Talán az idei nyárból alig érzékeltem valamit. Végig dolgoztam - kivéve a hetet, amikor tesóm meglátogatott -, egyik utazásom sem esett erre az időszakra, kiemelkedő események sem történtek. És már iszonyatosan számoltam az időt egész nyár alatt, legszívesebben átugrottam volna az egészet úgy ahogy volt. Talán soha nem is vártam még ennyire az őszt - azt az évszakot, amit egyébként abszolút nem kedvelek. Nincs bennem rossz érzés amiatt, hogy haza kellett jönnöm, hogy vége lett ennek az egésznek, hogy ismét lezárult egy szakasz az életemben. Valamiért nem bánom. Nem érzem rosszul magam amiatt, hogy ott kellett hagyjam a családot, a helyeket, a dolgokat és az embereket, az életet amelyhez hozzászoktam. Nem úgy búcsúzom Amerikától, mint Németországtól, nem érzem azt, hogy egy szelet ott maradt volna belőlem...de ugye nincs is két egyforma dolog, mindent kicsit máshogy él meg az ember. Sokszor voltam szomorú, elkeseredett, türelmetlen, csüggedt, ideges, kiborult, feszült és néha boldogtalan is. Sokszor nem találtam a helyem. Összességében nézve az évet talán nem egy felhőtlenül boldog időszakot tudhatok magam mögött. Ha nem is tűnik úgy, de minden egyes dologért keményen megküzdöttem és megvívtam a saját kis harcaimat nem is egy alkalommal. Talán a többség mindig csak a gyönyörű képeket látta meg amelyeket egy-egy fantasztikus helyen készítettem, de el kell mondjam; minden éremnek két oldala van. Ha valaki feltenné a kérdést, hogy mi fog Amerikából hiányozni, annyit tudnék mondani, hogy a helyek. A városok, az utazás, az állandó tervezgetés és készenlét. Az állandó készenlét arra, hogy bármikor mehessek. Sajnos nem mondhatom, hogy a mindennapi életem - az élet, amit élnek és ahogy - hiányozni fog. A munkát untam már, semmi örömöm nem leltem benne. Nem fárasztó volt, csak unalmas. Nincsen bennem szomorúság, hogy ez elmúlt, nem hiszem hogy fogok én oda visszavágyni a turistáskodáson kívül...Én csak annyit mondok, hogy minden ember más - valaki foggal-körömmel küzd azért, hogy ott maradhasson, hogy legyen családja, élete legjobb évét/éveit tölti kint. De van a másik réteg és azt hiszem azt mondhatom, hogy az utóbbihoz tartozom.
Úgy indultam, hogy pozitív gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam - hiszen ha már egyszer voltam au pair, akkor hatalmas meglepetések nem érhetnek. Fontos volt, hogy most menjek, amíg még éppen benne vagyok a témában, amíg van kedvem hozzá és amíg nem köt még sehova senki és semmi. Sokszor jelentettem ki azt, hogy képes lennék azonnal felülni az első gépre és hazajönni végre - talán túl sokszor is. És bevallom, sokszor sírtam. Talán nem is volt olyan hét, amikor ne pityeregtem volna el magam - nem feltétlenül kellett rossz dolognak történnie, boldogságomban vagy örömömben is képes voltam elsírni magam (talán kicsit érzékenyebb lettem a kelleténél...ki tudja...). Szokták mondani, hogy minden egyes dolognak megvan a szükséges rossz oldala, a szükségesen rossz velejárója. Valamit valamiért ugyebár...Mégis és mindennek ellenére, semmit sem csinálnék másképp. Sokszor hagyta el a szám olyan kijelentés is, hogy 'miért kellett nekem ide jönnöm?' - valamiért én nagyon szerettem volna oda menni, és nem turistaként. Mert turistaként az ember mit csinál? Elmegy 1-2 hétre, utazgat és látja a legszebb helyeket, átéli a legszebb pillanatokat, azokkal az emberekkel akiket szeret és nem egyedül. Egy turistának ott minden szép és csodás, maga a kánaán. Sok új étel, "hawaii, dizsi és napszemüveg", minden szép és minden nagy, minden új és ez az "Újvilág". No az nekem nem amerikai élet lett volna - én akartam azt az életet élni, részese lenni, átvenni a mindennapi szokásokat és alkalmazkodni. Erre pedig au pairként vannak a legjobb lehetőségeim. Kicsit a küzdős típus vagyok. Ne adjanak már mindent olyan könnyedén.
Nem is merülnék itt most mélyebben a dolgokba - aki az elejétől kezdve olvas, az talán még emlékszik a történetemre. Nem azt mondom, hogy pokol amit átéltem, de egyetlen au pairnek sem kívánnám azt a kiszolgáltatott helyzetet, amelyben még Chicago mellett részem volt. Szörnyen éreztem magam a döntésképtelenség és a határozatlanság miatt - vajon mit lenne jó lépni? Maradjak vagy menjek? Kockáztassak vagy megszokjam és beletörődjek? Körülbelül pontosan rám vallott volna az a viselkedés, hogy ha maradtam volna és megalkudtam volna. Mivel a rematchet választottam, vállaltam hogy lehet haza kell jönnöm, de annál ami ott körülvett még az is elviselhetőbb lett volna. A tanácsadó tett az ügyemre magasról. És igen, füllentettem. Füllentettem azt illetően, hogy miért is akarok váltani...viszont máig sem bánom azt sem. Mindennek tetejében akkoriban kezdett el fájni a fogam is - egyszerűen álmomban sem gondoltam volna, hogy majd az első hónapom olyan lesz Amerikában, amilyen volt. Soha nem szabad előre ítélkezni, soha. Sem negatív, sem pozitív irányba. Éreztem én már az első napok után, hogy valami nem kóser azzal a családdal - nem volt részem túlzottan nagy kezdeti lelkesedésben sem. Aztán sorba jöttek a dolgok - fizessem a telefont, nem mindig használhattam a kocsit, anyuka kettőt sem szólt hozzám, kiderült hogy az előző au pair előbb hazament és még nekem is hazudott. Talán akkor jutottam elhatározásra a rematchet illetően, amikor a tanácsadóm először meglátogatott, nekem pedig leesett a tantusz, hogy a család előtte is igencsak teszi a szépet. Akkor betelt a pohár. Hiába mondták sokan, hogy bírjam ki és tegyek a dolgok ellen - nem hallgattam senkire, akkor tényleg csak magamra. Való igaz, hogy az itthoni kényelmes székből nagyon könnyű tanácsokat osztogatni - utólag is köszönöm szépen őket, de azt hiszem amíg valaki nem éli át mindazt amit ott én, olyan körülmények között, addig nekem beszélhet akárki akármit. Tudom, hogy vannak sokkal rosszabb családok és esetek is, de amíg megvan a lehetőségem arra, hogy továbblépjek és magam mögött hagyjam azt, ami nem tetszik addig élek is vele. Nem megalkudni mentem, nem azért hogy folyamatosan csak tűrjek. Sokszor kijelentettem viszont azt is - és a mai napig tartom magam ehhez, hogy ha az a család bent a városban, Chicagoban vagy a várostól 10-20 percre (és nem 1 órányi vonatozásra) lakott volna, akkor valószínűleg maradtam volna náluk. Heti négy szabadnapom volt, ha dolgoztam akkor is csak sofőrködtem. A 13 éves sráccal jól kijöttem - mit számított volna a kosz és anyuka viselkedése, ha a szabadnapjaimon Chicago utcáit járhattam volna. Igen, láthatjátok hogy néhány esetben ilyen sokat jelent a hely - bevallom én is.
