Akárcsak a kezdetekkor...

Hát tényleg nagyon furcsa most mindent külső szemlélőként figyelni, látni ahogy T 'betanul', várni a nagypapát, aki szinte 'most' tanított csak be engem is. Tényleg eljött az idő - megkezdem az utolsó öt munkanapom a családnál. 

Szombaton üres lakásra keltem, de megdöbbentem találkoztam össze a konyhában a bagel-rengeteggel, amit anyuka vett. Mellette epres, mandulás és sima krémsajt. Az első gondolatom egyből az volt, hogy amikor ide költöztem, akkor is minden így kezdődött. Anyuka pár hétvégén keresztül hordott haza egy halom bagelt, azt tudtam enni és április óta nem is csinált ilyet. Gondoltam egyébként, hogy majd előrukkol valamivel. Menten el is pusztítottam kettőt, majd jóllakottan útra keltem, ugyanis volt pár elintéznivaló ügyem a szombati nap folyamán. Első körben megcéloztam a bankot és levettem minden vagyonom, kártyám nem oldattam fel és nem is fogom, szükségem lehet még rá. Valójában készpénzzel mindig sokkal szívesebben 'üzletelek' és csinálok akármit is, mint bankkártyával. Egyetlen hátránya, hogy azt kínosabb magadnál hordani. Valamint nagyon sok dolgot ugye online, bankkártyával kell kifizetnem. Bank után célba vettem a Walmartot, azaz az amerikai Tescot. Ugyanis utazótáskát vásároltam, így azt hiszem már valahogy hazakeveredek majd az összes cuccommal. Délután fél 3 körül értem haza, anyuka éppen diskurzust folytatott T-vel, én levonultam a szobámba (?) kockulni. Nem sokkal ezután T is így tett, majd lefeküdt aludni. Tőlem ezalatt az idő alatt segítséget kért Grace és anyuka (ilyen sem sűrűn fordul elő), hátha értek az Apple termékekhez és hátha be tudom kapcsolni/kezelni az iPad-jüket. Számomra hihetetlen, mekkora számítástechnikai analfabéták - már elnézést a kifejezésért. Csak nem fér a fejembe, miért vesznek meg két iPad-et és két Macbook-ot, ha egyikőjük sem ért hozzá. Az iPhone-okon simán elvannak, de a többit abszolút nem tudják kezelni, én magam is értetlenül álltam a dolgok előtt. Nem ígértem semmit, de azért úgy gondolom én Apple kütyük nélkül is egész szépen eltájékozódok eme világban, szóval tudtam nekik segíteni. A durva az, hogy még bekapcsolni sem tudják egyiket sem. Azt hiszem anyuka sokszor emlegeti, hogy Gracet majd be szeretné íratni valamilyen számítógépes tanfolyamra, hogy megtanulja kezelni a gépeket is...5 körül a csaj jött le és megkérdezett minket - azaz a két au pairt, hogy nem lenne e kedvünk velük tartani a mallba. Nagyot néztem, sosem szoktak elhívni. Igent mondtam, tíz perc múlva már úton is voltunk a King of Prussia felé. A Nordstrom-ba vettük az irányt (hatalmas, Macy's-hez hasonlító "mindenes" üzlet). T csak tátott szájjal bámult - Michael Kors, Coach meg a többi. Egy pár cipőt nem kapsz meg 200 dollár alatt. Egyből megállapította, hogy ez nem au pairek pénztárcájának való hely. Én nem igazán szeretek vásárolni, mondtam is neki. Ő imád. Anyuka cipőt keresett Gracenek - nem hazudok, de két órát töltöttünk el az üzletben anélkül, hogy egy darab cipőt is vettek volna. Mi T-vel csak leültünk a földre és néztük, mi zajlik körülöttünk. Egy eladó természetesen körbeugrált minket és mire kettőt pislogtunk körülbelül harminc pár cipős doboz hevert mellettünk. Egyik azért, a másik amazért nem felelt meg. Vagy a színnel volt gond, vagy a mérettel. Anyuka eszméletlen módon kiakasztotta az eladót, már mi éreztük cikin magunkat, én ilyet az életben nem láttam még. Mivel Gracen nem volt zokni, úgy leosztotta a segítő bácsit, mint a pengős malacot, hogy mi az hogy nem bocsátanak rendelkezésünkre olyan zoknit, amit cipő felpróbálásához használni tudunk. Nagyon égő volt és rettenetesen sajnáltam már az embert, Gracenek pedig semmi sem felelt meg. Látnotok kellett volna milyen stílusú cipőket próbáltatott fel vele az anyja, a legnagyobb ellenségem lábára sem húznék fel olyanokat. Volt egy Couch márkájú, rikító rózsaszín színű, teljesen férfias, úgynevezett makkos cipő - na azt majdnem megvették, de anyuka húga lebeszélte őket. A brazil csaj hirtelen megszólalt, hogy ő nagyon éhes, mire anyuka utasított minket, hogy menjünk fel az üzlet étterem részébe, foglaljunk asztalt és rendeljünk kaját, azonnal jönnek ők is utánunk. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább néznünk azt a cirkuszt. Ezt leszámítva pedig nagyon jól elszórakoztunk, Grace normális volt, T-vel jókat nevetgéltünk és kicsit jobban megismertük egymást, még mindig baromi sok mindenre kíváncsi volt. A Nordstrom étterme eszméletlen jó - mindenki vizet ivott, a két au pair kivételesen kólát. Grace javaslatára szendvicset rendeltem, meg azért is mert leírva irtó finomnak hatott. Azon kevés ételek közé tartozott ez, amik leírva jók, de megkóstolva is jók. Itt ugyanis általában úgy vagyok, hogy leírva oltári jó minden, majd kihozzák, megkóstolom és inkább küldeném vissza. Ez a 'szenyó' mennyei volt. Bár kicsit bizarrnak hat - croissant közé eperlekvárt kentek, tettek apró spenótleveleket, majd pulykamell és penészes szélű, úgynevezett 'Brie' sajt, amit én nagyon imádok. Én először azt hittem, hogy a lekvárt talán majd mellé hozzák, de inkább halmozták az élvezeteket. Első harapás után fura volt, aztán megszoktam, meg mert éhes voltam, öt perc alatt elpusztítottam mindent. 

