Két napos semmittevés

Ahogy a hétvégi 'programom' felvázoltam, igyekeztem magam tartani is ahhoz - jelentem totálisan kipihentem magam és még csak lelkiismeret furdalásom sincs, hogy az égvilágon semmit nem csináltam.
Volt pár elintéznivaló ügyem, de ezenkívül semmi több. Péntek éjjel még hajnali 2-kor ébren voltam és filmet néztem, szombaton hál' istennek nem volt hegedű, így alhattam kedvemre. Fél 10 körül dobott ki az ágy, én pedig egyből neki estem - még frissen és üdén - az utolsó online leckéknek, ugyanis a hétvégén mindkettőt sikeresen teljesítettem. Megmutatom az eredményeket:

                                                                         olasz

                                                                   spanyol

Valamint kaptam szép "bizonyítványokat" is:

No már most az eredmények ugye elég szépek. De el kell mondjam, mindegyik esetben egy 35 kérdésből álló tesztet kellett kitöltenem - volt egy kérdés, utána 4-5 lehetséges válasz és pipálnom kellett. Mindenféle segédeszköz használata megengedhető, ugyanis itthonról csináltam. Szóval ha olyan őrült módon akartam volna, akkor mindegyik lehetett volna 100%-os. Azt szokták mondani, hogy "csak magadat csapod be, ha csalsz". Mindegyik teszt kitöltésével körülbelül olyan 40 percet elszórakoztam, de azt hiszem még az is meg tudná oldani őket minimum 70-80%-osra, akinek életében semmi köze nem volt sem az olaszhoz, sem a spanyolhoz. Pofon egyszerűek voltak, én meg már felkészültem hogy majd miknek a segítségét veszem igénybe, de sok mindent nem szöszmöszöltem velük. Nem áll szándékomban füllenteni, természetesen miután minden megoldáshoz pipa került, ellenőriztem magam és csak azután küldtem el az eredményeket - azért nem ejtettek a fejem búbjára engem sem na. Amint látjátok a spanyol jobban sikerült, bár nekem az olasz nyelv hangzása jobban tetszik, azt hiszem a spanyol mégis valamiért jobban a számra áll. Tavaly és az előtt is rengeteg filmet, sorozatot néztem spanyolul (ilyen az, amikor az ember nem bírja kivárni a folytatást...), halom spanyol zenét hallgatok és hát voltam is körülvéve spanyol ajkúakkal, mert ők valahogy mindenhol ott vannak :) Szóval talán ennek köszönhető. Hogy a következő lépés most mi, az még rejtély. Befizethetnék mindkét nyelvnél a haladó változatokra is, megkérdeztem a tanácsadóm hogy érdemes/szükséges e. Válasz egyelőre még nem érkezett. A nyelveket azonban nem szeretném hanyagolni, online ugye nekem itt mindig minden meglesz és akkor lépek be amikor csak akarok. Megígértem magamnak, hogy foglalkozni fogok velük továbbra is - spanyolból egyébként nagyon sok mindent megértek már, főleg ha írottan látom. Szóval azért ragadnak az emberre dolgok - akarva és akaratlanul is.
Mindig felháborodtam tavaly, amikor Németországban mindenki azt kérdezte, hogy megértem e a németet vagy beszélem is? Nem értettem miért kérdezik állandóan ezt, de alapjában véve igazuk volt...mivel hatalmas különbség van a két dolog között. Mára azt hiszem elmondhatom, hogy beszélem a németet és az angolt is, megérteni pedig maximum megértek szavakat, kifejezéseket más nyelveket illetően. Annyi sok ember él tévhitben és szilárd meggyőződése, hogy tud angolul meg németül, csak azért mert megért valamennyit belőle. Nem az a mutatvány; megérteni akárki megérthet akármit. De válaszolni, ügyeket intézni, épkézláb mondatokat alkotni is tudni kell!

Szombaton volt egy 1-2 órás köröm a Walmartban - jól elszórakoztam az időt, de valahogy mindig minden egyszerre fogy el. Utána süvítettem is haza, egész délután skypeoltam a barátaimmal, pakolásztam és tettem a semmit. Estefelé aztán írt Evelin, hogy ő halálra unja magát és Marjolein írt neki, hogy mennek egy bizonyos Gryphon Cafe nevű helyre este, ha szeretnénk akkor csatlakozhatunk. Oké, meggyőztek végül is. Este ideje kimozdulni már valamerre...Evelin olyan 8 körül jött értem, aranyos kis veterán kocsijával elszáguldottunk tankolni, majd Wayne-be (régi családom azon a környéken lakik). 9 körül értünk oda, 10 perc múlva zártak - remek. Találkoztunk Marjoleinnel, Oksanaval és Frejaval, elszórakoztattuk magunkat, majd továbbálltunk egy pubba.

Mexikói kaját rendeltünk, ami olyan csípősre sikeredett hogy azt hittem menten tüzet okádok...Az "előétel" egy Heineken volt - nekem.
"Többi hölgy?" - kérdezi a pincér.
"Ah csak víz, víz, víz és szintén víz" - jó, gondolom nem lehetett kitalálni ki közülünk az "alkoholista"...
Jól esett a söröm, a többiek meg persze nem bírták ki hogy bele ne kortyoljanak hehe.
Eszegettünk, beszélgettünk, néztük közben az olimpiát, majd olyan 11 körül komótosan távoztunk.
Fél 12-re már itthon is voltam, csevegtem még egy csöppet azokkal, akikkel egy időzónában vagyok, majd éjjel 1 körül nyugovóra tértem.

Vasárnap fél 11 körül kelés, majd opciók után kutattunk Katicával, mégis hogy lehetne nézni élőben a vizilabda meccset. Hátőőő, az én családomnál összesen 3-4 csatorna van a tévében, szóval ez itt így sansztalan. Online kutakodtunk kicsit, majd jött a mentő ötlet - iPodra le lehetett tölteni egy remek kis alkalmazást ingyen, ahol mindenféle gond nélkül tényleg élőben megtekinthető minden. Minőség kiváló, nincsenek felesleges reklámok és tényleg minden van. Oké persze nem szélessávon meg szupernagy kivetítőn tudom nézni, de ez is jobb - és egyszerűbb - mint a semmi.

Gyorsan összekaptam magam, skypeoltam a családdal, kicsit rendbe vágtam a szobám...aztán úgy döntöttem elgyalogolok ismét a Dunkin Donutsig, meglepem magam egy fagyival. Még amikor nem volt kocsim a koccanás miatt, akkor voltam olyan elvetemült, hogy 50 percet sétáltam az autópályán a tűző napon, de végül is abba sem haltam bele, és őszintén szólva örülök ha hétvégén kocsit sem kell látnom, nemhogy még vezetni is kelljen haha. Olyan jó két óra el is ment a kis sétámmal, csak mentem ahogy vitt az út, zene a fülemben és életöröm volt a javából.
http://www.youtube.com/watch?v=LtGtXsA3v5M
Ennek a hallgatásával most nem bírok leállni - 50 perc gyaloglás alatt nem volt olyan, hogy más zene szólt volna. Egyébként a csütörtöki filmből van ez a zene, aminek azóta is rabja vagyok és csak szombaton nem néztem meg a filmet. Mindegyik más napon igen.
Ezt szépen ki is tudtam tárgyalni még Elisa-val is - ugye emlékeztek még rá? Az őrült spanyol barátnőm? Aki sajnos 2 hónap után hazament és itt hagyott...rettenetesen hiányzik!!! Lehetek itt akárkivel külföldivel, nincs hozzá fogható. Vele tényleg minden szuper volt, totális hullámhossz meg minden - most meg körülbelül az van, hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül képes vagyok itthon gubbasztani néha hétvégén, csak találkoznom ne kelljen senkivel :) Viccesen hangzik, de csak az igazat írom. Meg az osztrák lány is márciusban, Nathalie...elgondolkodom és tényleg azok mentek haza, akikkel mindig minden körülmények között jól éreztem magam.

Kisebb - bár elég fontos - összetűzésem anyukával most így a nap végére, amitől már egy órája gyomoridegem van. Múlt hetemért ugyanis nem kaptam csekket, de az e heti csekket szombaton odaadta. Mondom neki, hogy elfelejtette a múlt hetit, amire ő közli hogy nem felejtett el semmit...és akkor kibújt a szög a zsákból. Jött a fél éve lezárult Miami-téma, hogy akkor ő azzal nem számolt és a nagypapa repülőjegyét neki kellett fizetnie és nagyon drága volt. Aztán jött azzal, hogy amikor május végén elengedett Kanadába, akkor Adrijananak helyettem kellett dolgoznia vasárnap és neki is fizetnie kellett. Ez neki nagyon sok kiadás, értsem meg, szóval nem véletlen nem fizetett. Álló helyemben ott köpni-nyelni nem tudtam, azt sem tudtam mit mondjak...egyáltalán miért most akarja ezeket levonogatni? Fél év elteltével? És különben is mi ez az egész most? A családok kötelesek nekünk mindkét vakációs hétért fizetni, és mivel én az előző két családtól nem utaztam sehova, így most ez az anyuka köteles és nem akar. Értem én, hogy hirtelen jött annó az a Miami, de megbeszéltük könyörgöm, hogy mehetek és minden oké lesz...most akkor mit vár tőlem? Amikor az előző családokat ott hagytam, akkor több pénzt kaptam, de egy fillért sem a vakációs heteim miatt, mivel nem tőlük mentem - ez tiszta sor. Hanem a biztosítások és sulik miatt, ezt a második tanácsadóm mondta még. Ha ő nem hívja fel a figyelmem erre, akkor efölött is elsiklok. Most ebben az esetben mégis én melyik családhoz és kihez menjek vissza, hogy kérem szépen a két vakációs hetemért a fizetést? Mivel jár. Azért én sem vagyok totál idióta. Elhiszem én, hogy nagyon drága minden, drága volt a nagypapa jegye is és az is, amikor Adrijana kisegített. De könyörgöm, az is körülbelül az ő hibájuk volt, mivel nekem áprilisban megmondták, hogy mehetek mert szabad leszek. Én ha itt nem szólok vissza és tűrök, egyszerűen megesznek és 'felzabálnak'. Azt hiszik mindent megtehetnek. Azt a szót, hogy 'korrektség' vagy 'korrekt', azt körülbelül október óta el is töröltem a szótáramból. A legjobb az egészben mégis az, hogy rám marhára sajnálja a pénzt, de minden téren - nem tudom például ahhoz most mit szólna, ha megmondanám neki, hogy szeretnék még két kurzusra jelentkezni és még 250 dollárt arra fizetnie kell, mivel eddig 235 dollárt fizetett összesen a kettő kezdőre, amiknek ma lett vége. A benzint én fizetem, kajára sem sok mindent költ miattam - egyszerűen nem tudom mit vár még úgy mégis? Elhiszem én, hogy ő is spórol...de én is. Grace meg ott hüledezett a boltban pénteken, amikor a drágalátos kutyának elhoztuk az eledelét és cirka 110 dollárt fizettünk érte. Igen, a fél heti fizetésem...de ez mind nem számít. Felőlem fizessen a kutyára, cicára, de ha én megdolgozom a pénzért, akkor nekem is fizessen álljon már meg a menet. Majd hétfőn reggel szépen 'elfelejtek' felkelni, aztán írkálhatja az sms-eket is egészen nyugodtan. Ne haragudjatok, hogy most ennyire kifakadtam, de még nem térek magamhoz. A beszélgetésem kb. egy órával ezelőtt volt vele, azóta elmentek itthonról, de küldtem neki egy jó velősen hosszú üzenetet, válasz semmi. Ha nem fog fizetni a múlt hetemért és ez így folytatódik, akkor adós vagyok egy emaillel a tanácsadónak. Azt hiszem ez már tényleg az a dolog, ami nem tűr halasztást és semmiféle lenyelést, meg elnézést sem...

Így a végére pedig a legújabb videó, az Everglades Nemzeti Parkról (a vimeo.com megint megviccel és egyelőre nem enged többet feltölteni):


Everglades from Vivien Koncz on Vimeo.

