Először is, azzal az oltári jó, fantasztikus, csúcsszuper hírrel kell kezdenem hogy 3 hét múlva irány Miami!!! Elengedtek! Nagypapa visszajön és egy hétig gondoskodik a dolgokról! Majdnem elsírtam magam örömömben amikor fél órája közölte velem anyuka, azt sem tudtam mit mondjak, hogy köszönjem meg. Erre csak annyi volt a válasza, hogy alap. Mivel sok szervezés és pénz van benne, meg sem fordult a fejében hogy nemet mondjon. Szentisten, én jelenleg nem tudom elmondani mit érzek, valami hihetetlen az egész ami velem történik most - ez tényleg a valóság? Elkezdődött volna a sikerszériám és végre boldog lehetek? Ez elképesztő, határtalanul boldog vagyok. Legszívesebben sikítanék és ordítanék örömömben és teljes szívemből kívánom mindenkinek, hogy legalább egy ilyen vagy ehhez hasonló pillanatot éljen át életében minimum egyszer! Talán így még izgalmasabb is volt a történet, hogy kérdéses volt tudok e menni... :)
Mindennek tetejében továbbra is állati jó minden. Érzem hogy ez nem csak kezdeti "fellángolás" volt. A család összes tagjával nagyon jól kijövök, nagypapa pedig nagyon fog hiányozni ha szerdán hazarepül. Hétfőn kezdődött meg a munka "keményebbik" része, valamivel reggel 6 után keltem, elkészültem és 7 előtt 10 perccel indultunk el nagypapával és a leányzóval a suliba, Princetonba. Írtam már, Princeton New Jersey államban található, egy órányi vezetésre Wyndmoor-tól, a jelenlegi lakhelyemtől. Albert Einstein egykori lakóhelye és valamiféle munkájának helyszíne is. Igen, híres hely. Nagyon is az. Hatalmas egyeteméről, a sok fiatalról és legfőképpen a gazdagságról.
No a vezetésbe bele kell jönnöm. Még nem én voltam a pilóta hétfőn, de nagyon igyekeztem összpontosítani mindenre. Nem ám csak úgy megy az hogy egyenes úton ellavírozni és nem is csak 10-15 percre van a suli, azért ez így már nagyobb felelősséggel jár. Nagyon sok autópályára kell felmennem, majd le és eszméletlen dolgokra kell odafigyelnem - menni fog. Mivel van gps-em és ennyire szuper jó a kocsim, nem lehet gond. Annyira durva egyébként, hogy miközben vezetek vagy nagypapa vezet nem érzem hogy járna a motor. Amikor meg kell állni a pirosnál akkor olyan érzése van az embernek mintha leállítanák a kocsit, holott igenis jár a motor. Észbontó, már most imádom ezt az autót.
Kiscsajt kidobtuk a suliban 8-kor, majd 2:30-kor kellett felvennünk, de ezúttal nem jöttünk haza. Nagypapával töltöttem az egész napot - reggelizni meghívott a Starbucksba, aztán megnéztük a könyvtárat és a sulit ahova majd valószínűleg járni fogok. Megmutatott pár bevásárlóközpontot, fontosabb utcákat és autóból városnézést tartottunk a legelőkelőbb negyedekben. Nem sok ilyen módos helyen jártam eddig életem során mint ez a Princeton! Csak ámultam meg bámultam, akkora házakat láttam, mint amilyenek otthon az apartmansorok és egy-egy család lakik mindegyikben, de ilyen kacsalábon forgó palotákat kell elképzelni, minimum öt emelettel, két-három garázzsal óóó mama, nagyon szép!
Dél körül papika megszólal hogy be kellene dobnunk valami snacket - na mondom, remek :) Aztán egyből felcsillant a szemem, amikor megfékelt a kocsival egy kínai étterem előtt. Hát gyerekek, a nagypapa meghívott egy tök puccos kínai étterembe ebédelni! Persze mindenki minket nézett - vajon mit keres egy 70 év körüli idős úr egy 20 év körüli csajjal ilyen puccos helyen. Egyrészt emiatt éreztem magam rosszul. Aztán konstatáltam hogy a legnagyobb bajom mégis az, hogy sikerült magamra húznom az egyszem melegítőm és a legslamposabb csizmám, három napja nem mostam hajat és csak felpúpoztam egy gócot a fejem tetejére - nagyszerű...de ugye még szerencse hogy itt ezt senki nem nézi, otthon rosszabbul éreztem volna magam emiatt annyi szent.
Hoztak teát és vizet (ez jár, anélkül hogy fizetned kellene érte), majd barna rizst rendeltem csirkével. Nem egyszerű csirkét kell elképzelni, a kínaiak szeretik megönteni mindennel a megönteni valót. Úszott a cuccban a csirke, de nagyon finom volt. Ami nem tetszett, hogy megspékelték nekem kis polip csápokkal is (pedig nem kértem), de annak nagyon nem volt jó íze. Mindegy, végül is jól laktam de a kínai kaja valahogy nem lesz a kedvencem.
Fél 3-kor aztán felvettük a leányzót, de így is 4 óra múlt mire hazaértünk. Meg kellett állnunk itt-ott és a forgalom is ellenünk dolgozott. Miután hazaértünk voltaképpen szabad voltam. A csajszival amúgy sem kell már játszani, nagyon elfoglalt. Annyi házija van, hogy 2-3 órákat ül felette. Sokszor van esti programja is, amire már anyuka viszi és többségében elvan magában is. Kockul, olvas vagy tévét néz. Azt hiszem tényleg állati nagy szerencsém van. 6 körül aztán csináltunk együtt mac&cheese-t (sajtos tésztaként tudnám fordítani). Itt előszeretettel fogyasztja ezt mindenki, de én is nagyon megszerettem. A régi host anyuka szokott házi készítésűt csinálni, abba akár bele is tudnék fulladni olyan finom. Mielőtt eljöttem tőlük, szombaton délelőtt megtanította hogy kell csinálni, megvan a recept és pofon egyszerű, na valamikor nekiugrok majd.
Hétfőn este még anyukával elvittük a csajszit kórusra. Bár oda sohasem én fogom vinni, de jobb tudni az útvonalat és szokni az egészet. Utána tettünk még pár kört Chestnut Hill-ben, ami Wyndmoor mellett lévő még nagyobb város, megmutatta a fontosabb dolgokat és hazajöttünk.
Kedden már én fogok vezetni Princeton-ig, persze nagypapa ott ül majd mellettem. És egy jó hír pedig az, hogy a leányzó pénteken suli után Washington DC-be megy a kórussal és vasárnap este jönnek csak haza. Péntektől vasárnapig off. Hihetetlen.
Bár most képekkel nem tudok szolgálni - gyönyörködjetek még az előző bejegyzés képeiben - a legközelebbibe ígérem kerül majd pár. Egyszerűen muszáj volt írnom, az ilyen jó híreket mindig azonnal szeretném megosztani mindenkivel és ha ennyire boldog vagyok akkor az írás is könnyebben megy.
Puszi
:)
2012. január 31., kedd
2012. január 30., hétfő
A legjobb dolog, ami történhetett velem...
...hogy az előző családom január 13-án, pénteken közölte a tényt, miszerint nincs rám szükségük többé. Ki voltam akadva és rettenetesen el voltam keseredve, de senki sem lát ugye a jövőbe...
Azóta eltelt két hét, új családot szereztem és folytathatom itt megkezdett életem. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy erre a helyre és ehhez a családhoz kerültem, lehet írok majd előző anyukának egy sms-t és köszönetet nyilvánítok, nem viccelek. Úgyis mondta hogy maradjunk kapcsolatban és mindig tudassam vele hogy érzem magam.
Na de a rizsára azt hiszem senki sem kíváncsi, csapjunk is egyből a lovak közé. Szombaton még kialudtam magam délelőtt, délután már csak pakolásztam a cuccaimat, rendet raktam a szobámban és kockultam. Vártam a megváltást, hogy végre valahára had tegyem már ki a lábam azon ajtón és kezdődjön meg az új életem. Még finoman fogalmazva sem nevezhető érzékenynek a búcsú - a szülők megöleltek, a nagyfiú normálisan elköszönt, a kicsi egyfolytában azt hajtogatta hogy "stop, stop, stop" (de azért majd hétfőn reggel gondolom megkérdezi hogy hol vagyok...), a kislány pedig nem volt otthon. Aranyos volt mindenki, minden jót és sok szerencsét kívántak, majd anyukával kocsiba pattantunk és végül ő hozott el az új családomhoz. Ja igen, a csekk. Ha a tanácsadóm nem közli velem szerdán a tényt, miszerint nagyobb summa üti majd a markom a kis rematchem miatt, akkor semmiről sem tudok. Tény hogy azt hittem az állam esik le, amikor anyuka a kezembe nyomta a 400 dollárt megközelítő összegről szóló csekket, még arra sem volt időm hogy normálisan örüljek vagy ujjongjak mert jönni kellett, első látásra el sem hittem hogy tényleg az az összeg áll a papíroson. Az előző rematchem alkalmával is kaptam valamivel többet; a két hét fizetett vakáció és valamilyen biztosítás miatt, na de ennyit biztosan nem. Hát ez csúcs - gondoltam magamban. Ők maradtak au pair nélkül, engem baromira boldoggá tettek és még majdnem az a pénz is visszajött amit az ott tartózkodásom alatt fogorvosra kidobtam - hát nem semmi na.
Fél óra múlva értünk ide, az új lakhelyemre. Anyuka éppen tett-vett és a szobám takarította, a leányzó és nagypapa nem voltak még itthon. Gyorsan kipakoltam, anyuka megmutatta a fontosabb dolgokat, aztán befutottak a többiek is. A csajszinak aztán volt nagy meglepetés, mivel csak későbbre várt de egyből a nyakamba ugrott és itt sikítozott. Kaptam tőlük ajándékokat - meleg, plüssös zoknikat, Starbucks kártyát (igen, sok zöldhasú van rajta), különböző kis üdvözlőkártyákat, egy házilag kötött sapkát és egy fürdőköpenyt is. Iszonyatosan meg voltam lepődve, ilyen fogadtatásra abszolút nem számítottam. Utána beszélgettünk még egy picit, szoktam a szobám és a házat, az állatokkal is kifejezetten jó barátságban leszek (egy skótjuhász kutyus és két lusta, fekete macska). Este 6 körül felkerekedtünk, vacsi után nézni. Jó 20 percre innen van egy mall, körülbelül ugyanakkora mint a King of Prussia. Ennek viszont ezerszer jobb a kaja részlege, vagyis nincs is részleg...Hanem kocsival mész, jó sokat és étterem éttermet követ, na de a legjobbakat képzeljétek ám el. Olyan dizájnnal, berendezéssel meg kajákkal, hogy hirtelen valami álomvilágban éreztem magam. Bebizonyosodott továbbá hogy az amerikaiak tényleg nem szeretnek főzni, szombaton este szépen mindenki bevonul egy-egy ilyen helyre és elkölti étkét. Több helyre is bementünk, legtöbbször azt mondták 45 percet kell várni, de volt olyan is ahol minimum másfél órát kellett volna. Tömve és csurig volt minden, de még így is élveztem ezt az ide-oda járkálást is. Végül is a legelső helynél maradtunk ahova feliratkoztunk, ott azt mondták egy órán belül lesz üresedés, egy japán étteremre esett a választásunk. Emlékeztek írtam már erről, hogy az előző családdal is voltam olyan helyen, ahol az ételt előtted készítik el olyan show műsor keretében hogy téged az asztal alól kell felkaparni annyira le vagy nyűgözve - no legalábbis én ilyen vagyok :) 7 előtt jutottunk be a helyre, de jó fél órát még így is várni kellett, addig a bár részlegbe tereltek minket. Ki-ki ivott és rendelt előételt - hát mondom ha már japánoknál vagyunk akkor csak nem hagynám ki azt a sushit sem. Ezúttal las vegas-rollokat kértem, isteni volt!! A drága emberünk jól megpúpozta wasabival meg mindennel, csak hogy rendesen lángoljon a szám és két percenként rendeljek újabb vízadagot.
Haha semmi gond, én már mondhatni az előétellel jól is laktam. De az igazi móka csak azután következett. Mivel az asztalokat ugye úgy kellett lehalászni, esély sem volt rá hogy a nyolc személyes asztalnál (mindegyik nyolc személyes) majd négyen ülhetünk, ááá nem. Először nyomorogtunk és persze hogy voltam olyan kedves és én ültem be két vadidegen mellé, de már-már a nyakukba. Hogy a dolognak meglegyen a szépsége is, két csoki barátunk foglalt mellettem helyet (jájj nem is néztek ki rosszul) én meg végig olyan zavarban voltam, hogy szinte moccani sem mertem vagy megemelni a tányérom, villám, poharam. Aztán a másik két egyed az asztal végén megunta a heringpartit és kérvényeztek a pincérnél egy másik asztalt, mert ők privát szférára vágynak. Danke schön - odébb is csusszantam azzal a lendülettel, már csak fél méterre voltam drága jó idegen barátainktól akikkel anyuka abban a pillanatban le is pacsizott.
A család többször elmondta hogy mennyire örülnek hogy csatlakoztam hozzájuk, aztán egyszer csak anyuka felhozta a vakációs témát. Már kezdett volna görcsbe rándulni a gyomrom - na mondom ilyen szép pillanatban nyögi majd be, hogy bocsi de ez most nekem nem adja ki -, de a dolgok aztán elég pozitívan sültek el. Töviről-hegyire el kellett mindent mondanom, hol hány napot leszünk, milyen szálláson, honnan hova megyünk és kivel - minden érdekelte őket és nem győztek ámuldozni, hogy mennyire csúcsszuper lesz nekem, ráadásul úgy hogy magyar kolleginákkal mehetek. Bár ki nem mondtunk semmit, de gondolom beintettek volna ha nagyon elragadtattam volna magam, így jutottam arra a következtetésre, hogy én ugyan három hét múlva ilyenkor már Miami földjét taposom. Magamban határtalan boldogság és öröm, az asztal közepére tudtam volna felugrani és esküszöm még énekelni is kedvem lett volna egy áve mariat, de gondoltam jobb ha csendben ujjongok.
Közben hoztak isteni előételeket - salátát, majd húsleveshez hasonló lötyit, amit körülbelül egy-két másodperc alatt bekanalaztam. Istenemre mondom, nagyon hasonlított a húslevesre. Volt benne gomba, csirke és póréhagyma is. Tíz ujjam megnyaltam utána nem tagadom. No már most; a sushinak, leveskének és salátának köszönhetően pazarul éreztem magam még mielőtt az igazi lakoma megérkezett volna.
Hipp-hopp rá 10 percre zsonglőr barátunk ott termett és megkezdte a showt. Irtó zavaró volt hogy az első pillanattól kezdve végig engem nézett, mosolygott mint a vadalma, az összes ételt direkt nekem adta utoljára és mindent háromszor visszakérdezett ezer fokos vigyorral, csak tőlem. Szívecskéket szerkesztett elém rizsből, tojásból, garnélából - éppen amit ért. El tudtam volna süllyedni, alig lehettem vörösebb az előttem sülő ráknál. Négy hónapja vagyok itt, ilyet még nem tapasztaltam. Már rá sem mertem nézni senkire, csak bőszen eszegettem és néztem a mutatványt. No igen, értette a dolgát a srác - ez az étterem és előadásmód jócskán letarolta azt, amit a másik japán étteremben átéltem. Sajnálom, megint nem készítettem videót de ezt mindenkinek élőben kell látni. Egyszerűen az, amit az étellel ott művelnek és ahogyan az számomra hihetetlen és csodálatos. Ha nem éhes az ember és jóllakik már az előétellel is, akkor is vígan esik neki a kis adagjának. Én rizst kértem, na de nehogy azt higgyétek ám hogy csak úgy "natúr" rizst adnak - ezt kéremszépen megöntik szójaszósszal, aztán sütnek hozzá tojást, vannak benne csirkedarabkák, mindenféle zöldség és hagyma is - ettől az egésznek barnás színe lesz és olyan mintha valójában nem is rizst ennél. Baromi egészséges és ennél finomabb köretet még az életben nem ettem. Aztán ehhez jöttek még különböző, általam nem ismert, valószínűleg japán és kínai zöldségek, de egytől egyik finom volt az összes.
A husik készítésénél eleinte picit alábbhagyott kedvem amikor megláttam hogy nagypapi tányérjára alig megsült steaket tesznek (...) Aztán gondoltam magamban jobb is ha nem arra koncentrálok.
Csirkét kértem, amit vajban és citromlében pirítottak, majd sütöttek meg. Előétel ide vagy oda, este 9 körül úgy belaktam a kis csirkémmel és a rizzsel hogy az valami szenzációs.
