Panaszáradat sokadik felvonásban

Nem fogok ismét bocsánatot kérni a negatívabb bejegyzés miatt. És valószínűleg nem is fogok soha többet. Azt hiszem ide azt írok le amit akarok és az olvas, aki éppen kíváncsi rám.
A csütörtöki eseményeknél hagytam abba a dolgokat...péntekem szintén olyan semmilyen volt - Alexet reggel elvittem a suliba, aztán szabad voltam, aztán hazahoztam és ismét szabad voltam. Néha nem igazán értem miért kell nekik au pair?!...Sokan tudjátok, hogy nem szeretem a semmittevést és állandóan pörgök, teszek és veszek. Ha van mit csinálni az idő is jobban megy és hasznosabbnak is érzem magam. Hiába van itt a 24 órából nekem 23 óra szabad, ha nem bírok még mit kezdeni vele és hasznosan eltölteni. Oda a fene nagy szabadságom ha a négy fal között töltöm, egyelőre még társaság nélkül. Mert igen ez igen is nehéz, mivel amikor én amikor ezt a hatalmas szabadságom töltöm, akkor a többiek dolgoznak ugyebár. Hmm...egyelőre még nem tudok mit kihozni ebből. Pedig imádom nem semmittevéssel tölteni az időm és tenni is ellene, de még nem megy. Itt ugye mindenhova csak kocsival juthatok el, a városba pedig elmászkálnék egyedül persze, szerintem előbb-utóbb kénytelen is leszek, ha nagyon észre venném már a begyöpösödést... :) A 13 éves srácnak pedig abszolút nincs rám szüksége - számítógépezik, PS-ezik, 2-3 haverjával játszik, gyakorol, házit ír, meccsen van apukával - nem szorul rám és a társaságomra, amit totálisan meg is értek. Csak nekem ez így kicsit unalmas - tuti nagyokat mosolyogtok most otthon, hogy na nekem még az sem felel meg ha ennyi szabadidőm van. Higgyétek el, hogy megfelelne ha...na mindegy nem is ragozom ezt tovább.

Pénteket imádom, a legjobb nap és mindig is az lesz. Ezen és a rengeteg szabadidőmön felbuzdulva, mondom elkérem a kocsit ha már pénz is ütötte ma a markom, elmegyek az egyik mallba és vásárolgatok, körülnézek kicsit. Kellene pár cucc télire...és hogy őszinte legyek sok göncöt nem is hoztam ki magammal. Megyek apukához, szépen kérdezem tőle elvihetem e a járgányt...azt mondta sajnálja, de most nem, mivel még meg sincs az itteni jogosítványom és különben sem találnék oda a mallhoz, mert nem ismerem az utakat. No most ebben csak két kivetnivalóm akad; az egyik hogy a gyereket mindig én viszem mindenhova egyedül és csütörtökön gps segítségével simán odataláltam a sulimhoz is, a másik pedig az, hogy a nemzetközi jogosítványom 3 hónapig érvényes itt és simán vezethetek. Az istenért sem tudtam eldönteni milyen apropóból nem kaptam meg azt a kocsit aznap, de mondom akkor oké, legyen nyugodt és elülök itthon. Így történt, hogy péntek este itthon maradtam. Pedig nagyon szívesen kiszabadultam volna már valamerre. Mindegy így alakult, skype konferenciáztam egyet Évivel és Biankával, megmaradt a pénzem és szombaton kipihenten ébredtem. Ugye mindennek van pozitív oldala is. Ugyanezen az estén (még mindig a pénteknél tartok) végig olvastam ismét a németországos blogom, végig pörgettem kismillió képet és furcsa érzések törtek rám. Nekem olyanom van, hogy nem honvágy, hanem "vissza Németországba vágy" - na ezt most aztán leírtam, de szerintem sejti mindenki mire gondolok :) Jól esett megint látni, mit hogy csináltam ott, akkor és mindent, de mindent az égvilágon minden területen úgy kihoztam abból az évből ahogy csak lehetett és tudtam. És nem volt olyan, hogy a rengeteg szabadidőmmel nem tudtam mit kezdeni, és megállásom sem volt a hétvégéken, és nagyon sokat játszottam a fiúkkal, fociztunk, ping-pongra mentem velük, bicikliztünk, tettem-vettem - és ez itt most hiányzik. Egy bizonyos napi rutin. Mert csak olvastam a sorokat és néztem magam elé, hogy itt vagyok 3 hete és semmit sem csinálok. Mondjuk nem mondhatom, hogy nem teszek a dolgokért és nem megyek az események elé úgymond, de még nem élem át itt az egészet... :) Jajj, de baromi bonyolult vagyok néha...ne is figyeljetek rám! ;)

Aztán ugye vészesen közeledett a hétvége, a Halloween méltó megünneplésének ideje. Már pénteken vagy három üzenetet írtam a luxemburgi csajnak, hogy megkérdezte e a családját az ott alvásomat illetően és hogy mi lesz. Közben kaptam egy házibuliba meghívást egy német lánytól, Jasminetól akivel egy körzetben vagyok. Én legszívesebben Chicagoba mentem volna - naná hogy!!! De csak vártam és vártam...üzenet még pénteken és szombaton délelőtt sem, semmi. Szombaton 11 körül keltem, lezavartam egy kis skypeolást anyával, majd írt végre Kim, hogy nagyon sajnálja, de csak most ébredt fel és valószínűleg otthon maradnak ma, mivel alig élnek, péntek éjjel egy chicagoi night klubban voltak bulizni a másik német lánnyal (....) Most erre inkább ne is mondjak semmit sem, ugye?! Kicsit (nagyon!) ideges lettem, nagyon jól tudják mennyire szerettem volna menni és szabad is voltam, hát nem szóltak, így jártam...azt hiszem rájuk sem számíthatok semmiben sem. Írta a csaj, hogy majd úgyis pótolunk - na persze, csak győzzem kivárni...Annyira mentem volna, hogy ti azt el sem hiszitek. Így nagy ímmel-ámmal és nem túl sok reménnyel, de elfogadtam a német lány meghívását a házibuliba. Szombaton délután -nagyon nagy meglepetésemre - odaadták a kocsit és elmentem a Targetbe feltankolni ezt-azt az esti banzájra.

                                    Még "szerencse", hogy 18 dollárt kicsaptam az ablakon és buli sem volt... :D

Körülbelül egy órát töltöttem ott, majd hazafele Subway - szendvics és már jöttem is. Ettem-ittam, neteztem még picit, majd elkezdtem készülődni. A család nem volt itthon, dobtam apukának egy sms-t hogy hazaérnek e 7-re vagy mehetek e a kocsival...abban a pillanatban értek haza, már jött fel a lépcsőn és mondta hogy elvisz, "nem kell vinnem" a kocsit...de jó...megint nem adták oda. Megmondom őszintén azt hittem majd vihetem. Nem igazán szeretem ha hoznak-visznek, mert akkor kicsit alkalmazkodnom kell. Másrészről ha ez így nekik jó, akkor csinálják csak. Addig sem én fizetem a benzint és még külön sofőröm is van, aki akkor jön értem, amikor szólok. Mondjuk ha hosszabb távon ez így marad, hát nem is tudom...Oké hogy még nem bíznak meg bennem annyira, nincs meg az itteni jogsim és lehet hogy talán el is tévednék valahol, de ha nem gyakorlok az életben nem is fogok hozzászokni.
Nos 7-re odaértem Jasminehez, a német lányhoz. A családja elutazott 4 napra, így egyedül volt otthon. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy valami nagyszerű palotában lakik és csak ámultam és bámultam. Megint bevallom őszintén, hogy jó volt abban a tisztaságban lenni, nem kellett néznem hova ülök le és hova lépek. Ja és van egy macska, aki végig az ölemben ült és simogattam, és imádtam. Mert tiszta volt és nem büdös. A csajszival egy órát beszélgettünk, majd csináltunk pár Halloween-es édességet és horrorfilmeket néztünk - buli és mindenféle jelmez nélkül, ketten voltunk végig. Állítólag sok au pairnek dolgoznia kellett és sokan valamilyen buliba mentek (csak németek)...végül is jól éreztem magam, de nem így képzeltem az egészet. Aranyos a csaj meg minden, csak nem erre számítottam. Megint csak ide lyukadok ki, hogy a németeket itt nem tudom elkerülni és ha barátokat akarok, akkor igen is nyitnom kell feléjük is mert borzasztó sokan vannak és annyira nem válogathatok - nem is akarok. Azt vettem észre, hogy ők abban is érdekesek, ahogy ide kijöttek. Szinte mindenki az első, második családot elfogadta már, nem volt konkrét hely, ahova menni akartak (tőlünk ugye köztudott hogy mindenki New Yorkba vagy Kaliforniába akar), utazgatni sem akarnak, ez a csaj 2 hónapja van itt, de én állítom többször voltam a városban mint ő, azt mondta valahogy ez az üvegkalitka sem mozgatja meg a fantáziáját...
Aztán ugye a másik a dél-amerikaiak, brazilok csoportja. Ők aranyosak és kedvesek, barátoznak is, de mindenki kiskorú, 19-20 éves. Nem lesznek nagy utazók ők sem (úgy látszik tényleg csak én jöttem ekkora tervekkel), és a többségük arra gyűjt, hogy Európába mehessen és ott utazgasson, mivel annál jobb hely a világon nincs is. Ők órákat képesek Európáról regélni, dicsérik, istenítik - nekik az a minden. Öröm hallgatni, úgy látszik ez a sztereotípia nagyon igaz, hogy mi ide vágyunk, ők oda vágynak.
Igen, nehéz itt egyedüli magyarként. Pedig tényleg azokhoz az emberekhez sorolom magam, akik nagyon könnyen barátkoznak és nyitottak. De ez sajnos nem csak rajtam áll, én mindent megteszek. Németországban sem indult könnyen ez, én nem arra vágytam itt sem, hogy 2-3 héten belül már örökre szóló barátságokat kössek, de elég döcögősen indul be a szekér... :D
Szóval ez van most...én annyira szeretnék már társaságot, nagyon össze szeretném szedni magam. Csak egyetlen egy ember kell, akivel nagyon egy hullámhosszon lennék, nem lépne le 1-2 hónapon belül, lehetőleg a városban lakna és és és vele jóban lehetnék, nagyon...

