fontosnak, lehet odaadóbb és mindig vidám és én ezt abszolút megértem. Erre mondom most azt, hogy skype vagy egy telefonbeszélgetés alkalmával abszolút nem tudja felmérni az ember, hogy kit lenne jó választani. A családnak és az au pairnek is egy hullámhosszon kell lennie valamilyen szinten. Nem ártanak a közös nézetek, a körülbelül egyforma életvitel és életszemlélet. Nem tartom magam barátságtalan, állandóan haragos embernek, akinek egy vigyor nem sok, de annyi nem hagyja el a száját. Sőt, majdnem hogy az ellenkezője lennék. Az előző családnál is voltak problémáim az indiai anyukával...őszintén szólva már nem is tudom mit gondoljak erről. Vagy én nem passzolok itt senkihez vagy tényleg teljesen másfajta családokat kellett volna keresgélnem? Az biztos, hogy következő alkalommal százhatvannyolcszor meggondolnám, hogy kikhez menjek. Nem minden a bájos kép meg a cuki-muki kölkök, a mosolygós szülők és a mézesmadzag sem, meg még akkor mindennek tetejében Kaliforniában vagy New Yorkban is lakik a család - higgyétek el ez sem minden. Éppen váltottam pár emailt az orientációs németekkel (még mindig ők a kedvenc németjeim itt, sokkal normálisabbak mint akikkel összesodort a szél). Közülük Annika hosszabbít csak, de úgy hogy San Franciscoban kezdett, majd fél év után rematchbe került és most Michigan államban van, a semminek a közepén hárommal, viszont egy szuper családdal és olyan boldog, hogy marad még jövő júliusig. Ilyenre is van példa.

A lényeg viszont, amit ki akartam hámozni az egészből, csak folyton-folyvást lököm a rizsát na...nem kell engem sajnálni és túlzottan aggódni sem kell értem. Van fedél a fejem felett és remélhetőleg lesz is, hála az otthoniaknak van mit ennem (bevallom őszintén, a kakaó és a tescos keksz már réges-rég elfogyott), három hét múlva ilyenkor elindulok Los Angelesbe, csak mert Évi nagyon vár már minket (szent isten! előttem van a jelenet, amikor a miamii reptéren elváltunk egymástól és úgy köszöntünk el, hogy majd októberben Kaliforniában találkozunk...), nem dolgoztam és nem dolgozom halálra magam (az egy dolog, hogy néha a beosztás nem tetszik) és ha megtehettem például azt, hogy minden hónapban felruccantam szuperhétvégékre New Yorkba, akkor annyira rosszul azért mégsem megy nekem - ezzel is csak arra szeretnék kilyukadni, hogy nem kell sajnálni engem, mert azt nagyon nem szeretem :)

Hogy szóljak pár szót a csütörtökről és a péntekről is - mindkét nap iszonyatosan gyorsan eltelt. Csütörtökön egész nap Princeton, délután 5 körül értünk haza, anyuka hazahozta a kórházból a tesót is. Még út közben megkérdezte, hogy kérek e valamit vacsorára - levest rendeltem. Leültem velük enni, egy szót sem szóltak hozzám végig, mintha ott sem lettem volna - ezek után meg ne kérdezze valaki, miért nem eszek velük akkor sem, amikor hoznak haza vacsorát. Levonultam a szobámba, majd elkezdtem rendezgetni és pakolgatni a bőröndjeimet. Nagyjából végeztem is, úgy értem szállítható minden a vendégszobába - elvileg ott fogok aludni vasárnaptól. Mennyiségre nincs sok holmim, a kilókkal lesz inkább a gond. Furcsa üresen látni a szobám, de másrészt nagyon jó. Végre egy olyan dolog történik velem, aminek kifejezetten örülök, hogy vége szakad.
Sajnos csütörtök este a nagy pakolások közepette kaptam az üzenetet a másodikról, hogy reggel 4-re legyek ébren, mert reggel célozzuk meg a lovardát. Ismét nem örültem, annyira rossz ilyen tudattal elaludni is, hogy nem igaz.