Aztán vártam a megváltást és jött a második család, Philadelphia mellől. Sokszínű emberek, három gyerek, közülük a legkisebb 3 éves. Nagy reményekkel mentem és bizakodtam - bár az öt-hat éven aluli korosztályt legszívesebben messziről elkerültem volna, muszáj volt bevállalnom, mivel hazajönni semmiképpen sem akartam és nem tolongtak a családok sem. A végeredményt már mindenki tudja - azt a bő három hónapot is megszenvedtem kicsit, amit náluk töltöttem. Egyszerűen annyira nem passzoltunk egymáshoz, minden egyes reggel olyan kedvtelenül keltem, hogy az nem igaz. Tudtam, hogy nem vagyok boldog...mégis közbejött a fog-problémám, egyik rosszabb estémen pedig - egy életem, egy halálom alapon - lefoglaltam a repülőjegyeket és a szállást az első vakációs hetemre. Éreztem én már, hogy nem fogok annál a családnál sem megmaradni, mégsem nyilatkoztam és beszéltem róla senkinek. Újból váltani akartam, de csak azután, hogy Floridából visszatértünk volna - azt az utat semmiképpen nem akartam kockára tenni. Így mondhatni anyuka könnyített a dolgomon, de azt az estét nem kívánom senkinek, amikor közölte velem, hogy tovább kell állnom. Ott voltam a gyökérkezelt fogammal (amiben már az idáig sem kevés pénzem volt), a lefoglalt február végi vakációval és még egy rematchel, úgy hogy már egy mögöttem állt és egyszerűen semmi esélyét nem láttam, hogy sikerülhet másodszorra is és minden rendbe jöhet majd. Ezek után talált rám a legutolsó családom, egy egyedülálló anyuka és 13 éves lánya személyében.
Nem tekintek mérgesen, dühösen vagy rossz érzésekkel a legutolsó családomra sem. Sok mindent köszönhetek nekik, de mégis a ha azt a bizonyos mérleget nézem, akkor sajnos több bosszúságot okoztak. Érzelmeket, törődést vagy odafigyelést abszolút nem kaptam tőlük. Elvittek pár szép helyre, elvittek enni ide-oda és elengedtek Floridába is - ezekért a dolgokért nagyon hálás vagyok nekik. Sajnos ez éppen az a fajta család volt, akik nagyon nagy hangsúlyt fektetnek az anyagiakra és így utólag nézve, szerintem a mi kapcsolatunkat sokszor ez mérgezte meg. Nem szerettem meg őket és valószínűleg hiányozni sem fognak, ez a szomorú valóság. De nem leszek képmutató és tényleg köszönettel tartozom nekik sok mindenért. Talán szívtelen vagyok, de semmiféle rossz érzés nincs bennem amiatt, hogy ott hagyom őket, tőlük én az égvilágon nem kaptam semmit - és itt most nem a pénzbeli dolgokra gondolok, mert azok engem nem hatnak meg. Nem érdekel a Valentin napi és húsvéti ajándék dömping sem és a 'Barbie-ház' kaliberű szobám sem az alagsorban, tudjátok ez mind-mind elenyésző a többi dolog mellett...Nem ők határozták meg az évem milyenségét, tettem a dolgom, majd elbúcsúztunk egymástól. Valószínűleg ők sincsenek ezzel másképp. Azt kell mondjam, semmivel sem voltak jobbak az előző két családomnál, csak nekik másfajta hibáik voltak. Tökéletes családot pedig senki ne keressen, ahogy talán tökéletes Au Pair sincs. Mégis valakik jobban, valakik kevésbé passzolnak egymáshoz.
Rengeteg olyan pillanat volt egész évem során, nagyon sok olyan dolog történt velem, amelyek szinte "ordították", hogy talán nem ott van a helyem és lépjek már le...voltak dolgok, amelyeket soha nem írtam le, amelyeket nem osztottam meg veletek sem, amiket csak a hozzám legközelebb állók tudnak, akikkel megbeszélhettem ügyes-bajos dolgaimat. A fogam ügye miatt fordult meg először a fejemben, hogy tényleg haza kellene jönni...Számomra is meglepő, mennyi de mennyi olyan dolog történt velem, amelyekből mindig arra a következtetésre jutottam, hogy az ott tényleg nem az én helyem.
Nem bánok semmit, nem csinálnék semmit máshogy és valahol még örülök is, hogy a dolgok amiken itt keresztül mentem azoknak meg kellett történniük és mindent átélhettem. Lehet, hogy ha mindig minden simán ment volna, akkor nem tudtam volna annyira értékelni a legkisebb dolgokat sem, túlontúl is tökéletes lett volna minden. Az élet minden területén szembe találhatjuk magunkat akadályokkal, minden ember megvívja a saját kis harcait és az esetek többségében működik a 'valamit valamiért' elv is.
Sokszor volt elegem, de mindig ott lebegett a cél a szemem előtt, amiért mentem. Felpakolhattam volna egy nap alatt, lefoglalhattam volna repülőjegyet egy perc alatt, magam mögött hagyhattam volna akármikor mindent, de nem tettem és ezt sem bántam meg. Én oda akartam menni, vállaltam és bár sokszor kérdeztem magamtól 'miért kellett ide jönnöm?' vagy éppen 'mikor lesz már vége?' - mindennek ellenére ezt sem bánom, hogy belevágtam. Tény, hogy így hogy már tudom milyen, másodszorra nem tenném. Viszont mindenkinek ajánlanám. Ha szuper családhoz kerülsz azért lesz jó, ha nem szuperhez, akkor pedig éppen azért. Minden jó dolog ami ért, mind arra emlékeztetett engem, hogy azokért a felejthetetlen pillanatokért megéri elviselni itt mindent, kicsit "szenvedni" a dolgokért. És így tényleg sokkal nagyobbra értékeltem akár egy apróbb dolgot is.
Amikor elegem volt vagy nem voltam éppen a helyzet magaslatán, sokszor legszívesebben világgá mentem volna. Néha a tehetetlenségbe őrültem bele, volt olyan szombat amikor úgy keltem (nem is egyszer), hogy az életkedvem a zéróval és a nullával volt egyenlő. Senkihez és semmihez nem volt kedvem, unalmasnak találtam mindent ami körülvett és nyűgös voltam. Előfordult, hogy lemondtam programokat azért, csak hogy otthon maradhassak és beszélgethessek azokkal, akiket szeretek, akik igazán fontosak. Nem érdekelt hol vagyok, meddig vagyok ott és kikkel.
Hogy mégis akkor miért maradtam? Mindig azt hangoztattam és tartom is magam ahhoz, hogy ha valami nem tetszik és valamilyen élethelyzetben nem érzed jól magad, akkor egyszerűen hagyd a csudába és lépj tovább! Igen, talán az élet túl rövid és túlontúl is kiszámíthatatlan ahhoz, hogy az ember olyan dolgokra pazarolja az idejét, amelyben nem leli örömét, ahol nem boldog. Ezer és millió lehetőségünk van változtatni életünkön, csak meg kell találni azokat a bizonyos kiskapukat. Semmi sem kötelező, azt hiszem senki fejéhez nem tartanak pisztolyt hogy 'már pedig neked most ezt kell csinálnod!' Az ember nem tervezhet előre, sosem tudhatod mit hoz a holnap, kit sodor utadba az élet, mi történik a következő percben. Akár egyetlen másodperc alatt is romba dőlhet minden...mi értelme tervezgetni akkor? Ezalatt az év alatt nagyon megtanultam, hogy ezentúl mindig csak a jelennek fogok élni és mindig azt fogom tenni, amihez éppen kedvem van - leszámítva azt, hogy ki mit mond és gondol, anélkül hogy törődjek a korommal, anélkül hogy mások mit várnak el tőlem és mit 'kellene' tennem.