10 óra után érhettünk haza, majd mindenki eltette magát másnapra. Fél 1 körül még forgolódtam és alig tudtam elaludni, új volt a hely. Viszont nagyon kényelmes és ami a legfontosabb, meleg. Ha akarom maximumra tekerhetem fel a fűtést a szobámban és egy szál trikóban flangálhatok mert nem kerülget fagyásveszély. A basement-ben lakom, ide alig jár le a család. Nappalim van tévével, saját számítógépem amit akkor használok amikor csak akarok (bár inkább a laptopom preferálom), süppedős kis fotelek, tükör tükör hátán, aranyos, takaros kis szoba és hatalmas terasz - inkább nem is részletezem tovább, meséljenek a képek:
terasz, amely gondolom tél kivételével minden évszakban sokkal szebb... :)
óóó nagyon bírom ezt a nagymacskát
Vasárnap 9 körül keltem, kipihenten és üdén. Gyorsan mindenki összekapta magát és megindultunk egy reggelizős helyre. Ismét brunchoztunk - nagypapi és anyuka jól megpakolt omlettet evett, olyan hozzávalókkal amiket még életemben nem láttam. Leányzó csokis palacsintát, én pedig áfonyásat. Én nem értem mi van velem, de lehet allergiás lettem a palacsintára vagy csak az adag túl nagy de megint sikerült otthagynom a felét. Pedig csak egyet hoztak, képzelhetitek mekkora lehet egy egész palacsinta ha a felét meghagyom - oké mondjuk köztudott hogy annyit eszek mint egy macska :) Mellé epershaket szopogattunk, felnőttek teát. Jól éreztem magam. Japán étteremben vacsizok és brunchozok már lassan minden vasárnap, végre olyan helyen vagyok, olyan munkával amit szeretek csinálni és négy hónap alatt szinte először érzem azt hogy minden tökéletes, mindent átélek és nem túlélek. Igen, ez az élet, ez Amerika. Kiegyensúlyozott vagyok, felszabadult és boldog. Imádok itt lenni. Tudom hogy itt is történnek majd velem negatív dolgok, de ugye nem lehet mindig minden tökéletes. Végre a jelennek élek, valamikor ezt is el kell kezdeni ugyebár.
Reggeli után egy lovardához mentünk, a leányzó szenvedélye lovaglás és él-hal a lovakért. Megmondom őszintén nem rajongtam ezekért az állatokért, de olyan feledhetetlen 3 órát töltöttünk azon a kis "farmon" hogy még a végén ezt is megszeretem. Hideg volt, de a család teljes felszerelést adott nekem, frankón úgy néztem ki mint egy lovász lány. A csajszinak saját lova van, aki a Willy névre hallgat - de láttam csodaszép Romeot, gyönyörű Carlost és aranyos Violetet is - csak hogy a kedvenceimet említsem.
Hetente két-három alkalommal jár lovagolni, egy orosz csaj a tanára (annyira hallani az akcentusán az oroszt, imádom), majd hozzám szegezték a kérdést hogy szeretném e megülni én is jó öreg Willy barátunkat. Két másodperc alatt rászántam magam a dologra, majd nyeregbe pattantam. Ezer éve nem ültem lovon, nem hogy még sétáljon, szaladjon is egy kicsit velem. Nagyon féltem, de aztán rásóztam egy kisebbet a jobb lábammal és már meneteltünk is. Cudar jól éreztem magam, nagyon tetszett a dolog, de sajnos 10 perc után át kellett adnom a terepet másoknak.
Délután 5 körül még volt egy körünk a Macy's-ben, majd hazafelé vettük az irányt. Csajszi elvonult, én pedig végre kipakoltam a bőröndjeimet és berendezkedtem. Szenzációs hétvégét tudhatok magam mögött, a hab a tortán a vacsora volt, amit a nagypapi rittyentett nekünk. Rizs, hal és olyan saláta, amelyben spenótlevelek voltak összekeverve málnával - érdekes kombó, de az íze annál jobb.
Itt tartok most, kedves Olvasók. Remélem lelkességem egy kisebb változata lejön eme bejegyzésből, érzem hogy az itteni sztorim nem fog október előtt véget érni. Nagypapa szerdán itthagy minket, addig még betanulok. Kaptam egy Toyota Priust, ma egész nap én hajtottam és eszméletlen jó kocsi. Ja kérem, itt már kulcsra sincs szükségem, ugyanis gombnyomásra indul, gombnyomásra nyílik és gombnyomásra zárul. Tolatóradar, gps, minden elektromos, a váltóhoz szinte alig kell hozzányúlnom - először csak lestem mint faluról jött leányka, de a jóhoz ugye nagyon könnyű hozzászokni. Tetszik a verda, sokkal jobban mint itt az eddig használtak. Szóval nincs slusszkulcsom. Vicces, de nincs.
Hmm amit még nem mondtam; anyuka San Diego mellett nőtt fel, majd azután költöztek Texasba (majd ide) és tavaly nyáron voltak is San Diego mellett. Ezenkívül van két lánytestvére, az egyik Denverben él, a másik pedig Houstonban - jeeee!!! Azt mondták évente egyszer mindig meglátogatják egymást, talán én is vevő lennék egy ingyen coloradoi vagy texasi kitérőre. Nagypapival egyből közös nevezőre jutottunk amikor megkérdezte melyik részen voltam Németországban au pair - büszkén feleltem hogy München, Bajorország. Mire papika rávágta, hogy "beer, very good beer" - na mondanom sem kell hogy utána már nem tágítottunk a téma mellől és többször is megállapítottuk hogy a német sörnek és Bajororszgának bizony párja nincs - óóó csókolom, nekem mondja?! :)
A héten igyekszem mindent megtanulni, főleg az utakat mert a fő munkám itt tényleg a vezetés. Valószínűleg az új tanácsadóval is találkozni fogok és leülünk beszélgetni. Most 11 óra lesz, álmos nem vagyok, vasárnap esti tunyulás következik, 6-kor pedig ébresztő.
Puszi az orcátokra
Azóta eltelt két hét, új családot szereztem és folytathatom itt megkezdett életem. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy erre a helyre és ehhez a családhoz kerültem, lehet írok majd előző anyukának egy sms-t és köszönetet nyilvánítok, nem viccelek. Úgyis mondta hogy maradjunk kapcsolatban és mindig tudassam vele hogy érzem magam.
Na de a rizsára azt hiszem senki sem kíváncsi, csapjunk is egyből a lovak közé. Szombaton még kialudtam magam délelőtt, délután már csak pakolásztam a cuccaimat, rendet raktam a szobámban és kockultam. Vártam a megváltást, hogy végre valahára had tegyem már ki a lábam azon ajtón és kezdődjön meg az új életem. Még finoman fogalmazva sem nevezhető érzékenynek a búcsú - a szülők megöleltek, a nagyfiú normálisan elköszönt, a kicsi egyfolytában azt hajtogatta hogy "stop, stop, stop" (de azért majd hétfőn reggel gondolom megkérdezi hogy hol vagyok...), a kislány pedig nem volt otthon. Aranyos volt mindenki, minden jót és sok szerencsét kívántak, majd anyukával kocsiba pattantunk és végül ő hozott el az új családomhoz. Ja igen, a csekk. Ha a tanácsadóm nem közli velem szerdán a tényt, miszerint nagyobb summa üti majd a markom a kis rematchem miatt, akkor semmiről sem tudok. Tény hogy azt hittem az állam esik le, amikor anyuka a kezembe nyomta a 400 dollárt megközelítő összegről szóló csekket, még arra sem volt időm hogy normálisan örüljek vagy ujjongjak mert jönni kellett, első látásra el sem hittem hogy tényleg az az összeg áll a papíroson. Az előző rematchem alkalmával is kaptam valamivel többet; a két hét fizetett vakáció és valamilyen biztosítás miatt, na de ennyit biztosan nem. Hát ez csúcs - gondoltam magamban. Ők maradtak au pair nélkül, engem baromira boldoggá tettek és még majdnem az a pénz is visszajött amit az ott tartózkodásom alatt fogorvosra kidobtam - hát nem semmi na.
Fél óra múlva értünk ide, az új lakhelyemre. Anyuka éppen tett-vett és a szobám takarította, a leányzó és nagypapa nem voltak még itthon. Gyorsan kipakoltam, anyuka megmutatta a fontosabb dolgokat, aztán befutottak a többiek is. A csajszinak aztán volt nagy meglepetés, mivel csak későbbre várt de egyből a nyakamba ugrott és itt sikítozott. Kaptam tőlük ajándékokat - meleg, plüssös zoknikat, Starbucks kártyát (igen, sok zöldhasú van rajta), különböző kis üdvözlőkártyákat, egy házilag kötött sapkát és egy fürdőköpenyt is. Iszonyatosan meg voltam lepődve, ilyen fogadtatásra abszolút nem számítottam. Utána beszélgettünk még egy picit, szoktam a szobám és a házat, az állatokkal is kifejezetten jó barátságban leszek (egy skótjuhász kutyus és két lusta, fekete macska). Este 6 körül felkerekedtünk, vacsi után nézni. Jó 20 percre innen van egy mall, körülbelül ugyanakkora mint a King of Prussia. Ennek viszont ezerszer jobb a kaja részlege, vagyis nincs is részleg...Hanem kocsival mész, jó sokat és étterem éttermet követ, na de a legjobbakat képzeljétek ám el. Olyan dizájnnal, berendezéssel meg kajákkal, hogy hirtelen valami álomvilágban éreztem magam. Bebizonyosodott továbbá hogy az amerikaiak tényleg nem szeretnek főzni, szombaton este szépen mindenki bevonul egy-egy ilyen helyre és elkölti étkét. Több helyre is bementünk, legtöbbször azt mondták 45 percet kell várni, de volt olyan is ahol minimum másfél órát kellett volna. Tömve és csurig volt minden, de még így is élveztem ezt az ide-oda járkálást is. Végül is a legelső helynél maradtunk ahova feliratkoztunk, ott azt mondták egy órán belül lesz üresedés, egy japán étteremre esett a választásunk. Emlékeztek írtam már erről, hogy az előző családdal is voltam olyan helyen, ahol az ételt előtted készítik el olyan show műsor keretében hogy téged az asztal alól kell felkaparni annyira le vagy nyűgözve - no legalábbis én ilyen vagyok :) 7 előtt jutottunk be a helyre, de jó fél órát még így is várni kellett, addig a bár részlegbe tereltek minket. Ki-ki ivott és rendelt előételt - hát mondom ha már japánoknál vagyunk akkor csak nem hagynám ki azt a sushit sem. Ezúttal las vegas-rollokat kértem, isteni volt!! A drága emberünk jól megpúpozta wasabival meg mindennel, csak hogy rendesen lángoljon a szám és két percenként rendeljek újabb vízadagot.
Haha semmi gond, én már mondhatni az előétellel jól is laktam. De az igazi móka csak azután következett. Mivel az asztalokat ugye úgy kellett lehalászni, esély sem volt rá hogy a nyolc személyes asztalnál (mindegyik nyolc személyes) majd négyen ülhetünk, ááá nem. Először nyomorogtunk és persze hogy voltam olyan kedves és én ültem be két vadidegen mellé, de már-már a nyakukba. Hogy a dolognak meglegyen a szépsége is, két csoki barátunk foglalt mellettem helyet (jájj nem is néztek ki rosszul) én meg végig olyan zavarban voltam, hogy szinte moccani sem mertem vagy megemelni a tányérom, villám, poharam. Aztán a másik két egyed az asztal végén megunta a heringpartit és kérvényeztek a pincérnél egy másik asztalt, mert ők privát szférára vágynak. Danke schön - odébb is csusszantam azzal a lendülettel, már csak fél méterre voltam drága jó idegen barátainktól akikkel anyuka abban a pillanatban le is pacsizott.
A család többször elmondta hogy mennyire örülnek hogy csatlakoztam hozzájuk, aztán egyszer csak anyuka felhozta a vakációs témát. Már kezdett volna görcsbe rándulni a gyomrom - na mondom ilyen szép pillanatban nyögi majd be, hogy bocsi de ez most nekem nem adja ki -, de a dolgok aztán elég pozitívan sültek el. Töviről-hegyire el kellett mindent mondanom, hol hány napot leszünk, milyen szálláson, honnan hova megyünk és kivel - minden érdekelte őket és nem győztek ámuldozni, hogy mennyire csúcsszuper lesz nekem, ráadásul úgy hogy magyar kolleginákkal mehetek. Bár ki nem mondtunk semmit, de gondolom beintettek volna ha nagyon elragadtattam volna magam, így jutottam arra a következtetésre, hogy én ugyan három hét múlva ilyenkor már Miami földjét taposom. Magamban határtalan boldogság és öröm, az asztal közepére tudtam volna felugrani és esküszöm még énekelni is kedvem lett volna egy áve mariat, de gondoltam jobb ha csendben ujjongok.
Közben hoztak isteni előételeket - salátát, majd húsleveshez hasonló lötyit, amit körülbelül egy-két másodperc alatt bekanalaztam. Istenemre mondom, nagyon hasonlított a húslevesre. Volt benne gomba, csirke és póréhagyma is. Tíz ujjam megnyaltam utána nem tagadom. No már most; a sushinak, leveskének és salátának köszönhetően pazarul éreztem magam még mielőtt az igazi lakoma megérkezett volna.
Hipp-hopp rá 10 percre zsonglőr barátunk ott termett és megkezdte a showt. Irtó zavaró volt hogy az első pillanattól kezdve végig engem nézett, mosolygott mint a vadalma, az összes ételt direkt nekem adta utoljára és mindent háromszor visszakérdezett ezer fokos vigyorral, csak tőlem. Szívecskéket szerkesztett elém rizsből, tojásból, garnélából - éppen amit ért. El tudtam volna süllyedni, alig lehettem vörösebb az előttem sülő ráknál. Négy hónapja vagyok itt, ilyet még nem tapasztaltam. Már rá sem mertem nézni senkire, csak bőszen eszegettem és néztem a mutatványt. No igen, értette a dolgát a srác - ez az étterem és előadásmód jócskán letarolta azt, amit a másik japán étteremben átéltem. Sajnálom, megint nem készítettem videót de ezt mindenkinek élőben kell látni. Egyszerűen az, amit az étellel ott művelnek és ahogyan az számomra hihetetlen és csodálatos. Ha nem éhes az ember és jóllakik már az előétellel is, akkor is vígan esik neki a kis adagjának. Én rizst kértem, na de nehogy azt higgyétek ám hogy csak úgy "natúr" rizst adnak - ezt kéremszépen megöntik szójaszósszal, aztán sütnek hozzá tojást, vannak benne csirkedarabkák, mindenféle zöldség és hagyma is - ettől az egésznek barnás színe lesz és olyan mintha valójában nem is rizst ennél. Baromi egészséges és ennél finomabb köretet még az életben nem ettem. Aztán ehhez jöttek még különböző, általam nem ismert, valószínűleg japán és kínai zöldségek, de egytől egyik finom volt az összes.
A husik készítésénél eleinte picit alábbhagyott kedvem amikor megláttam hogy nagypapi tányérjára alig megsült steaket tesznek (...) Aztán gondoltam magamban jobb is ha nem arra koncentrálok.
Csirkét kértem, amit vajban és citromlében pirítottak, majd sütöttek meg. Előétel ide vagy oda, este 9 körül úgy belaktam a kis csirkémmel és a rizzsel hogy az valami szenzációs.
10 óra után érhettünk haza, majd mindenki eltette magát másnapra. Fél 1 körül még forgolódtam és alig tudtam elaludni, új volt a hely. Viszont nagyon kényelmes és ami a legfontosabb, meleg. Ha akarom maximumra tekerhetem fel a fűtést a szobámban és egy szál trikóban flangálhatok mert nem kerülget fagyásveszély. A basement-ben lakom, ide alig jár le a család. Nappalim van tévével, saját számítógépem amit akkor használok amikor csak akarok (bár inkább a laptopom preferálom), süppedős kis fotelek, tükör tükör hátán, aranyos, takaros kis szoba és hatalmas terasz - inkább nem is részletezem tovább, meséljenek a képek:
Vasárnap 9 körül keltem, kipihenten és üdén. Gyorsan mindenki összekapta magát és megindultunk egy reggelizős helyre. Ismét brunchoztunk - nagypapi és anyuka jól megpakolt omlettet evett, olyan hozzávalókkal amiket még életemben nem láttam. Leányzó csokis palacsintát, én pedig áfonyásat. Én nem értem mi van velem, de lehet allergiás lettem a palacsintára vagy csak az adag túl nagy de megint sikerült otthagynom a felét. Pedig csak egyet hoztak, képzelhetitek mekkora lehet egy egész palacsinta ha a felét meghagyom - oké mondjuk köztudott hogy annyit eszek mint egy macska :) Mellé epershaket szopogattunk, felnőttek teát. Jól éreztem magam. Japán étteremben vacsizok és brunchozok már lassan minden vasárnap, végre olyan helyen vagyok, olyan munkával amit szeretek csinálni és négy hónap alatt szinte először érzem azt hogy minden tökéletes, mindent átélek és nem túlélek. Igen, ez az élet, ez Amerika. Kiegyensúlyozott vagyok, felszabadult és boldog. Imádok itt lenni. Tudom hogy itt is történnek majd velem negatív dolgok, de ugye nem lehet mindig minden tökéletes. Végre a jelennek élek, valamikor ezt is el kell kezdeni ugyebár.
Reggeli után egy lovardához mentünk, a leányzó szenvedélye lovaglás és él-hal a lovakért. Megmondom őszintén nem rajongtam ezekért az állatokért, de olyan feledhetetlen 3 órát töltöttünk azon a kis "farmon" hogy még a végén ezt is megszeretem. Hideg volt, de a család teljes felszerelést adott nekem, frankón úgy néztem ki mint egy lovász lány. A csajszinak saját lova van, aki a Willy névre hallgat - de láttam csodaszép Romeot, gyönyörű Carlost és aranyos Violetet is - csak hogy a kedvenceimet említsem.