Valahogy aztán csak feltápászkodtam, de istenemre mondom én ezt sokáig nem tudnám csinálni. Képtelen vagyok este 10-11 óránál előbb lefeküdni, de 5 óra alvás nekem sehogy sem elég. Nyűgös vagyok és alig látok az álmosságtól, arról nem is beszélve, hogy valamit ennem kell, de nem szeretek olyan korán enni és ha reggel fél 5-kor reggelizek, akkor 7-re ugyanolyan éhes vagyok. Azért veszélyes üzem ez. Úgy értem nagyon sokszor észreveszem, hogy vezetés közben szinte lecsukódnának már a szemeim - szurok sötét van még és ezerrel megy a fűtés a kocsiban, az még pluszban elálmosít. Nagyon kell figyelni, mivel olyan utakon kell vezetnem, ahol rengeteg az őz és szarvas. Annyira nem szeretem, hogy ezt elmondani sem tudom. Totál használhatatlan vagyok reggel, a csaj bármit mond és kérdez mindent minimum háromszor kérdezek vissza, pénteken reggel meg is mondtam neki, hogy ne haragudjon de engem ez megöl és baromi álmos vagyok. Miután reggel 8-kor kidobtam a suliban, egyből repesztenem is kellett haza, anyuka húgát visszavinni Philadelphiába a kórházba. Azt hittem megint bent fogják, de egyetlen egy szál papírért kellett visszamennünk (az agyam azt hittem elszáll), majd délelőtt 11-kor végre kiszálltam a kocsiból. Futás, fürdés, mosás, ebédre hortobágyi 'zacskós' gulyáslevest ettem, aminek inkább volt lebbencs leves állaga, de totálisan mindegy volt, én az illattól elaléltam már. Fél 4 körül indultam vissza Princetonba, felvettem Gracet, fél 6-ra értünk haza. Az úton végig azt hallgattam, hogy ő mennyire utálja P-t (anyuka húga) és annak a férjét, meg a texasi nagyapót is (aki személy szerint nekem még mindig a kedvencem ebben a családban). Anyukával is telefonáltak és végig ezt ecsetelte neki. Hozzá kell tennem, P sajnos nekem sem a szívem csücske, kínos hogy naphosszat kerülgetni kell, hogy szinte neki is én lettem az au pairje és hogy már három hete utána pakolok. Elhiszem hogy beteg, de nem hinném hogy éppen Pennsylvaniaban fog meggyógyulni. Amikor hazaértünk pakolásztam, kitakarítottam kicsit a kocsit és a konyhát (P után természetesen) és véletlenül éppen én álltam Grace telefonja mellett és láttam anyuka mit írt neki (iPhone kiírja az üzenetet ugyebár), valahogy így szólt: "Grace, gondolkodj el azon miket mondtál P-ről, a nagybácsikádról és a nagyszüleidről a telefonban, ez így nincs rendjén, hogy a családból senkit sem szeretsz" - kedves család ez, nem!? Körülbelül senki sem szeret senkit, nem látogatják egymást és nem is igazán foglalkoznak egymással. 

Péntek este 9 óra 11 perc van (de imádom ezt az időpontot!), szobámban halmokban a bőröndök, csomagok, pár kis kütyü még ami Evelinre vár hehe, pillanatokon belül bevetődök egy film elé és holnap reggel kialhatom magam, mert nincs kórus. Csak lovardába mennek, de nélkülem. A hétvége pedig szupernek és egész eseménydúsnak ígérkezik most. Nagy dolgokra nem kell gondolni, de úgyis jövök majd a beszámolóval. 
Sajnálom a képek hiányát mostanában, de azt hiszem hamarosan úgyis elég kép-dömpingben lesz majd részetek. 