Mindezekkel amiket most leírtam, totálisan ellent mond az amit csináltam. Most már elmondhatom; szívem szerint és legszívesebben már körülbelül áprilisban hazajöttem volna. És miért pont akkor? A fél év környékén éreztem először azt, hogy elég. Bár a családdal akkor éppen nem is voltak problémáim, meguntam az egészet. És itt most nem a rohadt unalmas munkámról beszélek, mivel talán a világ legegyszerűbb melója volt az enyém. Egyszerűen untam az állandó alkalmazkodást, hogy nem lehettem önmagam, hogy állandóan úgy ugrálok ahogy idegen emberek nekem fütyülnek, hogy tűrök és állandóan csak nyelek (mert én vagyok a külföldi, aki ide jött a "jobb jövő" reményében - ez persze nem igaz). Ezeknek a családoknak a többsége azt hiszi, hogy bármit megtehet mert nekünk ezzel hatalmas szívességet tesznek, hogy befogadnak és segítenek nekünk. Holott mi segítünk nekik és nem is keveset. Azok az emberek ott alig tudnak valamit a világról, a világban folyó dolgokról csak ülnek a babérokon és figyelnek meg mosolyognak. Azt hiszik, hogy a világ végéről szabadultunk oda és nekünk semmink sincs. Néha olyan kérdéseket szegeztek felém vagy egyik-másik au pair társam felé, hogy azt mondtam, hogy egyszerűen ilyen nem létezik, hogy mekkora madárnak néznek minket. Az viszont nagyon jó, hogy vannak még olyan emberek akik igenis tudnak nemet mondani és kiállnak magukért. Az előző brazil au pairt pl. szerintem azért imádták annyira és azért jön most is brazil mert az 'körbenyalta a popsit' és mindent megcsinált nekik. Egy dél-amerikai meg egy európai ember habitusa is teljesen más, ők nagyon boldogok ott és mindenük megvan mivel Dél-Amerikában olyan dolgokban nincs részük, mint az Egyesült Államokban. Mindent megtesznek és nem bírnak nemet mondani, előző lány állandóan vett kaját, fizette a benzint még akkor is amikor nem neki kellett volna, naná hogy jobban csípték mint engem..de európai ember azért büszke, mivel én nem azért mentem oda, a jobb jövő reményében. Basszus az emberek ott azt hitték, hogy nálunk is az van, mint Dél-Amerikában és milyen 'hú de rosszul élünk', ezért hiszik azt hogy mindent megtehetnek mindenre megkérhetnek. Holott nem így van. Oké talán nem élünk olyan jól mint ők, de azért annyira meg nem rosszul mint a "szegényebb" országokban.
Úgy gondolom nem nagy dolog Amerikába au pairként kimenni, sőt talán a legegyszerűbb dolgok egyike. Bárki megteheti (természetesen aki megfelel a követelményeknek), megmaradni viszont annál nehezebb. Ez nem akkor tudatosult bennem, amikor a legnehezebb időszakokat éltem az előző két családomnál...Ez akkor tudatosult bennem, amikor sorra láttam, hogy az orientáción megismert barátaim pár hónap után hazamentek. Vagy éppenséggel a magyar sorstársak döntöttek egymás után úgy, hogy ebből a "mókából" bizony egy véges időszak bőven elég. Egyáltalán nem ítélem el őket, mert mindenki más és felnőtt emberek lévén ismerjük már a határainkat, tudjuk mire van szükségünk. Nincs az a pénz és nincs az az Amerika, ami miatt muszájból ott kellene maradni.
Sokszor nem értettem azokat az au paireket, akik hosszabbítottak, de egyfolytában panaszkodtak - valamint ugyanígy voltam azokkal, akik nem hosszabbítottak, hazamentek (mert 'jajj tanulni kell már', 'jajj a családom nem nézi már ezt jó szemmel' és a többi), de utána folyamatosan sóvárogtak vissza, mennyire hiányzik nekik Amerika, a legjobb host család, a világ legédesebb kölykei és hasonlók. Az efféle képmutatást nem szeretem. Ha nem tetszik a család ne törd a fejed a hosszabbításon és talán a saját életed is megkönnyíted ezzel. Ha pedig marhára tetszik minden és mindenki, akkor nekem nincs az az isten, aki helyettem döntsön, hogy márpedig nekem most haza kell mennem és semmiképpen nem hosszabbíthatok. Ezektől sokszor kiakadtam, de végül is nem az én dolgom, lényegtelen...egyszerűen nem értettem...
Örülök, hogy au pairnek mentem és nem csak turistaként, mivel így a mindennapok részese lehettem, tapasztalhattam hogy élnek kint az emberek, mik a legfontosabb dolgok és mennyire merőben mások vagyunk mi Európában. Számomra az ottani emberek rettenetesen furcsák - csak az számít, hogy állandóan mosolyogj és boldog légy - még ha abszolút nem vagy az, akkor is. Mert ez a helyes. Egy idő után már nagyon elegem volt a sok "fake" emberből, hogy áttaposnak másokon és nem számít honnan jött, mit akar a másik. Szentül hiszik, hogy ők az "atyaúristenek", náluk jobban senkinek nem megy dolga és a legapróbb kézenfekvő dolgokra is rá bírnak csodálkozni. Mindenki mondogatta nekem itthon, hogy "jó helyre mész, szuper lesz...azzal az országgal csak egy gond van; az emberek és a nép, akik lakják". Az, hogy nekem mindenki azt mondta, hogy az amerikaiak "nem normálisak", ezáltal bennem kirajzolódott egy kép "ó mondom, manapság már senki sem normális...lehet kicsit őrültek lesznek, de nincs olyan ügy, amivel ne lehetne megbirkózni" - gondoltam én. Hát olyan ügy nincs is, maximum az ember egy idő után baromira elunja a dolgokat és már csak azon kapja magát, mennyire jó lesz majd ismét normális emberek között lenni, tőlük pedig szabadulni. Én ezt éreztem - sajnos vagy nem sajnos. Minden ember más, mindenkinek más jön be. Biztos vagyok benne, hogy ezer meg millió ember van oda értük és ajnározza őket, én nem tartozom közéjük. Én ennél egyszerűbb vagyok és egyszerűbben működök. Sokszor hangoztattam, hogy talán Európában is sok mindenkinek van véleménye az összes ország népéről, kialakultak a sztereotípiák, de itthon legalább mindenki igazi. Azt hiszem róluk most ennyit szólnék, aki végigkövette a bejegyzéseimet, az kis szeletet úgyis kapott belőlük. Talán egy dolgot tudnék még kiemelni - a legfontosabb dolog ott a pénz. És számtalan példát tudnék rá mondani, hogy eme meglátásom sok-sok amerikai ember is alátámasztotta.
Mégis...megcsináltam! Mivel az a fajta ember vagyok - legyen szó akármiről, aki ha valamit elkezd azt nem hagyja csak úgy abba és nem futamodik meg az első akadályoknál. Elkezdtem ezt is, én akartam, kicsit azért küzdöttem hogy kijussak, nem is adták ingyen, és ha már egyszer ott voltam akkor végig is csináltam, mindenáron.Több magyarázat ehhez nem is kell, ha idő előtt hazajöttem volna, akkor megtörtem volna. És itt most nem másokról beszélek, hogy az emberek és a környezetemben lévők mit szóltak volna, hanem hogy magamban csalódtam volna, de hatalmasat.
Mindenképpen erősödtem, rájöttem dolgokra, átértékeltem embereket, kapcsolatok, néha az életem is. Iszonyatos módon megtanultam a legapróbb dolgokat is értékelni, örülni egy papírlapnak vagy egy kétsoros üzenetnek. Érzékenyebb lettem, változtam, változtattak rajtam a körülmények és az emberek is talán.
Megtanultam mit jelent valamire, valakire nagyon büszkének lenni. És a legfontosabb talán, hogy azt is megtanultam, hogy saját magamra hogy legyek büszke és rá bírjak csodálkozni azokra a dolgokra, amiket véghez vittem.
Én kitartottam és rajtam kívül sokan kitartottak és kitartanak még. Semmi pénzért nem adtam volna fel. Azt mondhatom, hogy talán nekem kicsit nehezebben is ment ott megmaradni, mint a többieknek. Nem hullottak a jobbnál jobb családok az ölembe, mindkettő rematchnél megküzdöttem az ottmaradásért. Talán könnyebb dolga volt annak, aki jó helyre került egy jó családhoz. Nekem egyik sem jutott ki, mégsem érint ez rosszul egy kicsit sem. Semmiféle rossz érzés nincs bennem emiatt. Sokszor elgondolkodtam azon, mi lett volna ha kifogok egy 'álomcsaládot' az áhított városok egyikében...Biztosan teljesen más életem lett volna. Talán jobb...igen...