Hetente két-három alkalommal jár lovagolni, egy orosz csaj a tanára (annyira hallani az akcentusán az oroszt, imádom), majd hozzám szegezték a kérdést hogy szeretném e megülni én is jó öreg Willy barátunkat. Két másodperc alatt rászántam magam a dologra, majd nyeregbe pattantam. Ezer éve nem ültem lovon, nem hogy még sétáljon, szaladjon is egy kicsit velem. Nagyon féltem, de aztán rásóztam egy kisebbet a jobb lábammal és már meneteltünk is. Cudar jól éreztem magam, nagyon tetszett a dolog, de sajnos 10 perc után át kellett adnom a terepet másoknak.
Délután 5 körül még volt egy körünk a Macy's-ben, majd hazafelé vettük az irányt. Csajszi elvonult, én pedig végre kipakoltam a bőröndjeimet és berendezkedtem. Szenzációs hétvégét tudhatok magam mögött, a hab a tortán a vacsora volt, amit a nagypapi rittyentett nekünk. Rizs, hal és olyan saláta, amelyben spenótlevelek voltak összekeverve málnával - érdekes kombó, de az íze annál jobb.
Itt tartok most, kedves Olvasók. Remélem lelkességem egy kisebb változata lejön eme bejegyzésből, érzem hogy az itteni sztorim nem fog október előtt véget érni. Nagypapa szerdán itthagy minket, addig még betanulok. Kaptam egy Toyota Priust, ma egész nap én hajtottam és eszméletlen jó kocsi. Ja kérem, itt már kulcsra sincs szükségem, ugyanis gombnyomásra indul, gombnyomásra nyílik és gombnyomásra zárul. Tolatóradar, gps, minden elektromos, a váltóhoz szinte alig kell hozzányúlnom - először csak lestem mint faluról jött leányka, de a jóhoz ugye nagyon könnyű hozzászokni. Tetszik a verda, sokkal jobban mint itt az eddig használtak. Szóval nincs slusszkulcsom. Vicces, de nincs.
Hmm amit még nem mondtam; anyuka San Diego mellett nőtt fel, majd azután költöztek Texasba (majd ide) és tavaly nyáron voltak is San Diego mellett. Ezenkívül van két lánytestvére, az egyik Denverben él, a másik pedig Houstonban - jeeee!!! Azt mondták évente egyszer mindig meglátogatják egymást, talán én is vevő lennék egy ingyen coloradoi vagy texasi kitérőre. Nagypapival egyből közös nevezőre jutottunk amikor megkérdezte melyik részen voltam Németországban au pair - büszkén feleltem hogy München, Bajorország. Mire papika rávágta, hogy "beer, very good beer" - na mondanom sem kell hogy utána már nem tágítottunk a téma mellől és többször is megállapítottuk hogy a német sörnek és Bajororszgának bizony párja nincs - óóó csókolom, nekem mondja?! :)
A héten igyekszem mindent megtanulni, főleg az utakat mert a fő munkám itt tényleg a vezetés. Valószínűleg az új tanácsadóval is találkozni fogok és leülünk beszélgetni. Most 11 óra lesz, álmos nem vagyok, vasárnap esti tunyulás következik, 6-kor pedig ébresztő.
Puszi az orcátokra
2012. január 29., vasárnap
Felvezetes...
Ekezet nelkul leszek kenytelen most irni, van egy gep a basementben, amit akkor hasznalok amikor akarok de azert a sajat gepem majd csak beuzemelem holnap, mert ez igy nagyon furcsa. Csak egyszeruen nem birtam ki, hogy ne irjam meg, iszonyatosan csucsszuper minden!!! Lassan 4 honapja vagyok itt es talan most erzem azt eloszor (igen, egy nap utan is) hogy a megfelelo helyre kerultem. Hatartalanul boldog vagyok es szerencses amiert a volt csaladom rematchbe kuldott.
Valosznuleg hetfon reggel olvashatjatok majd az elso normalisabb bejegyzesem innen, fantasztikus lesz annyit igerhetek.
Kis izelito addig is:
Szombaton anyuka hozott el 4 korul az uj csaladomhoz, majdnem 400 dollart kaptam toluk mivel ilyenkor ki kell fizetniuk a vakacios heteimet es valamifele biztositast is, azt hittem dobok egy hatast ott nyomban amikor meglattam a csekken az osszeget...itt nagyon kedves fogadtatasban volt reszem, a csajszi allandoan olelget es nagyon normalis velem, kaptam egy csomo ajandekot (hazilag kotott sapka, Starbucks kartya, zoknik stb.), csucsszuper telefonom van, a szobamnal es lakosztalyomnal jobbat almodni sem mernek (holnap kepekkel illusztralom), nagyon sokat kell majd vezetnem (szinte csak azt) es a csajszi nagyon elfoglalt. A kornyek ezerszer jobb mint a regi volt, nem tudom megmondani miert de tenyleg ugy erzem hogy uristen itt nagyon jol fogom magam erezni. Szombaton este elvittek egy nivos japan etterembe, szinte ugyanolyanba mint amilyenbe a masik csaladdal mentem, sushi hegyek, las vegas-roll minden mennyisegben, oltari jo kiszolgalas, le voltam nyugozve mindentol es nem lehetett volna letorolni a vigyort az arcomrol egesz este. A csalad vegig azt hangoztatta mennyire jo hogy oket valasztottam, olyan mintha nem is ez lett volna az elso napunk amit egyutt toltottunk. Es kepzeljetek, anyuka megkerdezte vacsi kozben hogy akkor hogy is lesz a vakaciom, merre megyunk es hol hany napot toltunk, majd vegig arrol aradozott hogy mennyire szuper lesz az hogy eppen magyar barataimmal mehetek - uristen, nincs kimondva de gondolom mondta volna hogy acsi, de eddig nagyon ugy fest a dolog hogy harom het mulva irany Miami a csajokkal!
Most nem tudom elmondani mit erzek, egyszeruen ha a sok szenvedes volt az ara ennek, akkor marhara megerte! Eskuszom mar ma elgondolkodtam azon hogy ha ez igy folytatodik meg a vegen hosszabbitok is, na jo csak viccelek mondtam mar hogy nem szeretnek elhamarkodott kijelenteseket tenni, de 4 honap alatt eloszor erzem azt hogy atyaisten, tenyleg imadok itt lenni es meg akar ez is lehet eletem masodik legjobb eve.
Most megyek, csak gondoltam felvezetem a dolgokat. Vasarnap szabad vagyok, de a csalad megmutatja majd a kornyeket meg mindent, nagypapi folyamatosan mosolyog, egyem meg nagyon aranyos :)
Hetfon es kedden betanit majd megy vissza Texasba.
Este megirom a bejegyzest, remelhetoleg mar a gepemrol, nagyon sok keppel, ne turelmetlenkedjetek, allatira jol erzem magam!!!
Csokoltatok mindenkit!
Valosznuleg hetfon reggel olvashatjatok majd az elso normalisabb bejegyzesem innen, fantasztikus lesz annyit igerhetek.
Kis izelito addig is:
Szombaton anyuka hozott el 4 korul az uj csaladomhoz, majdnem 400 dollart kaptam toluk mivel ilyenkor ki kell fizetniuk a vakacios heteimet es valamifele biztositast is, azt hittem dobok egy hatast ott nyomban amikor meglattam a csekken az osszeget...itt nagyon kedves fogadtatasban volt reszem, a csajszi allandoan olelget es nagyon normalis velem, kaptam egy csomo ajandekot (hazilag kotott sapka, Starbucks kartya, zoknik stb.), csucsszuper telefonom van, a szobamnal es lakosztalyomnal jobbat almodni sem mernek (holnap kepekkel illusztralom), nagyon sokat kell majd vezetnem (szinte csak azt) es a csajszi nagyon elfoglalt. A kornyek ezerszer jobb mint a regi volt, nem tudom megmondani miert de tenyleg ugy erzem hogy uristen itt nagyon jol fogom magam erezni. Szombaton este elvittek egy nivos japan etterembe, szinte ugyanolyanba mint amilyenbe a masik csaladdal mentem, sushi hegyek, las vegas-roll minden mennyisegben, oltari jo kiszolgalas, le voltam nyugozve mindentol es nem lehetett volna letorolni a vigyort az arcomrol egesz este. A csalad vegig azt hangoztatta mennyire jo hogy oket valasztottam, olyan mintha nem is ez lett volna az elso napunk amit egyutt toltottunk. Es kepzeljetek, anyuka megkerdezte vacsi kozben hogy akkor hogy is lesz a vakaciom, merre megyunk es hol hany napot toltunk, majd vegig arrol aradozott hogy mennyire szuper lesz az hogy eppen magyar barataimmal mehetek - uristen, nincs kimondva de gondolom mondta volna hogy acsi, de eddig nagyon ugy fest a dolog hogy harom het mulva irany Miami a csajokkal!
Most nem tudom elmondani mit erzek, egyszeruen ha a sok szenvedes volt az ara ennek, akkor marhara megerte! Eskuszom mar ma elgondolkodtam azon hogy ha ez igy folytatodik meg a vegen hosszabbitok is, na jo csak viccelek mondtam mar hogy nem szeretnek elhamarkodott kijelenteseket tenni, de 4 honap alatt eloszor erzem azt hogy atyaisten, tenyleg imadok itt lenni es meg akar ez is lehet eletem masodik legjobb eve.
Most megyek, csak gondoltam felvezetem a dolgokat. Vasarnap szabad vagyok, de a csalad megmutatja majd a kornyeket meg mindent, nagypapi folyamatosan mosolyog, egyem meg nagyon aranyos :)
Hetfon es kedden betanit majd megy vissza Texasba.
Este megirom a bejegyzest, remelhetoleg mar a gepemrol, nagyon sok keppel, ne turelmetlenkedjetek, allatira jol erzem magam!!!
Csokoltatok mindenkit!
2012. január 28., szombat
Péntek esti móka
Az imént értem haza és iszonyatosan jó estét töltöttem együtt dán barátosnémmal, valamint Hongrui-val (kínai srác, Freja csoporttársa a suliban).
Amint beléptem az ajtón körülbelül tíz ismeretlenbe ütköztem, köszöntem de mindenki csak nézett - valószínűleg előtte pár órával közölték mindenkivel, hogy holnaptól nem itteni lakos vagyok. Olyan kellemetlen volt, hogy azt elmondani sem tudom. A konyha úszott a maradékban és az alkoholban, titkon megjegyeztem hogy igazán boldog vagyok hogy nem nekem kell összetakarítanom. Aztán ugyanazzal a lendülettel felsprinteltem a szobámba...
Az itt töltött utolsó két napom zökkenőmentesnek mondható. Mindenki normális volt és én csak tettem a dolgom. Megkíséreltem összepakolni a cuccaimat és hát azt kell hogy mondjam, lövésem sincs ősszel hogy jutok majd haza, mert alig fértem el. Pedig istenemre mondom alig vettem valamit mióta itt vagyok. Szerencse hogy nem kell repülnöm, vagy messzebb költöznöm.
Most nem terveztem hosszú bejegyzést, inkább mihamarabb szeretném elpakolni magam holnapra. Ezért inkább írnék a péntek estémről, amit két itteni barátommal töltöttem. Hozzá kell tennem; nem ez volt az utolsó ilyen este. Most örülök csak igazán annak, hogy tényleg nem kerültem messze ezektől az emberektől. Nehéz, nagyon nehéz normális barátságokat kötni és kapcsolatokat kialakítani a többi au pairrel. Saját magam barátságosnak és többnyire nyitottnak tartom, de még nekem is nehéz. Én sem szeretek mindig csak a megszokott au pair-témákról beszélgetni. És nem szeretem azt sem, ha mindig csak egyoldalú a dolog, azaz mindig én vagyok az első aki a másikat keresi, hívja. Ez esetben hál istennek nem így van, a dán lánnyal és a kínai sráccal príma kis csapatot alkotunk.
Péntekre csak egy laza kis sushizás volt tervben, az eredetileg kinézett japán étterem helyett a King of Prussia-ba mentünk, annak is a kajálda részlegét célozva meg először. A sushi mellől egyikőnk sem tágított - a Samurai nevezetű étteremben remek california-rollokat fogyasztottunk. Isteni volt, bár nem túlozták el. Tény hogy olcsóbban kijöttünk, mintha beültünk volna a puccos étterembe...na de majd egyszer annak is eljön az ideje. A remek fogás után csak kóvályogtunk a mallban vagy három órán keresztül - boltba be, boltból ki, fényképezkedés itt-ott, fellendítettük a Starbucks forgalmát, majd olyan este 10 körül elbúcsúztunk egymástól, ugyanis már velünk szerettek volna felsöpörni. Annyit nevettem azalatt a pár óra alatt, hogy az valami hihetetlen. Imádom ezt a két jómadarat, komolyan. Hál istennek, hogy nem kell messzire költöznöm. Mondjuk, kíváncsi vagyok az új körzetemre, bár még semmiféle információt nem kaptam sajnos az új tanácsadómtól. Hát nem kapkodja el a dolgokat, annyi szent.
Tudom, ezt most magamhoz képest elég rövidre fogtam. De vannak néha olyan dolgok, amikhez szavak sem kellenek. Az van, hogy remekül éreztem magam egész héten és most nagyon boldog vagyok hogy itt lehetek. Nem tagadom, tényleg nem minden pillanat ilyen és néha úgy érzem minden egyes szép percért kemény csatákat vívok, de megéri. Miközben péntek este kocsikáztam haza, gondolkodtam el azon hogy "te jó isten, tényleg itt vagyok, ilyen barátaim vannak és mennyire jó nekem"!
Ez a boldogságom szerintem a rendszeres futásnak is betudható, valamint az új családnak. Elhatároztam, mindent meg fogok tenni hogy 1OO%-osan meg legyenek majd velem elégedve - az első naptól a legutolsóig. Holnap (szombaton) délelőtt még kialszom magam, délután még picit pakolászok mert fele holmi még az ágyon hever, majd lehet elnézek valamerre vagy csak sétálok, de az is lehet hogy itthon maradok, időjárástól függ a dolog. A család felajánlotta hogy elvisz az új családomhoz, délután 5 körül. Alaposan meglepődtem, de jobban örülök neki, mivel el sem tudom képzelni hogy lavíroznék két bőrönddel, laptop táskával, válltáskával és egy nagyobb méretű bevásárló táskával két vonaton és Philadelphiában. Jeee!
A következő bejegyzést már az új családtól írom majd - anyuka azt mondta nagyon várnak, nagypapi még szerdáig ott lesz és ő fog engem betanítani. Bár a munkám nagy része tényleg a vezetés lesz, a legvalószínűbb hogy az elkövetkezendő napjaim nagy részét egy kocsiban töltöm majd - még szerencse hogy imádok vezetni.
Legyen szép hétvégétek!
Mostanában ezt hallgatom rongyosra... :)
2012. január 26., csütörtök
A következő "áldozat"
Hivatalos: matcheltem az egyedülálló anyukával és lányával, előreláthatólag hétvégén (talán szombaton) költözöm hozzájuk! Eredeti terv vasárnap volt, de host mami az előbb kérdezte meg hogy nem tudnék e már szombaton menni - na ha már ennyire nem kívánatos személy vagyok itt akkor hogy a viharba ne tudnék menni? :) Viccelek ám csak, de amúgy örömmel megyek. "Búcsúvacsimat" átraktuk péntekre; Frejaval és Hongruival (kínai srác) sushizni megyünk egy japán étterembe, eddig legalábbis ez a terv. Igen, több lánnyal is jóban vagyok itt, találkoztam sok mindenkivel az ittlétem alatt, de azon az estén szeretném ha csak azok lennének ott, akikkel tényleg közelebb kerültünk egymáshoz.
A napok telnek-múlnak, mondhatni minden tökéletes. Na igen, mert ilyenkor már kedves és aranyos mindenki...Sok dolgom továbbra sincs, anyuka sokat van itthon, délelőtt mindig futok, mozgok. Az összes létező hó elolvadt a hétfői egész napos esőnek köszönhetően és újra süt a nap minden áldott nap. Bízom benne, hogy olyan igazi télből már tényleg nem kapunk.
Kissráccal harmonikus a kapcsolatom. Azt kell mondjam ő lesz az egyetlen, aki ebből a családból hiányozni fog. Istenemre mondom, nagyon fog hiányozni. Hiszen olyan kis édes, meg hát gyerek. Kit érdekel ha néha gondolatban többször is haza küldött már? :)
hehe :D
A nagyokkal nem sok kontaktom volt, ha kérdeztem is tőlük valamit, válasz nem sűrűn érkezett. Nem érdeklődtek és nem beszéltek hozzám soha, akkor én miért erőlködjek. Apukával megvoltam mindig, de vele találkoztam a legkevesebbet. Anyukát szerintem nem kell bemutatnom. Ahhoz képest ahogy a 3 évesemmel indult a kapcsolatom, mára azt mondhatom megszokott végre...amikor nekem ismét költöznöm kell...Sokat játszottunk a héten, időnként rájön az "ötperc", de nevetgélünk és elszórakoztatjuk egymást.
Szerdán hosszú kimenőt kaptam; reggel 9 körül keltem, elmentem futni, fürödtem majd nyakamba vettem a szomszéd várost. Első állomás az egyik élelmiszerbolt volt, hogy beszerezzem az isteni áfonyás bagelt. Aztán kellemes két órát töltöttem a Starbucksban, válaszoltam az összes létező emailre és üzenetre amit kaptam, majd sétáltam egy picit Bryn Mawr (Rosemont melletti kisváros) főutcáján. Némi hátsó szándékkal ugyan, mivel a fejembe vettem hogy nekem szükségem van arra a sörre, így hát megcéloztam az első utamba akadó "likőr sztór"-t. Sok-sok üveg, mindenféle alkohol, ami szem-szájnak ingere - sör persze sehol! Na ott kezdtem már egy kicsit dühbe jönni - ha már ott sincs sör, akkor hol az istenben van? Bátorkodtam megkérdezni két csoki barátunkat a pult mögött, hogy tartanak e sört (hátha átsiklottam a sok whiskys üveg és vodkarengeteg felett)...
