ami nem megy, azt nem kell erőltetni...

Azt hiszem a címből ki lehet következtetni, hogy mi lett a Washington melletti család sorsa...Iszonyú rossz hetem volt - ami ezt a döntésmeghozatalt illeti. A napok úgy teltek, hogy felkeltem a gondolattal, hogy igen, őket akarom...majd úgy feküdtem le, hogy mégsem őket választom. Szörnyű volt. Kaptam jó sok tanácsot, hívtak, írtak, megkerestek sokan, viszont tisztában voltam vele, hogy itt csak én dönthetek. Sokan feltették a kérdést, hogy "mégis min is gondolkodsz?"...az a helyzet, hogy ez elég komoly döntés ahhoz, hogy 2 nap alatt konkrét választ tudjak adni. Nem arról döntök, hogy melyik cipőt vegyem meg...Sikerült felvennem a kapcsolatot a mostani au pair-jükkel, aki horvát származású. Hihetetlen jókat írt a családról, csupa-csupa pozitív dolgot - rengeteg (nagyon rengeteg!) szabadidő, nincs házimunka, sok utazási lehetőség, kedves szülők, aranyos gyerekek miegymás..Jaa, írta azt is, hogy nincs curfew (kijárási tilalom)...Eldöntöttem, hogy az ő szavára igazán adni fogok, így szerdán este tényleg úgy feküdtem le, hogy "igen-t" mondok a családnak...Aztán eljött a csütörtök, rákérdeztem még anyukánál pár dologra, többek között erre a curfew-ra is, hogy akkor tisztázzam vele is. Na aztán a válasza úgymond "padlóra küldött"; igenis van curfew, ha betöltöm a 21-et szeptember 11-én, akkor is van. Ergo minden nap - pénteken és szombaton is - otthon kell lennem éjjel 2 órára! Húúú...
Hát eleinte is vacilláltam, nem vonzott Washington és környéke. Megfogadtam azt is, hogy jövőre ez döntő lehet, hogy milyen városba vagy mellé kerülök. Hét elején úgy voltam, hogy nem akarok Washington mellé menni, aztán ugye külváros is, szóval minimum fél óra kocsival...Ezekkel a tényekkel sikerült időben megbarátkoznom, de ez a curfew hatalmas negatívumnak számít nálam. Azt akarják megvonni, ami számomra a legfontosabb, a szabadidőt. Azt az időt, amikor azt csinálok, amit akarok, oda megyek, ahova akarok, azzal , akivel akarok és akkor megyek haza, amikor akarok. 21 évesen, Amerikában. Írtam anyukának, hogy itt mások a szabályok, de teljességgel elfogadom, hogy Amerikában szigorúbbak és teljesen mások. Említette az ittas vezetést is - de könyörgöm, ha a gyerekeit rám bízza, akkor nem bízik meg bennem annyira, hogy nem ülök be a kocsiba vezetni, miután ittam!?...Nem értem én ezt. Engem ezzel "megfojtanának", egyszerűen ha eddig így éltem - itt és Magyarországon is - akkor ezen az egyetlen dolgon nem nagyon szeretnék változtatni! Szerintem elég érthető indok, hogy visszamondtam őket, mondhatni megkönnyítették a döntésem. Éppen amikor már elfogadtam volna őket, akkor jött ez a kis "galiba", és én tényleg hiszem, hogy minden okkal történik...Egész hét alatt nem éreztem azt, hogy igen, ők lennének a tökéletes család számomra. A gond lehet azzal van, hogy túl sok embert megkérdeztem és mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy menni kell, ne habozzak. Na persze, akik még nem voltak au pair-ek és azt látják, hogy Amerika, szuper család...menj csak...! És rájöttem, hogy mások véleménye miatt el is fogadtam volna őket, sikerült rábeszélniük, hogy ők tényleg jók - még szüleimmel is összevesztem emiatt...De! Innentől megfogadom, hogy most az egyszer a saját magam feje után fogok menni és csak az eszemre, szívemre hallgatok. A baj az, hogy túlságosan befolyásolható és könnyen elbizonytalanítható vagyok, erről sürgősen le kell szoknom. Én szívesen meghallgatom mások véleményét, sőt...nagyon sokat is segít. De dönteni ne akarjon helyettem senki - mert én megyek, én fogok velük és a szabályaik szerint élni, és olyan helyen, amit én választok. És még mindig nem vonz Washington. És most nehogy azt higgyétek, hogy nekem semmi nem felel meg, hiszen Németországban is falun élek és igenis megfelel az, hogy 40 percet kell sbahn-oznom amíg Münchenbe érek. De nem mindegy a város. Amikor tavaly válogattam, éreztem, hogy ez a család megfelelő lesz nekem és borzasztóan jól döntöttem. Münchent imádom, ez ügyben is a legjobb döntést hoztam. Én hiszem és érzem, hogy lesz család (ha nem is ennyire tökéletes majd...), akik szintén engem akarnak, mindenben meg fogunk tudni egyezni és olyan hely lesz, ahova nagyon szívesen megyek...! Ezt tényleg érzi az ember. Jelnek veszem, hogy "holmi" curfew miatt nem ők lettek a jövőbeli családom... :) Aranyosak voltak, azt írták, hogy a legjobbakat kívánják nekem, találjak egy jó családot, ahol még csak a legkisebb akadályokba se ütközök. Mert ha már az elején ez lett volna, akkor mit várhattam volna később...?! Szóval nem lesz "match", elbúcsúztunk egymástól, a családkeresősdi pedig tovább folytatódik.