Vasárnap is üdén és fitten ébredtem, a család nem volt itthon, az eső pedig esett. Így azt a tervem, hogy a városba menjek egyedül, azonnal elvetettem. A brazilokkal beszéltem, hogy nincs e kedvük velem tartani és azt mondták inkább otthon pihennek. A németekkel most nem próbálkoztam, lehet kellett volna, de már mindegy is. Éppen mentem fürdeni, de megláttam a kádat és minden jókedvem elszállt. A család már egy hete az én fürdőszobám használja, mert az övükét festik és minden egyes fürdés és ottlét alkalmával hatalmas erőt kell vennem magamon, hogy normálisan tisztálkodjak, mosakodjak vagy éppen fürödjek. Nem szeretném sorolni, mi cuccok voltak és vannak a kádban minden egyes alkalommal...Lehet, hogy át kellene vennem a németek szokását, miszerint egyszer-kétszer fürdenek egy héten?!...A legnagyobb probléma mégis azzal van, hogy körülbelül a fogkefém és fogkrémem is a zsebemben tartva viszem be a fürdőszobába, törölköző mindig a nyakamban, mert nem találok arra alkalmas helyet, ahova letehetném őket. Egyáltalán nem túlzok semmivel és a nyakamat tenném rá, hogy 10 emberből 9-en ezt nem bírnák elviselni. A macska utáni bűz csak ráadás, gratis mondhatni. De végül is az sem nagyon érdekel, hogy ha mindenki azt mondja, hogy el lehet viselni, én nehezen tűröm ez van. Mindenkit szívesen látok vendégségbe, hogy levizitálja saját szemmel ami itt van. Tulajdonképpen most van délután fél 1...és nem érdekel a rossz idő, de azt hiszem nyakamba veszem West Chicagot. Kocsit meg sem kérdezem, hogy elvihetem e, csak megyek gyalog, viszek zenét, keresek egy beülős helyet és eszem valamit. Csak el innen. Nem akarom és akartam az összes pénzem arra költeni, hogy mindig máshol és mást egyek, mert ugye itt teljes ellátásban részesülök. Én éppen hogy a reggelim bírom itt elfogyasztani, azt is a szobámban, mert itt tiszta minden. Jobbnál-jobb ételek, szalámik, édességek vannak a hűtőben, fagyasztóban, mindenhol. Csak nekem egyszerűen nincs gusztusom hozzányúlni semmihez, még a hűtőt is csak nagy ímmel-ámmal nyitom ki. Az összes szalámi és sajt zacskója kutyaszőrös vagy piszkos, mert ugye anyuka azokból eteti a kutyát, kezet pedig nem nagyon mos. És most légyszi ne gyertek nekem azzal, hogy mindenhol ez van, ahol állat van. Mert tanúja voltam, hogy nem, nem ez van. Érdekes a szombati "házibuli" alkalmával tetszett a macska a házban és csillogott minden, szívesen nyúltam volna hűtőkbe, fiókokba és ültem le bárhova enni.

Ennyi most mára. Valószínűleg semmi érdekesség nem fog már történni a nap folyamán, veszem a túrabakancsom és megyek amerre visz az út. Majd jövök valamikor. Ez egy ilyen nap, egy ilyen hétvége. Hiszem, hogy lesz majd minden jobb is. Holnap új hét kezdődik, valószínűleg megint kevés munkával. Bő három hét múlva megyünk Wisconsinba - direkt rákérdeztem a családnál, hogy kell e fizetnem valamit, mert ugye náluk nem lehet tudni és nem kell, mindent ők állnak. Kedden találkozom egy tőlem két megállónyira élő magyarral, aki otthon szembe szomszédja az egyik mamámnak. Iszonyatosan örülök neki, végre magyarral beszélhetek magyarul. A fogam mondhatni rendbe jött, de Sandee-nél rákérdeztem, hogy esetleg nem lehetne e mégis biztosítást kötnöm még - otthon csak az alapot kértem. Ami a telefonkártyát illeti, valószínűleg váltani fogok és a T-Mobilenál teszem tiszteletem, mivel ha már havi 50 dollárt perkálok akkor nem lenne rossz külföldre is telefonálni, mert ez így több mint felesleges. Alig hívok valakit, alig küldök sms-t.
Hmm...azt hiszem most más nincs. Csak az utóbbi napokban megint kimutatta egy kicsit a család a foga fehérjét, ennyi és nem több.
Csak tudnám mivel "érdemeltem" ezt így ki?!...

Higgyétek el, hogy az a mosoly az arcomon nem mindig őszinte - és most nem csak akkorra célzok, amikor az üvegkalitkában ültem - anyáék azt mondták ittlétem alatt akkor láttak a legboldogabbnak, amikor a városban voltam. És én ezt egy cseppet sem cáfolom, mert így van.
Nagyon igyekszem, nem változott semmi és mondhatni küzdök minden itteni dolog ellen, csak emelkednék már felül rajta hogy végre minden percét élvezhessem ennek az egésznek.

Pár kép:

                                                              A másik "autóm" - Buick Enclave

                                                                           Első terasz

                                                                      Halloween cupcake

                                                                     Halloween pizza

                  Michael Jackson kosztümöm, amit sajnos nem tudtam annyira kihasználni, mint ahogy szerettem volna...


Puszik!

És nem kell aggódni, nem padló van, meg a föld mélye, meg a hullámvasút legalja, mert a dolgok, amiket írtam azok állandóak. Van mikor kiírom magamból, van olyan is, amikor nem.
Jajj, ez most nagyon tetszik, köszi Annamari :)
http://www.youtube.com/watch?v=rmVFMSFq0BY

Suli, "tökölés" és 1000 fokos vigyor

Megint itt vagyok és boldogítalak titeket. Most még minden élmény friss, ezért nem halogathatom a dolgokat.
Szerdán és csütörtökön egy percet sem dolgoztam, és ez azt hiszem mindig így lesz. Anyuka állatorvos - hétfőn, kedden, pénteken és szombaton dolgozik, így ezen a két napon mindent ő csinál és a gyereket is ő hurcolja mindenhova. Én mondom nektek, baromi jó sorom van. A fogam a "régi" és fáj, és igyekszem nem csak fájdalomcsillapítókon élni, de enni is alig tudok, ha ráharapok ki tudnék nyúlni fájdalmamban. Még a hétvégét kihúzom, hátha csak "múló szeszély", de ha nem lesz jobb akkor irány a fogorvos. Nagyon nem örülök, sőt törni-zúzni tudnék, mert nem is az fog érdekelni, hogy mit csinál vele, hanem hogy mennyire tágasra kell majd kinyitnom a brifkóm. De, ez most nem érdekel. Jelen esetben a fogam az, ami a legkevésbé érdekel. Holnap péntek, aztán itt a hétvége. Sajnos még mindig nem tudok semmi biztosat, valószínűleg majd az utolsó pillanatban fog minden kiderülni, Kim még nem jelzett. 

Csütörtökön délelőtt elmentem a suliba, ahova januártól járni fogok (a neve College of DuPage). A drága gps-emnek köszönhetően nagyon könnyen odataláltam (még én is elcsodálkoztam saját magamon). Jó 40 perces az út, de mindenhol túrnak és terelgetnek, ezért jó sokat állt a forgalom. Mondjuk szerintem a szerkezet totál másfele vitt, mint amelyik úton anyukával mentem még egy hete, valamint hazafele is totál más úton hozott, de ugye lényeg, hogy nem tévedtem el és minden rendben ment. 
A suli nagyon tetszik. Tegnap még arról írtam, hogy nincs kedvem tanulni. Hát már van. Angolt meg főleg. Meg sok-sok embert láttam a suliban és így első ránézésre is tök jó fejeknek tűntek, és így elkapott a hevület, hogy örüljek már! - mert amerikai suliba járhatok és angolt tanulhatok végre. 
Szóval English as a second language lesz a kurzusom "címe", amit januártól látogatni fogok. Pontos részleteket sajnos nem tudok még, majd idővel. Bekerültem a rendszerbe, van felhasználónevem, november végéig kell jelentkeznem. Volt hallgatásértés, olvasásértés és íráskészség, szerintem annyira nem voltam "ügyetlen", bár éppen hogy csak kaptam egy pontszámot, azt sem tudom mennyi lehetett a maximum, de gondolom szóltak volna ha kegyetlenül ergya lett volna az egész... :D
Na és hát várom a sulit, jöjjön aminek jönnie kell! 

Délután estéig nyúló skype maratont tartottam és szorítottam a fél arcom (hátha elmúlik a fájdalom hehe). Közben sikerült végre elérnem az osztrák légitársaságot is, akik tönkre vágták az egyetlen bőröndöm. Hát nem számítottam rá, hogy ennyire készségesek lesznek...a válasz emailek körülbelül 2 percenként érkeztek tőlük, a lényeg annyi, hogy csinálnom kellett pár képet a bőröndről és elküldeni nekik. Azt írták, hogy megnézik, majd amilyen gyorsan csak lehet, találnak valami megoldást az egészre. "Véletlenül" megemlítettem azt is, hogy eltűnt a fürdőruhám...kíváncsi vagyok mit lépnek majd...most várok a válaszukra.

Aztán ugye csütörtök este megvolt az első au pair találkozóm. Egy svéd lány keresett meg és mondta hogy szívesen eljön értem, mehetnénk együtt. Miért is ne?! ;) 
Na de nagy készülődésemben mondom még csekkolom az üzeneteket és körülbelül szállni tudtam volna a szobában, üvölteni ki az ablakon, mivel egy nagyon kedves német ismerőstől kaptam híreket. Semmi különösre nem kell gondolni és semmi extra dolog nem is fog történni, de meglendítette az estémet annyi szent. Még azt is kiemelte az illető, hogy nagyon örül, hogy láthatja a németem sem rosszabbodik semmit ezáltal, hogy most egy másik nyelvet tanulok, sőt sokkal jobb azóta, mióta legutóbb kommunikáltunk...Ahh de szuper jól esett. Majdnem szétkapattam a szobát... :D Baromi boldog voltam és vagyok!!! Olyan szép az élet!!! :)
Aztán elmondtam pár szép szót istenkéhez címezve, felkaptam a tököm :D, a jelmezem és már száguldottam is ki a házból. 10 percet vártam a svéd lányra, Sofie-ra. Sokat beszél, bolondos, aranyos, kedves - már az első 5 percben tudtam, hogy vele jól ki fogok jönni. Érdekes helyzet, hogy Németországban anno a nyelvsuliban is egy svéd (meg egy spanyol) lánnyal lettem jóban. Szóval sokat beszéltünk, egy a bibi - november 23-án haza repül. Márciusig kellett volna maradnia, de a családnak nincs szüksége au pairre többé és ő pedig már nem akar váltani, ennyi elég volt neki. Mondta, hogy nem sok barátja van, az előttem lévő új-zélandi lánnyal jóban volt, de barátja is van Chicagoban, szóval minden hétvégéjét a városban tölti. Aztán megérkeztünk a találkozóra. Két másik "kerület" au pairjeivel voltunk összevonva - körülbelüli arány 30 német, 5 brazil, angol, svéd, dél-afrikai, kolumbiai, spanyol és én magyar. Már a svéd lány is mondta a kocsiban, hogy itt rengeteg a német és a brazil, a németek nem nyitnak és állandóan németül beszélnek - ergo nincsenek tekintettel senkire. Már az ötödik lány után zengett a fejemben a mondat "I AM ALSO FROM GERMANY" - áááááá!!! Oké legyenek sokan, de miért nem lehet normálisnak lenni?! Nicky (akivel egy szobában voltam az orientáción) még csak nem is köszönt, észre sem vett, holott facebookon mindig ír, éjjel-nappal. Jó, mindegy hát nem hiányoznak nekem annyira ha ilyenek. A svéd lánnyal voltam végig és nagyon jól megértjük egymást. Valamint volt egy nagyon szimpatikus német lány is (de szerintem apukája vagy anyukája nem német, mert sötét bőrű a csaj), Frankfurtból jött és amikor meglátta a Berlines táskám, akkor egyből "letámadott", hogy onnan jöttem e...mondtam neki hogy csak au pair voltam és dicsérgetett, hogy ez milyen jó, meg milyen szép stb...de ő olyan aranyos volt, fel kellene kutatnom valahogy, de sanszom sincs hogy kezdjem mert ő éppen nem az én "körzetemben" van...Aztán elkészült a tököm, a tökös képek, a közös képek, a jelmezes képek, majd a svéd lány hazahozott. Azt mondta, hogy bármikor akarok valamit csinálni vagy tervezek valamit, akkor szóljak neki nyugodtan. Mondom hogy extrém aranyos...és persze megint ő megy haza. Másik au pairkedésem alkalmával szintén így kezdődött a pályafutásom, két hónap alatt hárman hagytak ott...Na de majd lesz valami, mondom hogy boldogság van, semmi sem szegheti kedvem. És ha még a hétvégém is jól alakulna, akkor meg aztán még a bőrömből is kiugrok talán... ;)

Most pedig íme néhány kép:

                                                     Életem első faragott tökje

                                                          Au Pair találkozó

                                                        A ház, ahol élünk...