Sokszor irigyeltem azokat, akik mindezt megkapták - nekem sem jöhet mindig minden össze. A két családváltás engem csak megerősített, megtanított sok dologra.
Azon szerencsések közé tartozom, akinek rengeteg szabadideje volt, így volt alkalmam rengeteget agyalni és gondolkodni ezekben az üresjáratokban. Talán emiatt is kicsit máshogy látok mindent, sikerül elfogadnom akármilyen embert, véleményt és kritikát. A legapróbb dolgoknak is tudok örülni, becsülöm a kicsit és azt is tudom, hogy a kevesebb néha több. Átértékeltem az emberi kapcsolatok, valamint rájöttem arra is, talán mi nem is gondolnánk; életünk nem biztos, hogy túl hosszú ahhoz, hogy örökösen veszekedjünk, haragudjunk a másikra és a világra. Mindent és mindenkit úgy kell elfogadni ahogy van, mert mindennek megvan a helye. Elfogadnunk pedig nem muszáj, tenni bármi ellen tehetünk. Nem kell folytonosan megalkudni. Nem tetszik valami? Lépj tovább és ne egy helyben toporogj!
Tehettem volna talán többet is azért, hogy az összes létező host családom örökre a szívébe zárjon. Sok blogot olvasok, sok történetet ismerek, tudnék én jó au paireket mondani, de saját magamat semmiképpen nem sorolnám közéjük. Megtettem amit meg kellett, de semmi pluszt. Főztem magyarosat, reakciók különösebben nem voltak.
Ritkán, de vannak olyan rendes családok is, akik megköszönik amit csinálsz, németeknél én is éreztem ezt, ott semmit. Nem dolgoztam halálra magam, de nagyon sok pluszt megtettem nekik - kutyát és macskákat etettem és sétáltattam, kivittem őket ha kell, mosogatógépből ki-és bepakoltam, mivel ők feltornyoznak oda mindent és inkább vártak meg engem, fürdőszobákat takarítottam és teraszokat söpörtem ha megkértek (nagyon sokszor pedig magamtól is, mivel már nem bírtam elnézni, hogy ők elsiklanak minden felett), holott kutyakötelességem sem lett volna, hogy a sajátomon kívül máséval foglalkozzak vagy porszívózzak. Mosást is csináltam mivel anyuka még arra sem képes hogy át tegye a vizes ruhákat a szárítóba (saját ruháiról van szó)...ez mind nem gond nekem, mert megcsinálom tényleg. A gond annyi csak, hogy ha hibázok akkor kitör a harmadik világháború és én vagyok a hülye, mert ez meg az van szóval engem minden miatt elővesznek, de egy rém egyszerű 'thank you' a szájukat nem hagyta el soha az életben talán! Engem csak ez zavart.
Érdeklődtem a családok hogyléte felől, cserébe ugyanezt nem kaptam meg. Semmit sem tudtak rólam - gyanítom néha még az is nagy nehézséget okozott nekik, hogy megfejtsék melyik országból (egyáltalán kontinensről) jöttem. Három családnál voltam és egyiknél sem azt kaptam, amit még itthonról elképzeltem. Fontos ez most? Számít ez? Nem sok mindent. Valószínűleg soha többet nem fogok velük találkozni - teljesítettem az évem és viszontlátásra.
Úgy érzem nagyon sokat erősödtem és nagyon sokat tűrtem. Egyfolytában alkalmazkodtam, felöltöttem a bájvigyort amikor csak kellett. Sok mindent lenyeltem, sok minden felett átsiklottam és sok mindent szó nélkül hagytam...mert én ilyen vagyok, ezen változtatni már senki nem is tudna talán...
Azt hiszem mondhatom azt, hogy talán egyetlen egyszer kapott el a honvágy úgy istenigazából. Nekem ezzel a dologgal soha nem voltak nagyobb problémáim és nem őrültem meg egy kis Magyarországért, hogy nekem most azonnal itthon kell lennem és megveszek már...Szó sem volt ilyenről. Amikor el is vágytam onnan - ami azért jó sokszor előfordult, az inkább azért volt, mert Amerikából volt már elég; Európába vágytam. Oda, ahol minden olyan nagyszerűen egyszerű, ahol az egész kontinens úgy hat számomra, mintha egyetlen ország lenne (annak ellenére, hogy minden országban szinte más nyelvet beszélnek és nagyon különböző is minden), ahol az emberek olyanok mint én, úgy gondolkodnak mint én. Ahol minden olyan szuper, olyan nagyon történelmi, káprázatos és lélegzetelállító. Ahol érezhetem az ételek ízét újra, ahol határtalanul szabadnak érzem magam és ahol nem kell minden lépésem minimum háromszor meggondolnom. Iszonyatosan vágytam Amerikába, mert az ember ugye mindig oda vágyik, ahol éppen nem lehet. Ott kötöttem ki, mivel két éve ősszel támadt egy isteni ötletem, hogy nekem ott élnem kell, látnom kell dolgokat. Tisztán emlékszem azokra az időkre, amikor egyik nagyon jó barátnőm kiment Detroit mellé cserediáknak egy évre és nem tudom miért, de én szüntelenül azt hajtogattam, hogy soha nem mennék Amerikába. Tizennégy éves lehettem akkor...fogalmam sincs, miért voltak olyan röptű gondolataim, miből fakadtak. Tény, hogy nekem talán az életben nem fordult meg a fejemben az, hogy ott letelepedjek, lakjak, dolgozzak vagy tanuljak. Soha ne mondd, hogy soha - de nekem nem fordult meg. Mindig mindenkitől csak azt hallom, hogy "már gyerekkori álmom Amerika, mindig is oda akartam menni lakni" és a többi - nekem soha nem volt ilyen érzésem, nem volt gyerekkori álmom az az ország, nálam ez hirtelen fellángolás volt, ami ki is tartott addig, amíg el nem értem a célom. Szerettem volna ott élni, látni és tapasztalni, de ennyi elég belőle. Európa az Európa, és legalább olyan csodaszép helyei vannak, mint Amerikának. Csak valamiért ha az ember kiejti a száján az "Amerika" szót, akkor mindenkinek felcsillan a szeme, mindenki azt hiszi hogy ott minden más, itt tényleg a kolbász lóg a kerítésen és aki oda kimegy, annak álom élete lesz, temérdek pénzzel, boldogsággal. Amerika ugyanolyan kontinens mint Európa...számomra pedig semmivel sem több vagy kevesebb. Imádom, mert imádom...a helyek miatt szerettem meg. De a szívem bárhonnan hazahúzna, Európa felé. Európa csak egy van, a maga utánozhatatlanságával és mindenével együtt. Itt születtem, ide térek haza és imádom úgy, ahogy van - minden jó és rossz dologgal együtt.
Eszemben sem volt ott ragadni valahogy, nem is törtem ezen a fejem soha. Tény viszont - mert meghazudtolni nem szeretném magam -, hogy itthon még sokszor tettem olyan kijelentéseket, hogy lehet hogy majd csak két év múlva térek haza, ha minden jól megy szeretnék hosszabbítani, maradni amíg jó a vízumom és a többi...Ezért is nem értem, mi lelt engem az itt tartózkodásom harmadik hetében körülbelül (amikor még a jövőm sem sejthettem), de határozottan kijelentettem, hogy nem fogok maradni és hosszabbítani. Ezt leírtam a blogban is, mondtam is mindenkinek. Pontosan nem tudok visszaemlékezni már, hogy akkor és ott mi játszódott le bennem, de határozottan tudtam, hogy én onnan egy év után hazatérek majd. És a további két host családomnál töltött idő miatt sem változott semmi - egyetlen egy olyan pillanat sem volt, amikor komolyabban megfordult volna a fejemben a hosszabbítás gondolata. Más családnál sem. Talán vicceltem ezzel néha, hogy "még az is lehet, hogy hosszabbítok...", de azok a kijelentések nem szívből szóltak.