Az egyik manusz kikísért az utcára és rámutatott egy pizzériára - "na ott kapsz sört barátom!" :) Hát én még ilyet nem pipáltam esküszöm, hogy egy egyszer egyes pizzériában kell ráakadnom sörre, de ám legyen. Ha már ott voltam rendeltem egy szelet sonkás-ananászos pizzát is, ebéd gyanánt. Pult mögötti srác végigmér - "igazolványt legyen olyan kedves!" - jól van apukám, tudom hogy nem nézek ki 21-nek, itt az az ID, aztán had fizessem már azt a nedűt. Nézegette vagy két percig a koma, hogy mégis merre van a születési dátumom, aztán somolyogva hozzátette, hogy "óóó, szeptember 11.?" - óóó mondom, igen. Következő kérdés - "honnan vagy?" - "Magyarországról, és nálunk nagyon könnyű alkoholhoz jutnia akár a 18 éven alattiaknak is" - jegyeztem meg nevetve, aztán helyet foglaltam a kis pizzámmal és elfogyasztottam.
Remélem el tudjátok képzelni milyen boldog és elégedett voltam ezzel a kis szerdai nappal. Nem is tudom milyen apropóból, de aznap amúgy is szárnyalni tudtam volna. Sokszor történik ilyen is velem, ha nincs semmi érdekesség aminek örülni lehetne én akkor is bohókásan örülök a "semminek" is.
Négy körül értem haza, késő délutáni műszakom megkezdtem és este 6 körül végeztem.
A csütörtök és a péntek már piskóta lesz kéremszépen, tényleg nagyon boldog vagyok ezen a héten.
néha csak tolok egy ilyen kis "tálat" vacsira, ezt legalább szeretem... :)
Nos, hétvégén pedig beköltözöm az új családhoz, megkezdve pályafutásom a harmadik helyen, röpke 4 hónap alatt. Azt hiszem egy szavam sem lehet; a rossz dolgok ellenére sem unalmas itt az életem, csak úgy pörögnek a dolgok, mire észbekapok szimplán körülbelül a negyedik helyen élek itt tartózkodásom alatt (ha a régi tanácsadómnál való kényszerpihenőt számítjuk). Nem rossz, nem rossz ugyan...de én mondom nektek, ebbe a "vándorcigány" életmódba is bele lehet ám unni.
Megfogadtam hogy nem szövögetek nagy terveket a következő családomra nézve, nem várok semmit, szimplán csak reménykedek. Azt lehet. Nem jelentek ki semmit, nem tudhatom milyen lesz velük, nem mondom azt sem hogy mit érzek. Egyszerűen csak végre sodródom az árral, teszem a dolgom a tőlem telhető legjobb módon és igyekszem kihozni magamból a maximumot, hogy totálisan meg legyenek velem elégedve. A munkám nagy része a vezetésből fog állni, de én azt mondom a 13 éves lánnyal nem sok gondom lehet. Persze, kamasz. És negatív vagy nem tetszik-dolgok annál a családnál is lesznek majd, de egyelőre pozitívan és optimistán tekintek jövőmbe. Egyszerűen képtelenség hogy harmadszorra is melléfogjak... :)
Be kell vallanom, az egyszerűséget választottam. Nem kell megint messze költöznöm. Itt már vannak barátaim, ismerem a környéket és nem mellékesen, de itt a fogorvos is. Philadelphia fél óra, New York és Washington DC két-két óra. Ennél központibb helyen nem is lehetnék. A környék ahol élnek sokkal jobban tetszik mint a mostani - a múltkor már erről írtam, de majd biztosan készítek képeket is.
No és a másik dolog; a család. Egy egyedülálló anyukához borzasztóan könnyű lesz szerintem alkalmazkodni, főleg úgy hogy alig fogom látni, mivel sokat dolgozik és végre nem "otthonról dolgozó" anyukával lesz dolgom. Ott a lánya, előre szeretem ezt a szituációt. Tudjátok, most picit önző voltam és lehet tényleg a kényelmesebb megoldást választottam, de el kell mondjam nektek sokszor veszem észre magamon hogy már türelmetlen vagyok a kisebb gyerekekhez. Az, hogy naponta hússzor mondjak el három gyereknek mindent, hogy etessek és elpakoljak utánuk, hogy popsit töröljek :), játszak órák hosszat - no igen, ezek helyett választottam most ezt. Ami - egyelőre nem tudom megmondani miért érzem így - de lényegesen könnyebb lesz. Mégis azt mondom, várjuk meg majd mit mondok 2-3 hónap múlva hehe. Mint tudjátok nálam sosem lehet tudni, az elején minden szép és jó úgyis. A volt au pairjükkel már beszéltem, egy brazil lányról van szó. Csak jó dolgokat írt a családról, nagyszerű időt töltött itt, velük. Egy évet. Novemberben azt mondta hosszabbítani szeretne, de decemberben meggondolta magát és haza utazott. Ezért volt a család rematchben.
Ennyi most róluk. No még egy dolog, biztosan nagyon sokan kíváncsiak vagytok már arra, hogy tudtam e beszélni velük a vakációmról. Hát tudtam. És meglepően jó választ, reakciót kaptam - ezt én sem vártam volna. Őszintén leírtam nekik mindent hétfőn, majd este jött a válasz. Erre a válaszra azt kell hogy mondjam, hogy már a hozzáállás tetszik és nagyon boldoggá tesz, hogy kapásból nem mondtak nemet hanem minden erejükkel azon vannak, hogy segítsenek és meg tudjuk oldani normálisan a helyzetet.
A lényeg annyi, hogy nem lehetetlen hogy el tudjak menni a csajokkal Floridába és a Bahamákra. A nagypapa vagy anyuka tesója valószínűleg el tudna jönni Texasból arra a hétre és tudná csinálni az au pair feladatait. Nem hittem a szememnek, amikor ezt megláttam. Ezt persze még nem kell készpénznek venni, csak felmerült, anyuka meg fogja beszélni velük. Megért engem is, tudja milyen régóta elterveztük az egészet, hogy szállás és repülőjegy van foglalva és azt mondta ne keseredjek el, nem akarják hogy emiatt csalódott legyek mert ez még nem lejátszott meccs. Hát komolyan mondom micsoda mázlim van, már tényleg ami a hozzáállást illeti. Mert még egyszer mondom, még semmi sem biztos. No azóta naponta három imát mondok el, hogy nagypapi vagy tesó február 19-én valamilyen oknál fogva landoljon Philadelphiában és egy hét erejéig átvegye szerepem. Nincs mese, tényleg iszonyúan szeretnék elmenni. És itt most nem is ezen van a hangsúly, hogy szeretnék. Mert tudjátok anyuka azt is mondtam hogy el szerette volna mondani nekem, hogy márciusban két hét szabadságom lesz (fizetett szabadság és nem is én kértem, szóval nem vakációs hetem), mivel a leányzónak tavaszi szünet lesz és egy hetet az édesapjánál fog tölteni, a másikat pedig az édesanyjával, itthon. Hú, mi a manó - alaposan el leszek eresztve szabival az biztos. Szóval ezért mondom, hogy nem is ezen van a hangsúly, hogy nem tudok menni nyaralni, mert ha tényleg nem jön össze február végén akkor márciusban megyek, persze. De ezt az egészet Biussal és Évivel álmodtuk, terveztük meg. Lefoglaltuk, várakozunk, izgatottak vagyunk és együtt szeretnénk menni. Nagyon. Ők tényleg nagyon közel kerültek itt hozzám, mindkettőjükkel lassan úgy vagyok már mint egy-egy otthoni barátnőmmel is, biztosan nagyon jól éreznénk magunkat. Másik dolog a pénz; veszne a repülőjegyem (a szállásból nem sok minden, mivel csak 20%-ot kellett fizetni, viszont a miami-i szállást az én bankkártyámmal bonyolítottuk). Így állok most. Ha mégsem jönne össze a február, akkor sem török össze annyira, csak egy picit. De! Évi a Miamiba indulásunk előtti hétvégét New Yorkban tölti, ez esetben becsatlakozom arra a hétvégére a két lányhoz és csapunk egy new york-os hétvégét. Másrészről ez majd azt vonja maga után, hogy márciusban nagy valószínűséggel egyedül kell mennem ugyanerre az útra. Jelentkező lenne itt pár - magyar "kolleginákat" keresek inkább, de a többség még csak most érkezik és március elég közel van ahhoz, hogy hirtelenjében leakasszak valahonnan egy útitársat... :) Látjátok, csüggedésre semmi okom sem lesz akkor sem. Viszont most még minden erőmmel azon vagyok, hogy a február végi, eredeti terv összejöjjön. Nagypapit meg kell nyernem a hétvégén, mese nincs. Amúgy csupa-szív ember, aranyos lélek - szerintem nem lesz vele gond. Bízzunk a legjobbakban ugyebár.
Jáájj, hosszú lett megint. Ne haragudjatok! Millió hála és ezer köszönet a sok érdeklődő email és üzenet miatt, a bátorításért, a kedves szavakért. Jövő héttől új fejezet kezdődik.
Most pedig megkezdem szerda esti lazulgatásom - zenével fülemben, sörrel kezemben. Prost! ;)
A napok telnek-múlnak, mondhatni minden tökéletes. Na igen, mert ilyenkor már kedves és aranyos mindenki...Sok dolgom továbbra sincs, anyuka sokat van itthon, délelőtt mindig futok, mozgok. Az összes létező hó elolvadt a hétfői egész napos esőnek köszönhetően és újra süt a nap minden áldott nap. Bízom benne, hogy olyan igazi télből már tényleg nem kapunk.
Kissráccal harmonikus a kapcsolatom. Azt kell mondjam ő lesz az egyetlen, aki ebből a családból hiányozni fog. Istenemre mondom, nagyon fog hiányozni. Hiszen olyan kis édes, meg hát gyerek. Kit érdekel ha néha gondolatban többször is haza küldött már? :)
:D
Szerdán hosszú kimenőt kaptam; reggel 9 körül keltem, elmentem futni, fürödtem majd nyakamba vettem a szomszéd várost. Első állomás az egyik élelmiszerbolt volt, hogy beszerezzem az isteni áfonyás bagelt. Aztán kellemes két órát töltöttem a Starbucksban, válaszoltam az összes létező emailre és üzenetre amit kaptam, majd sétáltam egy picit Bryn Mawr (Rosemont melletti kisváros) főutcáján. Némi hátsó szándékkal ugyan, mivel a fejembe vettem hogy nekem szükségem van arra a sörre, így hát megcéloztam az első utamba akadó "likőr sztór"-t. Sok-sok üveg, mindenféle alkohol, ami szem-szájnak ingere - sör persze sehol! Na ott kezdtem már egy kicsit dühbe jönni - ha már ott sincs sör, akkor hol az istenben van? Bátorkodtam megkérdezni két csoki barátunkat a pult mögött, hogy tartanak e sört (hátha átsiklottam a sok whiskys üveg és vodkarengeteg felett)...
Az egyik manusz kikísért az utcára és rámutatott egy pizzériára - "na ott kapsz sört barátom!" :) Hát én még ilyet nem pipáltam esküszöm, hogy egy egyszer egyes pizzériában kell ráakadnom sörre, de ám legyen. Ha már ott voltam rendeltem egy szelet sonkás-ananászos pizzát is, ebéd gyanánt. Pult mögötti srác végigmér - "igazolványt legyen olyan kedves!" - jól van apukám, tudom hogy nem nézek ki 21-nek, itt az az ID, aztán had fizessem már azt a nedűt. Nézegette vagy két percig a koma, hogy mégis merre van a születési dátumom, aztán somolyogva hozzátette, hogy "óóó, szeptember 11.?" - óóó mondom, igen. Következő kérdés - "honnan vagy?" - "Magyarországról, és nálunk nagyon könnyű alkoholhoz jutnia akár a 18 éven alattiaknak is" - jegyeztem meg nevetve, aztán helyet foglaltam a kis pizzámmal és elfogyasztottam.
Remélem el tudjátok képzelni milyen boldog és elégedett voltam ezzel a kis szerdai nappal. Nem is tudom milyen apropóból, de aznap amúgy is szárnyalni tudtam volna. Sokszor történik ilyen is velem, ha nincs semmi érdekesség aminek örülni lehetne én akkor is bohókásan örülök a "semminek" is.
Négy körül értem haza, késő délutáni műszakom megkezdtem és este 6 körül végeztem.
A csütörtök és a péntek már piskóta lesz kéremszépen, tényleg nagyon boldog vagyok ezen a héten.
Nos, hétvégén pedig beköltözöm az új családhoz, megkezdve pályafutásom a harmadik helyen, röpke 4 hónap alatt. Azt hiszem egy szavam sem lehet; a rossz dolgok ellenére sem unalmas itt az életem, csak úgy pörögnek a dolgok, mire észbekapok szimplán körülbelül a negyedik helyen élek itt tartózkodásom alatt (ha a régi tanácsadómnál való kényszerpihenőt számítjuk). Nem rossz, nem rossz ugyan...de én mondom nektek, ebbe a "vándorcigány" életmódba is bele lehet ám unni.
Megfogadtam hogy nem szövögetek nagy terveket a következő családomra nézve, nem várok semmit, szimplán csak reménykedek. Azt lehet. Nem jelentek ki semmit, nem tudhatom milyen lesz velük, nem mondom azt sem hogy mit érzek. Egyszerűen csak végre sodródom az árral, teszem a dolgom a tőlem telhető legjobb módon és igyekszem kihozni magamból a maximumot, hogy totálisan meg legyenek velem elégedve. A munkám nagy része a vezetésből fog állni, de én azt mondom a 13 éves lánnyal nem sok gondom lehet. Persze, kamasz. És negatív vagy nem tetszik-dolgok annál a családnál is lesznek majd, de egyelőre pozitívan és optimistán tekintek jövőmbe. Egyszerűen képtelenség hogy harmadszorra is melléfogjak... :)
Be kell vallanom, az egyszerűséget választottam. Nem kell megint messze költöznöm. Itt már vannak barátaim, ismerem a környéket és nem mellékesen, de itt a fogorvos is. Philadelphia fél óra, New York és Washington DC két-két óra. Ennél központibb helyen nem is lehetnék. A környék ahol élnek sokkal jobban tetszik mint a mostani - a múltkor már erről írtam, de majd biztosan készítek képeket is.
No és a másik dolog; a család. Egy egyedülálló anyukához borzasztóan könnyű lesz szerintem alkalmazkodni, főleg úgy hogy alig fogom látni, mivel sokat dolgozik és végre nem "otthonról dolgozó" anyukával lesz dolgom. Ott a lánya, előre szeretem ezt a szituációt. Tudjátok, most picit önző voltam és lehet tényleg a kényelmesebb megoldást választottam, de el kell mondjam nektek sokszor veszem észre magamon hogy már türelmetlen vagyok a kisebb gyerekekhez. Az, hogy naponta hússzor mondjak el három gyereknek mindent, hogy etessek és elpakoljak utánuk, hogy popsit töröljek :), játszak órák hosszat - no igen, ezek helyett választottam most ezt. Ami - egyelőre nem tudom megmondani miért érzem így - de lényegesen könnyebb lesz. Mégis azt mondom, várjuk meg majd mit mondok 2-3 hónap múlva hehe. Mint tudjátok nálam sosem lehet tudni, az elején minden szép és jó úgyis. A volt au pairjükkel már beszéltem, egy brazil lányról van szó. Csak jó dolgokat írt a családról, nagyszerű időt töltött itt, velük. Egy évet. Novemberben azt mondta hosszabbítani szeretne, de decemberben meggondolta magát és haza utazott. Ezért volt a család rematchben.
Ennyi most róluk. No még egy dolog, biztosan nagyon sokan kíváncsiak vagytok már arra, hogy tudtam e beszélni velük a vakációmról. Hát tudtam. És meglepően jó választ, reakciót kaptam - ezt én sem vártam volna. Őszintén leírtam nekik mindent hétfőn, majd este jött a válasz. Erre a válaszra azt kell hogy mondjam, hogy már a hozzáállás tetszik és nagyon boldoggá tesz, hogy kapásból nem mondtak nemet hanem minden erejükkel azon vannak, hogy segítsenek és meg tudjuk oldani normálisan a helyzetet.