Azt hiszem ez az öt nap már semmi lesz. Oké, tulajdonképpen nem hiszem...csak reménykedek. Valószínűleg életem egyik leghosszabb öt napja előtt állok, de ugye semmi sem tart örökké.

Hamarosan jelentkezem! ;-)

Kellemes napok

Iszonyú jól telt a csütörtöki napom - lovarda, lazulás itthon. Kiültem délután egy kicsit a teraszra (idebent megfagyok a légkondi miatt) és el is bólintottam egy 15 percre a székben, hát nem mondom hogy nem esett jól. Aztán porszívóztam, csekkoltam hogy hegedül e Grace, tettem meg vettem. Este lefolytattam egy szimpla két órás skypeolást Németországban hagyott drága barátnőmmel, Tamarával. Vannak olyan emberek az életemben, akikkel nem kell minden nap, minden héten beszélnem ahhoz, hogy ugyanott tudjuk folytatni dolgainkat, mint ahol abbahagytuk. Tudom, hogy tud rólam mindent a blogból és ha sor kerül egy csevejre, akkor sem unatkozunk. Talán el sem tudja képzelni, micsoda "honvágyat" keltett bennem - visszavágyom Németországba. Sorolta a helyeket, a dolgokat amiket csinál és amerre jár, mindeközben én meg arra gondoltam, hogy "úristen, lassan egy éve hogy elhagytam az országot és már eszméletlen módon mennék is vissza" - amúgy meg köszi Tami hogy feldobtál, mint mindig! Már nem is kell sokat várni és újra találkozunk...
Amint 'letettem' a skypeot, azonnal spuriztam futni. Halál nyugalom volt, amikor kiléptem az utcára, meg is kezdtem köreimet egyből. Első kör után elsötétült minden és olyan szél támadt, hogy ha egy helyben állok is felkapott volna és vitt volna anélkül, hogy egy lépést is teszek. Levelek csapódtak orcámba, az eget én olyan koromfeketének még nem láttam soha, mindenki rohangált kint mint a mérgezett egér, hogy a kerti kis nyugsámlikat betakarítsa. Úgy gondoltam és állapítottam meg magamban, hogy ha még egy kört lehúzok abból bajom nem lesz - se nem csap belém a villám, se nem dől rám egy fa - uccu neki. Igazából jól is tettem, körülbelül március-április óta (mióta ezek a dög melegek vannak), nem esett ennyire jól a futás, mint azon a csütörtöki estén. A harmadik köröm közepénél aztán elfajult a helyzet és úgy elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. És én rohantam mint az őrült, mint akit puskából lőttek és mosolyogtam végig, hogy végre eső és olyan rettenetesen jó volt esőben futni, hogy ha nem vitt volna el a szél, akkor abba sem hagyom. De azért már tényleg balkáni állapotok uralkodtak odakint...huhh...iziben bemenekültem a harmadik köröm után a házba és bevetettem magam a zuhany alá.
A guta azt hittem megüt este, amikor megláttam a közösségi oldalon, hogy augusztus harmadikán (azaz jövő pénteken), pontosan húgom érkzése előtt egy nappal ingyenes (!!!) Ne-Yo koncert lesz New Yorkban, a Central Parkban. Az imádott pasi itt lép fel tőlem 2 órányira, teljesen ingyen meg bérmentve és nem lehetek ott. Ha azon múlna, én megint felmennék csak este és éjszakáznék akár a Mekiben is, majd másnap felszedném húgomat...de ugye nem ezen múlik...hanem azon, hogy anyuka 24 órás műszakja miatt innen legkorábban szombaton reggel 9 órakor fogok majd szabadulni...Hát ilyen az én formám.
Aztán ha ez még nem lett volna elég, másnap megtudtam, hogy augusztus 17-én pedig Shakira fog a Rockefeller Plaza előtt "szambázni". Jó ez a New York, nem igaz?! Némiképp le is higgadtam, mivel realizáltuk, hogy eme ingyenes koncertek reggel 7-től délelőtt 10-ig lesznek - hát nem tartom valószínűnek, hogy feljutnék valahogy is reggel 7-re New Yorkba.

Csütörtökön este iszonyú jó filmet néztem - nagyon szépen köszönöm még egyszer Mariannak az ajánlást! Címe: A felhők fölött 3 méterrel. Spanyol film, spanyol szereplőkkel - én meg még mindig a hatása alatt vagyok. Nem vagyok híve annyira a romantikus drámázásoknak, de ez egy darab a jobbik fajtából. Úristen, milyen szabatosan fogalmazok, még hogy csak "jó"...egyszerűen fenomenális a film, egész pénteken a hatása alatt voltam. Szerencsére vannak olyan drága jó emberek, akikkel nagyon egy húron pendülök, így Katicával, Évivel, Mariannal és Szimivel is nagyszerűen ki tudtam elemezni az egész dolgot másnap hehe. Gondolom rájöttetek már, hogy ha filmekről van szó nálam nincsenek határok - annyira oda bírok lenni egy jó moziért, annyira át tudom élni és annyit tudok rajtuk agyalni, hogy az számomra is meglepő. Ennek a filmnek van mondanivalója, tökéletesek a szereplők és egy csoda a történet is. Nem minden ember egyforma, nem mindenkinek jön be az ilyesmi sem, de kérlek nézzétek meg! :)
Nekem olyannyira bejött, hogy pénteken úgy keltem, hogy aznap este szintén látnom kell. Sőt, ha kell akkor most minden nap - csak hogy csillapítsam vágyam kicsit. Poén az, hogy körülbelül egy hete jött ki a film második része, szintén ugyanazokkal a szereplőkkel és sajnálatos módon még csak spanyolul, semmiféle felirattal van fent online...szóval mi is következik ebből? Hát naná hogy megnézem most azonnal, ha kell akkor spanyolul. Ez nem várhat, nem bírok holmi fordításokra várni hehe. Különben is, azt mondta az online spanyol tanárbá', hogy nézzünk filmeket spanyolul. Akkor azt hiszem itt az ideje elkezdeni...

Szerencsére nem kellett nagyon korán kelnem pénteken, csak 10-re mentünk a lovardába. Az itteni lányok egész nap sms-ekkel bombáztak mi dolgom van péntek este - Adrijanahoz medencézni és vacsorázni mehettem volna, Marjolein pedig  szintén kérdezte hogy mi a tervem, mivel valószínűleg csinálnak valamit. Mire mindenkinek szépen visszaírtam, hogy hát 24 órázok...nem úgy van az, hogy csak így péntekenként "kilógok", akkor jött a folytatás hogy mi a terv a hétvégére. Jelentem sikeresen, most tényleg leszereltem mindenkit. Nem szívesen, de úgymond "muszáj" volt. Megígértem magamnak, hogy ezen a hétvégén tényleg itthon maradok, csendben és nyugalomban. Online kurzusokat be kell fejeznem, szeretnék skypeolni olyan emberekkel akikkel már hónapok óta tervezgetem, rendezgetem ügyeimet, jegyeket és buszokat kell még csekkolnom/foglalnom mire húgom jön és valószínűleg filmezek meg alszom majd ezerrel. Legjobb tudomásom szerint a család is házon kívül lesz a idő nagy részében. Másik dolog pedig a spórolás - még annyira nem látok tisztán mire mennyi és mikor, talán augusztus végére minden lecsillapodik majd. Szegény Evelint (új magyar lány) is le kellett mondanom, vagyis nem kellett...de most tényleg nyugit szeretnék. Segítek neki majd szívesen, de most rámjött az "önzőség"... :D

Gondoltam még így szépen a bejegyzés végére írok a kaja-kérdésről, ugyanis a héten az katasztrófa. A család most normális, a csajjal egész jól elvoltam, sokat beszélgettünk. Megtudtam, hogy ki nem állhatja az apukája új feleségét, mivel apuka végül is miatta tűnt el jó messzire innen. Emiatt most családi drámázások vannak, Gracenek lovas show van jövő vasárnap, apuka onnan viszi majd el Maine-be, de senki sem kíváncsi az új feleségre, így egész nap ezen vitáznak egymással telefonban, hogy hogy oldják meg majd az egészet...
Más...Grace azt is mondta, hogy az unokatesói Aurorában laknak, Coloradoban. Abban az Aurorában, ahol egy hete a mozis lövöldözés történt. És ha ez még nem lenne elég, közel is laknak a mozihoz, télen pedig ugyanabba a moziba mentek filmet nézni. Tök kicsi a világ.
Én meg eltértem a kaja-kérdéstől közben. Az van, hogy ugye szépen beillesztettem ide képeket még a hét elejéről, mit táplálkozok. Szerda óta azonban az ég egyadta világon semmi sincs itthon, de ezt a 'semmit' most szó szerint kell érteni. Üres a hűtő, a fagyasztó és a spájz is. Tudom jól, hogy hihetetlenül hangzik és valószínűleg én sem hinném el másnak ha ezt így mesélné. Akik barátaim voltak már itt kitárták a hűtőt meg az egyszem szekrényt, hogy megnézzék végül is miről van szó és meglepetten konstantálták, hogy jééé igazam van és úristen...Elisa, a spanyol barátnőm igazi anyuja máig is kérdezgeti a csajt otthon, hogy "na mi a helyzet Viviennel? Még mindig üres a hűtő?" - oké én ezen már csak mosolygok, de ezen a héten ez katasztrófa. Úgy képzeljétek el, hogy Grace szerdán és csütörtökön áll a hűtő előtt, hogy most akkor mit együnk. Semmi épkézláb dolgot nem tudtam volna neki adni, anyuka pénzt sem adott neki/nekünk semmire. Én végül ettem tojást (csak remélem, hogy nem régóta voltak ott a hűtőben), de a csaj nem szereti azt sem. Végül pirított magának toast kenyeret és azt ette üresen. Oké mondom, ez sem az én gondom. Anyuka minden nap 4 körül itthon van és semmi mást nem csinálnak, mint pattogatott kukoricát pattogtatnak, befekszenek az ágyba a tv elé és tesznek mindenre magasról. Elhiszem hogy nagyon sokat dolgozik és sokszor van kipurcanva is, de komolyan mondom ezt a lustaságot bárki megirigyelhetné. És még azt sem mondhatja, hogy nem segítek neki itthon - minden nap mosok, ha megkér porszívózok, állatokat is ellátom és mosogatógépezek mielőtt hazaér, hogy minden rendben legyen. Komolyan mondom ennyire nehéz hetente egyszer elmenni abba a boltba és normálisan bevásárolni? Ennyire nehéz? Egy órát venne igénybe, nem többet. Bezzeg a **** Starbucksos pohár minden reggel ott ficeg a konyhaasztalon, arra van idő/pénz meg minden ilyesmi.
Kicsit félek mi lesz majd, ha a csaj elmegy és még annyi kaja sem lesz itthon mint amennyi alapból van. Szerintem semmi nem lesz, mivel ő majd eszik kint valahol, én pedig egyedül leszek otthon tesómmal. Nagyszerű az egész. Egyszerűen a semmiből nem tudok alkotni. Tudom hihetetlenül hangzik ez talán egy kívülállónak, aki nincs benne nem hiszi el mit is jelent ez, mindez amit írok. Tej sincs, én pedig akkor tudok igazán kiakadni ha az sincs. Mivel ha nincs mit ennem reggel, akkor legalább egy pohár tej lecsúszna. Most nem az "éhezők viadaláról" szeretnék itt írni, tudom hogy sok helyen rosszabb a helyzet, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért kell egy ilyen családnak au pair? Ha vállalja, hogy eteti és itatja azt a "szerencsétlen", messziről jött idegent akkor miről beszélünk? Van olyan nap, amikor a reggelit ugye kihagyom - annak függvényében, hogy mit találok itthon. Általában délben eszem 'utoljára', de akkor is nagyobb nehézségek árán - általában mindig azokat, amiket a képen láttok. Tészta már körülbelül egy hónapja nincs itthon...mégis mit ennék vacsorára? Ők elmennek itthonról enni...és megmondom őszintén már éhségérzetem is alig van. Vivi írta a múltkor, hogy itt ehet akármennyit az ember, mivel nem szívesen eszi vagy nem jóízűen, így állandóan éhesnek érzi magát. Nálam már ez sincs, annyira hozzászoktam hogy délben eszem utoljára, aztán majd másnap reggel - vagy másnap délben, ha éppen nincs itthon reggelire való. Nem kell semmi rosszra gondolni, nem vagyok anorexiás és teljesen jól vagyok, csupán másfél kilót fogytam csak, ami igazán nem sok és nem is állt szándékomban, azt hiszem mondhatom hogy soha nem is voltam elhízva sem. Ja igen, és nem kell sajnálni. Nem azért írom le ezeket, mert tényleg engem már annyira nem is érdekel ez az egész...csak szeretném, ha majd mások (az utódok) nem esnének ugyanebbe a hibába, mint én. Hogy nem szóltak az elején, hogy nem szólnak soha semmiért és mindent csak lenyelnek. Tudom hogy ez az én hibám és tehetnék is ellene, de amint azt írtam már; unom. Miért kell az alap dolgokra állandóan felhívni a figyelmet? Miért? Könyörgöm, felnőtt nővel és nagy lánnyal élek együt, ha ennyire linkek mit tegyek még? Arról már nem is szólok semmit, hogy még a múlt heti fizetésemmel is lógnak ismét...majd ma este suhan az sms anyukának...
Az állam viszont akkor esett le igazán, amikor pénteken hazafele úton Grace felhívta az anyját, hogy nincs se ebédre, se vacsorára való otthon - mit együnk majd?! Anyuka parancsára megálltunk egy Subway-ben (már megint szendvics), azt mondta együnk ott. Csodák csodájára aznap a csajnál volt anyuka hitelkártyája is, mivel az állatok kajájáért is fizetni kellett és benzinért is, szóval én naiv simán hittem, hogy majd fizetik az ebédem. Ugyan már, hova is gondolok. Már rég kikértük a szendvicset és álltunk a pénztárnál sorban (totál direkt a legolcsóbbat és legkisebbet kértem), mire Grace hozzám fordult és utasított, hogy menjek ki a kocsihoz a bankkártyámért, mivel külön fizetünk. Erre most had ne mondjak semmiféle szót, hogy milyen jelzőkkel illettem őket magamban...ezek azok a pillanatok, amikor gyanítom még egy fél pohár whisky sem lenne elég. Tisztán sem. Nem tudom ilyenkor anyuka utasítgatja e a gyereket vagy mi történik, de ez valami rettenetes nagy bunkóság volt a javából. Egyszerűen nincs otthon kaja, nem vásárolnak be, de akkor magamnak vegyem meg az ebédem is. Erre már szavak sincsenek. Legalább mondta volna előbb és ne a kasszánál, hogy mi van...akkor lehet azt mondom neki, kend a hajadra a bbq-s csirkés szendvicset meg a cookie-kat, aztán én majd eszek valamit (?) otthon...!
Így most visszaolvasva, lehet kicsit elragadtattam magam...nem probléma...