Eszméletlen dolgokat éltem át - és bár a németországi évemmel az ideit össze sem lehet talán hasonlítani, ez is másért volt gyönyörű. Kétségkívül ez a két év volt a "time of my life' - nem tudhatom mit hoz még az élet, de ezalatt a két év alatt elkönyveltem mindent, a meglátogatott helyek, az átélt pillanatok, a megismert emberek pedig örökre a szívemben és emlékezetemben lesznek. Olyan dolgokat éltem át, amelyek legmerészebb álmaimban sem jöttek elő soha - mindezt 20-22 évesen. Távol mindentől, mindenkitől. Nagyon szívesen megmutattam volna pedig a szeretteimnek mindent, velük éltem volna át a legeslegszebb pillanatokat, de ezt sajnos nem mindig teszi lehetővé az élet.
Az egyik legszebb dolog talán a sok maradandó emlék mellett a barátok és azok az emberek akiket ezzel az évvel nyertem. Nekem rettentő fontosak a kapcsolatok, hogy emberek vegyenek körül, hogy tudjak valakikre figyelni és hogy rám is figyeljen néha valaki. Amikor elkezdtem a blogot, nem hittem volna, hogy majd ennyire kinövi magát, mint amennyire kinőtte. Értesüléseim szerint olvastak azért "páran" és ez nekem őrült nagy erőt adott mindig. A visszajelzések, a biztatások, a sok segítség, a drukk és a bátorítás - hogy mindig megírtátok, hogy szeretitek hogy nem csak a szép dolgokat írom le - ez is nagyon sokat segített nekem. Van olyan, akivel csak pár üzenetet váltottam, van olyan akivel minden nap beszélünk, van olyan akivel órákat vagyok képes dumálni skypeon, van olyan aki néha-néha ír csak egy kommentárt vagy hozzászólást - lényegtelen - elmondani nem tudom, mennyire köszönöm Nektek, kedves Olvasók!!!
A sok-sok barát, ismerős, olvasó, hozzászóló, akiket szintén ezzel az évvel nyertem. Azok a csodálatos és egyedi emberek, akik végig mellettem álltak jóban és rosszban, akik mosolyt csaltak az arcomra minden áldott nap, akik együtt sírtak velem ha arra volt szükség, akikkel bármit megbeszélhettem. Akikből rengeteg erőt merítettem és általuk érdekes sztorikat, élettörténeteket ismertem meg.
Sokan megkerestek az évem alatt, segítséget kértek, tanácsokat, tapasztalatokra voltak kíváncsiak - leendő au pairekről beszélek most. Nekem is öröm volt, hogy segíthettem, mivel emlékszem, hogy amikor én álltam kiutazás előtt, ugyanígy ezer és millió válaszra váró kérdésem volt, mint ez alatt az év alatt nektek.
Sok emberkével én már itthon felvettem a kapcsolatot, még a családkeresés ideje alatt. Az élet pedig csodás - legtöbbjükkel ugyanis idekint találkoztam élőben is, együtt nyaraltunk, vagy csak megőrültünk New Yorkban, ügyes-bajos dolgaimat mindig megbeszélhettem velük, ott voltak akkor, amikor az itthon hagyott barátaim sajnos nem voltak ott (időeltolódás és egyéb okok miatt), meghallgattak, segítettek, észhez térítettek, megnevettettek és meg sem tudnám számolni hányszor tartották bennem a lelket. Nagyon közel kerültek hozzám, legalább annyira mint tavaly Németországban a magyar barátaim. Mariann, Évi, Vivi, Dalma, Katica, Evelin - talán velük tartottam a legszorosabban a kapcsolatot. Örök hála mindenért lányok! Jó sokan összegyűltünk azonban odakint, DC-ben szerencsém volt találkozni Judittal és Orsival is. A new jersey-i lányok külön történet - Dóri, Vivi, Lilla, Lili és Bius - velük is több csodás pillanatot töltöttünk együtt. Sokszor beszélgettem Zsuzsival, de ott van Kriszta is (kaliforniai lányok), Texasból Flóra is sokszor dobta fel az estéimet, szeptemberben találkoztam Edinával, aki szintén rettentő aranyos lány. Szóval igen, azt hiszem ez nem kevés ember...és azt hiszem Amerika és az amerikai sztorik, a közös öröm és közös rossz pillanatok, a közös utazások, a közös sors örökre összeköt már minket. Teljesen más barátságok ezek mint az itthoniak - ott sok volt a közös cél, a közösen megélt amerikai élmények, az utazások, azonosak voltak a gondjaink és egymás örömében osztoztunk. El sem tudom mondani mennyire megszerettem ezeket az embereket. Egytől egyig hiányozni fognak, még ha valamelyikőjükkel nem is sikerült találkoznom akkor is - megvolt a tudat, hogy egy országban, esetlegesen időzónában vagyunk és akármikor számíthatok rájuk. Egytől-egyig csodálatos emberek, nekem éppen az tetszett az egészben, hogy nem egyformák - szinte mindegyikőjükkel más dolog miatt jöttem ki pazarul. Sohasem fogom elfelejteni őket és szívből remélem, hogy itthon, egyszer majd együtt megbeszélgethetjük ezt az egész évet - egy jó magyar fogás mellett, egy csodálatos helyen. Köszönök mindent Csajok, nélkületek nem lett volna ez az év olyan, amilyen lett! Elmondhatatlanul hálás vagyok Nektek és nagyon megszerettelek Titeket! Akik kint vannak még, azoknak nagyon sok erőt, kitartást és csodás évet kívánok. Őszintén remélem, hogy itthon egy ex-au pair találkozó keretében összejövünk majd és megünnepeljük, hogy túléltük a jenkiket! :-) Mindegyikőtök előtt - nem számít kinek milyen családja és élete volt - le a kalappal, mert bizony aki ott au pair az nagyon büszke lehet magára és hihetetlen nagy dolgot visz véghez.
Nagyon hálás vagyok továbbá a tesómnak, hogy kijött engem meglátogatni, ezzel hatalmas örömet okozva nekem. Rettenetesen büszke vagyok rá, hogy önerőből kivitelezte ezt az egészet.
És végül - de nem utolsó sorban - köszönöm a sok támogatást a Családomnak és az összes Barátomnak, akiknek mindig panaszkodhattam kicsit, akik mindig segítettek és nélkülük egészen biztosan nem tartanék itt.
Szeretném még külön kiemelni Csillit is, aki rengeteget segített nekem mindenben - egyszerűen olyan önzetlen embert mint ő, nem sokat ismerek.
Megvoltak a kis külföldi barátságaim is - nem is tudom lehet e annak nevezni őket. Tény, hogy a magyarokkal azért mindig máshogy éreztem magam, szerettem amikor nem kellett a szavakat keresgélni és ki tudtam magam fejezni ahogy csak akartam. Az orientációs lányok többségével a mai napig is szoktunk üzeneteket váltani. Chicago mellett való au pairkedésem során nem kötöttem szoros kapcsolatokat. Körzetről körzetre vándoroltam, némiképpen ez is megnehezítette azt, hogy valakivel tényleg egy húron pendülhessek huzamosabb ideig. A második körzetem tudnám kiemelni - nekem az volt a kedvencem, emberekkel és tanácsadóval együtt. Még ott köttetett barátságom a dán lánnyal, Frejaval. Rá mindig számíthattam, ő volt az aki először "felkarolt", elvitt ide-oda, mindig hívott és akivel programjaimat szerveztem, akivel jól éreztem magam. Aztán kerültem a harmadik körzetbe - németek és brazilok tömkelege mindenütt. Sokáig 'egyedül voltam', mindig csak a régi körzetemből ismertekkel mozdultam ki (általuk ismertem meg még több embert), majd május körül történt valami - képbe jöttek a spanyol lányok, Maider és Elisa, valamint a macedón lány, Adrijana. Akkoriban boldog voltam, hiszen érzi az ember már az első találkozásnál is, hogy milyenek a kilátások a másik féllel kapcsolatban. Sajnos Maider hazament, letelt az éve. Maradt nekem Elisa és Adrijana. Talán ők ketten, akik Freja mellett még közelebb kerültek hozzám, akiket a legjobban megszerettem. De nekem mégis az őrült spanyol lány, Elisa lesz a favorit. Talán majd egyszer arra is rájövök, hogy miért csak két hónapot volt lehetőségünk együtt tölteni, miért kellett úgy történnie, hogy rematch miatt hazament. Utána kicsit megzuhantam, hiszen vele bármikor szívesen mozdultam ki, ugyanolyan volt mint én, nem tudtam neki nemet mondani és - bár nem volt káprázatos az angolja (nekem talán ez mégis tetszett) - nagyon jól megértettük egymást és 'kínos csend' nélkül, bármiről el tudtunk beszélgetni. Édes istenem...mennyi sztori, a philadelphiai bulik, meg az őrült dolgai - imádom a csajt. Hál' istennek tartjuk a kapcsolatot és ha minden jól alakul (öhm izé, jobban mondva én majd mindent úgy alakítok), akkor meg fogom látogatni Spanyolországban vagy ő jön Magyarországra, esetlegesen pedig mindkettő.