                                                              Első terasz

                                                            Hátsó terasz

                                                           imádott Chevy-m


Ölel,
Vivi

;)

Hétköznapok

Mostantól igyekszem picit összeszedettebben írni és nem olyan kesze-kuszán, mint utóbb. Hát emberek, itt még mindig nagyszerű minden.
Nem fogjátok elhinni, de sokkal jobban tudok alkalmazkodni az itteni körülményekhez, amikkel az első 2 hétben szembe kellett néznem és amelyeken
olyan borzasztó nehéz volt felülemelkedni. Fokozatosan veszem észre, hogy egyre jobban tűröm. Na nem mondom azt, hogy ha egyszer elköltözöm
innen akkor majd állandó koszban és mocsokban fogok élni és valószínűleg meg sem fogom szeretni ezt az egészet, de igaza volt mindenkinek - igenis
megszokás kérdése minden. És persze hatalmas akaraterő. Azért mondom hogy hatalmas, mert senki sem látja hol élek valójában, pár kép alapján nem jön át az egész és már most büszke vagyok magamra, hogy "le tudom küzdeni" mindezt. Az állatok ellen is "harcolok", napközben még a házba sem teszik be a lábukat, ugyanis becsukom a konyha ajtaját és ők szépen lent szambáznak a garázsban. Senki sem tudja meg, tudtommal nem tudnak beszélni. Szóval, az a lényeg hogy amíg én itthon hesszelhetek napközben, még nyugodtan is tehetem mindezt. A fürdőszobámban egyetlenegy cuccomat sem tartom - most meg pláne nem, mivel az egész családdal osztozok, az ő fürdőjüket éppen festik. A szobám egész jó, rend van és tisztaság, majdnem naponta porszívózok, ajtó mindig csukva. Azt hiszem egész jól kezelem a helyzetet.
Apuka még mindig iszonyatosan jó fej, mindig kérdez, érdeklődik és mesél. Látszik, hogy érdekli mi van velem. Anyuka meg marhára nem jó fej - de ugye mint írtam már, kit érdekel?! Kb. keresztülnéz rajtam, még a hétvégén sem volt képes megkérdezni, hogy ugyan már milyen volt a város, hogy tetszett. Voltam olyan udvarias, hogy megkérdeztem hogy van és milyen napja volt - egy "okay" volt rá a válasz. Rendben, akkor szevasz én is megyek isten hírével a dolgomra... :D Nagyon nem érdekel egyébként, hogy ilyen. Csak jó, ha nem kell vele mindig bájgúnárkodnom. Pedig aki ismer tudja, hogy majdnem mindig 100 fokos vigyor van a fejemen és alapjáraton igyekszem mindig kedves lenni, barátkozni. Nála így azt hiszem nem rúghatok labdába. Alexel minden rendben, vele el lehet hülyülni, nem kell órákat könyörögnöm hogy leüljön házi feladatot írni és még mindig vele vagyok a legkevesebbet hármójuk közül. A lányukkal, Raquellel csak hálaadáskor fogok először találkozni, amikor is Wisconsinba utazunk pár napra, egy víziparkba. November 27.-ére, apuka születésnapjára jövünk majd csak vissza. Hát kíváncsian várom a csajszival való első találkozást és az egészet. És bár Wisconsin nincs a bakancslistámon - nyugodt szívvel kipipálhatom majd azt is.

A hétfőm mindig a "legvészesebb" a héten, és már egyedül vittem az egészet. Minden hétfőn 6.30-kor kell kelnem, 7-ig elkészíteni a gyerkőc reggelijét, megetetni az állatokat, jelenleg beengedni a festőt, majd felkelteni Alexet. 7.30-kor elviszem suliba, hazajövök és 2.40-ig szabad vagyok. Aznap akadt pár dolgom, kiganéztam a szobám a hétvége után (a németeknél is mindig dettó ezt csináltam, olyan kupi lett vasárnap estére, hogy öröm volt másnap rendet rakni), beindítottam egy mosást, majd szárítást is, mosogatógépből pakoltam ki, komótosan megreggeliztem, sorozatokat pótoltam és interneteztem. 3-ra hazaértem a sráccal, megírta a házi feladatokat, gyakoroltam vele (felülés, fekvőtámasz, futás - nekem mindent csak le kellett mérnem), majd átjött két barátja és egészen fél 7-ig játszottak, egy szavukat sem hallottam. 7-re eldobtam a sulihoz, majd végeztem a hatalmas "munkával", az apja hozta haza fél 9-kor.
Kedden már 7-kor keltem (mint minden nap),  Alexet elvittem suliba, majd ismét szabad voltam délután fél 3-ig. Elmentem a Targetbe és vettem tököt a csütörtöki au pair találkozóra. Mindenkinek vinni kell tököt, kést és kanalat. Valamint megajándékoztam magam egy Michael Jackson kosztümmel - kalap, napszemüveg, fekete paróka és a fehér kesztyű. Amikor megláttam rögtön tudtam, hogy nekem az kell. Anno a szalagavatónkon Michael Jacksonnak öltöztünk be és a Smooth Criminal című számára nyomtuk a műsort...őrületesen jó volt! Délután előbb vettem fel a srácot, vittem a "kórusba", ő trombitázik. Ott tölt 3/4 órát, onnan egyenesen röplabdára viszem (a kocsiban öltözik át), röplabda után irány az amerikai foci edzés, majd este hittan még. Nem elfoglalt, ááá dehogyis.
A szerdám nem alakult valami túl jól, mondhatom hogy túl sok minden jött össze - na nem kell nagy dolgokra gondolni, csak idegesítő inkább. A gépem már kedden este furcsán kezdett el viselkedni és ezt folytatta a szerdai nap folyamán is, elmegy a kép, össze-vissza ugrál a képernyő, a "pluginek nem válaszolnak", egyszer csak sötét lesz minden...csak imádkozni tudok, hogy ne mondja fel a szolgálatot, mert akkor nem tudom mi lesz. Másik gond a mobilom, ami szintén egyre jobban idegesít. Páran próbálnak már segíteni, de eddig sajnos nem sok sikerrel. Semmilyen más számra nem tudok írni sms-t és hívni sem tudok más számot, csak amerikait. A hétvégén Kim (még a luxemburgi számát használja) egyetlen sms-em sem kapta meg és a hívásaimat sem tudta fogadni. Ha Magyarországra akarok telefonálni, az sem megy. Mielőtt totál idiótának néztek, tudom hogy kell más országba tárcsázni, mondhatni az összes létező variációt kipróbáltam már. Rájöttünk, hogy valószínűleg valami a telefonomon nincs jól beállítva (talán roaming hívások vagy ilyesmi) - fogalmam sincs. Nokia X3-02 telefonom van, alig egy éves, magyar nyelv nincs rajta. Egész délután a netet bújtam, hátha találok valamit ami gyógyír lehetne a problémámra, de sajnos nem lettem okosabb. Ha valakinek van valami ötlete, azt nagyon szívesen fogadnám. Értek a telefonhoz - mielőtt még bárki azt hinné, hogy nem tudom kezelni a saját telefonom -, de nem találok semmi olyasmit ami arra utalna, hogy na...és sajnos nem is ismerek senkit, akinek ugyanilyen készüléke van, pedig az illetőtől valószínűleg tudnék segítséget kérni. Így azért nem klafa a dolog, és ha már ennyit perkálok havonta, akkor szeretnék néha dobni egy-egy sms-t arra Európa felé is, vagy csak felhívni pár percre valakit...na ez jelenleg nem megy...
De a legnagyobb baj még így is szerdán délben, evés közben ért. Az első harapás után olyan fájdalom nyilallt a jobb alsó tömött fogamba, hogy szörnyű. Végül is csak kétszer háromszor voltam otthon fogorvosnál, mielőtt kijöttem. Be is tömött két fogam, azt mondta minden rendben. Rohantam a fürdőbe, mondom megmosom, kitisztul és minden oké lesz. De nem. Kaptam be egy fájdalomcsillapítót, de sajnos ez sem sokat lendített az ügyön, most elkezdett ismét fájni. Ez is csak velem történhet basszus, nagyon-nagyon ki vagyok akadva. Alapbiztosítást kötöttem csak otthon, szóval ha itt fogorvosra kerülne a sor (már pedig sajnos érzem, hogy az lesz), akkor a csillagos eget is le kell majd fizetnem...ezt nem hiszem el!!! Röpke 2-3 hetem alatt tudtam már valamennyit spórolni és most itt a tudat, hogy hamarosan kb. irány a fogorvos és pár száz dollárt ott hagyhatok neki...a fenébe az egésszel! (már bocsi a kifejezésért...) - mindig csak jön valami gond vagy probléma, hát miért lehetne minden rendben, ááá az elképzelhetetlen ugye. Jó, most megint kaptatok egy kicsit a negativizmusomból is... :D De ezeket muszáj kiírnom magamból. Lényeg, hogy amúgy minden rendben mindennel, de ez most baromi rosszkor jött...
Annyi jó volt a szerdában, hogy nem dolgoztam. És úgy tudom a csütörtökök is ilyenek lesznek. Anyuka nem dolgozik ezen a két napon, így mindent ő csinál és ő viszi mindenhova a gyereket is. Kimozdultam volna éppenséggel, ha nem esett volna az eső és nem lett volna 10 fok...az az igazság, hogy ilyenkor mindig csak egyedül tudnék szervezni akármit is, mivel az au pairek többsége abban az időben dolgozik. A városba szívesen bemennék, de ahhoz így egy egész nap kellene, mert ha itt vagyok anyuka azért néha szól pár dologért, amit megcsinálok. Itt a környéken sétálni tudok maximum...amúgy meg mindenhova kocsi, kocsi és kocsi kell. És ugye ha saját célra használom, szintén én fizetem a benzint...szóval jól meg kell gondolni a dolgokat, de jelenleg elvagyok. Majd alakul sorom, ugye nem juthatunk azonnal egyről a háromra... :D Csak otthoniaktól kapom az ívet, hogy "menj már, ne otthon ülj!" - jó, majd menni fogok...