Hát ezek lettek volna a hét második felének eseményei. Most tényleg őrületes passzív pihenés következik, mivel jövő hét szombattól gyönyörűséges kilenc napos szabadság áll előttem - húgommal (akit október óta nem láttam), sok magyar csajjal, New Yorkkal és még sok aprósággal. Édes istenem, nem is emlékszem mikor volt utoljára olyan, amit ennyire vártam volna mint azt a kilenc napot...

Szépséges napokat!

Mit meséljek?

Igazából ilyen nem sűrűn történik velem, de most úgy meg vagyok lőve, hogy mit regéljek nektek. Nem nagyon történt "kirívó" eset az elmúlt három napban, mégis ami említésre méltó, azt megosztom veletek és nem szeretnélek titeket olvasnivaló nélkül sem hagyni.

Grace az előbb jött be a szobába és megkért, hogy segítsek valamit beállítani a skypeon, majd vegyek fel egy brazil lányt, aki talán majd az utódom lehet. Szóval igen, keresgélnek már (igazából sejtettem ám már akkor, amikor a rendőr-múltas sztorimról faggatott anyuka vasárnap). Beállítottam nekik a skypeot, felvettem a lányt és azóta beszélnek, mindent hallok. Nem kamuznak a lánynak, jókat mosolygok ahogy az interjú megy. Grace mondta, hogy direkt brazil lányt keresnek, mert az előttem lévő lánnyal nagyon jó volt a tapasztalat. Hát rendben. Minden ember más, én sem vagyok benne biztos, hogy őket választottam volna otthonról, sőt biztosan nem. Eddig is tudtam, hogy az előző brazil lányt imádták és imádják, reménykedem hogy azért engem is szeretnek valamennyire. Éppen az előbb említettek a lánynak, hogy "Vivien had a blast" (ne haragudjatok, ezt nem tudom magyarosan fordítani), meg hogy én mennyire jó voltam utazásügyileg, sok helyen voltam és jól eligazodok buszok, vonatok, de akár repülők ügyében is - ez jól esett (halkan megsúgom, ez körülbelül tükrözi is hogy miért vagyok itt hehe...oké nem leszek mocsok:). Odamentem a géphez inteni, a csaj jól beszél angolul, bár anyuka nyomja a szöveget egyfolytában, szóval sok dolga eddig nem volt. Rólam sok szó nem esett, az előző csajt dicsérik agyba-főbe, én meg örülök hogy találtak egy új au pairt - ugyanis találtak. Tíz perc alatt lematcheltek a lánnyal, aki szeptember végén fog majd érkezni. Aranyos egyébként, még olyan két hetem lesz vele. Hát ez gyorsan ment, mással egyébként nem beszéltek. Mondjuk körülbelül a sejtésem is ez volt, hogy az első szimpatikus dél-amerikaival match lesz, mert ők "fine"-ok - hát minden ember más. Lehet hogy ő sok mindent máshogy csinált, én ilyen vagyok. Ami tőlem telik megteszem és megtettem, a család most nagyon normális lett velem (skype interjú után meghívtak egyből moziba - sosem csináltak ilyet). Ha jobban belegondolok mondjuk nem biztos, hogy mondanék akármi rosszat róluk az utódomnak. Csak én nyafogok állandóan, amúgy meg baromi egyszerű a munkám és okom sem lehetne panaszra, másnak sokkal rosszabb dolga van. Ennyit erről.
Furcsa ez az egész igazából, most sok gondolat kavarog bennem mindennel kapcsolatban.
Éppen tegnap csekkoltam még azt az au pair-es oldalt, ahol annó a német családom megtaláltam. Ismét fent van az egykori családom, ugyanis egy év kihagyás után szeptembertől ismét segítségre van szükségük - magyarul újra au pair kell nekik. Meglepetten néztem melyik országok vannak megjelölve, honnan érkezzen az új au pair - Örményország, Észtország, Grúzia, Kirgizisztán, Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország. Előttem egy orosz au pairjük volt, tudom hogy meg voltak elégedve vele, de anyuka többször is mondta, hogy az én munkám és hozzáállásom jobban szeretik. Mondjuk tudom azt is, hogy a kelet-európai lányoknak nagyon jó a német nyelvtudása, talán emiatt keresgélnek csak onnan. Anyukának nagyon fontos volt, hogy az au pair jól beszéljen németül. Hát érdekes dolgok ezek most...amúgy is olyan agyalgatós vagyok, ezekkel a dolgokkal most elleszek egy ideig.

Némiképp feszített tempójú napirendekkel állok szemben, amit cseppet sem bánok. Össze van írva, hogy lovarda után Gracenek milyen teendői vannak, nekem annyi a dolgom, hogy csak lekövetem a listát és pipát teszek a sorok végére. A harcokat megvívjuk néha, nem igazán szereti azt csinálni amire megkérem, akkor rendszerint elborul az agyam, váltok egyfajta hangnemet, aztán öt percen belül általában tudja is, hogy hányadán állunk és mi a feladata. Nyugi van és lazsálás, kicsit korábban kell kelnem. Már csak azt nem értem, hogy miért döcögnek a másodperc mutatók az összes órán? Ki és miért szeretné annyira megállítani az időt? Miért van az, hogy ha az ember valamit nagyon vár, akkor lelassul a "történet"? :) Na jó oké, befejezem ám már...
Egy "lemegyek hídba azonnal, ha ezt most komolyan gondolja" momentum történt csak a hétfői nap folyamán. Anyuka utasítására megálltunk az egyik sztórnál, alufóliát és szemetes zsákokat venni. Grace halál nyugodtan, pénz nélkül kiszáll a kocsiból, én kérdezem hogy fizetni mivel fogunk?
Grace: "ezt most te fizeted!"
Vivi: "azt el**** kiscsikó korodban (oké valójában ezt csak gondoltam) - nem úgy van az, nem vagyok köteles az ilyen dolgokat fizetni, miért fizetném én?"
Grace: "te is ugyanúgy velünk élsz és használod a dolgokat, mint mi"
Vivi: "igen, de azt hiszem erről most nem nyitnék vitát, itt a telefonom, betárcsázom neked a tanácsadó számát és nyugodtan eldiskurálhatsz erről vele, hogy mit vagyok én köteles fizetni meg mit nem" (hát ha valamit nem, akkor az a szemetes zsák meg az alufólia - ez tuti!)
Őnagysága erre semmit nem szól - illetve dörmög még valamit az orra alatt, utasít hogy nyissam ki a kocsit és már fogja is a táskáját. Fúúú de felment a pumpa, de két perc alatt le is higgadtam. Nem tudom mi lélekjelenlétre lenne szükségem, ha anyukával kellene ilyesmi párbeszédeket lefolytatnom, de állítom hogy a csaj sem magától talál ki ilyeneket. De ez legyen a legnagyobb gondom, olyannyira lepereg már rólam az ilyen, hogy néha magam is meglepődök.

Jajj de nem is fogok mindent napokra lebontani, mert az bizony elég monoton lenne. Tök ugyanaz a forgatókönyv mindig, számomra napi "kemény" 2-3 óra munkával. Miután anyuka hazaér, én teszem ki a lábam a házból és elmegyek futni. És nagyon nem esik jól, azért sem mert baromi meleg van és azért sem, mert oltári módon dombos minden, a második körnél már minden bajom van hehe. Ennyit a fittségemről. Sosem szerettem nyáron futni, de nekem ez annyira hozzátartozik már a mindennapjaimhoz, mint a fürdés vagy a fogmosás.
Család rendes és aranyos, csajjal is egész jól kijövök most a héten. Anyuka továbbra is mindent megköszön, mindenre normálisan megkér és parázs vita nem sok, de annyi sincs köztünk. Eléldegélünk most így egymás mellett.

Most pedig csatolnék inkább pár képet, majd videót. Nagy kedvem most nincs az íráshoz, napi tíz emailek mellett már kezd fogyni a türelmem, próbálok eleget tenni minden kérdésnek és kérésnek, de nagyon nehéz. Van olyan, hogy az estéim nagy része csak válaszolgatással megy el.

Heti menü (szeretem ha néha gondolnak rám is):

                                                          citromlében sült lazac és saláta

                                                                      egy kis esti nasi

                                                           az egyszerűség kedvéért...

                                          ...aztán eszembe jutott, hogy "úristen, hol a ketchup?"