Így éldegéltem én kint, a kis külföldiekkel. Életre szóló barátságokat azt hiszem nem kötöttem velük, szép időket töltöttünk együtt, talán ha elválnak útjaink és már nem köt minket össze ez a munka, akkor minden változni fog, vannak még olyanok akikkel csak beültem egy-egy filmre a moziba, elmentünk egyet enni vagy szimplán csak fagyizni. Nem fogom elfelejteni soha ezeket a dolgokat sem, de őszinte leszek - mély nyomokat nem hagytak bennem. Talán az én hibám is, miattam történt így vagy én akartam így...ki tudja...
Életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet kint barátságokat kötni. Számomra őrületesen nehéz volt és rácsodálkozom erre, mivel nyitott és barátságos embernek tartom magam, aki aztán tényleg mindenkivel igyekszik jól kijönni és nem távolságtartóan viselkedni. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, tudom, hogy azért mindenki húzott az "övéi" felé, tudom, hogy másoknak is talán éppen ilyen nehéz volt igaz barátokat találni és azt is tudom, hogy mások talán többet tettek ezért. Én nem bánok semmit, nem bánkódok semmi miatt, ez így történt és engem egy cseppet sem zavar.
Nyertem továbbá egy olyan angol nyelvtudást, amit az életben senki nem fog tőlem elvenni. Nem gondolkodok angolul és nem okoz gondot azonnal az anyanyelvemre váltani, nem felejtettem el magyarul. Igaz, hogy természetesen nálam is fordul elő olyan, hogy előbb jut eszembe az angol szó, de talán egy év után így "helyes". Talán nem vagyok profi, talán nagyon szűkös a szókincsem és talán nem tudom szépen kifejezni magam, de csak én vagyok tudatában annak, hogy milyen szintű angollal érkeztem meg Amerikába tavaly év októberében. Amikor minden áldott alkalmat megragadtam, hogy németekkel lehessek és németül beszélhessek, annyira rettegtem attól, hogy nekem angolul meg kelljen szólalnom vagy ne értsek meg egy árva szót sem. Nem is hinnétek mennyi nehézségem volt az elején - és abszolút nem amiatt, mert nem értettem meg az amerikai angolt -, nem tudtam magam kifejezni, rengeteg szót nem ismertem és körülbelül két-három igeidő létezett az én kis agyamban. Soha nem szerettem az angolt és nem mondom, hogy sikerült megszeretnem. Itthon iszonyú kevés időt fordítottam rá, alig figyeltem órákon és nem érdekelt a dolog...aztán változott az élet és változott a tényállásom is. Számomra már az is egy csoda volt, hogy kijutottam és egyáltalán tudtam beszélni a családokkal skypeon vagy telefonon. Tudom, hogy most sokan nem hisztek nekem...mivel általában minden ember ezt mondja "nem jó az angolom...", de én nem a levegőbe beszélek, tényleg siralmas volt. Ezért is hatalmas dolog ez számomra, hogy majdnem a semmi nyelvtudásomból így felépítettem az egészet, akárhol meg merek szólalni, akármit el tudok intézni és legalább olyan biztos alapokon áll az angol nyelvtudásom is, mint a németem. Emiatt nagyon boldog vagyok, ez volt az egyik fő célom, amiért kimentem. Engem nem érdekel, hogy mind a tizenkét igeidőt elejétől a végéig fújjam, vagy hogy egy-egy szóra száz másik szinonimát ismerjek és olyan módon affektáljak meg artikuláljak, hogy azt bárki "megirigyelhetné". Nem kenyerem az ilyesmi, nem vágyom rá és soha nem is fogok. Cudar a kiejtésem, iszonyú akcentusom van és tudjátok mit? Nagyon büszke vagyok rá. Nem fogok "amerikaiul" beszélni és kiejteni szavakat, ami nem rám vall, ami nem én vagyok. Érdekes módon így is mindenki megért és még csak mutogatnom sem kell. Rengeteg szót kint ismertem meg, apránként jöttem rá az igeidők és egy-egy kifejezés normális használatára (megsúgom, annál azért egyszerűbb a dolog, mint ahogyan én azt itthon elképzeltem).
A másik dolog, amire nagyon büszke vagyok a rengeteg hely, ahova eljutottam. Chicago, New York (minden hónapban kivitelezhettem hál' istennek), Philadelphia, Miami, Key West és a Bahama-szigetek, Washington DC, Atlantic City, Kanada (Toronto) és a Niagara-vízesés, a Hershey Park és a Six Flags, Los Angeles, Las Vegas, Grand Canyon és San Francisco. Azt szokták mondani, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród elér...azt hiszem én rendesen nyújtózkodtam is, kihasználtam az összes lehetőséget amit csak lehetett és bejártam a legszebb helyeket, így már nyugodt szívvel tértem haza. Talán három helyet tudnék mondani, amelyek sajnos nem jöttek össze, de legalább okot adnak arra, hogy visszatérjek - Mexikó (Cancún), Seattle és a Monument Valley. Viszont nagyon nem bánkódok ezek miatt sem, azt gondolom maximálisan kihoztam az évemből azt amit ki lehetett hozni.
Sokkal több ez, mint amennyivel számoltam, hogy majd el sikerül jutnom. Hihetetlen ez az egész még mindig. A helyek, amelyekről mindenki csak álmodozik...ott voltam azokon a helyeken. Saját erőből ott voltam, megszerveztem mindent és megvalósítottam. Mindenféle segítség nélkül...nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mit érzek. Az első alkalom talán életem során, hogy kimondom - büszke vagyok magamra.
Ezeket a helyeket pedig most kicsit külön is szeretném kiemelni, egytől-egyig megérdemlik és végül is számomra ezek voltak a legfontosabbak a kint töltött egy évem alatt.
Sokszor az éltető erőt adták, hogy ne adjam fel, hogy van miért csinálni ezt az egészet. Fogalmam sincs mikor lettem ennyire az utazás szerelmese, de ez az év nálam erről szólt.
Először Chicago - az utánozhatatlan, a nagyszerű, amelyben hatalmasat csalódtam pozitívan. A hely, amely számomra különleges "kisugárzással" bír, amely rengeteg pluszt adott. A Michigan-tó, a Willis Tower, a káprázatos Michigan Avenue és a magasvasút, majd a John Hancock Center - álom az egész, szavakkal leírhatatlan. Számomra az Egyesült Államok egyik legeslegszebb városa.