A lényeg annyi, hogy nem lehetetlen hogy el tudjak menni a csajokkal Floridába és a Bahamákra. A nagypapa vagy anyuka tesója valószínűleg el tudna jönni Texasból arra a hétre és tudná csinálni az au pair feladatait. Nem hittem a szememnek, amikor ezt megláttam. Ezt persze még nem kell készpénznek venni, csak felmerült, anyuka meg fogja beszélni velük. Megért engem is, tudja milyen régóta elterveztük az egészet, hogy szállás és repülőjegy van foglalva és azt mondta ne keseredjek el, nem akarják hogy emiatt csalódott legyek mert ez még nem lejátszott meccs. Hát komolyan mondom micsoda mázlim van, már tényleg ami a hozzáállást illeti. Mert még egyszer mondom, még semmi sem biztos. No azóta naponta három imát mondok el, hogy nagypapi vagy tesó február 19-én valamilyen oknál fogva landoljon Philadelphiában és egy hét erejéig átvegye szerepem. Nincs mese, tényleg iszonyúan szeretnék elmenni. És itt most nem is ezen van a hangsúly, hogy szeretnék. Mert tudjátok anyuka azt is mondtam hogy el szerette volna mondani nekem, hogy márciusban két hét szabadságom lesz (fizetett szabadság és nem is én kértem, szóval nem vakációs hetem), mivel a leányzónak tavaszi szünet lesz és egy hetet az édesapjánál fog tölteni, a másikat pedig az édesanyjával, itthon. Hú, mi a manó - alaposan el leszek eresztve szabival az biztos. Szóval ezért mondom, hogy nem is ezen van a hangsúly, hogy nem tudok menni nyaralni, mert ha tényleg nem jön össze február végén akkor márciusban megyek, persze. De ezt az egészet Biussal és Évivel álmodtuk, terveztük meg. Lefoglaltuk, várakozunk, izgatottak vagyunk és együtt szeretnénk menni. Nagyon. Ők tényleg nagyon közel kerültek itt hozzám, mindkettőjükkel lassan úgy vagyok már mint egy-egy otthoni barátnőmmel is, biztosan nagyon jól éreznénk magunkat. Másik dolog a pénz; veszne a repülőjegyem (a szállásból nem sok minden, mivel csak 20%-ot kellett fizetni, viszont a miami-i szállást az én bankkártyámmal bonyolítottuk). Így állok most. Ha mégsem jönne össze a február, akkor sem török össze annyira, csak egy picit. De! Évi a Miamiba indulásunk előtti hétvégét New Yorkban tölti, ez esetben becsatlakozom arra a hétvégére a két lányhoz és csapunk egy new york-os hétvégét. Másrészről ez majd azt vonja maga után, hogy márciusban nagy valószínűséggel egyedül kell mennem ugyanerre az útra. Jelentkező lenne itt pár - magyar "kolleginákat" keresek inkább, de a többség még csak most érkezik és március elég közel van ahhoz, hogy hirtelenjében leakasszak valahonnan egy útitársat... :) Látjátok, csüggedésre semmi okom sem lesz akkor sem. Viszont most még minden erőmmel azon vagyok, hogy a február végi, eredeti terv összejöjjön. Nagypapit meg kell nyernem a hétvégén, mese nincs. Amúgy csupa-szív ember, aranyos lélek - szerintem nem lesz vele gond. Bízzunk a legjobbakban ugyebár.
Jáájj, hosszú lett megint. Ne haragudjatok! Millió hála és ezer köszönet a sok érdeklődő email és üzenet miatt, a bátorításért, a kedves szavakért. Jövő héttől új fejezet kezdődik.
Most pedig megkezdem szerda esti lazulgatásom - zenével fülemben, sörrel kezemben. Prost! ;)
2012. január 23., hétfő
Behavaztunk
Bár a bejegyzésem nem a csekély hómennyiség miatti ramazúriról fog szólni, gondoltam picit megborzolom a kedélyeket, ha már az előző bejegyzésben annyit áradoztam arról hogy itt mennyei idő van, minden napos napsütéssel és egyelőre hó nélkül. Szombaton keltem ugyanis arra, hogy körülbelül centis hó borít mindent (na jó, lehet két centis volt), majd félve kérdeztem meg host femilit hogy elvihetem e a kocsit. Első blikkre apuka rá is bólintott a dologra, igen gyorsan elkezdtem készülődni, két perc múlva kopogtat az ajtón, hogy mégsem lenne jó ötlet most kocsikázni, mert az utak járhatatlanok és mindent hó és jég borít. Konzultáltam anyukával is, akivel arra jutottunk hogy megkérdezem Frejat, hogy esetleg ő használhatja e a kocsit és ha igen, akkor el tud e értem jönni. A határozott válasz egy "of course" volt (érdekes két városkával odébb nem járhatatlanok az utak), majd vártam rá jó másfél órát és a King of Prussia felé vettük az irányt. Mindketten kispéciztünk egy elég jónak ígérkező kis filmet, ami olyan friss volt mint a szombati hó, pénteken látott napvilágot. A címe Haywire (magyar fordítása alighanem ez lesz: A bűn hálójában). Ez a "múvi" most annyira nem nyerte el egyikőnk tetszését sem, az előzetes alapján teljesen más dologra számítottam, több akcióval és csavarral. De ez a film olyan egyszerű mint az egyszer egy. Bár akciófilmet láttunk, akadt néhány jobb poén meg színészalakítás, de egy jó tízesből talán hatra értékelném a filmet. Egyszer nézhető.
Utána beültünk ebédelni egy pizzériába, beszélgettünk még egy kicsit, majd hazahozott mivel neki 5-től dolgoznia kellett. Mindig csak arra vágytam, hogy ha nem is lesz itt sok barátom, de legalább egy normális legyen. Imáim azt hiszem meghallgatásra találtak. Bár több lánnyal is jóban vagyok, van akivel csak beülök néha ide-oda, egy-egy mozi is belefér vagy csak egy szimpla traccsparti, de tudom hogy a dán lány az, akit bármikor hívhatok és akire bármikor számíthatok.
Emlékeztek hogy mekkora dilemmában voltam a sör meg nem lelése miatt pénteken? No másnap mindenki megtalált, hogy élek e még eme nagy problematika közepette :D...Jelzem annyira azért nem vészes a helyzet, inkább nevezném szokatlannak. Viszont szombaton Freja mesélte, hogy a múltkor ők is bepróbálkoztak egy arra elég alkalmasnak mondható helyen, hogy vegyenek egy-egy üveggel, aztán az eladó bunkón elhajtotta őket, hogy ha sört szeretnének akkor üljenek be egy bárba - haha köszi szépen, majd meggondoljuk.
Nos hát ugye szombaton már fél 5 körül itthon voltam és eléggé beindulni látszott az élet családkeresés terén is. Itthon két email várt - egyik az egyedülálló host anyukától, hogy nem tudnánk e esetleg ma találkozni, másik pedig a Washington DC melletti családtól, hogy eljönnének éppen este Philadelphiába, megoldható lenne e ha a városban találkoznánk. Na apukám, ezek aztán nem vesztegetik a drága jó idejüket. Gyors válasz mindenkinek, egyedülálló mamit rábeszéltem a vasárnapra, a másik családnak pedig írtam hogy szeretettel várom őket. Rá öt percre felhívtak, beszéltünk fél órát. Ami nekem furcsa volt, hogy a legtöbbet host apuka kérdezett, minden érdekelte. Eddig ilyet még nem tapasztaltam, a host apukákkal eddig általában nem sok kontaktom volt egyik család esetében sem. Végül a telefonos beszélgetés során arra jutottunk, hogy aznap már túl késő lett volna egy philadelphiai randihoz, de vasárnap délelőttre ideérnek és akkor megejthetnénk egy találkát. Csak először szerettek volna megbizonyosodni arról, hogy érdemes e egyáltalán miattam ide kocsikázni. Hát kérem szépen, annyira érdemes hogy a telefonbeszélgetés után 20 perccel ismét emailre lettem figyelmes - úton vannak Philly-be, x hotelben szállnak meg az éjszaka és reggel 8.30-kor szeretnék ha csatlakoznék hozzájuk egy reggeli erejéig. Mennyei manna, ezek aztán tényleg nem lacafacáznak na. Ha hajnali öt órai időpontot mondtak volna, akkor sem mondhattam volna nemet. Ilyenkor már nem bátorkodik az ember lánya, had szóljon az a reggeli.
Szégyen és gyalázat :), de szombaton este 11-kor párnára hajtottam fejem és azon nyomban el is aludtam. Nem nagyon akaródzott vasárnap reggel fél 7-kor kikecmeregni az ágyból, kimenni a fagyba és bevonatozni a városba. Nem értem miért, de talán még annál is jobban izgultam a találka előtt, mint amikor megérkeztem Amerikába még októberben. A Westin Hotelt nagyon könnyen megtaláltam, beléptem pompa és ragyogás mindenhol, sűrű "mit keresek én itt" kérdések tömkelege a fejemben, várakozás a lobbyban, majd fél 9 tájban megpillantottam a szülőket és a két lányt. Elbeszélgettünk mindenféléről, a nagylány és apuka az elején nem volt túlzottan szimpatikus, kíváncsian vártam magamban a folytatást. A kislány és anyuka nagyon aranyosak, később aztán a család másik két tagjáról is változott némiképp a véleményem. Voltak közös témák, úgy éreztem magam mintha nem is először találkoztunk volna. Elmentünk egy reggelizős helyre, ahol azt sem tudtam hirtelen az ezer dolog közül mit válasszak. Minden földi jó, french toast, tojás, bagel-hegyek, gyümölcs, palacsinta, kávé, tea - ami szem-szájnak ingere. Végül french toast-ot kértem juharsziruppal és házi készítésű vanília fagyival, mellé afrikai vörös teát szürcsölgettem - édes élet. A brunch (reggeli és ebéd közti étkezés, breakfast + lunch =brunch) isteni volt, jól megtömtem magam, már-már olyannyira, hogy a két hatalmas toastom közül az egyiket ott is hagytam. Ha még egy falatot le kellett volna gyűrnöm, ott rögtön elájultam volna.
Reggeli után elmentünk megnézni a Liberty Bell-t, császkáltunk picit a múzeumban is, majd a család volt olyan kedves és haza is hozott kocsival. Tényleg szuperek és aranyosak, de nem éreztem azt hogy egyből igent kellene mondanom bármire is. No igen, voltak dolgok amik némiképpen kecsegtetően hangzottak - két héten belül új, saját építésű házba költöznek Bethesdaban, Washington DC gyönyörű hely (igen-igen tudom, valószínű majd egyszer az lesz a végzetem, az első család is onnan volt, akiket majdnem elfogadtam anno), sok szabadidő, szabad hétvégék, anyuka Los Angeles-ben született és nőtt fel, nyaranta meglátogatják az ott élő szülőket - jól hangzik mi?
Végül abban maradtunk, hogy beszélni szeretnék még az ex-au pairrel és küldeni fognak nekem képet a házról, szobámról. Úgy éreztem tetszettem nekik, többször utaltak rá hogy már csak rajtam áll a dolog, de megértették hogy kell még néhány nap amíg átgondolom a dolgokat. Na persze mit gondolkodok már ennyit, igaz? Örülnöm kellene hogy egyáltalán jelentkezett valaki akinek kellek is. Csak tudjátok marhára nem szeretnék harmadszorra is melléfogni a dolgoknak, most inkább a "lassú víz partot mos" elvet követem.
Érdekesség még, hogy ők valójában nem rematchben vannak. Nekem halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy ilyenkor olyan család is kereshet, aki nem rematchben van. Rákérdeztem erre is és mondhatni elég furcsa, de ésszerű magyarázatot kaptam. Ők mindig a rematches lányok közül válogatnak, mert szeretnek személyesen találkozni mindenkivel. Mivel a telefonos vagy skypeos meginterjúvolás során nem sok minden derül ki, lezajlik a "sablonbeszélgetés", elhangzanak mindig ugyanazok a kérdések és válaszok, de élőben eltölteni egy idegennel 2-3 órát megint teljesen más. Így került hozzájuk az előző svéd lány is, akit egy kicsit most nehézkes lenne elérnem, mivel utazós hónapját tölti, ide-oda repdes gondolom.
Szóval, velük így állok. Képeket sajnos azóta még nem kaptam, választ viszont igen: ők is nagyon évezték a velem töltött időt, kedves vagyok, aranyos és megértik hogy ez egy fontos döntés, ne kapkodjam el, ők várnak és tartjuk a kapcsolatot...
Itthon délután kicsi tengi-lengi, szkájp, majd 3 óra 3 perckor sms az egyedülálló host mamitól, hogy meg tudok e jelenni fél órán belül az egyik közeli Starbucksban. Csapot-papot itt hagytam, uzsgyi a kocsihoz, irány a Starbucks. Picit késtek, de a lányával érkezett (13 éves). Jó sokat beszélgettünk, majd arra jutottunk hogy mi lenne ha követném őket kocsival és akkor elmehetnénk hozzájuk, legalább látnám a házat és azt ahogy élnek. Nem mondom hogy nem félve léptem be a kulipintyóba - tudtam hogy két macskával és egy kutyával kell számolnom -, de ami bent fogadott olyan gyönyörűséges kis házikót nem képzeltem. Két fekete macska van és egy skót juhász kutyus, aki a Murphy névre hallgat. Au pair-lak az alagsorban, saját nappalival, kondigépekkel, saját szabad terasszal - annyira jól néz ki, hogy alig győztem dicsérni. Külön tetszett, hogy az au pairnek végre nem a ház közepén kell laknia, az előző családomnál és a mostaninál is ez van...
Ezenkívül minden csillog, minden ragyog. Chicago melletti állatokkal való együttélésem rossz tapasztalataival ellentétben itt enni lehetne a földről. Aranyos környéken laknak, sokkal közelebb Philadelphiához és egy nagyobb vasúti csomópont közelében, ahonnan vonat megy pl. New Yorkba, Washingtonba DC-be, de Atlantic City-be is. Fántásztikó. A leányzót naponta a 40 percnyi autókázásra található Princeton városába kell suliba vinnem, majd onnan hoznom. Princeton már New Jersey-ben található és végig autópályán kell vezetnem. Princetonról tudni érdemes, hogy hatalmas és nagyon híres egyeteme van, valamint itt élt és dolgozott egy ideig a híres német fizikus, Albert Einstein is.
A csajszi sokat beszél, de érthetően és mindenre kíváncsi. Végig úgy éreztem, mintha régebb óta ismerném már. Találkoztam itt már pár gyerkőccel az ittlétem alatt és vigyáztam is már mindenféle-fajtára, de vele különösen jó érzésem volt.
A családdal felszabadultan éreztem magam, rendeltünk pizzát és megvacsiztunk. Sokat beszélgettünk és nevettünk, sokkal jobb érzésem volt velük kapcsolatban, mint a délelőtti találkám során a másik családdal. Nagypapi is jelen volt, egyenesen Texasból (a sors különös fintora, hogy ő is San Antonio-ban él, mint a mostani host anyukám szülei). Én már az elején kiszúrtam, hogy ez a papi biza nem ízig-vérig amerikai, aztán a vacsinál szóba is került, hogy mexikói felmenői vannak. Ez mondjuk anyukán is látszott; barna bőrű, nagyon szép hölgyemény. Kedves, korrekt és aranyos (azért még várjuk meg 2-3 hónap múlva mit mondanék róla). A nagypapi felesége pedig beszél németül és spanyolul, ugyanis az ő anyukája német és Németországban lakik. Németország a végzetem és soha, sehol nem fogok szabadulni már tőle hehe. Ilyen-olyan úton-módon...
7 körül végeztünk a vacsival, bár én csak egy órás starbucksos kaffézást terveztem és nem hittem volna hogy majd ilyesmi kimenetele lesz az estének, nagyon élveztem és száz fokos vigyorral a pofimon tértem haza. A család kijelentette hogy engem akarnak, de maguktól mondták hogy adnak időt, mert tudják hogy kétszer mellényúltam már és abszolút toleránsak.
Az alapállás most az, hogy őket szeretném - bár isten lássa lelkem, hogy még nem kiabálok el semmit sem. Szerda-csütörtökig kaptam időt, már csak azért is mert akkor ér haza a tanácsadóm, papírokat kell intézni. A nagypapi még 10 napig ott lesz a családnál és segít, így nekik annyira nem sürgős a dolog.
Egyetlen egy para van hátra; az hogy megemlítsem eme apró ügyet, hogy február 20-26.-ig lefoglalt vakációm van arra délebbre...Arra jutottam és jutottunk, hogy muszáj elmondanom nekik. Mindkét családnak. Az összes családnak akikkel kapcsolatban állok. Hiába mondta a tanácsadóm, hogy ne szóljak senkinek semmit sem, nem érezném fairnek a dolgot, jobb ha mindenki tud mindent és tiszta lappal kezdünk nem? Utána már csak a családon áll minden, lehet hogy meg tudnák oldani a dolgot, nagypapival vagy esetleg másféle kisegítéssel, egy patront megér a dolog, ki tudja...
Bár azt hiszem most tudatosult bennem, hogy először érzem nekem ez most nem biztos hogy össze fog jönni. Az itteni host mami is azt mondta, hogy kétli hogy a leendő családom majd benne lenne a dologban, szóval lehet jobb ha barátkozom a gondolattal, hogy ezt a nyaralást biza el kell halasztanom máskorra.
Jó hír lehet, hogy ha tényleg összejönnek dolgaim ennél a családnál, akkor nagyon sok szabadidőre számíthatok. A leányzó apukája Maine-ben lakik és havonta egyszer eljön, péntektől hétfőig ő intéz mindent ami az au pair feladata lenne. Nyáron 2-3 hetekre magával viszi a lányát ide-oda, ami nekem lehet hogy éppen nem a vakációs hetem lesz, de arra is kapok fizetést és dolgoznom sem kell. Eléggé kecsegtető. Lehet, hogy a sok jónak majd a februári Miami lesz az ára...de akkor nincs mit tenni, újraprogramozok. Iszonyatosan szeretnék menni Évivel és Biussal, már mindent elterveztünk, de mondhatom hogy 80%-ban most a leendő családomon áll majd a dolog.