Éppen fényképezőgép vásárlás kellős közepén álltam, talán már hónapok óta ki volt nézve a kis aranyos-takaros Canon gép, mindenki arra esküdött hogy szuper. Elhittem, mivel összehasonlítottam több másik géppel is, teljesen rá voltam már pörögve a témára. Szegény régi kis Samsungom olyan szinten "haldoklik" már, hogy gyorsan lépnem kellett. Eredetileg a nyugati túrám előtt terveztem venni, de mivel az is már csak 2 hónap, így nem láttam sok értelmét várni - teljesen mindegy mikor adom ki rá a pénzt. Samsungot soha többet nem veszek, csalódtam. Az első hónapban vettem még a németeknél - valamivel ugye kattogtatnom kellett az Oktoberfesten hehe -, de már tavaly nyáron is gondjai voltak szegénynek. Igaz hogy elég sok helyet megjárt, "fetrengett" itt-ott a homokban, ejtettem le pocsolyás utca kellős közepén, hú ha ez a kis gép mesélni tudna...de kiszolgált. És életem legszebb pillanatait meg is örökítette. Viszont most leváltottam, erre a masinára:

Egy gyönyörűség. Még mielőtt egy kattintással megvettem volna a Canont, utoljára meg akartam bizonyosodni mindenről és kikértem egy kedves Olvasóm véleményét, akiről tudtam hogy szakértő a témában és olyan fényképőrült mint én. Neki azért sok tapasztalata van már no és persze egy sokkal komolyabb gépe, de nekem csak "turistagépre" van szükségem. Az ő ajánlására körülnéztem a Panasonic gépek között is és mindenhol jobbak voltak a paraméterek és a vélemények, mint a Canonról. Mindössze 20 dollárral volt drágább az eredetileg kinézettnél, szóval öt perc alatt eldöntöttem, hogy lemondok a Canonról és jöjjön az a Panasonic. Ma megkaptam, bontottam és mostanáig sem tudom levenni róla a szemem. Csodaszép és a képek minősége is ezerszer jobb, mint a régi gépemnél. Még egyszer nagyon szépen köszönöm a segítséget az illetőnek! :)

No és hogy megkoronázzam eme "csodás" bejegyzést, jöjjön két új videó:

A Bahamákról:

                     
                                          Bahama-szigetek from Vivien Koncz on Vimeo.

                                                                  Key West-ről:

                     
                                                Key West from Vivien Koncz on Vimeo.

Többivel is egész szépen haladok, csak szépen mindent sorjában majd. Többen írtátok, hogy a new york-os videóra majd nagyon kíváncsiak lesztek. Sajnos azzal novemberig egészen biztosan nem tudok majd szolgálni, mivel New Yorkba még megyek párszor és lesznek képek is. Maximum azt csinálom majd (mivel rengeteg képem van), hogy három havi termést szerkesztek össze videónak.

További szép hetet - nekem most elég gyorsan telik és jól érzem magam a bőrömben. Megyek is futni. Puszi!

Magyar kollegina a környéken

Mivel nem voltam éppen a helyzet magaslatán képkészítés-ügyileg a hétvégén, ezért most két kedves Olvasótól kapott meglepetéssel nyitok, amelyek a szombati napon lapultak a postaládában:

                                                    Dominikától Angliából a Stongenhetől

                                     Anitától egyenesen Magyarországról, drága fővárosunkból

                                                      Millió köszönet mindkettőtöknek!

Hát nem egészen úgy volt az a péntek, ahogyan én azt megálmodtam. Fél 6-kor anyuka üzenete keltett (engem ez akkor már egy cseppet sem érdekelt), de 8-ig mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül vissza is aludtam. Utána aztán rámjött a takaríthatnék, pakolászhatnék. Mosás ezerrel, huzatolás, szelektálás a szobámban, aztán megint mosás. Közben gyerek tergetése, etetése majd itatása. Dél körül (már utazótáskákkal felszerelve - éljen!) elvittem ismét az egykori lovasoktatóhoz, az oroszhoz. Akinek akkor csak az édesanyja volt otthon és szegényem kézzel-lábbal próbálta tudomásunkra hozni, hogy nem beszél angolul, de itt a fejfedő és mehetünk isten hírével. Ilyenkor úgy, de úgy megcsillogtatnám gyér orosz tudásom (?) - azt a pár szót, amit szerintem mindenki ismer -, aztán általában azonnal inamba is száll bátorságom. Pedig olyan aranyos volt a néni, és olyan jó volt hallgatni az akecentusát (ami ugye nekem sem idegen annyira, elvégre kelet-európai vagyok). Megcéloztuk a legközelebbi Starbucksot és egy órán keresztül kellett várnunk Grace apjára. Soha nem találkoztam még a pasassal, hangját néha telefonon keresztül hallottam, a házban értelemszerűen nincsenek kitapétázva a falak a képeivel és anyuka sem szokott arról áradozni, hogy mennyire jól néz ki. Ülünk nagyban a Starbucksban, Grace eléggé normálisan elemében volt, még kellemesen el is vihorásztunk, amikor felkiáltott, hogy "megjöttek". Álljon meg a nászmenet, először is mi ez a többes szám? Ja, hogy pótanyukát is felpakolta. Rendben van, nem tudtam. Pótanyuka mint egy Barbie baba, hosszú, nyílegyenes, szőke haj, habos-zsabos rózsaszín felső és jó pár centis cipellő, lobogtatja hajkoronáját és teszi a szépet (még a nevemet is tudta azelőtt, hogy szóltam volna egy árva szót is). Őt követi apuka, nekem meg földbe gyökerezik a lábam. Apuka ugyanis egy eléggé (!!!) jókiállású izompacsirta, de ezidáig még nem sikerült rájönnöm, hogy melyik színészre hasonlít. Mert bizony valakire nagyon, szemem ugyan nekem is van, két perc alatt megállapítottam, hogy az ő korában nem egy eldobandó darab. Kezet ráztunk - el sem akarta engedni a mancsom -, majd kérdezte hogy meddig boldogítom még az ex-feleségét és a drága lánykáját (persze ezt nem így, ilyen formában) - feleltem, hogy még úgy október elejéig teljesítek szolgálatot, aztán nálam "arrivederci" van. Sajnálkozott nagyban, de hát nincs mit tenni. Grace cuccait átpakoltuk az ő kocsijába, majd pát intettem és hazaszáguldottam. Egész út alatt nem hittem el a látottakat, ha még nem mondtam volna - full pozitív benyomásom volt róluk. Persze, elsőre ne ítéljen az ember, még akkor sem ha az az "ítélet" ennyire pozitív.
Hazafele beugrottam még a postára, megtankoltam a kocsit. Itthon aztán fürdés, hajmosás, gyors skype drága jó családdal, aztán jelzett Evelin (az új magyar au pair), hogy nagyon unatkozik és nem találkozhatnánk e előbb. Hát naná hogy de. Gyorsan leküldtem valami ebéd-féleséget (brazil hot-dogot)...

...majd elszáguldottam felvenni az újonnan érkező magyar "delegációt". Takaros kis Lila Akác közben lakik, kacsalábon forgó palotákkal a környéken, ahonnan minimum egy órát kell gyalogolni, hogy emberi környezetbe érjen az ember. De nekem abszolút tetszik. Első körben elhoztam hozzánk, megmutogattam és elmagyaráztam neki pár dolgot, állatok körüli teendőket elintéztem, majd fél 8 körül megindultunk, hogy felvegyük Adrijanat. Érdekes és furcsa volt most abban a szerepben lenni, hogy mindent én tudok (?) és magyarázok az újonnan érkezőnek, hogy képben vagyok ki kicsoda, mi micsoda és mi hogyan működik. Pedig úristen...olyan mintha én is csak most jöttem volna, néha még úgy érzem, mintha én is új lennék és totálisan nem tudnék semmit sem. 

A BBQ au pair találkozónkra a tanácsadó házában - na jó, igazából mesekasélyában - került sor. Természetesen egy másik körzettel összevonva, hogy még csak véletlenül se tudjuk kitalálni, hogy ki tartozik közénk és ki a másik csoporthoz. Megmondom őszintén, nem sokan hitték el amikor elmondtam, hogy január óta vagyok itt, mivel a találkozókon nem túl szorgosan vettem részt és inkább igyekeztem a régi körzetemben lévőkkel jóban lenni, körülbelül azt sem tudom ki és mi fán terem nálunk. Annyit tudok, hogy vannak a németek meg a brazilok...meg egy-ketten rajtuk kívül még. A tanácsdó nagyon kis aranyos meg kedves volt, a férje meg oltári szimpatikus. Kicsit olyan nagypapás. A ház nekem - hogy is mondjam "too much", azaz túl sok -, talpalatnyi hely nem volt. Mindenhol székek, fotelek, fényképek, karácsonyi díszek, tipikusan hatalmas amerikai konyha, teraszon már sül a pecsenye (bár az sült volna!). Sikerült 20 perccel előbb érkeznünk, beszélgettünk kicsit a tanácsadóval, majd megtámadtuk az üdítőket (hol a sör és hol a bor? egyáltalán hol a welcome drink?). Volt Sprite, Cola és víz. Minden mennyiségben, őrületesen sok, borzasztóan sok. Közben érkezett a többi lány is - németek szépen sorban, olyan szőkén-németesen, baromira németül duruzsolva. Jött egy szédült olasz lány (nem is találkoztam itt még olasz au pairrel sehol sem), egyből letámadott minket, hogy "how much time are you here?" - szegényemnek még nem túl jó az angolja, de én imádom az ilyen embereket, nem tehetek róla. Kis bohókás, olyan nagyon olasz volt. Próbált barátokat szerezni, odament mindenkihez bemutatkozni, egy hónapja érkezett egyébként, Milánóból. Majd arra a kérdésére, hogy "melyik a tanácsadó?", már nem bírtuk ki és majd' megszakadtunk a röhögéstől. Ezen a hangulaton dobott még az, hogy a teraszra kivezető ajtón láthatatlan szúnyogháló volt és az egyik német lány azonmód belesétált, majd vissza is pattant arról. Ott volt végem. No mindegy, ami minket illet - elvoltunk. Nézelődtünk és próbáltuk találgatni, vajon ki van a mi körzetünkbe és ki nem német vagy éppen brazil. Nehéz dolgunk nem volt. Evelinnel érkezett egy ukrán és egy német lány, ők nagyon jó fejek és aranyosak. Az asztalok roskadásig voltak ételekkel - amerikai hot-dog és hamburger, tésztasaláta, valamilyen leves, mexikói chips valamilyen csípős szósszal (ezt imádjuk). A hot-dog, hamburger és tésztasaláta nem igazán nyerte el tetszésünket - csak körbenéztem a lányokon, de ábrázatukról minden leolvasható volt. Mivel éhesek voltunk, mindent megettünk. A "legnagyobb" gondom az volt, hogy végre normális virslit ehetek, de az édes kifli miatt még az is élvezhetetlen haha. Jöttek a desszertek, cookie minden mennyiségben, mini muffinok, ilyen süti meg olyan süti. Mi akkor már a kipukkadás határán voltunk, pedig alig ettünk valamit. Közben ment az ismerkedés (én is mintha totál új lettem volna), telefonszámcserék, meg "jéé, te facebookon ismerősöm vagy, végre találkozunk személyesen is, ez hihetetlen!" - mert ilyenből is van ám sok. Voltak fura arcok...vagy megint azt kell mondjam, talán mi vagyunk furák. Ki tudja. Ami engem illet, már annyira nem törtem magam az új ismeretségek kötésén, szűk három hónapom van és bőven elvagyok azokkal akikkel elvagyok. Nem akarom plusz búcsúzkodásokkal megnehezíteni majd a dolgom. Evelinnek persze segítek ha tudok, de elég szépen feltalálta magát. Nagyon sok au pair megy most haza - augusztusban, szeptemberben főleg. Majd jön az utánpótlás és minden szuper lesz. Megbeszéltük amit meg kellett, ettünk, ittunk, mulattunk - fél 11 körül szedtük a sátorfánkat és elindultunk haza. Először Evelint, majd Adrijanat dobtam ki. Fél 1 körül ágyba zuhantam én is, azzal a tudattal, hogy nem hegedűs zenebonával nyitom meg a szombat reggelt és aludhatok ameddig csak kedvem tartja.