Holnap este fél 8-kor lesz az első au pair találkozóm. Egy svéd lány fog felvenni 7 körül és együtt megyünk St. Charles-ba (szomszéd település). Jelmezben kell menni, tökkel, késsel, kanállal mint ahogy ezt írtam már...Végre megismerem a többi lányt is, kíváncsi vagyok mindenre és mindenkire. Délelőtt azt hiszem el fogok menni a suliba, ahol tanulni fogok majd. Kell írnom egy angol tesztet, amely alapján besorolnak majd egy csoportba. Szegényes lesz, érzem. De majd igyekszem kihozni magamból a maximumot. A kurzus csak januárban kezdődik majd és a legőszintébbet megvallva sincs semmi kedvem ismét tanulni. Csak muszáj. És ugye most angolt szívesen...Lehet, hogy már sokszor írtam, hogy nagyon nem vagyok ez a nagyon tanulás-orientált személy. Dolgoztam már mondhatni sok mindent, voltam au pair, voltak nyári munkáim, voltam pizzériában, sőt még takarítottam is - ez most lehet hülyén hangzik, de nekem mindegyik jobban tetszett mint a tanulás. Ez van. Biztos nem sok ilyen személy van, hát én közéjük tartozom. Lehet jobb néven venném itt is, ha mondjuk a gyerek itthon lenne egész nap és játszanom kellene vele vagy akármit, mint sem hogy suliba járjak...De, nézzük a dolgok jó oldalát, ott is megismerek majd embereket és tanulhatom az angolt, amiért tulajdonképpen itt vagyok.

A hétvége tervét még mindig nem tudom biztosra...tegnap írt Kim (luxemburgi-német és Chicagoban au pair), hogy lenne e kedvem nála aludni szombaton ha megkérdezi a családját, hogy szabad e...?! És akkor Halloween-kosztümben, immár ugye nagykorúan, amerikai módra ünnepelhetnénk és járnánk a várost. Ez nagyon sokat dobott az estémen, bár valószínűleg csak ma vagy holnap derül majd ki, hogy mi lesz. Drukkoljatok, annyira szeretnék menni, és Chicagoban ünnepelni, meg társaságot akarok és ők tényleg jó fejek. Na mert jönne Jenny is (német, szintén Chicagoban lakik). Mindkettejükkel együtt repültem New Yorkból...Olyan szuper lenne!
Apuka közben tegnap felvetette, hogy hétvégén ha van kedvem mehetnék velük Alex amerikai foci meccsét megnézni...Hmm, hát tévedés ne essék, szívesen veszek részt néha családi eseményeken, rendezvényeken, nem mindig húzom ki magam az ilyen móka alól. De az is tény, hogy szívesebben járom a várost, vagyok a korombeliekkel és kapcsolódok ki. Nekem ez a foci nem kikapcsolódás, inkább kínzás. Mert unalmasnak találom, ráadásul már itt sem tombolnak a 25-30 fokok...úgyhogy ha lesz programom, nem hiszem hogy velük tartok...

Megfogadtam továbbá, hogy most az ősz hátralévő részében és télen gyűjtögető életmódba kezdek, vagyis inkább folytatom (mert mondhatni elég jól haladok) - na már ami a pénzt illeti. Írtam "rövidebb" listát, mit mikorra miért mennyiből tervezzek körülbelül és szeretném tartani magam a tervhez. No meg tavasszal, nyáron sokkal szívesebben mászkálok majd a "nagyvilágban". Első nagyobb út február/márciusra van betervezve, a közeljövőben meg is kérdezem a családot az egyik vakációs hetemet illetően.

Na mára ennyi. Még írni fogok, hogy milyen volt az au pair találkozó és mi lesz a hétvégi program. Csak a fogam lenne rendbe *imádkozik*...
De amúgy továbbra is minden szuper és boldogság van! ;)

p.S.: Tudom már mi veszett el a szétmarcangolt bőröndömből - a fürdőruhám!!! Amire elég nagy szükségem lenne abban a víziparkban...na majd megoldjuk a helyzetet! :)

Fantasztikus vasárnap

Azzal kezdeném, hogy kifejezni sem tudom mennyire hálás vagyok a sok üzenet, email és komment miatt, de sajnos bármennyire is szeretnék nem tudok mindegyikre válaszolni. Tényleg sokan írtok, sokan kerestek meg, igyekszem nem kivételezni senkivel és visszaírni, de sok időm venné el és inkább írom a blogot, így tudtok rólam mindent. Persze segíteni nagyon szívesen segítek akárkinek. És még egyszer nagyon szeretném megköszönni a bátorító és biztató szavakat, dicséreteket, mindent - tényleg nagyszerűek vagytok! Olyan hihetetlen ez, a többségeteket körülbelül nem is ismerem, csak összehoz minket ez az egész au pairkedés vagy blogolás, érdekes az élet.

Megígérem továbbá, hogy igyekszem rövidebb bejegyzéseket gyártani...és talán többször kevesebbet. Szinte elképzelni sem tudom mit gondoltok, amikor meglátjátok az új bejegyzést, görgettek lefelé és csak a sok betűt látjátok mindenhol... :)

Most pedig szeretnék kicsit a mai napomról, azaz a vasárnapról írni és már itt sem vagyok, elteszem magam holnapra. Szóval pár német lánnyal és egy hollanddal volt megbeszélve, hogy délután találkozunk. Én már délre bent voltam a városban, mert a csajok azt mondták, ők délelőtt inkább alszanak, délutánra shoppingot terveztek és majd találkozunk azután, miután én megmásztam a Willis Towert. No igen, körülbelül egy órát töltöttem fent a toronyban és egyedül voltam. De nem bánom, mert így is rettenetesen jó volt. Az a hely egyszerűen döbbenetesen jó. A kilátás csodálatos, szép idő volt, láttam mindent és senki nem tolongott az ablakokhoz, mint az őrültek. Hmm...és ugye van ott pár - hogy is mondjam - "üvegkalitka" is, ahova kilépsz és magad alatt találod a nagy semmit. Az USA legmagasabb épülete, 527 méter magas és 110 emeletes. És igen, leküzdöttem minden félelmem és kiléptem abba az "üvegkalitkába". És inkább nem is néztem lefelé csak megkértem egy nénit, hogy csináljon rólam képet és már kúsztam is ki onnan. Kicsit erőltetett a vigyor, remegett kezem-lábam és izzadt a tenyerem, torkomban dobogott a szivem - ne tudjátok meg milyen érzés olyan magasan állni majdnem a nagy semmiben (mert ugye ha ott állsz alattad SEMMI sincs) olyan szintű tériszonnyal mint amilyen nekem van - húú hát az adrenalin szintem az egekben volt szerintem. De, apának megígértem, hogy lesz ott képem, rá merek majd ülni az üvegre - ez a kedvenc épülete hehe :) Na, de büszke voltam magamra, hogy tényleg meg mertem csinálni...ezt mindenkinek éreznie kellene, szuper - már akinek nincs ekkora tériszonya, annak biztosan! 

A torony után bevettem a várost - Loop, Millenium Park, Michigan Ave, csináltam sok képet és gyönyörködtem a látványban. Piszok nagy mázlim volt, 20 fok és szikrázó napsütés. A német csajok nem sokkal 2 óra után hívtak, hogy a éppen a Michigan Ave-n vannak a Water Tower Place nevű bevásárlóközpontban, menjek oda. Oké, miért is ne!? Úgyis eredetileg is az volt, hogy velük találkozom. Egyből megtaláltam a helyet - Németországban hagyott barátnőknek üzenem, hogy itt nincs gond a tájékozódó képességemmel, még sehol sem tévedtem el pedig mindenhova gyalog mentem :) - valami 6-7 emelet volt azt hiszem, csupa luxus és pompa minden, sok márkás üzlet, sok étterem, ez-az-amaz. Találkoztam a két német lánnyal és a hollanddal, őt nem ismertem még. Mivel 10 perc után igen csak úgy festett a helyzet, hogy ők bizony egész nap shoppingolni akarnak, ott hagytam őket. Hát ha ők ebben lelik örömüket, ám legyen. Remélem nem tűntem annyira bunkónak, de én szerettem volna kihasználni, hogy ennyire szép idő van még és lehet menni és látni dolgokat. Különben sem vásárolni mentem be, azt tudok itt helyben is hét közben. Így elindultam egyedül bejárni még pár helyet. Megmondom őszintén néha jobban is szeretem ezt, mivel a magam ura vagyok és oda megyek ahova akarok, nem más mondja meg nekem. Lementem a Michigan-tó partjára...hát halljátok, az a hely gyönyörű (mármint egész Chicago az, de ez a része a városnak), abszolút megfogott. Én csak egy világváros mellé akartam jönni, sok magas épülettel és felhőkarcolóval, lehetőleg óceánnal. Helyette kaptam egy tavat, de azt kell mondjam, ha nem tudnám az életben nem mondanám meg, hogy az csak egy tó. Annyira gyönyörű és nyugodt. És az emberek futnak, meg kutyát sétáltatnak, relaxálnak és csak nézelődnek. Olyan csuda jól éreztem magam, hogy az hihetetlen. Hmm..nyugalom szigete...ez azt hiszem majd nyáron fog igazán tetszeni, amikor lehet strandra menni és fürdeni. Azt mondják a nyarak itt forrók és alig esik eső, jeee :)

A tópart után tovább mentem a Navy Pier felé. Chicago vidámparkjának nevezném, vagy inkább szabadidő park? Nem is tudom...óriáskerék, ringlisek, éttermek, üzletek és az egész benyúlik a tóba. Szenzációs! Sajnos időm már nem volt rá, hogy végig is sétáljak rajta, de így is sikerült lőnöm pár képet...