Kellemes hétvégét!

"A dolgok változnak"

Ennyit tudott mondani körülbelül tíz perccel ezelőtt anyuka...Na de hogy írjak az előzményekről is...Éppen futást fejeztem be, Princetonban vagyok a Barnes and Noble könyvesboltban, amint kiszálltam a kocsiból jött az sms, hogy mivel P (anyuka húga) még itt van, jövő héttől az új au pair is itt lesz, elég zsúfolt lesz a ház és nem tudni még, hogy oldjuk meg a dolgokat.
Anyuka: "Nem tudnád megkérdezni valamelyik barátnőd, hogy nála maradhatsz e pár napot, amikor visszajössz Kaliforniából?"
Én: "Dehogynem, megkérdezem. Végül is csak 2 éjszakáról lenne szó, mivel 29-én megyek New Yorkba és tudom, hogy zsúfolt lesz a ház."
Anyuka: "Amúgy október 5-től nem kellesz, hazahozod Gracet a suliból és mehetnél is akárhova. Meg tudod kérdezni akkor az egyik barátnőd? Nagypapa is jön hamarosan Texasból, ő segít majd az új au pairnek és a húgomnak."
Én: "Tényleg elalszom a kanapén az alagsorban és ezen a hétvégén segítek kitakarítani a szobát is. Megkérdezem a barátnőm, hogy nem maradhatok e nála arra a hétre, de úgy tudtam hogy ha október 9-ig van a szerződésem, akkor addig is kell maradnom. Amúgy júniusban direkt megkérdeztelek, hogy kellek e arra az utolsó hétre végig, mert akkor úgy szervezem és tervezem az utam. Azt mondtad igen, nagyon megköszönnéd. Ehhez képest most minden változott, egy héttel előbb ki kell költöznöm és mehettem volna a nyugati partra, majd haza is előbb. De ez már mindegy is, csak mondom..."
Anyuka: "Még megváltoztathatod a repülőjegyeket és a terveket, egy héttel előbbre."
Én: "Nem változtathatom, mivel nem egyedül megyek és meg van minden szervezve, le van minden foglalva. Többiektől is függök és nem fogok mindenkit rángatni ide-oda, sajnálom de én nem tudom ezt tenni, hogy az utolsó pillanatban mindenfele kapkodni és akkor csinálni mindent."
Anyuka: "A dolgok mindig változnak és változhatnak."

Hát nagyon szépen köszönöm akkor...erre már tényleg nincsenek szavak. Csak azt nem tudom mit kell még elviselnem tőlük!? Oké, rendben hogy 2 hét múlva hagyjam el a házat és ha szerencsém lesz be is fogad majd valaki, de ez akkor sem így megy. A szerződésem lejártáig maradnom kellene (megint csak arra játszik, hogy ne kelljen fizetnie) és megint engem vágott át júniusban, az én időmmel, terveimmel és pénzemmel szórakozna. Erre már nem tudok mit mondani. Most viszont eljutottam arra a szintre, hogy öt percen belül elküldök egy "érdeklődő" emailt a tanácsadónak, mintha nem tudnám, hogy hogy mennek a dolgok és megkérdezem, hogy ez így tényleg totál rendben van e, hogy előbb elküldenek és még a szerződésem lejártát sem képesek megvárni/kifizetni.

Amúgy minden oké, csak gondoltam közlöm, hogy itt aztán egy sima csütörtökön is pörögnek ám az események :-)