Szombaton reggel 5-kor megébredtem (ez már nagyon berögzült), de sikerült visszaaludnom 11-ig. Mint akit fejbevertek és legalább három napos bulisorozaton, vagy nem alváson van túl, törölgettem csipáimat még délután 1-kor is, amikor skype konferenciát nyomattam a tengerentúllal. Aztán rámjött a "semmi kedvem semmihez" életérzés, de írt Evelin, hogy marhára unatkozik megint, a család pedig egyedül hagyta, szóval nem lenne rossz, ha kitalálnánk valamit. Passzív semmittevést óhajtottam rendezni szombaton, de azt hiszem mély depressziókba estem volna ha itthon maradok, így hát tíz perc alatt összedobtam magam és elmentem hozzájuk.
Méretes kutyájuk majdnem megevett, kis kajla és mohó a blöki. Alig bírt magával, megszeppenni sem mertem, úgy menekültem le az alagsorba. Evelin nagyon szép helyre került, a családja kis szimpatikus (akkor még csak fotón láttam őket), az alagsori lakosztálya pedig sokkal jobban tetszik, mint az enyém. Haha, mindig az kell ami a másé - ugye ismerős ez?! Beszélgettünk, kimenekültünk a kutya elől a teraszra - hiába, valahogy nem sikerült kordában tartani -, majd megéheztünk és kifőztünk egy kis tortellini tésztát. Közben természetesen megjött a család - állandóan mosolygós apuka, aki azt sem tudja milyen nap van. Anyuka kis kedves, kenyérre kenhető típus, körülbelül egymagas velem, amikor elmondtam, hogy Chicagoban kezdtem pályafutásom, felcsillant a szeme (éppen múlt héten üzletelt arrafelé) és mondta, hogy mennyire imádja ő is. Három kölök jó arc nagyon - 6 és 12 éves szőkésbarna hajú fiúkák, 10 éves szőke lányka. Elevenek ahogy kell, futkosnak és sikítoznak ahogy kell - minden rendben. Evés után levonultunk az alagsorba, készítettünk egy tervet, hogy mit tudok megmutatni az újdonsült kolleginának a környéken. Így vettük utunkat először a Montgomery Mall felé, ahol még én sem voltam soha az életben, holott 20 percre található tőlem. Nem olyan nagy, mint a King of Prussia, de elég szépecske és végül is a fontosabb üzletek így is fellelhetőek. Evelin vásárolgatott keveset, nálam spórolás van. Vacsora gyanánt pedig ki-ki elmajszolt egy jól kinéző, szimpatikus pizzaszeletet, majd mekis fagyival "öblítettük" azt le.
Anyuka mindeközben elkezdett nekem sms-ezni, hogy éppen most olvassa az au pair esszém (időben végül is - mióta is vagyok náluk? január vége?) és kérdezi, hogy tényleg rendőr akartam e lenni? Meglepettségemben azt sem tudtam mit válaszoljak, a mall kellős közepén. Na meg ez most hogy jön ide, éppen ilyenkor. Annyira bírom azért, hogy ennyire "jól" tájékozódottak velem kapcsolatban. Ezek szerint mielőtt hozzájuk kerültem, ők el sem olvasták az anyagom...most meglepődjek? Mindenesetre válaszoltam, hogy igen, tényleg rendőr akartam lenni, de ilyen-olyan okok miatt nem sikerült, amit a mai napig sem bánok, mivel nem lenne belőlem jó rendőr. Valószínűleg nagyon unatkozhatott, mert jött a következő üzenet, hogy ugyan miért nem lenne belőlem jó rendőr? Mivel én nem unatkoztam éppen, sok kedvem nem volt vele vad üzenetváltásokba kezdeni, így leszereltem egy frappánsabb válasszal, azután már békén hagyott.
8 körül hazavittem Evelint, fél 9-kor már lőtték a pizsit. Akarom mondani filmmaratont tartottam.

Vasárnap 11 körül sikerült kikászálódni az ágyból, anyuka erőteljes porszívózós hadműveletei után. Itt Amerikában nem jártam még olyan házban, ahol ne nyikorgott volna a padló - egyszerűen mindent hallani, ami két emelettel feljebb zajlik azt is. Különösképpen nem zavart, akkor ugrottam fel az ágyon amikor leejtette a porszívót - gondolom én, mivel akkora robaj keletkezett, mintha mennydörgés lett volna odakint. Oké mondom, akkor ideje felkelni. Puszta három órán keresztül semmi egyebet nem csináltam, csak skypeoltam és beszélgettem az otthoniakkal (Később aztán megtudtam, hogy én ezzel semmi vagyok. Freja 8 órán, az ukrán lány pedig 5 órán keresztül beszélt a családjával aznap). Fél 3 körül összeszedtem magam és elindultam, hogy ismét felvegyem Evelint. Ezúttal a King of Prussiaba vittem (kedvenc mall), gyorsan ettünk egy snacket (akkor körülbelül egyikőnk sem evett egész nap semmit), majd átviharzottunk a mozihoz, ahol találkoztunk Frejaval és Marjoleinnel, mivel időpontunk volt 4.50-kor Magic Mike-kal. Jegyeket gyorsan megvettük, beültünk a terembe. Megmondom őszintén kicsit bennem volt a félsz, a heti denveri mozis lövöldözés miatt, majdnem a legutolsó sorba ültünk és én alapos terepszemlét tartottam, hogy milyen alakok vesznek minket körül. Szinte csak nőneműek voltak ugye, értelemszerűen. Anya azt mondta, ha ilyen lövöldözős eset előfordulna, akkor húzzuk ám le a fejünket hahaha...természetesen csak viccelt. No mindegy, ez a denveri eset megérintett amúgy. Hihetetlen mennyire veszélyes országban élek, nem?! :)
A film ugye, Magic Mike névre hallgat. Annyit róla, hogy szerintem minden nőnemű embernek kötelező megnézni. Tudom persze, vannak olyanok akiket nem igazán hatnak meg az izmos férfitestek, sem a "táncosfiúk", de ez azért több annál. A látvány sem volt elenyésző, naná hogy nem. De én személy szerint halálra is röhögtem magam - tetszett na. A filmnek 7 körül lett vége, nekünk már foglalásunk volt az egyik közeli japán étteremben, amely a Kabuki névre hallgat. Ott találkoztunk Oksanaval (ukrán, régi körzetemből) és Kathlennel (német, ő volt az előző au pair az előző host családomnál, ez volt a második alkalom, hogy találkoztam vele és még mindig nagyon szimpatikus). A hely engem nagyon megfogott, hangulatos és olyan nagyon japán volt. Mindenki kikérte a kis eledelt, volt leveske, majd a sushi rollok. Csevegtünk, csipegettünk, nevetgéltünk - szuper volt minden.

                                                                Kathleen, Freja és én

                                                              Evelin, Marjolein és Oksana

Ja igen, Kathleen története némileg érdekes - legalábbis szerintem. Amikor végzett a középsulival Németországban, akkor kijött au pairkedni és két évet húzott le egy öt gyerekes családnál, Chicago mellett. Majd hazament, és rá pár évre tavaly augusztusban ismét kijött és került az én előző host családomhoz, majd rematch után egy másikhoz. A chicago melletti családdal eszméletlen jó kapcsolata van máig is, télen meg is látogatta őket. Augusztusban megy haza, majd jön vissza, nem is máshova, mint Chicago mellé és azt hiszem feleségül megy valakihez. Igen, az ilyen sztorik sem ritkák. 
Desszert gyanánt megcéloztuk az egyik közeli fagyis helyet és megkoronáztuk a mennyei vacsorát. Vasárnaphoz képest szokatlanul későn, negyed 11 körül értem haza, de nagyon szuperül éreztem magam. Mint látjátok, abból hogy egész hétvégés relaxációt rendezek, nem sok minden lett, de nem is bánom. 


Hétfőtől megkezdem sulimentes, két hetes "szenvedésem", csak lovardázunk és minden nap imádkozni fogok, hogy anyuka ugyanolyan maradjon, amilyen az elmúlt héten volt, ne szúrja a szemét az, hogy így alig lesz dolgom napközben. Mennék még Princetonba, de ez van. Ezt a két hetet már fél lábbal is kibírom, aztán végre az én második vakációs hetem is eljön - minden éltető erőmet ez adja most, abból táplálkozom.


Pusszantás!

3 napos "weekend-off" előtt

Körmönfont bejegyzés következik, körülbelül semmiféle érdekességgel nem tudok szolgálni, helyzetjelenteni viszont mindenképpen szeretnék. Valószínűleg ma estétől megkezdődik nyugalmam, mivel holnap délelőtt Gracet elviszi az apja a fővárosba és majd csak vasárnap késő délután hozza vissza. Anyuka holnap 24 órázik, ergó enyém a ház. Szombat reggeltől pedig édes kettesben tengetjük a napokat (mondjuk nem sokáig). Nagyobb hangvételű utat, nagy lélegzetvételű dolgokat abszolút nem tervezek és terveztem - egyszerűen alvásra van szükségem, meg egy halom elintéznivalóm van így is. Online kurzusokkal is elmaradtam most (jó, oké - csak a tegnapival) és végre lesz időm beszélgetni a barátaimmal, családommal is. Totális regenerálódás következik. Pénteken este van egy au pair meetingem, ahova az új magyar au pairrel, Evelinnel megyek (blogjának linkjét kitettem a jobb oldali sávba - Hi foreign country! névre hallgat), vasárnap pedig röpke találka van betervezve Frejaval és Adrijanaval. Meg azzal aki jön még. Ki tudja.

Most pedig csak írom ami éppen eszembe jut, ami a héten érdekesnek számított.
Vasárnapi üzenetváltások azt hiszem megtették hatásukat és azt hiszem már réges rég meg kellett volna tennem, hogy kicsit jobban "odalépjek", mivel anyuka körülbelül Pálfordulatot vett és kezesbárány módjára viselkedik. Beszélgetésre természetesen nem került sor - én vártam, de szerintem megijedt, hogy őket is itt akarom hagyni. Viszont hétfőn jött olyan sms, hogy hozzon e nekem vacsorára valamit (azt hittem rosszul látok!), meg olyan is, hogy nagyon szépen köszöni, hogy reggel kivittem a szemeteseket, majd délután be is húztam őket a garázsba. Soha nem köszön meg semmi, pláne meg nem kérdezi, hogy mit óhajtok enni. Szintén vasárnap óta vannak itthon normálisabb kaják is - újra van bagel és joghurt, de még kenyeret is találtam. Na és tej - szóval most boldogság van. Napközben mindenféle dolog miatt üzeneteket ír (csak úgy mint az elején) és mindent háromszor minimum megköszön. A fizetésem - kérdezés nélkül - kedden reggel ott hevert az asztalon és még a benzinpénz miatt sem kellett külön szólnom. Ezek miatt a dolgok miatt bátorkodtam megkérdezni, hogy nem tenne e két legeslegutolsó kivételt a kocsival kapcsolatban ha húgom itt lesz, és soha többet nem kérek tőlük semmit sem. Egyelőre még nem érkezett válasz, de mivel ezt kedden napközben kérdeztem meg és még elutasítást sem kaptam, így azért picit már talán lehet örülni. Egyelőre értetlenül állok a dolgok előtt. Én ugyanúgy teszem az összes dolgom mint eddig, igazán jól esne a kis lelkemnek ha ez most tényleg így maradna még erre a szűk három hónapra és békességben, boldogságban eléldegélhetnénk egymás mellett.

Megmondom őszintén - pláne így, hogy közeledik az évem vége - nagyon hiányoznak már a barátaim, a családom, az otthoni kis megszokott dolgaim, a helyek, az ételek - egyszerűen minden. Igen, sosem voltam még egy huzamban ennyit távol otthonról. És igen, én vállaltam. És azt is tudom, hogy mások sokkal több időt is távol töltenek hazamenetel nélkül, de jó lesz hazatérni. Oly' sokszor lejátszom már fejben az egészet - hogy el kell itt köszönnöm mindenkitől, hogy elmegyek a nyugati partra nyaralni, hogy visszajövök, de már csak a bőröndömért, hogy "utoljára" megyek fel New Yorkba, hogy egyedül fogok kimenni a reptérre anélkül, hogy bárki is kikísérne, majd több mint egy év után hazatérek és mennyire szuper lesz minden...Hihetetlenül sokszor lezongoráztam már magamban ezt az egészet. Említettem már, hogy írok baromi hosszú összefoglaló bejegyzést majd a végén (hú, hát aki a német blogom olvasta, az talán el tudja képzelni, hogy ha ott olyan hosszú zárót írtam, akkor itt majd milyet fogok), de nem szeretnék a dolgok elébe menni. Rettenetesen furcsa már, amikor mondjuk Mariann, Évi vagy Vivi elmondják, hogy mennyire fogok nekik hiányozni és mennyire más lesz itt nélkülem minden - de hiszen nem is egy államban vagyunk és borzasztóan messze is egymástól. Mindhármójukkal egyszer találkoztam egész életemben és annyira a szívemhez nőttek, hogy az elképesztő.