Azért egy-egy imát elrebegek esténként, csak a miheztartás végett, hátha összejön a dolog mégis... :)
Most boldog vagyok. Hó ide, hó oda, reggeli és esti fagyok, valamint a sör hiánya sem szegheti most kedvem. Holnap megkezdem utolsó hetemet ennél a családnál, vasárnap este anyukával is volt egy elég hosszú diskurzusom és az is feldobott picit, furcsa módon tök aranyos volt és sokszor hangoztatta hogy ő is úgy érzi, számomra ez lesz a megfelelő család...Engem is érhetnek még meglepetések kéremszépen.
Csodás hetet, sok puszit
Utána beültünk ebédelni egy pizzériába, beszélgettünk még egy kicsit, majd hazahozott mivel neki 5-től dolgoznia kellett. Mindig csak arra vágytam, hogy ha nem is lesz itt sok barátom, de legalább egy normális legyen. Imáim azt hiszem meghallgatásra találtak. Bár több lánnyal is jóban vagyok, van akivel csak beülök néha ide-oda, egy-egy mozi is belefér vagy csak egy szimpla traccsparti, de tudom hogy a dán lány az, akit bármikor hívhatok és akire bármikor számíthatok.
Emlékeztek hogy mekkora dilemmában voltam a sör meg nem lelése miatt pénteken? No másnap mindenki megtalált, hogy élek e még eme nagy problematika közepette :D...Jelzem annyira azért nem vészes a helyzet, inkább nevezném szokatlannak. Viszont szombaton Freja mesélte, hogy a múltkor ők is bepróbálkoztak egy arra elég alkalmasnak mondható helyen, hogy vegyenek egy-egy üveggel, aztán az eladó bunkón elhajtotta őket, hogy ha sört szeretnének akkor üljenek be egy bárba - haha köszi szépen, majd meggondoljuk.
Nos hát ugye szombaton már fél 5 körül itthon voltam és eléggé beindulni látszott az élet családkeresés terén is. Itthon két email várt - egyik az egyedülálló host anyukától, hogy nem tudnánk e esetleg ma találkozni, másik pedig a Washington DC melletti családtól, hogy eljönnének éppen este Philadelphiába, megoldható lenne e ha a városban találkoznánk. Na apukám, ezek aztán nem vesztegetik a drága jó idejüket. Gyors válasz mindenkinek, egyedülálló mamit rábeszéltem a vasárnapra, a másik családnak pedig írtam hogy szeretettel várom őket. Rá öt percre felhívtak, beszéltünk fél órát. Ami nekem furcsa volt, hogy a legtöbbet host apuka kérdezett, minden érdekelte. Eddig ilyet még nem tapasztaltam, a host apukákkal eddig általában nem sok kontaktom volt egyik család esetében sem. Végül a telefonos beszélgetés során arra jutottunk, hogy aznap már túl késő lett volna egy philadelphiai randihoz, de vasárnap délelőttre ideérnek és akkor megejthetnénk egy találkát. Csak először szerettek volna megbizonyosodni arról, hogy érdemes e egyáltalán miattam ide kocsikázni. Hát kérem szépen, annyira érdemes hogy a telefonbeszélgetés után 20 perccel ismét emailre lettem figyelmes - úton vannak Philly-be, x hotelben szállnak meg az éjszaka és reggel 8.30-kor szeretnék ha csatlakoznék hozzájuk egy reggeli erejéig. Mennyei manna, ezek aztán tényleg nem lacafacáznak na. Ha hajnali öt órai időpontot mondtak volna, akkor sem mondhattam volna nemet. Ilyenkor már nem bátorkodik az ember lánya, had szóljon az a reggeli.
Szégyen és gyalázat :), de szombaton este 11-kor párnára hajtottam fejem és azon nyomban el is aludtam. Nem nagyon akaródzott vasárnap reggel fél 7-kor kikecmeregni az ágyból, kimenni a fagyba és bevonatozni a városba. Nem értem miért, de talán még annál is jobban izgultam a találka előtt, mint amikor megérkeztem Amerikába még októberben. A Westin Hotelt nagyon könnyen megtaláltam, beléptem pompa és ragyogás mindenhol, sűrű "mit keresek én itt" kérdések tömkelege a fejemben, várakozás a lobbyban, majd fél 9 tájban megpillantottam a szülőket és a két lányt. Elbeszélgettünk mindenféléről, a nagylány és apuka az elején nem volt túlzottan szimpatikus, kíváncsian vártam magamban a folytatást. A kislány és anyuka nagyon aranyosak, később aztán a család másik két tagjáról is változott némiképp a véleményem. Voltak közös témák, úgy éreztem magam mintha nem is először találkoztunk volna. Elmentünk egy reggelizős helyre, ahol azt sem tudtam hirtelen az ezer dolog közül mit válasszak. Minden földi jó, french toast, tojás, bagel-hegyek, gyümölcs, palacsinta, kávé, tea - ami szem-szájnak ingere. Végül french toast-ot kértem juharsziruppal és házi készítésű vanília fagyival, mellé afrikai vörös teát szürcsölgettem - édes élet. A brunch (reggeli és ebéd közti étkezés, breakfast + lunch =brunch) isteni volt, jól megtömtem magam, már-már olyannyira, hogy a két hatalmas toastom közül az egyiket ott is hagytam. Ha még egy falatot le kellett volna gyűrnöm, ott rögtön elájultam volna.
Reggeli után elmentünk megnézni a Liberty Bell-t, császkáltunk picit a múzeumban is, majd a család volt olyan kedves és haza is hozott kocsival. Tényleg szuperek és aranyosak, de nem éreztem azt hogy egyből igent kellene mondanom bármire is. No igen, voltak dolgok amik némiképpen kecsegtetően hangzottak - két héten belül új, saját építésű házba költöznek Bethesdaban, Washington DC gyönyörű hely (igen-igen tudom, valószínű majd egyszer az lesz a végzetem, az első család is onnan volt, akiket majdnem elfogadtam anno), sok szabadidő, szabad hétvégék, anyuka Los Angeles-ben született és nőtt fel, nyaranta meglátogatják az ott élő szülőket - jól hangzik mi?
Végül abban maradtunk, hogy beszélni szeretnék még az ex-au pairrel és küldeni fognak nekem képet a házról, szobámról. Úgy éreztem tetszettem nekik, többször utaltak rá hogy már csak rajtam áll a dolog, de megértették hogy kell még néhány nap amíg átgondolom a dolgokat. Na persze mit gondolkodok már ennyit, igaz? Örülnöm kellene hogy egyáltalán jelentkezett valaki akinek kellek is. Csak tudjátok marhára nem szeretnék harmadszorra is melléfogni a dolgoknak, most inkább a "lassú víz partot mos" elvet követem.
Érdekesség még, hogy ők valójában nem rematchben vannak. Nekem halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy ilyenkor olyan család is kereshet, aki nem rematchben van. Rákérdeztem erre is és mondhatni elég furcsa, de ésszerű magyarázatot kaptam. Ők mindig a rematches lányok közül válogatnak, mert szeretnek személyesen találkozni mindenkivel. Mivel a telefonos vagy skypeos meginterjúvolás során nem sok minden derül ki, lezajlik a "sablonbeszélgetés", elhangzanak mindig ugyanazok a kérdések és válaszok, de élőben eltölteni egy idegennel 2-3 órát megint teljesen más. Így került hozzájuk az előző svéd lány is, akit egy kicsit most nehézkes lenne elérnem, mivel utazós hónapját tölti, ide-oda repdes gondolom.
Szóval, velük így állok. Képeket sajnos azóta még nem kaptam, választ viszont igen: ők is nagyon évezték a velem töltött időt, kedves vagyok, aranyos és megértik hogy ez egy fontos döntés, ne kapkodjam el, ők várnak és tartjuk a kapcsolatot...
Itthon délután kicsi tengi-lengi, szkájp, majd 3 óra 3 perckor sms az egyedülálló host mamitól, hogy meg tudok e jelenni fél órán belül az egyik közeli Starbucksban. Csapot-papot itt hagytam, uzsgyi a kocsihoz, irány a Starbucks. Picit késtek, de a lányával érkezett (13 éves). Jó sokat beszélgettünk, majd arra jutottunk hogy mi lenne ha követném őket kocsival és akkor elmehetnénk hozzájuk, legalább látnám a házat és azt ahogy élnek. Nem mondom hogy nem félve léptem be a kulipintyóba - tudtam hogy két macskával és egy kutyával kell számolnom -, de ami bent fogadott olyan gyönyörűséges kis házikót nem képzeltem. Két fekete macska van és egy skót juhász kutyus, aki a Murphy névre hallgat. Au pair-lak az alagsorban, saját nappalival, kondigépekkel, saját szabad terasszal - annyira jól néz ki, hogy alig győztem dicsérni. Külön tetszett, hogy az au pairnek végre nem a ház közepén kell laknia, az előző családomnál és a mostaninál is ez van...
Ezenkívül minden csillog, minden ragyog. Chicago melletti állatokkal való együttélésem rossz tapasztalataival ellentétben itt enni lehetne a földről. Aranyos környéken laknak, sokkal közelebb Philadelphiához és egy nagyobb vasúti csomópont közelében, ahonnan vonat megy pl. New Yorkba, Washingtonba DC-be, de Atlantic City-be is. Fántásztikó. A leányzót naponta a 40 percnyi autókázásra található Princeton városába kell suliba vinnem, majd onnan hoznom. Princeton már New Jersey-ben található és végig autópályán kell vezetnem. Princetonról tudni érdemes, hogy hatalmas és nagyon híres egyeteme van, valamint itt élt és dolgozott egy ideig a híres német fizikus, Albert Einstein is.
A csajszi sokat beszél, de érthetően és mindenre kíváncsi. Végig úgy éreztem, mintha régebb óta ismerném már. Találkoztam itt már pár gyerkőccel az ittlétem alatt és vigyáztam is már mindenféle-fajtára, de vele különösen jó érzésem volt.
A családdal felszabadultan éreztem magam, rendeltünk pizzát és megvacsiztunk. Sokat beszélgettünk és nevettünk, sokkal jobb érzésem volt velük kapcsolatban, mint a délelőtti találkám során a másik családdal. Nagypapi is jelen volt, egyenesen Texasból (a sors különös fintora, hogy ő is San Antonio-ban él, mint a mostani host anyukám szülei). Én már az elején kiszúrtam, hogy ez a papi biza nem ízig-vérig amerikai, aztán a vacsinál szóba is került, hogy mexikói felmenői vannak. Ez mondjuk anyukán is látszott; barna bőrű, nagyon szép hölgyemény. Kedves, korrekt és aranyos (azért még várjuk meg 2-3 hónap múlva mit mondanék róla). A nagypapi felesége pedig beszél németül és spanyolul, ugyanis az ő anyukája német és Németországban lakik. Németország a végzetem és soha, sehol nem fogok szabadulni már tőle hehe. Ilyen-olyan úton-módon...
7 körül végeztünk a vacsival, bár én csak egy órás starbucksos kaffézást terveztem és nem hittem volna hogy majd ilyesmi kimenetele lesz az estének, nagyon élveztem és száz fokos vigyorral a pofimon tértem haza. A család kijelentette hogy engem akarnak, de maguktól mondták hogy adnak időt, mert tudják hogy kétszer mellényúltam már és abszolút toleránsak.
Az alapállás most az, hogy őket szeretném - bár isten lássa lelkem, hogy még nem kiabálok el semmit sem. Szerda-csütörtökig kaptam időt, már csak azért is mert akkor ér haza a tanácsadóm, papírokat kell intézni. A nagypapi még 10 napig ott lesz a családnál és segít, így nekik annyira nem sürgős a dolog.
Egyetlen egy para van hátra; az hogy megemlítsem eme apró ügyet, hogy február 20-26.-ig lefoglalt vakációm van arra délebbre...Arra jutottam és jutottunk, hogy muszáj elmondanom nekik. Mindkét családnak. Az összes családnak akikkel kapcsolatban állok. Hiába mondta a tanácsadóm, hogy ne szóljak senkinek semmit sem, nem érezném fairnek a dolgot, jobb ha mindenki tud mindent és tiszta lappal kezdünk nem? Utána már csak a családon áll minden, lehet hogy meg tudnák oldani a dolgot, nagypapival vagy esetleg másféle kisegítéssel, egy patront megér a dolog, ki tudja...
Bár azt hiszem most tudatosult bennem, hogy először érzem nekem ez most nem biztos hogy össze fog jönni. Az itteni host mami is azt mondta, hogy kétli hogy a leendő családom majd benne lenne a dologban, szóval lehet jobb ha barátkozom a gondolattal, hogy ezt a nyaralást biza el kell halasztanom máskorra.
Jó hír lehet, hogy ha tényleg összejönnek dolgaim ennél a családnál, akkor nagyon sok szabadidőre számíthatok. A leányzó apukája Maine-ben lakik és havonta egyszer eljön, péntektől hétfőig ő intéz mindent ami az au pair feladata lenne. Nyáron 2-3 hetekre magával viszi a lányát ide-oda, ami nekem lehet hogy éppen nem a vakációs hetem lesz, de arra is kapok fizetést és dolgoznom sem kell. Eléggé kecsegtető. Lehet, hogy a sok jónak majd a februári Miami lesz az ára...de akkor nincs mit tenni, újraprogramozok. Iszonyatosan szeretnék menni Évivel és Biussal, már mindent elterveztünk, de mondhatom hogy 80%-ban most a leendő családomon áll majd a dolog.
Azért egy-egy imát elrebegek esténként, csak a miheztartás végett, hátha összejön a dolog mégis... :)
Most boldog vagyok. Hó ide, hó oda, reggeli és esti fagyok, valamint a sör hiánya sem szegheti most kedvem. Holnap megkezdem utolsó hetemet ennél a családnál, vasárnap este anyukával is volt egy elég hosszú diskurzusom és az is feldobott picit, furcsa módon tök aranyos volt és sokszor hangoztatta hogy ő is úgy érzi, számomra ez lesz a megfelelő család...Engem is érhetnek még meglepetések kéremszépen.
Csodás hetet, sok puszit
2012. január 21., szombat
Sör hiányában...
Az imént értem haza 8 órás King of Prussia ingajáratomból, ugyanis anyuka úgy döntött megajándékoz ezzel a pénteki szabadnappal. Nem kellett korán kelnem, nem kellett gyereket a suliba vinnem sem hoznom, előző este azt mondták mehetek amerre akarok. Az anyuka mostantól több időt szeretne a gyerekeivel tölteni - főleg a kicsivel, valamint szoktatni szeretné magát a gondolathoz, hogy jövő hétvégén "magára" marad - ez ugye az én szempontomból nézve abszolút remek hír, így esett hogy a pénteki délutánom házon kívül töltöttem...
Most azonban nem szaladok ennyire előre az eseményekkel, bár nem sok minden érdekesség történt, de gondoltam helyzetjelentek.
A napok telnek-múlnak, a kissrác pedig ismét egyre szemtelenebb és neveletlenebb velem szemben. Hála a magasságosnak, már totál nem érdekel az egész, bő egy hetet kell itt kibírnom és valószínűleg soha többet nem látom őket. Elgondolkodtam, és akárhogy is viselkedik velem N. (a legkisebb), hiányozni fog...Mindegy, minden okkal történik. Ahogy azt már előzőleg is írtam, sokkal felszabadultabb és boldogabb vagyok ezzel a tudattal, hogy már nem kell sokáig így, itt élnem, amit valójában én sem preferáltam annyira. Mindent megtettem és változtattam, változtam - de ha menni kell, akkor megyek.
A délelőtti futást nem hanyagoltam, teljesen feltölt és kikapcsol. Valószínűleg ennek köszönhető (megint mozgok és nem csak tunyulok), hogy az étkezésemre és a "nagy kajálásokra" is egyre érzékenyebb vagyok. Lassan a negyedik hónapba lépünk, ha azt nézzük mióta vagyok itt. Tavaly négyhavonta mentem haza a németektől, megrakott asztalokra és orbitális kajálásokra várva. Ennek jelei most kezdenek mutatkozni rajtam, jól sejtem annak is köszönhető hogy mozgok, de egyre nehezebben bírom azt az itteni étkezést, amit művelek vagy éppen nem művelek...Jóformán csak csipegetek - egy kis gyümölcs, egy kis keksz, egy kis sajt. Reggelire mindig müzli, ebédre egy-egy szendvics, vacsorára sem sűrűn járok le, mivel mostanában bevezették azt hogy minden áldott nap tészta van vagy müzli. A fagyasztóban nincs hús, akkor van hús (az esetek 99%-ában darált), ha anyuka taccot készít és azt aznap el is használja. Érzem, hogy ez hosszútávon nem lesz normális, azt hiszem valamivel több pénzt kell erre áldoznom, mert ez így nagyon nincs rendben. Tavalyi évem során is volt egy ilyen időszakom, hogy mindig szédültem, ájulás kerülgetett és leesett a vérnyomásom - az is a rendszertelen étkezés miatt volt. Félek, hogy ki fog készülni a gyomrom, úgyhogy megfogadtam hogy sürgősen teszek ez ellen valamit. Első lépésként amint új családhoz kerülök, odaállok amellé a bizonyos tűzhely mellé. Itt nem szerettem volna, mivel a délelőtti két órámból sok csodát nem tudok kihozni, amikor anyuka itthon van akkor pedig meg sem környékezem a konyhát ha nem szükséges. Alig várom már, hogy a következő helyen rittyentsek egy jófajta rakott krumplit vagy egy kis gombapaprikást (...) Megijedni azonban nem kell; nem éhezem és csontsovány sem vagyok (mindössze másfél kilót fogytam csak). Egyszerűen érzem, hogy ez így nincs rendben - ez a "csipegetős életmód" nem nekem való.
