?

Tudom, kicsit semmitmondó a cím, de körülbelül ezernyi ilyen kis kérdőjel cikázik most a fejemben...
Kezdem az elejéről. Múlt héten csütörtökön újabb jelentkezőre lettem figyelmes. A család Stamfordban lakik, New York mellett. Három lányuk van, akik 16, 14 és 7 évesek - ergo, nagyon nem kellene megszakadnom a munkában. Anyuka valami tévétársaságnál dolgozik New Yorkban, apuka pedig az FBI különleges osztályán - érdekes :) A képek alapján hihetetlenül szimpatikus a család, ezt még tetőzte a baromi hosszú esszé is, amit anyuka mellékelt az emailhez. Egyből megdobbant a kicsi szívem, jelenleg (és egész héten) úgy álltam a dologhoz, hogy olyannyira tökéletesek, hogy szinte nem tudnak olyat mondani, ami ne tetszene. Lányokról is jó sokat írtak, mit szeretnek és mit nem. Nagyon sokat kellene vezetnem - ami nem gond - és eddig a családnak sem szúrt szemet, hogy a mostani au pair-kedésem alatt nem vittem (nem vihettem) túlzásba ezt a dolgot. Szóval öröm volt és boldogság, talán most érzem először, hogy ők lehetnek az igaziak. Az a helyzet, hogy már most úgy tekintek erre a dologra, hogy nem gond a két tinilány, mivel szerintem aligha érezném magam au pair-nek, sokkal inkább barátnőnek vagy tesónak, olyan jó lehet! :) Anyuka írta a levél végére, hogy ha érdekelnek, akkor várják a válaszom. Rögvest írtam nekik, nem habozok. És képzeljétek el, hogy azóta semmi. Az oké, hogy azt is írták, hogy rettenetesen elfoglaltak...de ennyire?! Tényleg nagyon türelmes vagyok, az érdeklődő családoknál még mindig ott vannak, de semmi hír - azért is nem írtam eddig, múlt héten azt hittem, hogy mostanra már rég túl leszek velük egy beszélgetésen hehe :) Nyaralnak? Nem nézik az emailjeiket (egy hétig)? Valami gond van velem? - bár akkor már visszautasítottak volna...Vagy nem kapták meg az emailem? Hát én másra már nem tudok gondolni. És tenni sem nagyon tudok sok mindent. Csak várok és várok...De egyszerűen annyira nagyon jók, hogy el tudnám képzelni magam köztük... :) Hmm...
Amint van fejlemény, írok!
Puszi

Két újabb család

Húú, egy ideje nem jelentkeztem már, de nem volt miről írni. Miután visszamondtam/mondták a Washington mellettiek a dolgot, két hetes üresjárat következett. Nem is volt még ilyenre példa, azért egy hétre 1-2 család mindig jutott. Többen nyugtatgattak, hogy nyár van, ők is nyaralnak, pihennek és nem egész nap új au pair után kutatnak :) Oké. Na aztán hétfőn befutott egy újabb család, egyedülálló anyuka és a 6 éves kisfia - egy kutyával kiegészülve. Connecticut államban, Weston-ban laknak. Ennyi kb. amennyit tudok róluk. Még az email cím sincs feltüntetve, hogy rákérdezzek végülis mit szeretnének!?..Mivel hétfő óta rajtam vannak és nem írtak egy mukkot sem. Nem tudom néha miért van ez. Volt már hasonló eset, de akkor láthattam a család email címét és én írtam nekik, amikor a negyedik nap után is még csak "érdeklődtek". Mást tenni nem tudok, mint várok...vagy eltűnnek majd rólam vagy jeleznek, de ez biztos :)
Ma jelentkezett még egy család, Pennsylvania állam, Pittsburgh. Ha ránézek a város képére, akkor azt mondom, hogy igen, ez már döfi. Szóval olyan hely, ahol szívesen eltöltenék egy évet. Csak ne Pennsylvania-ban lenne, haha! Na de a viccet félretéve, megkaptam a család bemutatkozó levelét is, két kisfiú van (2 és 4 évesek), anyuka és apuka sokat vannak úton, egész nap a picivel kell lennem, a nagyobbik minden nap fél 12-kor hazajön, nagyon energikusak és sok odafigyelést, törődést igényelnek. Erre mondom azt, hogy itt klappol a hely, a család viszont kevésbé...Beszélni szeretnének velem telefonon, állok elébe, egy patront megér úgymond...nem hiszem, hogy őket fogom választani, de ezzel is gyakorolok. Két hét alatt azért alaposan kijöttem a rutinból... :)
Nem tudom miért, de még mindig optimista vagyok. Valahol, valamikor egy család csak engem akar majd és én is őket. Biztos vagyok benne. Tépem a szám már ezzel a mondattal, de tudom, hogy eljön majd az én időm is. Úgy érzem, hogy várnom kell még. És mindenkinek, aki a családkeresős fázisban van, csak ezt tudom mondani, hogy türelem. Azt hiszem az idegeskedéssel és körmeim lerágásával sem tudnék felgyorsítani semmit, sem megváltani a világot...
Hamarosan jelentkezem. Szép hétvégét Mindenkinek!
:)

ami nem megy, azt nem kell erőltetni...