Hiányzik a Balaton is. Látom, hogy mindenki ott sütteti magát, ott bulizik, strandol. Szinte eddig el sem telt olyan év, hogy ne mentünk volna le. Mióta "nagynak számítok" lejárunk a barátnőimmel minden nyáron pár napra, egy ismerősünk nyaralójába, Balatonfüredre. Aztán onnan általában megvannak a siófoki körök is (Siófok számomra mindig is a "magyar Miami" lesz:). Nagyon furcsa és rossz, hogy idén nem mehetünk és nem fogom látni az imádott tavam, az imádott városom. Nem őrülünk meg, nem lesznek meg a balatoni sztorik sem. Az sem titok, hogy nekem Magyarországon Balatonfüred a kedvenc városom. Hát ezt most kihagyjuk. Egyrészt a szívem szakad meg, másrészt pedig oda még tudok menni minden évben, most máshol élvezem az életet.
Kitti barátnőmtől (ő is au pair volt Németországban) loptam egy képet, majdnem elsírtam magam amikor megláttam (persze csak örömömben):

                                                                       gyönyörűséges!

Többi au pair és itt élő hogy van azzal, hogy itt "nincsenek" csillagok? Oké, elhiszem hogy vannak mivel mindenhol vannak, de én itt csillagos égboltot még nem láttam. De bármire megesküszöm, hogy így van. Vagy lehet, hogy csak éppen ebben az államban, Pennsylvania-ban nem (mert ugye itt államonként akkora különbségek vannak hehe). Azt sem mondom, hogy minden nap kiülök bámulni az eget, de eddig amikor éjszaka kint tartózkodtam, mindig kémleltem és sehol egy árva csillag. Göncölszekér sem, tejút sem - semmi. Kíváncsi vagyok mások tapasztalataira, de ezt most halál komolyan mondom. Még Vivivel is ezen viccelődtünk a hétvégén, és mondom itt a blogban ezt még sohasem említettem. Hova tűntek itt a csillagok? Csak azt ne mondjátok, hogy az összes Los Angelesben 'hever'...!

A másik dolog amivel még így vagyok, azok az illatok. Bármilyen illat vagy szag (elnézést a kifejezésért). Itt nem pacsulizzák magukat az emberek, a tusfürdőmet szinte nem érzem magamon, nem áramlik ki az étel illata egy-egy ház ablakán sem és nincs "temető illat" ha elhaladok egy temető mellett. Lehet, hogy erre kicsit érzékenyebb vagyok, mivel falun nőttem fel - ott azért van mindenféle, azt meg kell mondjam. De itt ez nekem nagyon furcsa. Az ételekről ne is beszéljünk, hogy a zöldségeknek és a gyümölcsöknek semmi illata (az ízét nem is firtatnám most). Ágicának éppen mondtam, hogy ha hazaérek nem fog érdekelni az sem, hogy október vége lesz, lelegelem a kertet.
Néha úgy érzem, mintha tényleg egy amerikai filmben lennék és játszanám a szerepem egy egész éven át. Ezt is megmagyarázom majd a legeslegvégén, hogy miért éreztem és érzek így sokszor. Mintha minden csak díszlet lenne, minden és mindenki "tökéletes", nincsenek gondok meg bajok, olyan mintha mű lenne minden (...) Ez most még nektek, Olvasóknak biztos furcsán hat, de még nincs itt az ideje, hogy jobban kifejtsem. Csak most eszembe jutott a csillagokról és illatokról. (Lehet kezdek megzakkanni...)

Ja igen. Őrületes boldogság van, kedden este lefoglaltuk Vivivel az utolsó két repülőjegyet is - az egyiket Las Vegasból San Franciscoba, a másik pedig San Franciscoból Philadelphiába. Ezennel utazási hacacéré letudva, már "csak" a vegasi szállás és a költőpénz gyűjtögetés van hátra. Talán utóbbi a legnehezebb, de tudatosan élünk, abból nincs hiba. Oltári nehéz még mindig, de tartjuk magunkat és már most tudjuk, hogy minden áldott megtartott cent megéri majd. Azért már sokkal nyugodtabb vagyok, hogy a repülőjegyek le vannak foglalva. Valószínűleg történelmi pillanat ez és talán soha az életben még egy ilyen eset nem lesz, hogy az emailjeim között négy, azaz NÉGY darab repülőjegyről szóló visszaigazoló ficegjen. Ó szent istenke - közeledik a dátum (na jó, igazából közeledhetne jobban is)!

Szerdán lovarda után fel kellett vennünk Grace barátnőjét (mostantól A.). Mondjuk szinte ő az egyetlen barátnője, mindig ő alszik itt nálunk (és még mindig nem értem, hogy az én gyermekem miért nem mehet hozzá, csak egyszer, egyetlenegyszer). Hazahoztam őket, majd kérésükre sajtos makarónit rittyentettem - oltári "nehéz" ám a dobozos cuccot hangyabokányi idő alatt összedobni. Ez volt olyan 4 óra körül. Akkor 4 óra 10 perckor szól nekem Grace, hogy menjünk el a boltba, mert kell pár hozzávaló a vacsorához, ami brazil hot-dog lesz. A virslit és kis kifliket én előzetesen láttam már a hűtőben, de nem gondoltam hogy más is kellhet. Bedobtam a gyerekeket a kocsiba, megfékeltünk még pár hozzávalóért az egyik sztórban, majd itthon neki is láttunk (láttak) a vacsora elkészítésének. Nem igazán preferálom, ha a csaj odaáll pörögni-forogni a konyhába, mivel utána minimum 1 óra mire összetakarítok. Arról nem beszélve, hogy csapkodja a haját az ételek felett, a kutya és a macska ölbevétele után pedig eszébe sincs kezet mosni. Étvágyam sem lett úgy különösképpen, sem a híres brazil hot-dog nem nyerte el tetszésem - nem értem milyen szokás az, hogy a virslit mikróban megmelegítik két percig, az úgy az életben nem fog megfőni. Persze nekem sem engedte hogy megfőzzem, mert hogy olyan nincs. Nekem meg egy 13 éves ne dirigáljon, hogy mit hogy főzök. Egyébként a macskákkal, kutyával az életben nem fogok megbarátkozni és nem is tettem eddig sem. Megmondom őszintén, hatalmas megváltás lesz, amikor majd otthon a full tiszta konyhában ahhoz nyúlok amihez akarok, azt veszek le a szekrényből amit akarok és oda teszem a hozzávalókat ahova akarom, mivel előtte nem kell majd lemeóznom, hogy nem csupa macskaszőr e minden. Az még haggyám, hogy macskaszőr, de amikor anyuka vagy a leányzó méteres hajszálai úsznak a mosogatóban, akkor azért úgy gondol (érez) valamit az ember. Rend van - mert nem mondom, hogy kosz van, éltem már rosszabb körülmények között is -, de tény hogy két macska és egy kutya mellett a szőrhullajtás elkerülhetetlen és mindenhol ott van. Vécéülőkén, fürdőszobám szekrényén (hú, azt is de mennyire nem szeretem), mosogatóban, hűtőben, tejes flakonon, mosogatógépben és mindenhol. Nem vagyok egy hős meg egy akárki, hogy ezekkel  együtt élek - tudom én ezt jól. És direkt nem is szoktam írni erről, mivel ez már tök elenyésző probléma és bele is törődtem. Soha nem tudnék állatokkal együtt élni, ezek után pedig pláne nem is fogok. Szeretem őket - és megint elnézést minden macskakedvelőtől -, de kint van a helyük. Vagy legalábbis nem a konyhában. És nem, nálam nincs az hogy oké rajta van a kenyeremen egy macskaszőr, majd kiveszem a számból ha éppen megérzem - én ilyen vagyok, ezt számomra képtelenség megszokni. Higgyétek el hatalmas akaraterőm kell ehhez, hogy ezt "megszoktam" és együtt tudok velük így élni.
Jajj az tetszett - egyszer csak megkérdezte A. (mivel ő mindig beszél hozzám és kérdezget is, ja és a legfontosabb, hogy megköszön mindent és megkérdezi segíthet e elpakolni...érdekes), hogy szeretem e az eső illatát. Mármint azt az állapotot, amikor eső előtt vagyunk, tudjuk hogy valami készülődik és van az a jellegzetes illat. Na erre én mondom hogy nem szeretem. Erre Grace: "Vivien semmit sem szeret..."
Vágtam egyfajta pofit, majd hozzátettem, hogy "szerintem az égvilágon semmit nem tudsz rólam, hogy mit szeretek és mit nem!" - hál istennek vitába szállnom nem kellett, ugyanis erre elhallgatott. Egyébként meg tényleg rájöttem, hogy igen is vissza kell szólnom (a gyereknek meg pláne), hát na ne ám már, hogy a nyúl vigye a puskát!...

Ó igen. Szerda este megkaptam az utasítást, hogy csütörtök reggel fél 8-ra vigyem el a kutyát a "kozmetikába". Gondolom korábbi időpont már nem volt, pedig állíttom akkor korábban kellett volna vinnem...Ja, de a lányokat ne keltsem ám fel, had aludjanak szegények, nyugodtan itthon hagyhatom őket egyedül. Jé, ilyenkor szabad? Hát de érdekes. Semmi probléma nincs egyébként ezzel a kutyát kozmetikába cipeléssel (ha csak annyi, hogy nem a kutya au pairje vagyok, az rendben hogy a gyerekek miatt keljek fel korán, de mindegy is). Megcsinálok tényleg mindent szívesen és érzem, remélem hogy talán ezt anyuka is látja, hogy ott segítek neki tényleg ahol tudok. Köszönömöt és elismerést igaz nem sokszor kapok érte, de őszinte leszek - nincs is rá szükségem. Elvégre ez is csak egy munka. Csak néha, nagyon néha tényleg észrevehetné, hogy sok dolog van, amit megcsinálok, holott a kisujjam sem kellene érte mozdítanom. És nem azért csinálom meg, hogy vörös szőnyeget göngyölítsem elém vagy esdekeljen és fizetést emeljen, hanem mert ilyen vagyok. Nem mondtam, hogy nem voltam kicsit ideges, amikor mondták, hogy fél 8-ra vigyem el a kutyát a "helyére", de ilyen esetekben nem nagyon van mit tenni.
No igen, nem mondtam még...csütörtökön nem ment suliba Grace, anyuka önkényesen úgy döntött, hogy nem kell. Úgyis túl okos itt mindenki, túl sok a sulis nap is, túl kevés a szünet.
Ennek eredménye lett az, hogy szerdán reggel 6-kor ugye szolgálatba álltam és csütörtökön este fél 6-kor láttam anyukát először, majd kaptam a parancsot, hogy mostantól off vagyok. Lényegében ezzel sincs semmi gond - el tudjátok képzelni gondolom, hogy mennyit kellett dolgoznom. Csak itt kell lenni és ugye "ha füttyentenek" a gyerekek, akkor ugrani kell. Csütörtök reggel felkeltem és elvittem a kutyát a kozmetikába, majd hazaértem és fél 1-ig tartó semmittevés vette kezdetét, mivel a lányok addig fel sem keltek. Már háromszor körbeporszívóztam a lakást - gondoltam rá, hogy fel kellene párszor trappolnom a lépcsőn, játszani a fényekkel és hangosan megjegyezni, hogy "na de még mindig alszanak" (csak úgy, ahogy Grace tette vasárnap reggel), de semmi esetre sem akartam magam alatt vágni a fát - addig jó amíg alszanak. Egyébként sosem fordult még elő az sem, hogy anyuka egy 24 órás műszak után ne jöjjön haza mondjuk reggel 8-kor...Furcsa volt. Kaptam az utasításokat napközben, délután el kellett vinnem a lányokat fagyizni, aztán felvenni a kutyát, aztán elmenni az egykori lovasoktatóhoz és elhozni Grace lovas cuccait. Elvoltunk végülis. A. egyébként nagyon rendes és ha Grace-szel van egy parázs vitám, akkor egyből mellém áll (mondjuk hozzá kell tennem, hogy őt is le bírja teremteni a drága gyermekem). Szóval bírom a másik csajt - segítőkész, megköszön mindent és mindenre normálisan meg bír kérni. Úgy látszik azért erre is vannak normális gyerekek, örülök neki. Idegrohamot is csak egyszer kaptam a csütörtöki nap folyamán, amikor nem találtuk meg első körben a lovasoktató házát, mivel Grace rossz címet adott meg. Majd megpróbáltam követni gps barátunkat és nem abba az irányba mentem, amerre a kisasszony utasított, aztán hozzám intézett egy olyan felkiáltást, hogy "Ohh come on Vivien, do not be dumm!" (Ohh Vivien, ne légy buta/hülye). No ha másra nem is, ezekre alaposan felemelem a hangom, minekután meg sem pisszent egyik sem. Engem egy 13 éves ne oktasson így, mintha ő lenne a főnök. Különben meg lehet mindent normálisan is mondani, nem kell egyből ugrálnia, mintha ő tudna mindent egyes egyedül. Majd elvittem őket 5-re a fodrászhoz (ott már kezdtem fáradni azért), anyuka megjelent 10 percen belül és A. kitalálta, hogy neki semmi kedve Gracet megvárni két órás hajvágás alatt, hazajönne velem vagy vigyem haza. Anyuka azért kapcsolt és közölte vele, hogy ilyen választása nincs, mivel az au pair mostantól off, én pedig magyarosan távoztam, vissza sem néztem.