Ide biza visszatérek még, mert ugye fel kell ülni arra a kerékre és be kell járni az egészet, nagyon-nagyon tetszik a hely! Abszolút megvan a varázsa. Aztán lassan vissza sétáltam a pályaudvarra...ez egy jó hosszú séta. Mire odaértem láttam, hogy a vonatom 6.40-kor jön csak haza (akkor volt 4 óra), bumm akkor azt hiszem van egy kis időm...Hova máshova is mentem volna, mint a Starbucksba - komolyan mondom nagyon viszi a pénzem, de most mentőövként szolgált és még wi-fi is van jee :D Ott elütöttem másfél órát, a maradékot pedig a pályaudvaron. Ugyanúgy értem haza, mint tegnap este, apuka pedig jött értem. Holnap ismét hétfő és rég aludnom kellene már...ne haragudjatok, hogy kicsit összecsapott lett most a dolog, remélem azért némiképp átjön, mennyire szuper helyen vagyok és mennyire imádom ezt az egészet. Ohha, még amit szerettem volna elmondani - megvolt az első itteni Mekis élményem és bár nem vagyok nagy rajongója a helynek, de kifejezetten jobb a kaja itt mint otthon vagy a németeknél volt. Szóval jól laktam. Ja igen, még azt tegnap elfelejtettem mondani, hogy amikor találkoztam a brazil au pairekkel, akkor Bianca úgy mutatott be engem, hogy "ő itt Vivien, Németországból" - heee? persze néztem rá balgán...mire kiderült, hogy a tanácsadóm azt mondta a többieknek, hogy német vagyok, remek...nem tudom honnan szedte, de lényegtelen is. Attól, hogy beszélem a nyelvüket még korántsem vagyok az, isten ments... :) Amúgy nagyon remélem, hogy tényleg szert teszek majd olyan igaz barátokra is, mint anno Németországban. Kicsit hiányzik az, hogy ott megvolt a 7-8 fős bandánk és mindig mindent együtt csináltunk. Igaz, hogy magyarokkal voltam körülvéve, de nekem most itt egy picit nehéz...nem is azt mondom, hogy nehéz, inkább furcsa még. Mert ugye mindenki csak keresi azért a hazájából valót...brazil a brazillal, francia a franciával, német a némettel. És igaz, hogy a brazilok végig angolul beszéltek mikor együtt voltunk, tekintettel voltak rám, de 7-8 hónapja itt vannak már, belecsöppentem egy totál összeszokott bandába, így azért nem mindig könnyű. A németekkel csak azért van iszonyú nagy szerencsém, mert értek a nyelvükön, különben szerintem le lennék ejtve...ők ilyenek...Mégis úgy érzem ezen a dél-amerikai vonalon kellene "elindulnom", annyira aranyosak és barátságosak. Azért az "kemény", hogy egyedüli magyar au pair vagyok itt, hehe. No de hát számít?! Így is úgy is meg fogom állni a helyem, nem kell engem félteni. Lételemem a társaság, szóval rajtam nem múlnak a jól kialakított kapcsolatok. Nem vagyok egy zárkózott személy sem, nagyon szívesen ismerkedek és igyekszem mindig barátságos lenni. Majd kiforrja még magát ez is... :)

Óóó igen, ami még furcsa...mi Európában kicsit olyan csendesebbek vagyunk úgymond, arra értem ha ülünk a vonaton, buszon, akármin mindenki zenét hallgat, újságot/könyvet olvas, vagy éppen szórakozik a telefonjával - itt az emberek valósággal túlüvöltik a zenét a vonaton, amit éppen hallgatok. Annyira furcsa, be nem áll a szájuk... :) Majd egyszer összeszedem, hogy eddig mit/kit milyennek látok...Most viszont tényleg megyek aludni, éjfél múlt, 6.30-kor kelés. Olyan rossz, hogy éppen csak hétfőn kell 6.30-kor kelnem...jelenleg leszakadnak a lábaim és már körülbelül azt sem látom amit írok.
Kérlek nézzétek el nekem, hogy ez ilyen össze-vissza, kesze-kusza bejegyzés lett, csak írtam ami jött és eszembe jutott. Nem rám vall, ezt tekintve mindig tök alapos és olyan részletekbe belemenős vagyok...na majd legközelebb...ilyen hétvége után ti is ki lennétek purcanva, húú de baromi sokat sétáltam, te úristen... :)

Azért remélem élvezhető, képekkel próbáltam azzá tenni. Apa, ajánlom hogy az "üvegkalitkában" ülős képem legyen otthon a háttérképed! ;)

Csók a családnak, puszi & ölelés mindenkinek 

:)

Változások

Már lehet, hogy jó páran tűkön ültetek mégis mi folyik itt velem, éppen mit gondolok. A szerdánál hagytam abba a dolgokat, a gond annyi, hogy halvány lila sejtelmem sincs, hogy csütörtökön mi volt, de szerintem semmi említésre méltó ha ennyire nem emlékszem az egészre. Annyi rémlik, hogy Alexet nem én hoztam el, anyukával suli után elmentek úszni. Azalatt a 2 óra alatt lebonyolítottam egy szuper skype konferenciát két drága otthon hagyott barátosnőmmel és alaposan feldobták a kedvem és a napom is. Este még karate edzésre vittük Alexet, fél 9-kor mentünk érte és már vége is volt a napnak.
Pénteken szinte az égvilágon semmit sem csináltam - na már ami ezt az au pairkedést illeti. Az első egyedüli napom volt, reggel én vittem a srácot suliba, délután én hoztam el. Apuka csütörtök éjjel hazaért és pénteken azt mondta, hogy miután elhoztam a srácot, mehetek isten hírével, szabad vagyok. Napközben bátorkodtam megkérdezni, hogy elvihetem e saját célra, egyedül a kocsit (nem voltam benne biztos, hogy meg is engedi így egy hét után), simán megengedte. A Targetbe mentem és sikeresen elvertem 50 dollárt. Na nem fizetésből (mert ugye péntek reggel megkaptam az első heti fizetésem is), hanem amit még New Yorkban a reptéren kaptam 50 dolláros ajándék vásárlási utalvány, na erre céloztam. Apróságokat vettem csak, meg mikrofont a gépemhez. Tetszik ez a Target, baromi olcsó és van minden. A kedvem már pénteken az egekben volt; végre vezethettem egyedül, oda ahova akartam, vettem egy jó kis karamellás kávét, dobtam egy kis zenét a kocsiba és már repesztettem is - hozzá kell tennem azt is, hogy 20 fokban és napsütésben. Elfele úton az ütő is megállt bennem, mert végig egy sheriff kocsi jött mögöttem és azt hittem meg akar állítani vagy valamit nem jól csináltam. Nagy zavarodottságomban még majdnem az egyik piroson is elfelejtettem megállni... :) A hazafele úton annyi bibi volt csak, ahogy kanyarodok ki a Targettől és éppen pirosat mutat a lámpa én akkor is kanyarodhatok jobbra (idővel majd úgyis felfogom és megjegyzem, hogy miért, egyelőre még furcsa és szokatlan) és hát rám dudáltak...de csak egy kicsit, meg olyan rövidebb fajtát hehe, majd legközelebb jobban figyelek erre. Délután kicsit átrámoltam a szobám, csinosítottam, takarítgattam, fürödtem és már fülig érő mosollyal skypeoltam egyet a családdal...
Na akkor ott, pénteken változott meg valami. Hülyén hangzik, de akkor amikor elmentem a Targetbe...magam sem értem miért, de az valamiért "sorsdöntő" volt. Egyedül voltam, nem a házban, tudtam gondolkodni és tisztán láttam mindent. Persze a csütörtöki és a pénteki napom mondanom sem kell arról szólt, hogy kitől hány száz emailt vagy üzenetet kaptam és mindenki igyekezett ellátni jó tanácsokkal, segíteni. El sem hiszitek, mennyire jól jött minden pozitívabb és negatívabb hangvételű segítség is! Megmagyarázni sem tudom miért, de megint Csilli szavára adtam a legtöbbet - ez érdekes, őt mindig mindenről megkérdezem. Bár már a vele való beszélgetés előtt is tiszta volt a kép; maradok ennél a családnál, mindenféle rematch fontolgatása nélkül. A következő a helyzet; az első és legfontosabb dolog (bár ezt eddig is tudtam), hogy áldozatokat igen is hozni kell és nem lehet mindig minden mindenkivel és mindennel tökéletes! Ezt nagyon jegyezze meg mindenki. Valamit valamiért. Jelen esetben az oltári sok szabadidőm az itteni körülmények miatt. És már nem érdekelnek. A szobámba kutya, macska nem jön, a fürdőszobámban ha én bent vagyok nem jönnek be (egyetlen egy cuccom sem tartom ott, még a tusfürdőm sem), a konyhába csak akkor megyek ha muszáj (az egyik német au pair mondta, hogy a család előző au pairje sosem evett itthon, hanem mindig étteremben), anyukával megbeszélem a legszükségesebb dolgokat és békén hagyjuk egymást, apuka baromi jó arc továbbra is, telefonkártyát meg fizetem (azért nem adom ám fel, körbejárom alaposan a témát, hátha akad olcsóbb is) - körülbelül ennyi ami változott. Ugyanis kérem szépen én itt a napi 24 órából 22 órában konkrétan azt csinálok amit akarok. Igen, 2-3 órákat dolgozom itt is - úgy látszik ezt nem csak a németeknél fogtam ki anno ennyire. Mint mondtam, ez nekem a minden, a szabadság. Pluszban ehhez hozzájön az is, hogy ezek az amerikaiak itt korántsem olyanok, mint a németek. Nem telepszenek rám, nem kérdezgetnek felesleges dolgokat, nem kopogtatnak a szobám ajtaján, hogy miért zárkózom be és mit csinálok, nem kell egy órákat ülni velük az asztalnál ha kaja van - itt mindenki azt eszik amit akar, akkor amikor akar és ott ahol akar - szóval na, imádom ezt a baromi nagy függetlenséget és szabadságot. És túl sok tervvel és álommal jöttem én ide ki ahhoz, hogy ezt holmi kupi, kosz, macska és kutya tönkre vágja. Na azt már nem, maradok! Innen csak akkor megyek el ha kidobnak, én nem felelek meg vagy ha majd letelik az egy évem. Ha oltári nagy dolgot tesznek, ami nagyon nem fog tetszeni, akkor majd elgondolkodok talán a váltáson. Mint már írtam, áldozatok igen is kellenek. És tudjátok mit? Még büszkébb leszek majd magamra az évem végén, hogy így is végig nyomtam ezt az egészet! :)