Néha ugyanis dolgozni sem árt

Hogy hogy is telnek az utolsó egyedül, de mégis együtt (szóval értitek:) töltött napok a családdal?! Borzasztóan gyorsan és számomra boldogan. Hétfőn reggel 9-kor hozta haza az apja Gracet, déltől lovardáztunk egyet, délután viszonylag gyorsan itthon termett anyuka, majd ő vitte el este kórusra is. Amint hazajött segítettem kipakolni neki a kocsiból, ugyanis nagybevásárlás történt. A csajjal úgy le lettünk teremtve, hogy a lábamon alig álltam meg utána. Az van ugyanis, hogy iszonyú sok pénz megy el élelmiszerekre és vízre, ezt anyuka így nem tudja tovább csinálni és fogjuk vissza magunkat, mert ami pazarlás itt megy, az elképesztő (?). Három hete van itt a húga (jelenleg már több, mint egy hete kórházban), azóta csak organic és bio cuccokat vesznek, tömve a hűtő, de minden fel van címkézve. Még mindig nem tudom, hogy akkor úgy nekem mégis mit kellene fogyasztanom, ha a marha egészséges kajáikhoz hozzá sem nyúlhatok, mivel az csak Gracenek és P-nek van, mást viszont eszébe sem jut venni. Meg lettünk kérve arra is, hogy a vizes flakonokat ezentúl utántöltésre használjuk, magyarul csapvizet igyunk, mert túl sok víz elfogy. Soha semmilyen üdítő nincs itthon, mindig csak víz (így 8 hónap után kicsit már unom), de az hétszentség hogy nem fogok csapvizet inni, aminek oltári utóíze van itt.
Szombaton - mielőtt elmentem volna New Yorkba, anyuka megkért, hogy azonnal cuccoljam fel az összes otthonról kapott zacskós dolgot és édességet a konyhába, mivel csütörtök este járt a szobámban és észrevette, hogy tele van minden kajával. Mondtam neki, hogy otthonról kaptam és mondjuk nem is tudom a zacskós kajákat mégis hogy tudnám elfogyasztani a szobámban (az édességeket pedig általában elviszem napközben, azt eszegetem...). Morogtam kicsit, majd jól eldugtam a konyhaszekrényben a doboznyi kajám, kakaót, teát, mindent. No hétfőn a csajnak több sem kellett, egyből meglátta majd megérezte, amikor magamnak kotyvasztottam a finom leveskét és mivel nem talált számára megfelelő, fogyasztható ételt, így megkért, hogy adjak neki a levesből, mert hogy annak mennyire jó illata van. A hajam égnek állt. Mégis mit mondjon ilyenkor az ember? Azt, hogy nem kapsz?! Felét kénytelen voltam odaadni neki, jó három perc alatt be is lapátolta mindet - nagyon nem örültem ennek és többet ezt nem játsza el az tuti. És nem azért, mert én olyan irigy vagyok...

Kedden megkeresett az utódom is, rettenetesen izgul már és nagyon jönne. Őszintén remélem - és ezt most szívemből kívánom -, hogy nagyobb szerencséje legyen neki, mint nekem volt. Valamint anyuka és a csaj is jobban érezze magát, hogy egy brazil au pair lesz a háznál ismét. Biztosan sok mindent máshogy csinál majd, hiszen nincs is két egyforma ember/au pair. Hétvégén ki kell költöznöm a szobámból a cuccaimmal együtt, valamint 'röpke' nagytakarítást is kell végeznem. Azt nem tudom még, hol fogom 3 hétig meghúzni magam, mivel anyuka húga még nagyon itt van és nagyon úgy tűnik, hogy még marad is, a vendégszoba vendégszeretetét élvezi és fogalmam sincs mi lesz. Annyi biztos, hogy három hétig még kempinglakó módjára, bőröndből fogok öltözködni, de ez éppen annyira érdekel most engem, mint az hogy hol alszom. Ha kell kifekszem a teraszra is, csak hogy lássák kivel van dolguk.
Elgondolkodtam a napokban azon, hogy vegyek e majd a családnak búcsúajándékot. Arra jutottam azonban, hogy akik a születésnapomra egy 'bú'-t vagy 'bá'-t sem képesek mondani, azok nem is igazán érdemlik meg. Első gondolatom az volt, hogy írok majd egy búcsúlevelet, amiben leírom messzemenőbb gondolataimat - nem veszekedni szerettem volna, csak hogy tudjták néha hogy éreztem magam. Hátha valamikor még segítő jellegű lehet. Meggondoltam magam. Amúgy sem szeretek soha senkitől haragban elválni, tőlük sem fogok. Búcsúlevél nem lesz, 'goodbye' kártya lesz majd, amin szépen megköszönök mindent és magam mögött hagyom ezt az egész életet.
Mindig kettős érzéssel hallgatom a többiek sztorijait és történeteit a host családokról. Talán mondhatom, hogy az abszolút kedvencem Évi és Kriszta története talán, Zsuzsié is az volt, Marianné is tetszik. Egyrészt jó látni mennyire boldogok, mennyire máshogy alakul az életük és mennyire máshogy viselkednek velük. Jó hallgatni, mivel ez is azt tükrözi, hogy vannak azért normális családok is. Másrészt mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy nekem miért nem jutott egy olyan? Talán ennek is oka van, amire majd csak egyszer, hosszú idő múlva fogok rájönni. Pedig esküszöm nem voltak nagy elvárásaim, semmi egyéb kérésem nem volt. Háromból háromszor "nyúltam mellé" - ez így kimondva valamiért viccesnek is hat.