Közben elkészült Vivi bejegyzése is, itt megtekinthető. Érdemes elolvasni, mivel szerintem nagyon jól fogalmaz és sokkal aprólékosabb lett mint az enyém. Imádom ahogyan ír.

Én pedig nagy unalmamban összedobtam az első itteni, ráadásul Chicago-ról szóló videómat. Abszolút saját képekből, remélem élvezitek majd.


Chicago from Vivien Koncz on Vimeo.

Minden egyes helyről amit megjártam már, fog készülni egy videó. Nem tettem ezt másképp tavaly sem, hiszen sok kimaradt képet is felhasználok és szerintem abszolút hangulatosabb, ha megy alatta valami hozzá köthető zene, akármi. Egyetlenegy chicagos zenét nem ismertem, ezt is csak nagyon véletlen találtam még tavaly december körül, amikor az egyik orientációs pajtim kiposztolta a közösségi oldalon, egyből loptam is. Németül nem tudóknak/értőknek nem biztos, hogy sokat mondj majd a szöveg, de nekem a szívem melengeti, mert nagyon igaz (akár rám is) és szinte a szituációm is olyasmi volt, mint amiről a dal szól. A hideg futkos rajtam, amikor hallgatom és még mennek alatta a képek is. Rettenetesen hiányzik a szeles városom! Annyira más mint New York és mégis annyira nagyszerű. Ha elölről kezdeném au pair pályafutásom és most készülnék kijönni, akkor első helyek között lenne a bakancslistámon. Persze tudom, nekem így már könnyű, hogy jártam ott és tudom milyen...mivel amúgy meg nem túl népszerű úticél az au pairek körében - "messze" is van, másra is kell a pénz. Tudom milyen ez. Valószínűleg én sem jutottam volna el, ha nincs az első családom. De most tessék rám hallgatni, legalább ebben a dologban - ne hagyjátok ki Chicagot, mert egyszer nagyon fogjátok bánni.


Mára azt hiszem elég volt a "rizsából". Most megyek és megtámadom a Haribo állatkákat, talán még pár korty vörös is lecsusszan mellé. Aztán akkor kezdjük meg a három napos regenerálódást. Szép hétvégét mindenkinek!

Wilmington, West Chester, Philadelphia - Vivi látogatóban

Eljött a szombati nap is - reggel még kicsit dolgoztam, szokásos hegedű kör. Reggel 9-kor már otthon voltunk, iziben kitakarítottam a portám, porszívóztam, majd egészen délután 4-ig lazulgattam csak és az otthoniakkal beszéltem. Ja meg olasz és spanyol leckét csináltam. Gyorsan eltelt a nap, haptákba vágtam magam, megtankoltam a kocsit és elindultam Wilmingtonba Vivi elé. Mert azt ugye szabad, nem hagyom ott éjszakázni a járgányt, így semmi akadálya nem volt a dolognak (természetesen előzőleg egyeztettem anyukával is). A gps megbolondult egy csöppet, ugyanis jól bevitt a bozótba - akarom mondani Philadelphiába -, így ültem még plusz fél órát egy oltári dugóban, majd Phillyt elhagyva már egyenesen autópálya vezetett le Delaware-be, Wilmingtonig. Időben körülbelül annyi volt az út, mint Princeton. Este 6 körül már Delaware-ben voltam, fél órás keringés következett parkolóhely levadászása céljából. Szerintetek találtam? Hát naná hogy nem. Már majdnem beálltam egy missziós templom elkülönített, parkolós részébe, de fura fazonok suhintgattak és rúgkapáltak egy füves területen nem messze onnan, szóval gyorsan elvetettem az ötletet. Lementem a folyó partjára és találtam egy hangulatos kis éttermet, ahol természetesen nem enni és inni akartam, de legtöbbször ezt vetem be, ha képtelenség bárhol is leparkolni - keresek egy kajáldát és ott általában ingyen elálldogál a kocsim több órán keresztül is. Így tettem most is. Aztán visszasétálgattam a vasútállomásig, ahol még jó fél órát kellett várnom Vivire, busszal jött Rehoboth Beachről.

Érdekes hely ez a Wilmington, de legalább ott is voltam. Fura fazonok vannak és szinte mindenki leszólít, hogy szükségem van e fuvarra vagy éppen melyik vonattal megyek és hova (?). Volt sok hajléktalan is, meg voltak olyanok is, akik csak a folyóparton ültek mozdulatlanul és meredtek a távolba. Igyekeztem nem sok időt tölteni az utcán és utólag jobban belegondolva, talán jobb is, hogy tényleg nem kellett otthagynom a kocsim egy éjszakára haha. Fél 8 körül befutott Vivi busza, nagyon megörültünk egymásnak - hiszen álmunkban sem gondoltuk volna, hogy majd élőben először éppen Wilmington kellős közepén fogunk találkozni. Végig úgy cseverésztünk, mint akik már ezer éve ismerik egymást - mindig jó érzésem van azokkal kapcsolatban, akikkel már online is jól kijövök, később aztán élesben is. Lepakoltuk a cuccait a kocsimba, majd előzőleg kinézett étkezde fele vettük volna az irányt. Én akkor már reggel óta direkt nem ettem - na mondom gyúrjunk az estére akkor. Hát nem tudom milyen egy város ez, de vagy minden zárva volt vagy eladás alatt. Sehol egy árva lélek, ha 500 méterenként találtunk egy jobban kinéző helyet, azzal tuti hogy nem smakkolt valami. Már vettük volna a kocsi felé az irányt, hogy beüssem a gps-be a legközelebbi gyorsétterem (Meki?) címét, aztán utunkba akadt egy szimpatikus kis pizzás hely. Helyet foglaltunk szépen bent, majd jó sok beszélgetés mellett elfogyasztottuk az étket.

Igyekeztünk volna már a kocsihoz, lájtosabb buli volt betervezve West Chesterben, ahol a múltkor a mexikói étteremben voltunk, majd pár klubban, még Elisaval, Irantzuval és a többiekkel. Viszont mivel ugye a folyó partján parkoltam egy elég puccos étterem parkolójában, így először azt céloztuk meg és gyönyörűséges tüzijátékkal találtuk magunkat szemben. Mint az őrültek rohantunk a stégre és kattogtattuk a fényképezőgépeket, szenzációs volt, ahogyan a vízen visszatükröződött az egész. Ott hüledeztünk, hogy mekkora szerencsénk van még ezzel is. Képek - bár nem adják teljesen vissza az egészet - természetesen készültek:

West Chesterig körülbelül fél órás volt csak az út - ablak leteker, zene kicsit magasabb hangerőre az átlagosnál, aztán már loboghat is a haj. Szabadság és boldogság volt. West Chester (ezentúl WCH) hangulatos kis hely, Scott utasításai alapján pedig egyből megtaláltam azt a parkolóházat, amelyben legutóbb is álltunk, 5 dollár a parkolás egész éjszakára. Azt hiszem megéri. Első körben a már említett, Mas nevű mexikói hely felé vettük az irányt, majd egyből megcéloztuk a tetőt, ahol már a jómúltkor is kellemesen eliszogattunk, jól éreztük magunkat. Vivinek jött egy tequila, nekem a jól megérdemelt söröm, időközben kaptunk társaságot is három helyi srác személyében, majd elütöttünk odafent jó két órát. Tippelős játék után (mi ez a gyönyörű nyelv? honnan vagytok?) elárultuk, hogy Magyarországról jövünk, miután orosznak, németnek, majd lengyelnek hittek minket. Ezen már nem lepődök meg - majdnem mindig mindenki az oroszt mondja először. Tök érdekes. 
A mexikói "mulató" után még két további bárban/klubban tettük tiszteletünket, azok közül az egyik nem igazán nyerte el tetszésünket, ezért a Barnaby's nevű helyen horgonyoztunk le végül. Nekem még mindig nem jön be a hip-hop zene mint olyan, amire táncolni kell. Meg a többi, tipikus amerikai zene sem annyira (mert persze csak a saját zenéjüket játszák, értem ezt úgy, hogy semmi európai dj-től vagy előadótól lévő alkotás nem nagyon kerül terítékre). Vivi még ivott egy vodkanarancsot, én kénytelen voltam beérni a látvánnyal...Iszonyú tömeg volt, de ellötyögtünk végig és összességében nagyon jól éreztük magunkat. Leszólítgatások és sikertelen ismerkedési kísérletek sem maradhattak el, de mi valahogy felvettük a "ma távolságtartó és barátságtalan vagyok"-stílust haha...Volt sok latínó és mexikói, dél-amerikai is. Amikor nagyban elkezdtem harsogni az egyik szám szövegét, akkor az egyik pasi ódaszólt a spanjának, hogy "she speaks Spanish" hahaha, azért annyira (még) nem.
Ja, amit még nem mondtam...csizmában voltam. Ilyen kis bokáig érőben, de a sok magassarkúzás után most éppen ezt találtam kényelmesnek és hát Amerikában vagyunk, itt úgysem furcsa semmi. Eredmény - oké, nem vagyok normális, mert július kellős közepén, tikkasztó melegben csizmát rántok, de minimum hárman szóltak oda vagy jegyezték meg, hogy "tetszik a csizmád" - ó jee :)
Kettő előtt nem sokkal meguntuk a mókát - ha nem untuk volna meg is kénytelenek lettünk volna megunni, és hazaindultunk. Negyven perc volt az út, végig autópályán hozott, amelyen egy árva lélek nem sok, de annyi sem volt.

                                            Ugye otthon is van ilyen utca? Nem, ez Amerika :)

Őrületesen nagy öröm és meglepetés ért. Mint azt már említettem, Vivi mielőtt Amerikába jött, München mellett egy kis hegyi fogadó szerűségben dolgozott két hónapot és megismerkedett a még kint élő barátaimmal, együtt lógtak és buliztak. Az én drága barátnőim pedig úgy döntöttek, hogy küldenek nekem pár "hazai" terméket, szerintem nem is gondolva arra, hogy ezzel nekem majd mekkora örömet okoznak.