Ez elég gyakori ebédem. Bár egészséges, de nem igazán laktató...
Most pedig had mutassam be N. szerelmét:
Naponta többször elismétli, hogy ő bizony szerelmes ebbe a plüssállatba. Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy ez vajon mi az ördög, de eddig még nem jutottam semmire. Szivárvány színeiben pompázó, kipingált körmű kisállat, amitől a 3 évesem egyszerűen nem bír elszakadni - ölelgeti, puszilgatja, beszél hozzá, házat épít neki, sétálni viszi és az udvarra sem képes kilépni nélküle. A kisállat egy hölgyemény, de olyan bonyolult neve van, hogy ne haragudjatok nem bírtam megjegyezni.
A hétköznapokról most nagyjából ennyit szólnék. Minden a megszokott kerékvágásban zajlott, jóval kevesebbet dolgoztam, elvoltam. A pénteki nap viszont teljesen kikapcsolt - délelőtt futottam, lefürödtem, majd nyakamba vettem a King of Prussia-t. Szeretek elvonulni oda - sok ember, sok látnivaló, sok üzlet, sok étterem, pörög az élet nem vitás. Nem volt meleg, de a nap sütött. Egyébként minden áldott nap ez van. Én úgy vagyok vele, hogy legyen hideg és napsütés, mint sem hogy hulljon akármi is az odafentről. Először csak drogériákban lézengtem, istenemre mondom egy csomag vattakorongon és egy körömlakklemosón kívül mást nem is vettem... :) Aztán beültem a Five Guys-ba egy vega-sajtburgerre - ami isteni volt. Utána célba vettem a Starbucksot és konzultáltam picit a barátokkal, családdal. Körülbelül ott pattant ki az isteni szikra a fejemből - nekem sörre van szükségem. Délután 5 óra körül megindultam sör után kutatni. Első hely: kisebb élelmiszerbolt - nincs sör. Kocsiba pattantam, második hely: Tesco-hoz hasonló hatalmas komplexum - nincs sör. Kocsival tovább, harmadik hely: benzinkút - nincs sör. Óóó, hogy az a megboldogult - tudom, kis naiv európai hogyan is reménykedhetne abban, hogy valahol is alkoholra lel itt. Vannak azok a fenemód híres "likőr sztór"-ok, de ha jól sejtem harminc kilométeres körzetben egy szál sincs. Egy csöppet kiakadtam - már elterveztem, hogy pénteken este üldögélek majd a szobámban, fülemen a fülessel, valószínűleg ordító zenével és iszogatni fogok - úgy látszik az égiek szerették volna, hogy ne így történjen. Pedig olyan elszánt voltam, ha egyenesen egy búzamezőről kellett volna elhoznom a nedűt, abban a pillanatban az sem jelentett volna akadályt. Megáll az eszem - hogy bírják itt az emberek? :) Ó mama, Münchenben még az egyszer egyes újságárusnál is sört árultak, de 0-24-ben...Jó, igen persze tudom...nem ott vagyok...
És hogy tegyek említést a rematchemről is: a két szerdán említett család nem jelentkezett. Nem hívtak és nem írtak, köd előttük és köd utánuk. Ennek "örömére" rákérdeztem a pót tanácsadómnál, hogy mi zajlik. Kéremszépen az zajlik, hogy legyek türelmes, mert ezek a családok roppant elfoglaltak hét közben - vagy hívnak majd, vagy nem. Viszont elküldte két további tanácsadónak a telefonszámom még aznap és az egyik családtól iszonyatosan hosszú emailt kaptam. Bethesdaban élnek (Maryland, Washington DC-hez közel), 12 és 7 éves lányaikkal. Borzasztóan szimpatikusnak tűnnek, érdekes egy femili. Annyi történt, hogy visszapötyögtem nekik valami irdatlan hosszút, de válasz az még nem érkezett. Na hát hogy is mondjam...ezek a családok nem igazán sietik el a dolgokat, bár meg sem lepődök otthon ugyanez volt. Bevallom kicsit türelmetlen vagyok és tövig rágtam az összes körmöm; az időm pörög, a napok múlnak és én csak várok - mi mást is tehetnék ugyebár...
Minden reménységem ebben a hétvégében van most. Tisztában vagyok vele, hogy majd még jövő pénteken is befuthat "az igazi", de nagyon rászugerálok erre a "wíkendre" most. Ja, vasárnap délután találkozom az egyedülálló host anyukával és 13 éves lányával. Az élet nem áll meg.
Holnap kellemes délután Frejaval - ebéd és mozi, este döglés itthon és egy életem-egy halálom, megkeresem azt a harminc kilométerre lévő "likőr sztór"-t! ;)
Bizonyára észrevettétek már, hogy a kis számlálóm nagyon is átlépett az "egy hónap van hátra a vakációig" stádiumba - ollé, Évi és Bius készüljetek, mert egy hónap múlva ilyenkor szétszedjük Miamit!
Legyen szép hétvégétek!
p.S.: A kissé semmitmondó képekért most elnézést kérek, de nem szeretem a "képtelen" bejegyzéseket.
2012. január 18., szerda
A "családkeresés" izgalmai
Nem írtam. Úgy döntöttem akkor írok csak, ha már valami biztosabbat tudok, de annyira felpörögni látszanak az események hogy ezt már nem hagyhattam szó nélkül... :)
Majdnem három nap telt el a rematchbe kerülésem óta és jelenleg három család van kilátásban. Ti sem gondoltátok volna igaz? Meglepetten és izgatottan állok a dolgok előtt, meg sem fordult a fejemben hogy a második rematchem alkalmával majd "tolong a nép".
Első email vasárnap este a cc-mtől: egyedülálló anyuka a 13 éves, sportos lányával, aki nagyon elfoglalt. Itt laknak a közelben, csak egy másik körzethez tartoznak. A lány Princetonba jár suliba, a fő munkám a vezetés lenne - suli utáni elfoglaltságok, edzések, kórus, lovaglás, zenekar. Anyuka ápolónő, nagyon sokat dolgozik, van olyan nap amikor 24 órázik. Sokszor van náluk az anyuka édesapja, aki kisegíti őket. Fél órát beszéltünk, de annyi dolgot mondott anyuka, hogy alig bírtam megjegyezni. Közben már kifaggattam az előző au pairt is (nem azt aki miatt rematchben vannak), egy brazil lányt és csak jókat mondott róluk. Néha a tini csajszival voltak zűrjei, de ez korral jár. Az okot nem tudom, ami miatt új au pairt keresnek, de megbeszéltünk egy vasárnap délutáni személyes találkozót és akkor élőben több dolog kiderül majd.
Kedden este újabb telefon, de csak a tanácsadóm jelzett hogy van egy újabb érdeklődő család New Jersey-ből, a pontos helyet még nem tudom. Két kislány, akik 7 és 11 évesek. Hamarosan hívnak majd, róluk még nem tudok semmit.
Ma arra keltem, hogy egy másik tanácsadótól érkezett email (ő kezeli az ügyem, amíg az enyém nincs itthon). Nagyon segítőkész és mindent leír, amit tudnom érdemes. Azt hittem kiugrok a bőrömből amikor megláttam, hogy van egy újabb család aki érdeklődik, ráadásul Chicagoból!!! Mondanom sem kell, hogy alaposan nagyot dobbant a szívem, Chicagoba még mindig szerelmes vagyok és egy szóba, egy normális családba kerülne és már költöznék is vissza. Igen, és ráadásul a városban lakik a család.
Amit tudok róluk: jó vezető kell nekik, 10 éves fiút kell suliba fuvarozni, majd haza. 8 éves kislány enyhén befelé forduló és lassan beszél, busszal megy suliba és haza is. Suli után házi feladatot csinálnak, majd tévézhetnek és számítógépezhetnek. Egészen a lefekvési időig. A host anyuka azt mondja, hogy a gyerekei nem kívánják a felnőttek figyelmét, nem kell velük leülni játszani, egyenesen azt preferálja, ha a számítógépen játszanak. Ezen picit meg vagyok lepve, sosem hallottam még ilyet. Anyuka most vett házat Chicagoban, szóval mondhatni még minden a feje tetején áll, de lassan beüt majd a rend is. Host apuka is van, természetesen. De ő Alabama államban él, mert az ottani egyetem baseball edzője. Szintén hamarosan hívni fognak...
Egyelőre ennyi. Eléggé inspiráló, hogy egyáltalán ennyi érdeklődő van és a cc-k is így állnak a dolgokhoz, ezt már szeretem. Mindent megteszek és igyekszem, remélem sikerül helyesen dönteni majd. Persze tudom, hogy az ésszerűség kedvéért (fogorvos és vakáció) jobb lenne a környéken maradnom, így hát alaposan át kell gondolnom majd az egészet. Várom a családok hívásait és a vasárnapi találkozót. Amint valamiről, valakiről biztosat tudok, jelzek.
Itt a családdal amúgy minden rendben, érezhető hogy kifelé kacsintgatok már. Anyuka nem piszkál, gyerekkel elvagyok, repülnek az órák, a napok. Délelőtt mindig futok, teszem a dolgom mintha mi sem történt volna. Lehet hülyén hangzik, de most mintha kiegyensúlyozottabbnak érezném magam. A tudattal, hogy itt már nem kell sokat lennem, hogy ismét vár az ismeretlen és hogy ez a család még lehet jót is tett velem, hogy máshova "költöztetnek". Ki tudja, lehet vissza Chicagoba...?
A rematchem negyedik napjánál tartok, az arányok eddig nem rosszak úgy gondolom. Persze sok minden függ még sok mindentől, de apait-anyait beleadok és pont.
Majdnem három nap telt el a rematchbe kerülésem óta és jelenleg három család van kilátásban. Ti sem gondoltátok volna igaz? Meglepetten és izgatottan állok a dolgok előtt, meg sem fordult a fejemben hogy a második rematchem alkalmával majd "tolong a nép".
Első email vasárnap este a cc-mtől: egyedülálló anyuka a 13 éves, sportos lányával, aki nagyon elfoglalt. Itt laknak a közelben, csak egy másik körzethez tartoznak. A lány Princetonba jár suliba, a fő munkám a vezetés lenne - suli utáni elfoglaltságok, edzések, kórus, lovaglás, zenekar. Anyuka ápolónő, nagyon sokat dolgozik, van olyan nap amikor 24 órázik. Sokszor van náluk az anyuka édesapja, aki kisegíti őket. Fél órát beszéltünk, de annyi dolgot mondott anyuka, hogy alig bírtam megjegyezni. Közben már kifaggattam az előző au pairt is (nem azt aki miatt rematchben vannak), egy brazil lányt és csak jókat mondott róluk. Néha a tini csajszival voltak zűrjei, de ez korral jár. Az okot nem tudom, ami miatt új au pairt keresnek, de megbeszéltünk egy vasárnap délutáni személyes találkozót és akkor élőben több dolog kiderül majd.
Kedden este újabb telefon, de csak a tanácsadóm jelzett hogy van egy újabb érdeklődő család New Jersey-ből, a pontos helyet még nem tudom. Két kislány, akik 7 és 11 évesek. Hamarosan hívnak majd, róluk még nem tudok semmit.
Ma arra keltem, hogy egy másik tanácsadótól érkezett email (ő kezeli az ügyem, amíg az enyém nincs itthon). Nagyon segítőkész és mindent leír, amit tudnom érdemes. Azt hittem kiugrok a bőrömből amikor megláttam, hogy van egy újabb család aki érdeklődik, ráadásul Chicagoból!!! Mondanom sem kell, hogy alaposan nagyot dobbant a szívem, Chicagoba még mindig szerelmes vagyok és egy szóba, egy normális családba kerülne és már költöznék is vissza. Igen, és ráadásul a városban lakik a család.
Amit tudok róluk: jó vezető kell nekik, 10 éves fiút kell suliba fuvarozni, majd haza. 8 éves kislány enyhén befelé forduló és lassan beszél, busszal megy suliba és haza is. Suli után házi feladatot csinálnak, majd tévézhetnek és számítógépezhetnek. Egészen a lefekvési időig. A host anyuka azt mondja, hogy a gyerekei nem kívánják a felnőttek figyelmét, nem kell velük leülni játszani, egyenesen azt preferálja, ha a számítógépen játszanak. Ezen picit meg vagyok lepve, sosem hallottam még ilyet. Anyuka most vett házat Chicagoban, szóval mondhatni még minden a feje tetején áll, de lassan beüt majd a rend is. Host apuka is van, természetesen. De ő Alabama államban él, mert az ottani egyetem baseball edzője. Szintén hamarosan hívni fognak...
Egyelőre ennyi. Eléggé inspiráló, hogy egyáltalán ennyi érdeklődő van és a cc-k is így állnak a dolgokhoz, ezt már szeretem. Mindent megteszek és igyekszem, remélem sikerül helyesen dönteni majd. Persze tudom, hogy az ésszerűség kedvéért (fogorvos és vakáció) jobb lenne a környéken maradnom, így hát alaposan át kell gondolnom majd az egészet. Várom a családok hívásait és a vasárnapi találkozót. Amint valamiről, valakiről biztosat tudok, jelzek.
Itt a családdal amúgy minden rendben, érezhető hogy kifelé kacsintgatok már. Anyuka nem piszkál, gyerekkel elvagyok, repülnek az órák, a napok. Délelőtt mindig futok, teszem a dolgom mintha mi sem történt volna. Lehet hülyén hangzik, de most mintha kiegyensúlyozottabbnak érezném magam. A tudattal, hogy itt már nem kell sokat lennem, hogy ismét vár az ismeretlen és hogy ez a család még lehet jót is tett velem, hogy máshova "költöztetnek". Ki tudja, lehet vissza Chicagoba...?
A rematchem negyedik napjánál tartok, az arányok eddig nem rosszak úgy gondolom. Persze sok minden függ még sok mindentől, de apait-anyait beleadok és pont.
2012. január 16., hétfő
New York és vasárnap esti móka
Kezdeném azzal, hogy iszonyatosan boldog vagyok...Még ez a kis péntek tizenharmadikai "incidens" sem tette be a kaput nálam olyan szinten, hogy okom lenne arra, hogy kiboruljak. Pénteken volt, persze. A pillanat heve, amikor azt hittem összeomlott a világ - mindenre aludni kell párat és megvizsgálni a dolgok pozitív oldalát. Érzem és tudom, hogy lesz új családom. Egyszerűen így kell lennie, ahelyett hogy magamba fordulva sajnálkoznék inkább élvezem az összes itt töltött pillanatot és előre tekintek. Talán a harmadik lesz a "magyar igazság"?!...
Biztosan nagyon kíváncsiak vagytok már, hogy mit beszéltem a tanácsadómmal. Nem is húzom tovább a dolgokat, íme. Aztán csapjunk is a lovak közé, mert csúcsszuper hétvégém volt és ezt muszáj megosztanom veletek is.
Vasárnap fél 1-kor találkoztam a cc-vel, röpke 15 percet töltöttünk együtt. Sietett a körmöshöz, kifestetni a lábujjkörmeit, mert szerdától szerdáig majd a Karib-tengeren fogja süttetni magát, miközben én foggal-körömmel küzdök az ittmaradásért haha - ez most nem ironikus, csak tetszik a "hasonlat". Gyorsan átbeszéltük a dolgokat és nem szégyelltem elmondani a valódi okát annak, amiért az első rematchbe belementem. Aki kicsit jobban a sorok mögé látott tudhatja, hogy az volt a legeslegutolsó ok amiért onnan eljöttem, hogy unalmas volt a 13 éves gyerekkel a munka. Igen tudom, erre fogtam az egészet, kellett valami ésszerű magyarázat. Nem biztos hogy szép húzás volt tőlem, de elég sok mindenkinek vannak itt nem szép húzásai ne is firtassuk ezt most. Ez egyből más megvilágításba helyezte a dolgokat. Megtudtam továbbá, hogy anyuka agyon dicsért a cc-nek, sokat változtam és minden oké, egyszerűen nekik nem megfelelő (?)...Ja, és azt mondta nem tudok főzni - na itt fel kellett szólalnom; sokszor főzőcskéztem tavaly is, a német családomnak is és csak úgy lapátolták a rakott krumplimat. Szimplán az a gondom, hogy szeretek mindent magamtól csinálni. 21 évesen anyuka itt áll mellettem, nézi minden lépésem és magyaráz hogy mit hogyan merre, így "nem tudok főzni".
Bevallom picit aggasztott, amikor mondta mennyi lány van rematchben - ennek a másik oldala viszont számomra is kedvező; ugyanannyi család is keres új au pairt. A dolog nem túl kellemes oldala még az lehet, hogy a tanácsadóm a két hetes rematch időszakomból egy hetet távol lesz és nem tud majd segíteni, de majd csak túlvészeljük valahogy. Bizakodva és reményekkel teli jöttem haza, megnyugtat a tudat hogy látom rajta hogy szeretne értem tenni és segíteni akar. Még azt is felírta, hogy a vakációm mikortól meddig van, igyekszik azt is figyelembe venni. Ennyit most erről a dologról, amint tudok valami biztosat vagy jelentkezik család, azonnal írok hogy senki ne maradjon le semmiről.