Már körülbelül csütörtökön éreztem, hogy az előttem álló 3 nap (hétvége) "sorsdöntő" lesz majd. Megismertem embereket, gazdagodtam élményekkel és láttam, tapasztaltam.
Péntek estére pár német lánnyal beszéltem meg mozit. Vagy is ők már megbeszélték, én csak becsatlakoztam. Bár apuka oda akarta adni a kocsit, én megkértem hogy vigyen el az egyik német csaj házához, mivel a gps bemondta az unalmast és marhára nem volt kedvem a sötétben egy számomra még totál ismeretlen helyen autókázni. Na hát piszok nagy szerencsém hogy megkértem, mivel jól eltévedt ő is, alig találtuk meg a házat. Kirakott, én csengettem, Eileen jött, bemutatkoztam, aztán ott volt Wiebke is (mindketten németek), párszor beájultam, mennyire csodás házban lakik és lépni is alig mertem a fene nagy tisztaság miatt...:) Ők mondták nekem, hogy az előttem lévő au pair mindig étteremben evett az itthoni viszonyok miatt. Jól van kisanyám már nem kell itt izélni, akkor kellett volna mondani az új-zélandinak, hogy ugyan ne hazudjon már nekem, amikor még itt volt - gondoltam magamban, de már csak röhögtem az egészen. 10 percnél többet nem töltöttünk ott, Eileen amúgy az én clusteremben van (cluster=körzet au paireknek, Sandee a tanácsadónk), csak éppen rematchben. A családja azt mondja, nincs pénzük au pairt fizetni - hát, ahogy azt a házat elnéztem egyből meg is értettem, hogy hova lett a nagy vagyon. Az ő kocsijával mentünk mozizni, az egyik legközelebbi mallba. A fél 9-es vetítésre akartunk beülni, de már nem kaptunk jegyet. Ja, mert itt kérem szépen tele van a mozi terem és nem 1-2 ember ücsörög mindenhol...se gond, vettünk a fél 10-es vetítésre jegyet, közben megjött még két német lány, Joana és Jasmin. Na igen, négy némettel nyomultam - eleinte hüledeztek, hogy "óóó, te tényleg értesz mindent amit mondunk, meg óóó te miért tudsz németül is" - felesleges körök, már megszoktam. Aztán hamar érdekes lettem, mert ugye élek-halok az országukért és óóó még a nyelvüket is beszélem, így elég jót dumáltunk. Viszont azt kell hogy mondjam, hogy "ők is csak németek". Az összes boltban kiabálva beszéltek, csak magukkal voltak elfoglalva, hadartak és valósággal ordítoztak, kibeszéltek minden szembe jövő egyedet...szóval tovább nem is részletezem. Velem mondjuk normálisak voltak és jelenleg csak ez számít. Vettünk popcornt, majd fél 10 előtt elfoglaltuk a helyünket. Oda ülsz ahova akarsz, nincs megszabva. A Paranormal Activity 3. része volt terítéken. Na mondjuk én már az előzetesek bemutatóján sikítva menekültem volna ki a teremből, de bírtam a strapát. Viszont az életben soha többet nem szeretnék moziban horrorfilmet nézni. Mindenki tudja, hogy imádom ezeket a filmeket, de ez azért nálam is kiverte a biztosítékot. Nem is azt mondom, hogy olyan egetrengetően hullajó film, csak egyszerűen úgy be bírják tojatni az embert, hogy az hihetetlen. A hirtelen esésekkel, eltűnésekkel, ijesztegetéssel, hanghatásokkal - mindennel. Moziban sokkal másabb egy ilyen, mint a kis gépem képernyőjén. Valószínűleg itthon nem lett volna rám ekkora hatással, de ott akkor péntek este párszor majdnem a szívinfarktus végzett velem. Inkább néztem volna egyet abból a bizonyos másik fajtából, mikor beleznek, lőnek, ütnek, vernek, táplálkoznak és tocsog a vér...mert az csak undorító, de ez a paranormális cucc tényleg para volt. Aki jót akar magának, az ne nézze meg moziban, aki nem normális - mint én - az azonnal rohamozza meg a mozit! Egyébként csak megsúgom, hogy olyan január körül jönnek ki még ilyen "kis aranyos" filmek...érdemes lesz figyelni. Lényegében nem is a film miatt tartottam a németekkel, társaságot akartam, kimozdulni, nem itthon ülni, tenni-venni és menni. Sikerült, nagyon-nagyon jól éreztem magam. Fél 12 körül értünk vissza Eileen házához, apuka eljött értem és éjfél tájban már ágyban is voltam.
Nem mondanám hogy korán keltem, de már nem bírtam aludni, mert olyan izgatott voltam, hogy végre bejutok Chicagoba. Összekaptam magam és apuka elvitt a vasúthoz - kocsival pár perc, gyalog fél óra lenne. De úgyis mindig kocsival fogok majd menni. Szóval apuka még ki is szállt velem, elmagyarázott és megmutatott mindent, jött a kis vonatom és felpattantam. 20 fokot és szikrázó napsütést kell elképzelni. Én már a vonaton is alig bírtam megülni a popsimon, tökre fel sem fogtam, hogy ilyen szuper vonaton utazhatok. Ne luxust és pompát képzeljetek el, csak ugye eddig láttam sok filmet ami itt játszódik és mindegyikben megjelent ez a bizonyos két emeletes, szürke vonat, aminek szerintem valamiért van egyfajta feelingje. Aztán jött a manusz, hogy jegyet adjon - vagyis hogy vehessek :) 7 dollár a jegy, valószínűleg minden áldott hétvégén ezt fogom venni amikor a városba megyek. Péntektől vasárnap estig jó, mindenre mindenhol a városon belül (legalábbis legjobb értesüléseim szerint). Szerintem megéri. Az út körülbelül 40-50 perc, az utolsó percek már úgyis csak olyanok, hogy döcög befelé a vonat a célállomásra. Leszálltam és már ott várt rám Bianca, egy brazil au pair (szintén az én clusteremben van), majd találkoztunk az ő barátaival, három brazil lánnyal is. Mindenki hiper kedves és szuper aranyos, közvetlen, mosolygós és barátságos. Beültünk egy helyre ebédelni. Olyan finom csirkés szendvicset még az életben nem ettem, mint azt ott! Nálam "sajnos" eddig nem igazolódott be az a mende-monda, hogy az amerikai konyha pocsék. Pedig biztos az ám, majd elér engem is, de itt most valósággal a mennyországban érzem magam a németek eledele után.
Kaja közben csatlakozott hozzánk egy osztrák au pair, Nina. Jee, tudok németül beszélni hehe - gondoltam magamban. De nem, egész nap angolul nyomtuk, ami bevallok őszintén nagyon jót tett, mivel az este mikor hazaértem és beszéltem a családdal csak úgy löktem az igét. Szerintem ilyen jól még sosem beszéltem hehe :D
Na de kanyarodjunk vissza Chicagoba - kaja után nyakunkba is vettük a várost. Azt már most imádom, hogy sűrűn nem kell igénybe venni a tömegközlekedési eszközöket, mivel a dolgok elég könnyen elérhetők gyalog is. Azt nem írom hogy gyorsan, na de hát ki akar sietni?! :) Meg ugye nézőpont kérdése, hogy ki sétál szívesen - én inkább nézek gyalogosan mindent, mint a vonatról vagy a buszról. Viszont ezek a magasvasutak tényleg észbontó jók! Úristen, nagyon! Csak kanyarognak a felhőkarcolók között, teljesen feletted és a kocsik felett - hihetetlen jó. Szóval azért kipróbálni kipróbálom majd... :) Csak kószáltunk, nézelődtünk - én ismét tátott szájjal, hitetlenkedve hogy ott vagyok -, róttuk az utcákat, majd kikötöttünk a "lábaknál". A Millenium Park mellett terül egy egy füves rész, azon pedig deréktól lefelé "emberek" - ergo csak a lábuk van meg. Na ugye ha az ember beszabadul oda, akkor halom képet kell csinálni, mindenkinek mindenkivel, mindenféle pozícióban. Mögöttünk pedig felhőkarcolók voltak - lélegzetem, szavam elállt. Tényleg nem hittem el, hogy ott vagyok. Aztán fetrengtünk még egyet a fűben, elkészültek a fényképbeállítós-képek, majd útba ejtettünk egy Starbucksot és befejeztük túránkat a Millenium Parkban, a "Babnál" (The Bean). Az a park őrületesen jó, pedig nem is mentünk annyira be, csak a "babot" akartuk megnézni most. Kötelező képek ott is elkészültek - állva, fekve, guggolva, fejeket vágva. A "bab" tiszta ujjlenyomat, mivel naponta emberek százai fogdossák össze és minden egyes ember fényképezkedik. Nem semmi ami ott megy. Tanúja voltunk 6-7 esküvőnek aznap, az tuti. És minden egyes pár a "babnál" akart fényképezkedni. Ez Chicago egyik jelképe. Közben csatlakozott hozzánk még egy brazil lány, Marcela. Tettünk még egy hatalmas sétát, áthaladtunk hidakon, megnéztük a Marilyn Monroe szobrot, majd mindenki elindult haza. Biancával jöttem, szerencsére egy vonattal így még csak véletlenül sem tudtam rossz helyre menni vagy két várossal odébb leszállni. Bevallom őszintén, akkor már igencsak leszakadtak a lábaim, baromira fáradt voltam. Mondjuk nem hiába, délelőtt 11 óra óta úton voltam/voltunk. De megérte! Chicago fantasztikus. Nem is gondoltam volna, hogy már egy délután után azt fogom mondani, hogy imádom. És meg kell hogy mondjam, ahhoz képest hogy nagyváros; tiszta. Aztán még alig láttam belőle valamit, a brazilok azt mondták azért a "babhoz" vittek, mert általában minden turista azt akarja legelőször látni. Én kivétel vagyok, én a Sears Towerbe szerettem volna felmenni, amit holnap (ma) meg is teszek. Szóval Chicagot imádom. Kicsit New Yorkhoz lehet hasonlítani, de persze mindkettőnek megvan a maga varázsa, mindene.
Apuka pedig kijött értem a vasútra, nekem meg egész úton hazafelé be nem állt a szám, hogy mennyire csodálatos napom volt! Az emberek akiket megismertem és a helyek ahol ma jártam, nagyban dobtak az egész ittlétemen és még csak bő egy hete lakom itt - ez hihetetlen! Minden eddigi gondom/bajom után most mondom először, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok. Szeretek itt lenni, szeretem a "munkát", West Chicagot és Chicagot is. Őrület emberek! Jelentem a pálfordulat megtörtént, szuperül vagyok! :)
Most pedig jöjjön egy kis képáradat:

Jövő héten az a helyzet, hogy Halloween van. Szeretném úgy megünnepelni, ahogy azt itt Amerikában illik. Felkutatok valami jó kis kosztümöt, aztán körbe kérdezem a többieket, hogy ki merre lesz, hova megy. Szeretnék kimoccani valamerre egy kis mókára...nem tudom még, hogy összejön e...én azon leszek... :)
Holnap (ma) pedig ismét bevesszük a várost, most a két német lánnyal, Kimmel és Jennyvel leszek, akikkel az orientáció után együtt utaztam ide. Ja, és hozzánk csapódik még egy holland lány is Saskia, de ő sem régóta van itt. Nekem első célom már délelőtt a Sears Tower, oda most csak egyedül megyek, mivel a csajokkal csak délután találkozom. Igyekszem leküzdeni az összes létező tériszonyom és pompás képeket csinálni, hogy ti is láthassátok mennyire eszeveszettül jó helyen vagyok!