Ó de a kedd mennyire rosszul indult...eleve azzal a tudattal már hétfő este, hogy megint reggel 4-kor kell kelnem és 6 előtt a lovardában kell lenni. Komolyan mondom, ha ezt így egész évben többször is eljátszanák és hajnalok hajnalán kellene kezdeni a napot, akkor rövid időn belül felmondanák az idegeim a szolgálatot. 4-5 óra alvás nekem nem elég, de este 11 előtt úgysem bírok elaludni. Nem tudom ez miért akkora öröm nekik, reggel 5 előtt lovardába menni...Nagy ímmel-ámmal, de felkeltem, majd elindultunk. Szakadt az eső és két méterrel az orrom elé sem láttam, fáztam, álmos voltam és minden bajom volt. Néha úgy érzem, hogy a vezetés is 'terhes' már; az a dolog, amit ebben a munkában a legjobban szeretek. Tényleg érzem hogy elfáradtam...Őszintén be kell valljam, hogy már a munka sem tetszik és semmi, de semmi örömöm nem lelem a hétköznapokban. Unalmas reggel 8-tól délután 4-ig Princetonban egyedül lenni, aztán utána meg rohanni a lovardába, majd egyik helyről a másikra. Napközben az égvilágon semmit nem tudok csinálni, estére meg beindul minden és örülök ha hazaesünk egyáltalán időben.
Úgy este 6 óra lehetett, amikor üvöltve berontott a szobámba a csaj, hogy tornádó veszély van...Ok, mondom remélhetőleg csak túléljük majd. Rá 10 percre elment a villany és jó másfél órát töltöttem a szobámban, szurok sötétben. Az agyam azt hittem elszáll - nincs villany, nincs gép, nem tudok pakolászni, de konkrétan még fürdeni sem tudtam elmenni. Telefonáltam egy jót Mariannal, az mindig feldob, szuper volt. Ekkor jártunk este 8 körül...mondom legalább lesz egy nap, hogy kialszom magam, mivel rávisz a kényszer. Alig vackoltam be magam, egyből kigyúltak a fények, így tudtam még egy keveset kockulni.
Szintén az áramkimaradás idejében történt, hogy üzenetem érkezett Adrijanatól. Melyben nem állt más, mint hogy éppen ebben a pillanatban kapta meg a repülőjegyét, október huszonnegyedikére. Engem olyan boldogság és öröm öntött el, mintha legalább már én kaptam volna meg vagy velem történt volna hasonló szuper dolog, szégyen nem szégyen de elkezdtem sírni - örömkönnyek voltak ezek. Adrijana odaírta az üzenet végére, hogy "el tudod ezt hinni? ez most már tényleg a valóság!" - megríkatott na. Mint az őrült írtam is vissza neki, aztán jött még pár sms és valamiért engem is tök boldoggá tett a tudat. Megmagyarázhatatlan, hogy mit érzek...iszonyú jó. Szegényemnek elég hosszú útja lesz - Philadelphia-New York, New York-Isztambul, Isztambul-Skopje.