Azt hiszem a címből ki lehet következtetni, hogy mi lett a Washington melletti család sorsa...Iszonyú rossz hetem volt - ami ezt a döntésmeghozatalt illeti. A napok úgy teltek, hogy felkeltem a gondolattal, hogy igen, őket akarom...majd úgy feküdtem le, hogy mégsem őket választom. Szörnyű volt. Kaptam jó sok tanácsot, hívtak, írtak, megkerestek sokan, viszont tisztában voltam vele, hogy itt csak én dönthetek. Sokan feltették a kérdést, hogy "mégis min is gondolkodsz?"...az a helyzet, hogy ez elég komoly döntés ahhoz, hogy 2 nap alatt konkrét választ tudjak adni. Nem arról döntök, hogy melyik cipőt vegyem meg...Sikerült felvennem a kapcsolatot a mostani au pair-jükkel, aki horvát származású. Hihetetlen jókat írt a családról, csupa-csupa pozitív dolgot - rengeteg (nagyon rengeteg!) szabadidő, nincs házimunka, sok utazási lehetőség, kedves szülők, aranyos gyerekek miegymás..Jaa, írta azt is, hogy nincs curfew (kijárási tilalom)...Eldöntöttem, hogy az ő szavára igazán adni fogok, így szerdán este tényleg úgy feküdtem le, hogy "igen-t" mondok a családnak...Aztán eljött a csütörtök, rákérdeztem még anyukánál pár dologra, többek között erre a curfew-ra is, hogy akkor tisztázzam vele is. Na aztán a válasza úgymond "padlóra küldött"; igenis van curfew, ha betöltöm a 21-et szeptember 11-én, akkor is van. Ergo minden nap - pénteken és szombaton is - otthon kell lennem éjjel 2 órára! Húúú...
Hát eleinte is vacilláltam, nem vonzott Washington és környéke. Megfogadtam azt is, hogy jövőre ez döntő lehet, hogy milyen városba vagy mellé kerülök. Hét elején úgy voltam, hogy nem akarok Washington mellé menni, aztán ugye külváros is, szóval minimum fél óra kocsival...Ezekkel a tényekkel sikerült időben megbarátkoznom, de ez a curfew hatalmas negatívumnak számít nálam. Azt akarják megvonni, ami számomra a legfontosabb, a szabadidőt. Azt az időt, amikor azt csinálok, amit akarok, oda megyek, ahova akarok, azzal , akivel akarok és akkor megyek haza, amikor akarok. 21 évesen, Amerikában. Írtam anyukának, hogy itt mások a szabályok, de teljességgel elfogadom, hogy Amerikában szigorúbbak és teljesen mások. Említette az ittas vezetést is - de könyörgöm, ha a gyerekeit rám bízza, akkor nem bízik meg bennem annyira, hogy nem ülök be a kocsiba vezetni, miután ittam!?...Nem értem én ezt. Engem ezzel "megfojtanának", egyszerűen ha eddig így éltem - itt és Magyarországon is - akkor ezen az egyetlen dolgon nem nagyon szeretnék változtatni! Szerintem elég érthető indok, hogy visszamondtam őket, mondhatni megkönnyítették a döntésem. Éppen amikor már elfogadtam volna őket, akkor jött ez a kis "galiba", és én tényleg hiszem, hogy minden okkal történik...Egész hét alatt nem éreztem azt, hogy igen, ők lennének a tökéletes család számomra. A gond lehet azzal van, hogy túl sok embert megkérdeztem és mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy menni kell, ne habozzak. Na persze, akik még nem voltak au pair-ek és azt látják, hogy Amerika, szuper család...menj csak...! És rájöttem, hogy mások véleménye miatt el is fogadtam volna őket, sikerült rábeszélniük, hogy ők tényleg jók - még szüleimmel is összevesztem emiatt...De! Innentől megfogadom, hogy most az egyszer a saját magam feje után fogok menni és csak az eszemre, szívemre hallgatok. A baj az, hogy túlságosan befolyásolható és könnyen elbizonytalanítható vagyok, erről sürgősen le kell szoknom. Én szívesen meghallgatom mások véleményét, sőt...nagyon sokat is segít. De dönteni ne akarjon helyettem senki - mert én megyek, én fogok velük és a szabályaik szerint élni, és olyan helyen, amit én választok. És még mindig nem vonz Washington. És most nehogy azt higgyétek, hogy nekem semmi nem felel meg, hiszen Németországban is falun élek és igenis megfelel az, hogy 40 percet kell sbahn-oznom amíg Münchenbe érek. De nem mindegy a város. Amikor tavaly válogattam, éreztem, hogy ez a család megfelelő lesz nekem és borzasztóan jól döntöttem. Münchent imádom, ez ügyben is a legjobb döntést hoztam. Én hiszem és érzem, hogy lesz család (ha nem is ennyire tökéletes majd...), akik szintén engem akarnak, mindenben meg fogunk tudni egyezni és olyan hely lesz, ahova nagyon szívesen megyek...! Ezt tényleg érzi az ember. Jelnek veszem, hogy "holmi" curfew miatt nem ők lettek a jövőbeli családom... :) Aranyosak voltak, azt írták, hogy a legjobbakat kívánják nekem, találjak egy jó családot, ahol még csak a legkisebb akadályokba se ütközök. Mert ha már az elején ez lett volna, akkor mit várhattam volna később...?! Szóval nem lesz "match", elbúcsúztunk egymástól, a családkeresősdi pedig tovább folytatódik.