Puszilok mindenkit és most már tényleg nem kell aggódni értem! :)

p.S.: Papa, Mama - még ne tervezzétek annyira a hazautam légyszi! :D

Egy hete a családnál

A kedd lesz a legfárasztóbb és leghosszabb nap a héten. Korán kelnem már nem kellett - lényegében mindig elég ha 7-kor kelek, mivel amíg Alex reggelizik, én addig tudom pesztrálni a "dögöket" :D Fél 8-kor eldobom a suliba, utána szabad vagyok. Kedden még nem voltam, kerek 3 órát töltöttem a kocsiban anyukával és vezettem. Elmentünk a leendő sulimba, kitöltöttem egy adminisztrációs lapot, megmutatott még egy-két helyet, majd elvitt két mall-ba is (itt így hívják a bevásárlóközpontot). Gyönyörű és hatalmas mindkettő, sűrűn nem szeretnék járni, mivel a heti fizetéseim eléggé megcsappannának - sok kacatot, ruhát és cipőt fel lehetne ott vásárolni. Sajnos csak és kizárólag kocsival juthatok el - mint itt mindenhova. Egy gyalogos ember nincs az utcán, mindenki a kocsijában pöffeszkedik és ott tölti a fél napját. Ezt még kicsit szoknom kell. Itt kocsi nélkül nem élsz, gyalogosan pedig nincs minden a szomszédban. És ez a West Chicago azért nem is olyan kicsi - Győr nagyságú lehet körülbelül. Én naivan azt hittem, hogy egyszerű lesz vezetni. Mármint vezetni baromi egyszerű is, de forgalom viszont van és nem is kicsi. Imádom, hogy a munkám nagy része abból áll, hogy csak furikázok, ez kellett nekem. A jeleken rém egyszerű kiigazodni - mondjuk azt lehet sosem értem majd meg, hogy a piros jelzésen miért kanyarodhatok jobbra, de ez mindegy is. Sok-sok lámpa van, aztán itt a vasút is, jó forgalmas vasút. Aztán a városban van két nagyobb kereszteződés, ez pedig úgy néz ki, hogy 6 sáv el és 6 sáv vissza. Húú, mikor megláttam... :) A legszebb az, amikor éppen a kereszteződés kellős közepén állok és anyuka akkor magyarázza az utcákat. Egyébként ha gps-be minden be van programozva, akkor totál elvagyok. De persze idővel menni fog ez anélkül is, azért otthon Pápán és Győrben sem ismerek minden utcát...sőt...tájékozódó képességemről azért páran azt hiszem tudnának mesélni. Itt meg kell hogy súgjam, hogy otthon soha nem vezettem Győrben, sem ahhoz hasonló nagyobb városban. Pápán vezettem a legtöbbet, ahol egyetlenegy közlekedési lámpa van és az sem működik. Szóval itt nagyon tarolok, két batár kocsi közé úgy tolatok be mint a karikacsapás, akárhol meg tudok fordulni és nem bénázok semmit. És ezt most mind lekopogom, remélem így is marad. Igaz, hogy tényleg jóval szélesebbek az utak és nagyobbak a parkolók, de akkor is büszke vagyok magamra. Főleg azért, mivel jóformán egy éve nem volt már gyakorlatom. Mondtam én otthon mindenkinek, hogy igazából majd itt fogok megtanulni normálisan vezetni...Persze ezt nagyban megkönnyíti az automata váltós kocsi, aki ezt kitalálta az egy zseni! Egy géniusz! Semmi dolgom, még a világítást sem kell fel-lekapcsolgatom.
Na de kicsit eltérem a keddi naptól...délután picit skypeoltam családdal. Ebédre lasagnet ettem. Három percet vett igénybe az elkészítése. Zseni nem vagyok - mielőtt még ezt hinnétek - itt minden fagyasztott vagy hűtött. A dobozok hátulján egy használati utasítás, mikró vagy sütő és 5 percen belül már ehetsz is. Nem ez a legegészségesebb módja a jóllakásnak és egészségesen étkezésnek, tudom ezt jól én is. De ha finom akkor oké, és egyelőre még nem találtam meg a megfelelő módját annak, hogy főzzek magamnak. Fél 3-kor anyukával elmentünk a srácért és elvittük gyúrni. Negyed 4-kor érte mentünk és visszavittük a suliba röplabda edzésre. Egy órát volt ott, utána hazahoztuk. Egy óra "szünet" alatt itthon evett és megírta a háziját. 6 órára vittük amerikai foci edzésre, majd 7-re érte mentünk és elvittük egy bizonyos Mr. C. házához, ahol olyan másfél órát tartózkodott, telefonált, majd 9 körül érte mentünk. Na már most, ugye a gyerek majdnem mindenhol 1-1 órát van, én azalatt az idő alatt mindig szabad vagyok, itthon tartózkodok. Egyébként ezek az órák repülnek, mivel alig hogy hazaérek már majdnem hozhatom is el... :) Ezt valószínű néha majd úgy fogom csinálni, hogy nem jövök haza, csak beülök valahova, benézek egy-egy üzletbe vagy valami...Amint látjátok, megerőltetnem nem kell magam. Ezt én így imádom csinálni, baromi jó ennyit vezetni! Mondjuk így este már kattogtak a szemeim rendesen, azért sasolni kell egész nap, figyelni mindenre és óvatosnak lenni. Kedd pipa.

Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy a blog titkos lett. Egy idő után majd ismét nyilvános lesz, egyelőre jobbnak látom most így. Tudom, hogy sok mindenkinek nagy segítség lehetne és lesz is, szóval nem kell aggódni, nem marad így. Ennek vannak különböző okai, nem részletezném - csak legyen elég annyi, hogy jót tenne a lelkemnek, ha mindenki a saját életével, gondjaival és dolgaival foglalkozna és nem más "nyomorúságának" örülne! Pont. Bár már nem láthatják az illetők, hála istennek már csak az lát mindent, akinek én engedélyt adtam rá... :) És nekem azt se akarja megmondani senki, hogy mit írjak le és mit nem (mert biza volt ilyen is!), had döntsem el én. Ez egyelőre még az én blogom és életem. Utóbbi negatívabb bejegyzés ide vagy oda, nem bántam meg azt sem, hogy leírtam. És továbbra is igyekszem normálisan hozzáállni a dolgokhoz. Azért néha elgondolkodom azon, hogy jó helyen vagyok e?!...amikor képeket mutatok másoknak és az egyöntetű vélemény az, hogy "menekülj!"...Hát egyelőre nem teszem...A napokban kaptam egy emailt egy au pairtől, aki hasonló cipőben jár mint én, de fél éve húzza már és eszében sem volt váltani. Csak az ő példája lebeg most a szemem előtt, ha neki megy, akkor én is megrázom magam és nem nyafogok. Le a kalappal előtte még egyszer, minden elismerésem az övé mivel tudom, hogy milyen helyzetben lehet, én is abban vagyok. Úgy döntöttem adok időt magamnak. Ezek az emberek itt velem így élnek, ebben, ilyen körülmények között és tetszik nekik, szeretik. És ha ők vannak hárman, így évek óta már két állattal akkor én sem fogok tudni világot váltani náluk. Súrolhatok, porszívózhatok és takaríthatok egész nap, akkor sem. Az kicsit bosszant, hogy ugye majdnem semmi dolgom csak vezetek (sokat) és állatokat etetek. Anyuka csak azért kiabál fel a szobámba, hogy van e kedvem megetetni a "kutyuskát, cicuskát". Normális esetben szerintem tudjátok mi lenne a válaszom, de udvariasságból megteszem, mivel ha nem lesznek itthon ezt mindig nekem kell majd megtennem. És undorodom - de ez van. Amikor a macska ott trónol a wc-men, vagy belemászik a csapba akkor ki tudnám tekerni a nyakát, de olyan szinten...Amíg itt leszek tuti lehúzom a klotyón. Néha nem tagadom bele rúgok egy kisebb fajtát, csak hogy szokja, hogy nem mindenki fogja babusgatni és szeretni (még egyszer bocsi minden macska kedvelőnek). Nem érdekel, így kiadhatom kicsit a fáradt gőzt és levezethetem minden dühöm, amit irántuk érzek. Nem tehetnek semmiről, ők is élőlények - ezt magyaráznom sem kell.  A kutya szerintem lassan rájött, hogy nem szeretem. Hozzám már nem dörgölődzik, ha meglátom a szobám ajtajában akkor rávágom az ajtót, lehet hogy ha szemmel ölni lehetne már ő sem élne...sajnálom, mivel imádom a kutyákat - főleg ezt a fajtát - de ami sok az sok. A vicc az egészben már az, hogy csak röhögök mindenen...ezen a szituáción. Lassan nyithatnék egy kutyák-macskák blogot, vagy hogyan éljünk az állatokkal stb...Megfogadtam, hogy nem fognak érdekelni. Mert igenis néha "be kell venni azt a lesz*rom gyógyszert"! Másképp nem megy. És ne próbáljon az sem kioktatni, aki még nem élt együtt állatokkal, ráadásul nem a sajátjaival, idegeneknél...tudom, hogy mi a véleménye mindenkinek és igyekszem én is pozitívan állni az egészhez ezt nekem elhihetitek. Annyi volt csak a gondom, hogy én arról álmodoztam, hogy egy kedves, laza, vidám amerikai család része leszek, ahol bár tuti lesz gond vagy a szülőkkel vagy a gyerekekkel (mert ugye nem lehet minden tökéletes), de kis aranyos kuckó lesz, otthonos szobával, renddel és tisztasággal, ahova majd néha meghívhatom a barátaimat, nálam alhatnak rokonok, barátok, ismerősök akik szeretnének meglátogatni és nem úgy gondolok az egészre, hogy szabadidőmben ki kell szabadulnom innen, mert képtelen vagyok a koszban így élni. Csak ennyire vágytam, semmi másra. Sokan tudjátok, hogy tavaly a németek elöl is "menekültem" hétvégén. Na ott pompa volt és álomhelyem, a népet volt néha nehéz elviselni, ők rám telepedtek és zavarta őket, ha egy kicsit elvonultam a szobámba. És még így is eddigi életem legszebb éve volt (hú hányadszorra hallhatjátok ti ezt már tőlem)...! És éppen ezt nem akartam, hogy innen is majd "menekülnöm" kelljen csak éppen más okok miatt. Nem szerettem volna, hogy erről szóljon az évem, hogy ekkora pálfordulatomba kerüljön az egész, hogy nyeljek és tűrjek, de nekem most ezt dobta a gép. Talán a fantasztikus tavalyi évem miatt...mert ugye kétszer ne jöjjön már össze minden :D...
Anyukával beszélek amennyit éppen kell, hát akar a fene a barátnője lenni. Szimplán érdekes személy, észbontó stílusa van. Jelenleg alig várom már, hogy végre dolgozni kezdjen újra és ne kelljen vele töltenem az egész napom. Különben meg kit érdekel, én nem miatta vagyok itt. Mindenkit pedig nem szerethetek egyformán. A telefonkártya témája továbbra is és egyre jobban zavar. Ha jól számoltam, ez nekem összesen 600 dolláromba fog kerülni az év alatt. Ez a 600 dollár nekem elég sok mindenre kellene, a sok kicsi sokra megy. Tényleg rengeteg tervem, tervünk van - azokat megvalósítom mindenáron. Ezekhez pedig pénz kell. Viszont a telefonkártya is kell. Nem mondhatom azt senkinek, hogy bocsi én itt nem használok telefont, mert drága. Bezzeg a család minden tagja szorgosan elmentette ám a számom és kitapétázták vele a hűtőt is, a mobilomnak mindig minden esetben nálam kell lennie, így el tudjuk érni egymást bármi van - nos igen, ezt a mondatot nagyon sűrűn hallom, viszont az eszükbe sem jut, hogy legalább a felét fizessék...szóval hmm...