Szeretnék segíteni drága-kedves - jelenleg még Au Pair sorstársamnak, Flonak. Mindenképpen szeretne visszajönni az Államokba januárban, folytatná normális életét Texasban, önállóan, függetlenül, boldogan. Mutatok egy linket és kérek szépen mindenkit, hogy akinek módja és lehetősége van rá, az segítse ezt az igen kitartó leányzót. Én hiszem, hogy aki ennyire állhatatos és küzdő típus, annak előbb-utóbb sikerül is elérnie a céljait.
http://www.gofundme.com/1711ps#descripStion
Sok sikert csajszi! Csak ne add fel, előre nézz és sikerülni fog!

A szerda mindig őrületesen hosszú, felvettem a lányt fél 2-kor, elmentünk a lovardába, ahonnan fél 5-kor szabadultunk csak és az iszonyatosan nagy forgalom miatt csak 6-ra értünk haza. Kaptam az utasításokat, hogy ha hazaértünk ne kezdjek semmihez, azonnal vigyem ki a kutyát mivel egész nap nem volt kint, majd melegítsek levest Gracenek és induljunk csoportos hegedűre, ami 6.20-kor kezdődik. Ki lehet számolni hogy este 6-tól 6.20-ig mennyi időnk volt így...baromi kapkodós volt az egész, ráadásul hazaértünk és a csaj a füle botját sem mozdította, ücsörgött a kocsiban, mialatt én pörögtem mint a buszkerék. Megmelegítettem a levest a mikróban, csaj bejön végre és leteremt hogy mertem ilyet csinálni, nem melegítenek soha semmit mikróban és hogy most bűzlik minden, nincs mit ennie. Elkezdett kiabálni velem - nem túlzok, majd visszakiabáltam és elhallgatott (valószínű, hogy nem ezt a hangnemet szokta meg tőlem). Egyből hívta anyukát és azt hajtogatta, hogy most aztán nagyon nagy gondban vagyok. Én fogtam a kutyát és ki akartam vinni, mire odajött és üvöltve kitépte a kezemből a pórázt, hogy nem vihetem ki a kutyát, mert kint füvet nyírnak és a kutya 'öngyilkos' lenne, mert ez a kutya más mint a többi és 'stupid' (hülye). Ezt már nem hagytam szó nélkül és annyit mondtam neki, hogy "figyi, az én kutyám otthon körbe-körbe szaladgál az udvaron, amíg apukám füvet nyír és semmi baja, még csak öngyilkos sem akar lenni". Aztán jött a szöveg, hogy én ne nyúljak semmihez, ne csináljak semmit, elég ha vezetek, ne segítsek semmiben, meg hogy ez Amerika és minden máshogy működik. Én akkor már remegtem az idegtől és bárcsak tudnék annyira angolul, hogy úgy istenigazából vissza tudjam osztani, de olyan jó magyarosan. Hazaért anyuka, hallotta az ordibálást gondolom, még be sem lépett az ajtón és leteremtette a lányt, hogy nem beszélhet így velem. Egy jó pont neki, én úgysem tudom kordában tartani a "kisasszonyt", én ehhez kevés vagyok és már túl fáradt is. Anyuka csak annyit mondott, hogy semmit nem melegítenek mikróban és én se tegyem, mert hogy ez egészségtelen. Ezért dobálnak ki minden olyan kaját is, amit már nem lehet eltenni másnapra, mert meg nem melegítenek semmit sem. A gond annyi csupán, hogy a csaj ilyenkor össze-vissza hazudozik és kamuzik anyukának, hogy ő azért ült a kocsiban és azért nem tudott jönni csinálni magának azt a levest, mert éppen a cuccait meg fontos papírokat szedett össze és azokat kellett becipelnie. Na most ebből egy szó nem igaz - a fontos papírok a kezében voltak, a cuccait pedig mindig én viszem be és cipelem utána. Nem is érdekel már, nem kezdem el védeni magam, tök felesleges. Azt hiszik én vagyok a hülye, aki mikróban melegít és kiviszi a kutyát dolgát végezni, ha odakint füvet nyírnak. Tök felesleges itt már minden, talán a brazil lány majd segít rajtuk. Én annyit tudok, hogy oltári módon elfáradtam és nem bírnám ezt a munkát tovább csinálni, semmiféle módon sem. Útközben hazafele szóvá tette Grace, hogy nem szeret lovagolni járni sportkör után, mert nagyon fárasztó és inkább menne minden reggel, korán. Vágtam a fejeket és kb. hozzátettem, hogy ez a hajnal 4-kor kelés azért számomra gyilkos...annyit tehetek csupán, hogy imádkozom be ne vezessék, hogy tényleg minden nap 5-kor kelljen mennünk, mert az még így leszívná az energiám a végén az biztos. Igen, elfáradtam. Ezt biztos mindenki észreveszi. Nyüszögök, nyafogok, szidom őket, jó szavam alig van már. Most ez van, három hét és vége és újra a régi leszek. Belefáradtam, unom a munkát, nem lelem örömöm a vezetésben és az örökös várakozásban, nem becsülnek és akármit csinálok, minden rossz. Én itt végeztem. Betanítom az új lányt, aztán a továbbiakban már az ő problémája lesz az egész.