Magamon viszont néha még én is meglepődök - hogy mindennek ellenére sem akarok még hazamenni és nincs elegem annyira, hogy egyáltalán fel is merüljön annak a gondolata hogy feladjam. Na neeee...majdnem 4 hónap után csak így? Az nem én lennék. Maradok kéremszépen, októberig engem otthon nem láttok! :)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
New York, New York te csodás...hirtelen ötlettől vezérelve a szombati napom ismét New Yorkban töltöttem. Már pénteken is érlelődött a gondolat a buksimban; miért ne mehetnék el akár csak egy napra is? Aztán ugye anyuka bejelentése alaposan rányomta a bélyegét erre az egészre; nem kérdés hogy elmegyek. Ilyen hét után nekem totális feltöltődésre van szükségem. És az az egy dolog biztos, hogy azt New Yorkban mindig megkapom. Szombaton reggel 6-kor leléceltem itthonról, majd Philadelphiában felszálltam a fél 8-as buszra. Meg sem álltam a new york-i kínai negyedig. Annyira megszerettem már ezt a kis kínai buszos társaságot is, meg az egész hangulatát. Ahogy kiabálnak, ordítoznak és mindent kapkodva csinálnak - na meg hogy minden "ócó és öszá forint" haha.
Ez a város még mindig óriási hatással van rám. Amikor távolról megpillantom Manhattan felhőkarcolóit, átmegyünk a hídon a Hudson-folyón és közben jön fel a nap, az emberek rohannak és a busz csak süvít a városon keresztül - a hideg futkos rajtam és hevesen dobog a szívem minden egyes alkalommal. Aztán akadt egy kis gubanc; egyedül kellett odatalálnom a Times Square-től nem messze eső Macy's elé, de metróval. És naná hogy mindent felírtam meg lerajzoltam, de valamilyen munkálatok folytak, ami miatt vagy háromszor kellett vonalat váltanom. Ó mama...Nem túl szokványosan vivis módon simán megtaláltam mindent és elsőként értem a Macy's-hez. Biussal, Dórival és Vivivel volt randi megbeszélve - az volt a slusszpoén, hogy én mentem a legmesszebbről, de én érkeztem meg elsőnek - csajok, ez nem szemrehányás csak vicces :) Megörültünk egymásnak, majd a Union Square felé vettük az irányt, tudatosan. Már a múltkori new york-i kiruccanásom alkalmával is eszünkbe ötlött az, hogy egy darab Vapiano nevezetű étterem van ebben a hatalmas városban. És hát én ezt az éttermet eléggé nagyon preferálom és nem is értem miért csak pár darab van belőle az Államokban, de oké ám legyen. Olasz kajálda - pizza, tészta és saláta minden mennyiségben. Külön tetszik a hely egész berendezése, a kiszolgálás, a szisztéma meg minden egyéb - egyszóval úgy ahogy van, fantasztikus. No a kajáról meg nem is beszéljünk, Németországban is sűrűn látogattuk ezt a helyet. Jó két órát el is töltöttünk ott, már előzőleg rágyúrtam a bacon szalonnás, tojásos-szószos, parmezános pennémre, így nem volt kérdés mit rendeljek. Csajok pizzát fogyasztottak. Tőlünk volt hangos a hely, nagyon jól elszórakoztattuk egymást, hihetetlenül bírom ezeket a leányzókat. Anyáék szerint amikor New Yorkban vagyok még a képeken is más az ábrázatom, annyira látszik hogy boldog vagyok... :)
Vivik
nyammm
Dóri és Bius
Vapiano
Vivi
prost ;)
háttérben a Union Square
Dóri
Union Square
:D
Flatiron
nyammm
Freja
Miss Románia és Dél-Afrika
japán...
...szaúd-arábiai barátunk
wasser...
díszes társaság :)
Biztosan nagyon kíváncsiak vagytok már, hogy mit beszéltem a tanácsadómmal. Nem is húzom tovább a dolgokat, íme. Aztán csapjunk is a lovak közé, mert csúcsszuper hétvégém volt és ezt muszáj megosztanom veletek is.
Vasárnap fél 1-kor találkoztam a cc-vel, röpke 15 percet töltöttünk együtt. Sietett a körmöshöz, kifestetni a lábujjkörmeit, mert szerdától szerdáig majd a Karib-tengeren fogja süttetni magát, miközben én foggal-körömmel küzdök az ittmaradásért haha - ez most nem ironikus, csak tetszik a "hasonlat". Gyorsan átbeszéltük a dolgokat és nem szégyelltem elmondani a valódi okát annak, amiért az első rematchbe belementem. Aki kicsit jobban a sorok mögé látott tudhatja, hogy az volt a legeslegutolsó ok amiért onnan eljöttem, hogy unalmas volt a 13 éves gyerekkel a munka. Igen tudom, erre fogtam az egészet, kellett valami ésszerű magyarázat. Nem biztos hogy szép húzás volt tőlem, de elég sok mindenkinek vannak itt nem szép húzásai ne is firtassuk ezt most. Ez egyből más megvilágításba helyezte a dolgokat. Megtudtam továbbá, hogy anyuka agyon dicsért a cc-nek, sokat változtam és minden oké, egyszerűen nekik nem megfelelő (?)...Ja, és azt mondta nem tudok főzni - na itt fel kellett szólalnom; sokszor főzőcskéztem tavaly is, a német családomnak is és csak úgy lapátolták a rakott krumplimat. Szimplán az a gondom, hogy szeretek mindent magamtól csinálni. 21 évesen anyuka itt áll mellettem, nézi minden lépésem és magyaráz hogy mit hogyan merre, így "nem tudok főzni".
Bevallom picit aggasztott, amikor mondta mennyi lány van rematchben - ennek a másik oldala viszont számomra is kedvező; ugyanannyi család is keres új au pairt. A dolog nem túl kellemes oldala még az lehet, hogy a tanácsadóm a két hetes rematch időszakomból egy hetet távol lesz és nem tud majd segíteni, de majd csak túlvészeljük valahogy. Bizakodva és reményekkel teli jöttem haza, megnyugtat a tudat hogy látom rajta hogy szeretne értem tenni és segíteni akar. Még azt is felírta, hogy a vakációm mikortól meddig van, igyekszik azt is figyelembe venni. Ennyit most erről a dologról, amint tudok valami biztosat vagy jelentkezik család, azonnal írok hogy senki ne maradjon le semmiről.
Magamon viszont néha még én is meglepődök - hogy mindennek ellenére sem akarok még hazamenni és nincs elegem annyira, hogy egyáltalán fel is merüljön annak a gondolata hogy feladjam. Na neeee...majdnem 4 hónap után csak így? Az nem én lennék. Maradok kéremszépen, októberig engem otthon nem láttok! :)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
New York, New York te csodás...hirtelen ötlettől vezérelve a szombati napom ismét New Yorkban töltöttem. Már pénteken is érlelődött a gondolat a buksimban; miért ne mehetnék el akár csak egy napra is? Aztán ugye anyuka bejelentése alaposan rányomta a bélyegét erre az egészre; nem kérdés hogy elmegyek. Ilyen hét után nekem totális feltöltődésre van szükségem. És az az egy dolog biztos, hogy azt New Yorkban mindig megkapom. Szombaton reggel 6-kor leléceltem itthonról, majd Philadelphiában felszálltam a fél 8-as buszra. Meg sem álltam a new york-i kínai negyedig. Annyira megszerettem már ezt a kis kínai buszos társaságot is, meg az egész hangulatát. Ahogy kiabálnak, ordítoznak és mindent kapkodva csinálnak - na meg hogy minden "ócó és öszá forint" haha.
Ez a város még mindig óriási hatással van rám. Amikor távolról megpillantom Manhattan felhőkarcolóit, átmegyünk a hídon a Hudson-folyón és közben jön fel a nap, az emberek rohannak és a busz csak süvít a városon keresztül - a hideg futkos rajtam és hevesen dobog a szívem minden egyes alkalommal. Aztán akadt egy kis gubanc; egyedül kellett odatalálnom a Times Square-től nem messze eső Macy's elé, de metróval. És naná hogy mindent felírtam meg lerajzoltam, de valamilyen munkálatok folytak, ami miatt vagy háromszor kellett vonalat váltanom. Ó mama...Nem túl szokványosan vivis módon simán megtaláltam mindent és elsőként értem a Macy's-hez. Biussal, Dórival és Vivivel volt randi megbeszélve - az volt a slusszpoén, hogy én mentem a legmesszebbről, de én érkeztem meg elsőnek - csajok, ez nem szemrehányás csak vicces :) Megörültünk egymásnak, majd a Union Square felé vettük az irányt, tudatosan. Már a múltkori new york-i kiruccanásom alkalmával is eszünkbe ötlött az, hogy egy darab Vapiano nevezetű étterem van ebben a hatalmas városban. És hát én ezt az éttermet eléggé nagyon preferálom és nem is értem miért csak pár darab van belőle az Államokban, de oké ám legyen. Olasz kajálda - pizza, tészta és saláta minden mennyiségben. Külön tetszik a hely egész berendezése, a kiszolgálás, a szisztéma meg minden egyéb - egyszóval úgy ahogy van, fantasztikus. No a kajáról meg nem is beszéljünk, Németországban is sűrűn látogattuk ezt a helyet. Jó két órát el is töltöttünk ott, már előzőleg rágyúrtam a bacon szalonnás, tojásos-szószos, parmezános pennémre, így nem volt kérdés mit rendeljek. Csajok pizzát fogyasztottak. Tőlünk volt hangos a hely, nagyon jól elszórakoztattuk egymást, hihetetlenül bírom ezeket a leányzókat. Anyáék szerint amikor New Yorkban vagyok még a képeken is más az ábrázatom, annyira látszik hogy boldog vagyok... :)
Dóri
Ha már ott vagyunk, miért ne igyunk valamit - felpattantunk Dórival a magas székekre a pulthoz és kértünk egy Coronát, mert egyszer élünk ugye. Na meg azért, mert imádjuk a sört...
Vapianos kitérőnk után, jóllakottan nyakunkba vettük a várost. Jóllehet két fokot mutattak a hőmérők, ami azért még enyhén szólva sem meleg - először boltról boltra jártunk, Bius cipőt vett, csámborogtunk a Union Squaren, időközben elköszöntünk Vivitől mert sajnos mennie kellett dolgozni, sétáltunk az ötödik és hatodik sugárúton, egészen a Harald Square-ig, megnéztük a "vasaló épületet", azaz a Flatiront, majd beültünk melegedni egy Starbucksba.
Nevetgéltünk és mondtuk a magunkét egyfolytában. Sokszor kijelentjük azt hogy nem azért jövünk ide, hogy mindig magyarokkal vegyük magunkat körül, én sem ezt csinálom de az embernek egy idő után szüksége van erre. Olyan emberek társaságára néha, aki ugyanazon helyről jött, ugyanazokat a dolgokat szereti mint ő és nem kell egy-egy bonyolultabb mondat előtt háromszor meggondolni, hogy az ige éppen hova kerüljön a mondatba hehe...
Leírhatatlanul jól éreztük magunkat, önfeledten. Olyankor mindig elfelejtem hogy au pair vagyok, csak átadom magam a városnak és azt hajtogatom mennyire gyönyörű. Pazarul éreztem magam, 8 körül elbúcsúztunk - Dóri és Bianka hazafelé vették az irányt, én pedig vissza a kínai negyedbe. Igen ám, azt hittem ismét egyszerű dolgom lesz, de olyan szinten eltévedtem, hogy a betervezett fél 9-es busz helyett a 10 órait éppen elértem...Ezek a kihagyott metrók és átvariált vonalak, átszállások alaposan megnehezítették a dolgom, úgy hogy életemben akkor metróztam egyedül New Yorkban. Felszálltam az egyikre, de mire észbe kapok hogy nem jó irány, addigra le is szálltam. Kietlenebb brooklyn-i metrómegállón találtam magam, körülnézek egyik padon egy hajléktalan, másik padon egy másik, az aluljáróban egy lélek sem és várom a megváltás ígérő A jelzésű metrót. Ohh anyám, az a sok betűvel jelzett vonal, meg az egész mindenség - amihez szerény, faluról származó énem még nem igazán szokott hozzá, hiába igazodtam el már egyedül München, Hamburg vagy akár Berlin nem egyszerű metróhálózatain is, ez merőben más na. Nos, 10-re odakeveredtem valahogy - magam sem értem hogyan - a kis kínai buszos társaságomhoz, megvettem a jegyem és felpattantam a buszra. Sokszor koppant a fejem az ablaküveghez útközben, meg is fagytam párszor és már csak az ágyamra vágytam. Éjfél körül értünk Philly-be, 1 órát kellett várnom a vonatra. Azt hittem megőrülök. Ráadásul hogy "boldogságom" fokozzák, egy percenként írták ki a vonat mellé hogy 9 perc késés, 10 perc késés és így tovább. Hú de sokszor elátkoztam őket azalatt az idő alatt. De tudjátok mit? Kit érdekel, amikor ilyen fenemód jó napon vagyok túl. Fél 2-kor estem haza, majd hullottam totál megfáradtan az ágyba.
Vasárnap fél 10-ig sikerült elaludnom, gyorsan összekaptam magam és megejtettem a találkát a cc-vel, erről már írtam, nem is ragoznám tovább. Aztán érkezett egy sms Frejatól, hogy este vacsora, újabb emberkét kell elbúcsúztatnunk. Hát naná hogy nem ülök itthon vasárnap sem, had szóljon az a vacsora. Délután még skypeoltam pár emberrel, összeszedtem magam és 5-kor elhagytam a házat. Előzetes megbeszélés alapján először irány a Starbucks, szívem-lelkem kiöntése Freja barátosnémnak. Átvittük a dolgot kicsit mulatságosba, a végén már fetrengtem a röhögéstől, amiatt amiket a csaj mondott - tényleg kész ez a nő :) 6 óra körül aztán egy indiai étterembe mentünk; ezúttal nem egy au pairt búcsúztattunk, hanem Freja egyik japán ismerősét, aki 10 hónapot itt tanult és január végén utazik haza. Olyan társaságba csöppentem, akik egy kurzusra járnak az úgynevezett Harcum College-ban (sajnálatos módon ugye én most még nem kezdhettem el tanulni, de most talán jobb is így). Később aztán megérkezett két másik au pair, akik ugyanazon családnál dolgoznak - tök érdekes. Az egyik lány két hete érkezett Dél-Afrikából, a másik pedig 4 hónapja van itt, a szomszédságból, Romániából (egyikük sem az Au Pair in Americaval). Kis nemzetközi csapat verbuválódott össze - Románia, Dél-Afrika, Kína, Dánia, Japán, Szaúd-Arábia, Amerika és Magyarország is képviseltette magát az asztalunknál. A megfelelő hangulat megvolt, ha ennyiféle népség összejön, abból rossz dolog nem sülhet ki és még csak attól sem kell félni, hogy beüt a bizonyos kínos csend. Hatalmas arcokat ismertem meg és rengeteget nevettem, eszelősen jól éreztem magam. Félve pásztáztam az étlapot, sohasem ettem még indiai ételt - csirkére esett a választásom, azt nagyon nem tudják elrontani. Na persze ez nem volt ám ilyen egyszerű, megszórták mindenféle gyógynövénnyel, curry-vel leöntözték, ilyen-olyan "bundába" belecsomagolták, majd hosszú szemű rizzsel tálalták. Isteni volt na, nem is tagadom. Megkínáltam a többieket is, mert amekkora adagot kihoztak az egy négytagú családnak is sok lett volna.
A hely tőlünk zengett, mindenki aranyos volt és érdeklődő. Szeretem hogy ilyenkor nem mindig csak a megszokott au pair-témákról "kell" beszélgetni. Fél 10 körül elhagytuk a helyet, mert már majdnem hogy velünk akartak felsöpörni, annyira záróra tájban lehettünk.
Most itt fagyoskodok szokás szerint, de már ez sem érdekel. Amilyen hétvégén megint túl vagyok arra egyszerűen szavak nincsenek. Nem tudom a többi au pair hogy van ezzel, de a hét közben ért "sérelmek" nálam hétvégére totál elfelejtődnek, halványulnak. Hihetetlen hogy két ilyen nap mekkora töltést bír nekem adni és ennyit tud segíteni. Ha nem csinálok semmi érdekes dolgot - bár azt hiszem New York és egy indiai étterem azért elég érdekes - akkor is a fellegekben járok. Hazafelé kocsikázva hasított a gondolat a fejembe, hogy basszus azért jó lenne a környéken maradni. Igen, tény hogy nem nagyon szeretem Philadelphiát és nem égek a vágytól minden egyes hétvégén, hogy ott lehessek...de vannak barátaim, akik törődnek velem és hívnak, akármi van. Egyre több embert ismerek meg és olyan élményekben van részem, hogy az fantasztikus. New Yorkban ott találom magam 2 óra alatt, ha akarom akkor Washington DC-ben szintén. Már csak egy új család kell és megint teljes az életem. Jelenleg madarat lehetne velem fogatni. Mindezt tetőzi, hogy hétfőn csak délelőtt 10-kor kezdek, ünnepnap van és itthon lesznek a gyerekek is, anyuka is. Alhatok sokáig és talán így ötösben a nap sem lesz olyan hosszú, mint amilyen egyébként.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az égvilágon mindennel el vagyok maradva, rohanósra sikeredett ez a hétvége szerencsére. Nem tudom kellőképpen kifejezni azt amit érzek, amiatt hogy annyian írtok, biztattok és tartjátok bennem a lelket. Köszönök minden tanácsot és támogatást, eszméletlenül jól esik. Idővel minden üzenetre válaszolni fogok, nem kell aggódni... :)
Legyen szép hetetek, puszillak titeket
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)