Fenti sorokat írtam kedden éjjel...
Az a gond, hogy szerdán kicsit minden más lett és megvilágosodtam. Itt volt a tanácsadóm, nagyjából elrendeztük a bőrönd ügyét, írtunk emailt a légitársaságnak, most várom a reakciót. A nő nagyon aranyos, kedves és mosolygós. Első látásra úgy tűnt, hogy bír - mondta is. Úgy néztem, hogy az anyukával nagyon jól kijön. A kisebb meglepetés akkor ért, amikor a tanácsadóm fel akart jönni a szobámba megnézni a rossz bőröndöm és anyuka beintett, hogy nem kell azért feljönni, majd én leviszem. Hát rendben. Hídba igazán csak akkor mentem le majdnem, amikor anyuka a konyhában erőteljesen rászólt a kutyára, hogy takarodjon ki és rácsukta az ajtót. Jaaa, hogy azt a kutyát ki is lehet zárni...persze mondanom sem kell, hogy amint a tanácsadó elhagyta a házat, anyuka beengedte a kutyát, hogy "most már bejöhetsz!" - na ott akkor kicsit máshogy kezdtem el látni a dolgokat. Az az érzésem volt, hogy a tanácsadóm nincs teljesen tisztában itt néhány dologgal. A nap csúcspontja mégis az volt, hogy nyitok be a fürdőszobámba és egy tócsa fogad, amit a drága macska alkotott, bűzlött és úszott minden. Hozzá sem nyúltam, nem vettem róla tudomást (késő este anyuka észrevette és eltakarította). Akkor kicsit felment bennem a pumpa, már előző nap is megfogadtam, hogy írni fogok a tanácsadómnak emailt. Azért nem élőben mondtam neki gondom-bajom, mert nem akartam egyből anyukát és az életvitelüket támadni. Nagyon udvariasan és barátságosan írtam a cc-nek, telefonkártyától elkezdve az állatokig mindent. Nem tudtam hogy a macskával kell megosszam a fürdőm, nehezemre esik ez az "animal life", imádom a munkát, a vezetést, jó a kapcsolatom a gyerekkel, de hosszabb távon lehet, hogy ez így nekem nem fog menni. Sokan biztattok, lelkesítetek, szokjak hozzá, ne adjam fel, nekem ez menni fog - tudom, hogy mindenkinek igaza van, az én hozzáállásomon múlna az egész. Viszont ez az én életem és egy évem, azt fogom tenni amit a szívem és az eszem súg. Eltűröm anyukát, mert ugye kit érdekel ha ilyen. Perkálnék 50 dolcsit - ugyan mi az nekem - persze, hogy perkálok, ez is oké. Ennyit azt hiszem igazán megtehetek, alkalmazkodok, igyekszem és megpróbálom kihozni magamból a maximumot, de ezek a legkisebb gondok, a körülmények a nagyobbak...Bevallom őszintén szerdán gondolkodtam el a váltáson igazán. Megvártam a tanácsadó válaszát, beszélek még pár emberrel akiknek fontos a véleménye és akik engem is jól ismernek, adok 2-3 hetet magamnak és döntenem kell. Ha kis idő múlva is ugyanilyen kaotikusnak fogom találni a helyzetet és képtelen leszek hozzászokni az állatok jelenlétéhez, akkor tényleg lépek. Másoknak sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne!? Aki mer, az nyer. Minden követ és fűszálat képes lennék megmozgatni, csak hogy legyen egy új családom. Mindent. Eszem ágában sincs hazamenni és ezt nagyon jól tudja mindenki. Hatalmas álmom volt ide kijutni, itt lenni, angolt tanulni, amerikaiként élni kicsit, sokat utazni, világot látni, sok embert megismerni és tapasztalatokat szerezni. És mindezt úgy akarom, hogy ha már nem vagyok otthon, hanem mérföldekkel odébb, akkor is legalább egy kicsit, egy nagyon kicsit had érezzem már magam otthonosan és tisztán. Felmérni sem tudom esélyeimet egy váltás alkalmával, csak remélni tudom, hogy azért én is kellenék valakinek. Jelenleg ott tartok, hogy még 3 gyerek sem érdekelne, mivel volt szerencsém már két elkényeztetett és neveletlen fiúhoz, akik közül az egyik naponta küldött el melegebb éghajlatra és tudtam kezelni a helyzetet, mert lehet kezelni. Inkább kezelem azt, elvégre au pairnek vagyok itt.
Ez történt szerdán napközben...

És esetfelé megkaptam a tanácsadóm válaszát is...és lassan realizáltam mindent. A válasza tömör volt és félreérthetetlen. A telefonkártyát a legtöbb au pair saját maga fizeti (baromság, ne nézzen már palimadárnak tudom hogy kinél mi van de mindegy) és tudja, hogy sajnos ez nagyon sok, de ez van. Hozzátette, hogy ő például 200 dollárt fizet havonta - na igen, csak ugye nem annyit keres mint én :D Ez is scheissegal! Az állatokra nem tud mit mondani, fogadjam el, mert biza itt majdnem minden családnál van kutya, macska és mindenhol bent élnek. Ez is rendben, de látok képeket másnál is, állatok ide vagy oda - rend van és tisztaság mindenhol. Nekem van a legnagyszerűbb családom, a szülők szuperek, a gyerek szintén és könnyen kezelhető család ez - sok szabadidő és szabályok alig, nekem ez a legjobb, ő az én helyemben maradna. Aztán szóba hozta a rematchet - beletehet a rematchesek közé, ott lehetek két hétig, de ha nem lesz új család akkor vehetem meg a jegyem Magyarországra. A mondat utolsó pár szavánál már folytak a könnyeim - nem, nem megyek haza, akkor tűrök! Azt mondja, hogy nagyon nehéz lenne mást találni, mert mindenhol bent élnek az állatok. De én ezt értem is...csak AHOGY bent élnek, az nem mindegy. Lassan összeállt a kép; a tanácsadóm isteníti ezt a családot, imádja őket és nem állna ki igazán mellettem egy váltás során. Ergo maradok a popsimon, nem érdekel semmi és senki csak saját magam. Mivel én maradni akarok, biztosra menni ezért nem próbálkozom a váltással. A szülők igazán nem érdekelnek, nem kell hogy pajtások legyünk, megcsinálom a dolgom és viszlát...a gyerekkel jó a kapcsolatom, de mint mondtam alig látom. Telefonkártyát fizetem, mást nem tehetek. Evőeszközök gyanánt beiktattam pár műanyag dolgot, a konyhában csak akkor mozgolódok ha muszáj, állatok a szobámba be nem teszik a mancsukat - és minden így is marad. Az az igazság, hogy beszéltem erről sok mindenkivel, meghallgattam különböző véleményeket is, de arra jutottam, hogy oltári sok tényleg a szabadidőm, szinte semmit nem kell csinálnom és ez nekem a minden. Imádom a szabadságot. Szóval jelenlegi helyzet ez...lehetne sokkal rosszabb, de sokkal jobb dolgom is. Bár láthatnék előre a jövőbe és biztosra mehetnék, hogy lenne más családom - de így nem, elhessegetek minden ilyen gondolatot és szépen eléldegélek itt.

Sokat tudom nem érek vele, de küldtem egy eléggé elkapatott üzenetet a volt au pairnek, hogy a világ legszemetebb dolga volt, amit velem most csinált. Ha mindent kitálal, akkor én most nem itt vagyok. Valami hihetetlen az egész. Nem értem mi baja származott volna belőle, ha mindent elmond. Feltételezem, hogy akkor már megvolt a repülőjegye haza és semmibe sem került volna igazat mondani. Iszonyatosan dühös vagyok rá, legalább mi au pairek tartanánk össze basszus! Mindenkinek mondom, hogy SEMMIT NEM SZÁMÍT, HOGY AZ ELŐTTED LÉVŐ AU PAIR MIT MOND!!!
Cserébe kaptam egy sajnálkozó levelet; nagyon-nagyon-nagyon sajnálja el sem tudja mondani mennyire és ha most rematchbe megyek, akkor tuti találok mást, blablabla...de értsem meg, hogy anyuka borzasztóan dühös volt rá és szabályszerűen megtiltotta neki, hogy bármi rosszat is mondjon róluk nekem. Pff...mindegy is már ez is, lényegében minden mindegy. Csak most rázom meg magam igazán és tényleg kezdem el ezt az életet így.
Otthonra mindenkinek üzenem, hogy nagyon szépen, nyomatékosan megkérek minden családtagot, rokont, barátot és ismerőst, hogy ne aggódjatok!! Tudom ezt könnyű most mondani, nehéz higgyétek el nekem is de minden rendben lesz, mert rendben kell lennie! Van hol laknom, van mit ennem és nem dolgoztatnak halálra, az élet most nem úgy terelgeti éppen útjaimat, ahogy elképzeltem, de ez a saját szocproblémám most és nekem kell úrrá lenni rajta. Még egyszer kérem, ne aggódjatok! Mindig gondoljatok arra, hogy imádok itt lenni és szuper a munkám is. Nincs olyan gond/ügy, amit ne lehetne megoldani. Lehet sokan komplett idiótának néztek, de én mindennek ellenére már most kijelenthetem, hogy erősen gondolkodom, hogy maradni fogok a második évemre is - más családnál, más helyen ha összejön. Úgy érzem nekem ebből és Amerikából ennyi nem lesz elég, imádok itt lenni. Na persze mondom ezt egy hét után haha... :D
Amint látjátok, minden nap mást gondoltam körülbelül. És ez még tuti ezerszer változni is fog, igyekszem hanyagolni már ezt a témát és a szép dolgokra koncentrálni. Pénteken egész nap szabad vagyok, hétvégén szintén! Látjátok, csakis ezzel lehet engem itt tartani és semmi mással! :) Szóval pénteken végre bevesszük a várost német lányokkal, hétvégén pedig eddig úgy van, hogy brazilokkal leszek, ismét Chicagoban. Végre mehetek Chicagoba, el sem tudjátok képzelni mennyire várom már. Csinálok majd sok-sok képet és jövök egy mindent elsöprő beszámolóval is hehe :D

Folytatva a szerdát még...ha jól számoltam 2 órát dolgoztam aznap. Gyerek suliban, délután anyukával 5-ig úszáson, itthon házi feladat és számítógépezés, fél 7-kor karate, fél 9-re mentünk érte, aztán jó éjszakát...

Puszi!

p.S.: Nagyon szépen köszönök minden biztatást, kommentet, levelet és emailt, rettenetesen jól esik hogy ennyien "szíveteken viselitek" sorsom! Peace&Love