Azonban talán a szerdai napom semmi nem rontotta és ronthatta volna el úgy istenigazából. Rá egy napra, hogy Adrijana megírta, hogy megkapta az ügynökségtől a repülőjegyét, megérkeztünk a lovardába és nekem is ott virított a repülőjegy az emailjeim között. Hasonló érzéseket, örömöt és boldogságot kívánok mindenkinek - én teljes extázisba kerültem. Hát tényleg igaz és valós - október 30-án este háromnegyed 7-kor felszáll a gépem New Yorkban, 31-én reggel 7 órakor pedig leteszem a lábam Európa földjére, pontosabban először Amszterdamban. 9 óra 50 perckor indul a gépem Bécsbe, 11:40-kor landolás, gyanítom 1 óra körül már Magyarország területén leszek. Légitársaság a Delta és majdnem lementem egymás után háromszor hídba, amikor megláttam, hogy a plusz bőrönd feladása minimum 100 dollárpapa lesz. Oké persze, számítottam én ilyesmire is. Igazság szerint most hétvégén minden kiderül, körülbelül hányadán állok majd ezzel a dologgal. Mivel ki kell pakolnom a szobám, így nagyjából már rendezgetem soraimat is, megpróbálok egy próbapakolást végezni és meglátom mit kell vennem, hogy állok a kilókkal. Jó lenne, ha ugyanúgy hazajutnék ahogy érkeztem (23 kg + 10 kg-os kézipoggyász + vaskosabb válltáska) - ti is lehetetlennek érzitek igaz?! Alapjában véve nem lenne az. Halom cuccom odaadtam Evelinnek, másik halmot vasárnap adományozom egy turkálónak. Sok ruhát, cipőt nem vettem az évem során, ti is tudjátok hogy talán 'shoppingra' költöttem a legkevesebbet. Valószínű inkább a súlyokkal lesznek gondok, meglátjuk majd, lehetséges hogy valahogy kibekkelem a dolgot.

Most viszont megyek és elnyúlok valami film előtt, közben rettenetesen örülve a fejemnek, hogy már csütörtök van és karnyújtásnyira a hétvége.

;-)