New York - a hely, amelytől mindig mindent megkaptam, volt hogy minden örömöm abban leltem hogy ott lehettem. A város, amely soha nem alszik, ahol soha nem unatkozol és ahol mindig van mit nézni, csinálni. Szavak nincsenek rá. A német családom mondta mindig New Yorkra (jártak már ott), hogy az egy életérzés, érezni kell...Soha nem értettem akkor, hogy miért mondják ezt. Most már határozottan értem. Örök és megmagyarázhatatlan szerelem ez. Akkora adrenalint képes adni az a lüktető város, hogy az valami elképesztő. Nem tagadom, hogy a kedvenc helyem a Times Square, a Bryant Park és a Szabadságszobor volt, ezenkívül nekem a Financial District is nagyon tetszett, úgy ahogy volt. Soha nem hittem volna, hogy az ember 'szerelembe tud esni egy várossal', de gyanítom ha New Yorkról van szó, akkor ez sem lehetetlen. Sokszínű, állandóan pörgő metropolisz és aki még nem volt ott soha, annak minimum egyszer az életben kötelező elmennie oda. Soha nem voltam Amerika-mániás régebben és nem ragaszkodtam ahhoz sem, hogy mindenképpen New York közelébe kerüljek au pairnek, de amikor először tettem le a lábam a Times Squaren vagy először néztem le a Rockefeller Center tetejéről, akkor nekem is végem volt és valósággal földbe gyökerezett a lábam. A zajok, a rohanás, az energia, a különlegességek és a gyorsan élők városa. A város állandó rohanásban van, minden egyes nap minden egyes órájában és percében millió dolog történik. Soha nem alszik - éjjel egykor, kettőkor bemehetsz egy boltba ruhát venni vagy lemehetsz a sarki zöldségeshez. Biztos vagyok benne, hogy New York az ellentétek városa is - valaki vagy nagyon szereti, vagy nagyon nem. Valaki csak New York mániás és más nála szóba sem jöhet, valaki meg éppen San Franciscoért van oda meg vissza. Zokogtam amikor felszállt a gépem New Yorkban, alig két hete. Ha meglátok egy képet vagy meghallok róla egy hírt, a szívem szorul össze és ezzel egy ideig még biztosan így leszek. Rettenetesen szeretnék még majd egyszer visszatérni!
Miamiról azt hiszem nem kell bővebben írnom. Talán mindenki tudja, hogy érzek a floridai "mágikus város" iránt. Abszolút az egyik kedvenc városom az Államokban. Ahol nekem valószínűleg egy élet sem lenne elég...Teljesen más mint Chicago vagy New York - más az éghajlat, másra hajaznak és más az életstílus is. Azt tudnám mondani, hogy olyan 'Vivis' - én az olyan helyeket szeretem. Habozás nélkül odaköltöznék, annak ellenére is, hogy azt mondom nem élnék Amerikában huzamosabb ideig. Kétségkívül, Miamit is mindenkinek látnia kell!
Philadelphia számomra nem bír túl nagy jelentőséggel. Szép és csodás, tetszik...de körülbelül ennyi. Valójában sosem éreztem késztetést, hogy állandóan ott lehessek. Mindig azt mondtam, hogy Phillyben azért szeretek csak lakni, mert New York könnyen és olcsón elérhető.Atlantic City-t imádtam - kellemes és gyönyörű óceánparti város, ahol mindig szuperül éreztük magunkat.
A Bahama-szigeteken eltöltött nap életem "álomnapja" marad, egy olyan hely, ahova soha nem hittem volna, hogy eljuthatok és saját szememmel láthatok majd olyan hihetetlenül kék (zöld?) vizet és fehér homokot.
Kanada és a Niagara-vízesés nálam megért egy pár misét és azt hiszem az útitársam, Katica nevében is beszélhetek. Teljesen más mint az USA, látni kell!
A főváros, Washington DC. számomra szépnek, de átlagosnak mondható. Én szeretem a nyüzsgést, amit ott annyira nem leltem meg. Bár szakadó esőben kellett márciusban várost néznünk, mégis tetszett. De szintén nem éreztem azt egyszer sem, hogy többször is vissza kellene látogatnom.
Los Angeles számomra hatalmas pozitív csalódás volt, talán a legnagyobb. Mielőtt az utamra sor került volna, mindenki csak 'lehúzta' azt a várost, mindenki azt mondta hogy csalódni fogok. Itt mondom megint azt, hogy minden ember más. Én az 'Angyalok városának' is megtaláltam a szépségeit - a Hollywood Hills, Beverly Hills, a gyönyörű strandok, Malibu és az az életérzés egyszerűen magával ragadó. Imádtam!
Las Vegast és a Grand Canyont azt hiszem nem is kell bővebben bemutatnom - Vegas kicsit olyan, mint Miami; egy életérzés, egy őrült hely, ahova egyszer az életben mindenkinek el kell jutnia. A Grand Canyon meseszép volt, sokkal jobban tetszett mint mondjuk a Niagara-vízesés, persze tudom, hogy merőben más a kettő, de ott állni, a sziklákon ülni, érezni azt a szabadságérzetet amit magából áraszt, egyszerűen felemelő érzés volt.
San Francisco Chicago mellett az USA leggyönyörűbb városa (megint csak hangsúlyozom, hogy az én véleményem szerint). Ott, azon a helyen tényleg azt mondtam, hogy "ez igen, ez lenyűgöző, ettől tátva marad a szám". Az a Híd - a Golden Gate híd, álmaim hídja élőben is ugyanolyan, mint amilyennek mindig is elképzeltem. A város fekvése meseszép - a dombokkal, a kikötőkkel, a belváros képével - én totál el voltam ájulva az egésztől. Azt kaptam amit vártam, és bár nem mondom, hogy San Francisco a kedvenc városom, de a szívem csücske marad.
Igazából abszolút nem is tudnám megmondani, hogy melyik a kedvenc városom Amerikában, mivel mindegyiket teljesen más dolgok miatt szeretem. Ilyen téren Amerika nekem rengeteget adott. És ezeket a dolgokat én sokkal nagyobbra értékelem, mint bármi mást.
Bizonyára sok olvasót érdekelhet további sorsom, mit tervezek, mi lesz velem és merre sodor majd az élet. Augusztus közepe körül kapott el először az érzés, hogy hamarosan újra itthon leszek, ott ahol számomra a part szakad. Szerettem volna úgy haza jönni, hogy tartok valamerre és van egy biztosabb pont az életemben. Nem szeretnék szüleim nyakán maradni, ücsörögni a babérokon, nem szeretnék üresjáratot. Ezért akkoriban elkezdtem komolyabban utána nézni a dolgoknak, jelentkezni ide-oda, infókat gyűjteni. Rengeteg dolog érdekelne - nem is ezzel van a gond, de ennél még több az apró befolyásoló tényező. Örökösen ott motoszkál fejemben az hotel animációs munka és légiutas-kísérős munka is, szívesen kipróbálnám magam hajón vagy a vendéglátásban. Iszonyatosan szeretnék megtanulni oroszul és franciául, hatalmas álmom. Viszont tapasztalatból tudom, hogy egy nyelvet normálisan (!!) csak anyanyelvi környezetben lehet elsajátítani. Igen, persze vannak nyelvi zsenik meg jó nyelvérzékkel rendelkezők, de az én meglátásom akkor is ez. Ja és ami még érdekel, az a sport. Tanulnék is majd szívesen, de itthon semmiképpen. Ezekből talán majd sikerül "összegyúrnom" valamit.
Most először és utoljára írom le azt, hogy január elején ismét Németországba (pontosabban Hamburgba) költözöm, ismét családnál fogok lakni és ismét au pairkedésre adom a fejem. A mindenféle negatív - de ez esetben még a pozitív vélemények sem érdekelnek most, köszönöm szépen! - az én döntésem volt, több álmatlan éjszakám és olyan nappalom eredménye, amikor éppen rengeteg időm volt gondolkodni és tervezgetni. Érettségi után fogtam a 'túrabakancsot és hátizsákot', azóta pedig nem volt megállás. Ebből talán ki lehet következtetni, hogy nem tanultam tovább (annak ellenére, hogy felvettek főiskolára) és ahogy már említettem, nem is tervezek itthon továbbtanulni. Két nyelv van a tarsolyomban és az anyanyelvem. Megannyi tapasztalat, láttam és éltem át ezt-azt, talán megedzett az élet annyira, hogy a későbbiekben kamatoztatni tudjam majd mindezt. Ezer és millió lehetőségen átrágtam magam, több állást is megpályázhatnék külföldön, egyelőre most mégsem teszem. Mindennek oka van. A legnagyobb gond talán az, hogy ha többdiplomás, sulipadból szabadult egyén lennék és megkapnék mondjuk egy jól fizető állást könnyen külföldön, akkor sem lennék sokkal előbbre, mivel az égvilágon mindenhez pénz kell! Kell indulótőke, kell lakás, el kell látnom magam, meg kell teremtenem a feltételeket valahogy. Azt hiszem senkinek az ölébe nem hull pénz, csak úgy...Emiatt döntöttem az újbóli au pairkedés mellett, abszolút a jövőmre fókuszálva már. Szeretnék majd ott maradni, szeretném ha a családdal remek kapcsolatot tudnék kialakítani, támogatnának ha tanulni, ha dolgozni szeretnék. Rengeteg tervem van, ha nem jön be ez, akkor előveszem a többit, ami még tarsolyban van. Nekem most Németországba, Hamburgba kell mennem (...) Imádom a nyelvet, imádtam az ottani életet, könnyen megy majd a beilleszkedés és az sem utolsó szempont, hogy vannak ott is ismerőseim...Mivel Németországban majdnem mindenhol jártam már, így most a gyűjtögetés lesz a fő szempont, aztán majd alakul az életem. Jobb lesz, mint a semmi és valahonnan muszáj elindulnom mindenképpen.