A gumicukrok sajnos lepény formáját öltötték és Vivivel vasárnap este úgy kellett széttépnünk, hogy fogyasztani tudjuk. A csoki mennyei (még nem ettem meg, de szinte már érzem az ízeket a számban), valamint kaptam egy hatalmas, igazi német pereces képeslapot, amit a kedvenc szombat esti helyünkön írtak meg (ó istenke, mennyire hiányzik nekem az a perec!), Vivi pedig hozzátett még mindehhez egy apró, kör alakú hűtőmágnest, amin München térképe van és egyben sörbontóként is funkcionál. Hát ezt jobban talán eltalálni sem tudta volna. Persze társult még apró, szívhez szóló üzenet és nem hittem a szemeimnek, meg a látottaknak. Hát tényleg nekem vannak a legnagyszerűbb barátaim az egész Földön! (tudom, sokan mondjátok még ezt, de nekem ezek a csekélységek rengeteget jelentenek, nem is beszélve arról, hogy a "német" barátaimmal fél meg egy évet töltöttem csak együtt, de elképesztő, hogy mennyire nem kopik meg a barátságunk!). 
És hogy mi az oka annak, hogy kicsit megviseltebb formában kaptam kézhez mindent? (mondjuk ez engem egy cseppet sem érdekel). A küldemény olyan április vége körül indult útnak, de még megjárta a mücheni Kultfabrik (negyven szórakozóhely egy helyen) ruhatárait, a Marienplatzot, utazott a drága jó S-bahnnal. Aztán Vivi hazavitte Magyarországra, ahol megjárta "Tolnát-Baranyát" is talán, Amerikába jutás előtt kikötött még Bécsben, átszelte az óceánt, megvetette "lábát" New Yorkban, aztán lekerült Rehoboth Beachre és végre nálam landolt pár hónapnyi utazgatás után, West Chesterben, a parkolóház második emeletén, ahol csak úgy téptem fel a csomagolópapírt a kocsi csomagtartójában. Ehh. Drága Barátnőim! Nagyon szépen köszönöm az összes finomságot és kedvességet, a lapot, a hűtőmágnest és a sorokat! Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rátok és hál istennek ilyen intenzíven tudjuk tartani a kapcsolatot is - novemberben Münchenben találkozunk!!!

Fél 4 körül sikerült ágyba kerülni vasárnap hajnalban, koránkelést annyira nem terveztünk.

Ami viselkedésformát Grace leművelt, azt viszont tanítani kellene. Mi ugye elaludtunk olyan délelőtt 11-ig, de a csaj olyan reggel 8 óta fél óránként letrappolt a lépcsőn, elkezdte csapkodni az alagsori ajtókat, diszkófényeset játszott a villanyokkal és némiképpen hangosabban állandóan megjegyezte, hogy "még mindig alszanak". Olyan ideges lettem az utolsó ilyen próbálkozásánál már olyan 11 előtt nem sokkal, hogy azt hittem kimegyek és be találok szólni neki (na jó, ez még a finomabb változat volt). Később aztán mikor felmentem a fürdőszobámba, hallottam hogy mondja anyukának, hogy "végre ébren vannak". Őszintén szólva nem vágom, hogy mit akart velünk, már akkor nagyon felpaprikázta magát, amikor megtudta, hogy jön Vivi, de a bemutatkozáson kívül sok minden más közük nem lett egymáshoz. Na mindegy, "jól" indult a vasárnap. Összekaptuk magunkat, majd megindultunk Philadelphia felé, először is a Net Cost Marketbe, ami nem más, mint az orosz (európai?) bolt. Útközben hergelt fel anyuka iszonyatosan, de erről már írtam az előző bejegyzésben és még valószínű a továbbiakban fogok is...Azt hiszem ez most elhanyagolható tényező.
Első utunk a Dunkin Donutsba vezetett, ha már Vivinél úgyis szakmába vágó a téma, akkor naná hogy ott fogyasztjuk el kis reggelinket is. Számomra totális újdonságokat kóstoltam meg, hála az égnek valaki ott volt mellettem aki jártas a szakmában és néha a pult másik felén is "álldogál", így tudja mi a jó.

                               hozzátartozik a történethez, hogy ez volt életem első Dunkinos fánkja!

Fenséges reggeli után átpenderültünk az imádott boltba és élveztük amíg lehet - úgy jó egy órán keresztül. Nem tudom...én már néha a látvánnyal is jól lakok és egyszerűen imádom, hogy olyan "kisboltos" feelingje van az egésznek, és nem "grocery store-os" - ahh mamma mia, mennyei az a hely...

                                   bár egy jó trappistáért néha ölnék, azt sajnos nem árulnak :D

                                                              az élet "nagy" kérdései...

                                                         kelet-európai csokik díszdobozban

                                              ezt most otthagytam, majd hugim felpakol úgyis

                                                végeredményem (Vivié jelentősen több volt)

No, elvoltunk a boltban. Boldogság volt - nevetségesen nézhetünk ki a sok orosz között, járkálva a sorokon és rácsodálkozva mindenre, mint egy kisgyerek vagy mint aki életében most lát először olyan eledeleket. Mi viszont egy cseppet sem zavartattuk magunkat - hú amikor megláttuk a túrórudikat, azt az extázist hehe... :D Egyébként "nevesincs" dolog volt, de nekünk éppen elég volt ennyi, hogy rá volt nyomatva apró betűkkel a papírra hogy "túródesszert" - már ment is a kosárba. Egyszerűen illata volt mindennek, szinte evés/kóstolás nélkül is éreztem az ízeket a számban, mennyország.

Végül aztán kocsival mentünk a városba - nem kaptam anyukától olyasmi utasításokat, hogy "ne merj bevezetni a városba" vagy hasonlók. Olyan fél órás volt az út (pedig az orosz bolt is Phillyben van):

A belvárosban természetesen újabb fél órás kacskaringózás következett, parkolóhely levadászása céljából. Őrület, hogy ebben az országban sehol nem lehet ingyen parkolni. Tizenöt dollárokat nem fogok kiszórni pár órás kocsimegőrzésért - megőrültek itt az emberek? A gyorséttermet (vagy bármiféle éttermet) mint olyat, felejtsd el! Mivel a belvárosban nincsen parkolójuk. Már végső elkeseredésemben azt sem tudtam mihez kezdjek, Vivi megpillantott egy parkolóházat, ahol 11 dollárért megőrizték a járgányt a nap hátralévő részére. Megnyugodtam, biztonságban volt minden és végre megkezdhettük a városnézést is.

Bököm a képeket, nem mindenhez lesz magyarázat:

                                                     Benjamin Franklin Highway - imádom!

                                                                       boathouses

                                                                             Rocky

                                                              Philadelphia Museum of Art

                                                ...mert azt hiszem mindkettőnk szíve csücske...

                                                                                :)

 fuss!

Végigsétáltunk a Benjaim Franklin (zászlós) Highway-en, Vivi megmártózott a szökőkútban a Logan Square-en, lőttünk kismillió képet, szétnéztünk egy kicsit a múzeumban is, megnéztük a Schuylkill folyót, lefényképezkedtünk "Rocky-val" és a láblenyomatával is, aztán ugyanazon az útvonalon visszasétáltunk a Love Parkhoz.

Emberünk ezt a képsorozatot cirka öt dollárért csinálta volna, ha nem Vivivel vagyok ott. Akkor az lett volna, hogy simán fizetek. Vivi viszont beintett, hogy két dollárnál többet nem adunk - szerencsére mindig kerül mellém egy jóval "erősebb" ember.

De amúgy meg tetszik, szerintem baromi jó lett.

                                                                      Philadelphia

                                                                             Rocky

                         amerikai méret - otthon ez azt hiszem a két littyós üdítőnek felelne meg :)

                               haha, Vivi egykor Subwayben is dolgozott, naná hogy megálltunk inni

                                                           üdv Phillyből - végre együtt!

Következett a Love Park, aztán a City Hall előtti mókás tér, ahol éppen kiválóan el lehet szórakozni a             talicskával, vasalóval, dominókkal, számokkal meg mindennel.

                                                                       valaki leparkolt...

                                                               én a dominón fetrengek

Az utolsó képet imádom. Vivi egyik ismerőse hívta fel rá a figyelmét, hogy ha a City Hall udvarának kellős közepére beállunk, akkor négy irányba is ellátunk a városban - és mennyire igaza volt. El nem tudom mondani hányszor álltam már ott középen és láttam filmben is innen jelenetet, és nem azt mondom hogy nem tűnt fel, csak egyszerűen nem tűnt ki ez az érdekesség, pedig szerintem fantasztikus. Vivi totális extázisba esett, hogy ott állunk Philadelphia kellős közepén és minden irányba majd hogy nem "egyszerre" látunk el és öregapó muzsikál mellettünk, ráadásul hegedűn, amit Vivi olyannyira imád. Olyan édes volt, egyem meg :)

City Hall után még lesétáltunk a Market Street-en egészen az Independece Hall-ig és a Liberty Bell-ig.

                                                         háttérben az Independence Hall

Ezután már nem volt már hátra, csak egy kellemes kis séta vissza a kocsihoz és a nap végén jól megérdemelt nyalánkság, a város legjobb frozen joghurtja.

                                                             annyira szuper ez a "falfirka"

                                                                         szavak nélkül!

Őrületes, fantasztikus és szenzációs nap volt - egyszerűen imádtam és imádtuk. Vivinek nagyon bejött Philadelphia, és mint annó Biusnál, nálam is ismét értelmet nyert a város. Amikor jön egy olyan barátom, akinek meg lehet mindent mutatni és még tetszik is neki, valamint ennyire szép pillanatokat élünk át együtt, akkor úgy sokkal jobban érzem magam én is. Azért szuper város Philly is, na!

Haha, minimum hárman-négyen tuti utánam szóltak (vagy előttem, amikor pl. vártunk a pirosnál), hogy "Tetszik a pólód!", vagy "Én is imádom Miamit!" - olyan jók az ilyenek, ezt viszont nagyon szeretem az itteni emberekben.

Kocsit felvettük, nyomás haza. Azt hittétek a joghurt volt a nap csúcspontja, mi?! :)

Este 8 körül értünk haza, Grace majdnem tárt karokkal várt már minket a bejárati ajtóban és ecsetelte, hogy elmentek bevásárolni anyukával és vettek nekünk reggelre tejet, bagelt - nyugodtan szolgáljuk majd ki magunkat. Azt hittem rosszul hallok, aztán mondtam Vivinek, hogy ha lehet akkor jöjjön minden hétvégén...

Ami minket illet, el is vonultunk szerény kis lakomba. Megnézegettük nagyban is a képeket, beszélgettünk még egy csomót, majd megbontottuk a Rehoboth Beachről idáig cipelt francia borocskát, na nehogy már kárba vesszen vagy akármi...

Ahogy barátosnőm fogalmazott: "Európa íze a szánkban" - szebben én sem tudtam volna ezt mondani, mennyei volt. Jó két pohárka után már így "trallaláztam" és kezdtem jobban vigyorogni is, így olyan éjfél körül jobbnak láttuk takarodót fújni, mielőtt másnap reggel még a szonda megfújásával indítanám valahol a napot.

A gumicukrot is eleszegettük, íme így nézett ki:

Pirisztikus hétvége és első találkozás Vivivel megvolt, szuperül éreztük magunkat. Hétfőn reggel Grace egy szó nélkül beült a kocsiba 6.50-kor, majd kitettük Vivit a vasútállomáson és elindultunk Princetonba. 

Nos hát ha előbb nem is, de október 13-án a philadelphiai reptéren mindenképpen találkozunk ismét, hogy együtt kezdjük meg szenzációs, nyaralgatós két hetünket a nyugati-parton - természetesen ott majd Évivel kiegészülve.

És ezek után végre Vivinél is elolvashatom majd a sztorit, kíváncsi vagyok ő hogy látta a dolgokat. Mindig erre vágytam, hogy olyan dolgot amit mással átéltem, én is olvashassam mint kívülálló. Miami után sajnos nem jött össze, Kanada után Katicánál sem igazán (nem gond ám, inkább csak köszönöm hogy rám hivatkoztál hehe), de most a másik Vivin a világ szeme! :)

Remélem élveztétek a beszámolót és a képeket, nagyon igyekeztem. 

Ölelések & puszik!