Egy dologban most biztos vagyok - most így kicsit lehiggadnék, lenyugodnék és lecsillapodnék. Aztán nem tudom meddig tart majd eme elhatározás. Két éve költözködök, azon aggódom hogy hova és mennyi bőrönddel jutok el. Nincs állandó lakcímem és telefonszámom, nem igazán tartozom senkihez és semmihez. Állandóan cserélődnek a barátaim és az emberek körülöttem, vannak akik itt hagynak és vannak akiket én hagyok el - hosszabb távon azért ez kikészíti az embert. Lehet, hogy csak egy kis időre, de elég ebből most. Szeretnék tartani valamerre. Bárhogy is alakul majd életem, elhatároztam, hogy mindig csak magamra fogok hallgatni és mindig azt fogom tenni, amit jónak látok. De azt teljes erőbedobással. Nincs lehetetlen, minden csak elhatározás kérdése. A többi pedig csak kifogások sokasága. Egy életünk van, én azt mondom mindenkinek úgy kellene élnie, ahogy nekünk tetszik, akivel szeretnénk és ahol szeretnénk. Vannak céljaim, egyetlen lépésem sem felesleges és hiábavaló, mindennek oka van és szerintem mindenki tart valamerre.
De nekem két ilyen év után egyszerűen már nem megy az itthon élés. Túl sok mindent láttam és tapasztaltam ahhoz hogy elmondhassam, máshol van a helyem, ahol nekem jobb lehet, ami nekem jobban tetszik, ahol talán szebb jövőt tudok magamnak megteremteni. Furcsa ez azért. Mármint úgy értem nagyon szeretek itthon lenni és nem az a fajta vagyok, aki innen menekül, de nekem hiányzik a külföldi lét. Hogy sok idegen között legyek és hogy egy lehessek a sok "bevándorló" közül, hogy idegennek érezhessem magam és semmi ne menjen olyan könnyen. Hogy németül/angolul beszélhessek és hogy ha az anyanyelvemen beszélek, akkor mindenki furcsán nézzen rám és ne értsen meg senki. Ez most sokaknak érdekesen hangozhat, de aki él vagy élt külföldön már és visszavágyik mindig, az pontosan tudja miről beszélek. Erre szokták talán azt mondani, hogy aki sokat van távol, annak egy idő után nem nagyon van már egy helyben maradása...Magyarország mindig az otthonom lesz, mindig nyitva előttem, akkor térek haza amikor csak akarok.
Sokan szokták nekem mondani, hogy "nézd meg hol tartasz!" - hol tartok? Tulajdonképpen sehol. Érettségi után mondhatni a könnyebb utat választottam - nem tanultam tovább, nem akartam még dolgozni, nem akartam még elkezdeni a saját életem. Jó persze, kinek mi a könnyebb. Nekem az au pairkedés 'ugródeszka' volt - ez most furcsán hangzik, de "szórakoztam és utazgattam" két évig. Persze ez sokkal több volt annál, de mégis az én szememben könnyebb, mint amit itthon csinálhattam volna. Én azt mondom, hogy a java még csak most jön igazán, most derül majd ki, hogy hasznomra tudom e majd fordítani mindazt, amit ettől a két évtől kaptam és tanultam, amilyenre megformált. Ez lesz csak az igazi kihívás.
Blogot folytatni, megkezdeni, újat nyitni sajnos nem fogok, nem szeretnék. Gondolkodtam rajta, de néha már így is sok időmet vette el és kezdtem terhesnek érezni a dolgot. Maximalista vagyok - ha valamit csinálok, akkor azt szívvel-lélekkel, végigviszem, elejétől a végéig. Ezt a blogot teljesen lezárom most, a német blogomba is írok majd egy hasonló "mi lesz a jövőmmel" bejegyzést, de azt még nyitva hagyom. Ahogy nyitva volt eddig is. Ha valami történik majd, 'firkantok' pár sort, de az életem ilyen formában már nem tudjátok nyomon követni majd. Lehet, hogy ez is hiányozni fog egy idő után - úgy értem az írás, de a hamburgi au pairkedésem alkalmával már nem hiszem, hogy erről a "szakmáról" sok újdonságot tudnék nektek mesélni, inkább lesz magánélet-jellegű a dolog. Ezt most sokan értik, többen nem. Ha privátban, emailben valaki megkeres, annak szívesen mesélek egy kicsit, de az én blogos-történetemnek ezennel vége.
Jövő héten visszamegyek Münchenbe 9 napra, meglátogatom az összes barátom, van vacsorameghívásom a volt családomhoz, meglátogatom a rokonom és az egyik kedves blogolvasóm is. December első hetében pedig Hamburgban töltök majd pár napot, szintén látogatóba megyek a leendő családomhoz és egy ismerőshöz. Nem unatkozom, ha történik valami eget rengető dolog, arról úgyis értesülni fogtok.
Amíg a kényszerpihenőmet töltöttem a JFK-n New Yorkban folyamatosan pörögtek a képek a fejemben - helyek, emberek, pillanatok amelyeket átéltem. És le voltam nyűgözve; egyszerűen nem hittem el miken mentem keresztül és mennyi jó dolog ért. Azokban a napokban rengeteg időm volt gondolkodni és tényleg feledtem a rosszat, senkire és semmire nem gondoltam vissza keserű szájízzel vagy haragosan. Egyszerűen úgy éreztem, mintha a rossz dolgok meg sem történtek volna. Hát igaz lenne a mondás; a végén tényleg minden megszépül, a végén tényleg csak a jó dolgok számítanak. Mosolyogtam magamban, mint egy vadalma és még a két napos terminálozást is élveztem.
És esküszöm, a külföldön élés megváltoztatta az életem. Megváltoztatja a nézeteidet, ahogy te látod az embereket, azt ahogy gondolkodsz, ahogy beszélsz. Az egész lényed, a megjelenésed. De mindenekelőtt megmutatja neked, hogy kik a legfontosabb emberek körülötted és melyek a legfontosabb dolgok, amelyek igazán számítanak.
Búcsúzom Amerika, búcsúzom kedves Olvasók! Lehet, hogy nem úgy fogok emlékezni majd erre az évre, mint életem legjobbjára (az a cím már foglalt), de mindenképpen életem második legjobbja és leghasznosabb éve mindennel együtt. Fontos és meghatározó időszak volt ez, amelyre mindig szívesen fogok visszaemlékezni és amelytől annyi mindent kaptam. Életem második legjobb döntése volt, hogy kimentem Amerikába, semmit sem csinálnék máshogy. Az az ország örökre a szívemben marad azokkal az élményekkel, amelyeket ott szereztem.
Csodálatos volt és gyönyörű, bármikor szívesen visszamegyek majd turistaként - időközben szerencsére arra is rájöttem, hogy hol a helyem. Nekem egy év elég volt. A szív visszahúzott, a vén Európa felé, ide ahonnan indultam, ami az otthonom és amelyet mindig mindennél előbbre valónak, szebbnek és jobbnak fogok tekinteni...
Puszilok Mindenkit,
Vivi