                                                      (forrás: google)

Mellé chips járt természetesen. Előételnek apró zsemléket hoztak vajjal, mint majdnem minden étteremben. Én ezt nagyon imádom, mert annak normális kenyér íze van és már majdnem azzal jól is laksz. Mindenki betermelte az étket, ezután pedig még zokni vásárlás következett. Annál a pontnál mi T-vel már alig bírtuk idegekkel, további egy órát töltöttünk el a zokni-osztályon. Különösebben nem zavartattuk magunkat, jót beszélgettünk, míg anyukáék felvásárolták az összes zoknit, majd Grace elkezdett ordítozni, hogy hány száz dollárt hagytak ott pár zoknira...Fél 10 körül kanyarodtunk be a ház elé, még ki sem szálltunk a kocsiból, anyukának zseniális ötlete támadt - kinek van kedve egy kis fagyihoz? Természetesen mindenkinek volt, de fél 10 magasságában már csak egy helyről tudtunk ami nyitva van és még normális is a kínálat, az pedig nem más volt, mint a Wawa. Mindenki kapott egy-egy bödön fagyit, kívánság szerint. Pénztárnál való sorban állásnál a pultos csajok elkezdték kiabálni, hogy a nap végére maradt meg egy csomó latte, mocha, forró csoki, jegeskávé - lehet tömörülni a pulthoz és meginni annyit, amennyi csak jól esik. Nem vagyok nagy kávés, de ezeket a dolgokat pont szeretem és a Wawa-ban különben is isteni minden. Ráadásul ingyen és normális méretek - kihagyhatatlan. Ezt csak Grace érezte így, na meg én. Jól is esett az a kis jegeskávé. Annyira imádom azt a helyet, hogy az elképesztő. Bármi másnál jobb itt Amerikában - Starbucks, Dunkin Donuts, Panera és a további hasonló dolgok jól elbújhatnak mögötte. T fizetés előtt megkérdezte anyukát, hogy vehet e magának kólát, mivel ő szinte mindig azt iszik és itthon csak vizet látott, de ő annyira azt nem szereti. Végül nem tudom, hogy anyuka fizette e neki, de a kocsiban annyit mondott, hogy 'ohh istenke, ez a lány szereti a kólát!' - na ja, legalább valaki mert szólni, hogy inna mást is éppenséggel. De mondjuk csak fél litereset vettek neki.
Hazaértünk, ki-ki elment aludni, én bevetődtem egy film elé (A felolvasó) az isteni mentás-csokis fagyimmal és el is pusztítottam a felét.

Szinte szavakkal leírni is képtelenség azt, hogy milyen boldogan feküdtem le vasárnap hajnalban fél 2 körül. Nagyon boldog voltam (vagyok!), végre emberszámba vesznek, végre úgy viselkedtek velem, mint egy normális emberrel, kérdeztek, nevettünk, sztoriztunk és éreztem, hogy nem csak a púp vagyok a hátukon. Egyelőre még nem tudok mit kezdeni ezzel a hirtelen jött változással, mondjuk sokáig már nem is lesz ebben részem, de tény, hogy jelenleg iszonyú jól esik. Többieknek is majdnem hogy üdvrivalgásban törtem ki, szerintem sokan nem értették mi lelt, mi ez a változás.

Még a szombati délután folyamán elkezdtem megírni a búcsúlevelet a családnak, majd a felénél leálltam, összetéptem és eldobtam. Írtam és írtam, de végig az járt a fejemben, hogy 'ez nem én vagyok'. Én nem vagyok képes arra, hogy úgy hagyjak itt magam mögött mindent, egy levelet, hogy nem lesz rá válasz, hogy valami lezáratlan marad és hogy valakik nagyon haragosan fognak rám gondolni mindig. Nem leszek képmutató, se nem fogok ajándékokat venni nekik, de eldöntöttem - nem lesz búcsúlevél, és ez végleges. Semmit nem érnék vele, egy vacsora meg egy Häagen-Dazs fagyi sem tudja jóvá tenni talán azokat a bosszúságokat, amelyeket néha okoztak, lehet hogy a lelkem megnyugodna, de higgyétek el így is elég nyugodt lesz. Olyan boldog vagyok már és annyira érzem, hogy már az égvilágon semmit sem tudnak tenni ellenem ebben a maradék öt napban, így határoztam el, hogy lesz egy képeslap, amelyben szépen megköszönöm, hogy itt lehettem, megírom, hogy talán nem mi voltunk a legnagyszerűbb párosítás egymás számára (de ezt ugyanúgy ők is érzik, mint én) és minden jót kívánok, majd magam mögött hagyom az életüket. Így lesz. Csak semmi felhajtás, semmi vagdalkozás, semmi harag. Mindenkinek így lesz a legjobb.

Vasárnap 11 körül keltem, Grace megkérdezte, hogy éhes vagyok e, mert mennek egy reggelizős helyre (ugyanoda vittek engem is, amikor hozzájuk kerültem). Udvariasan visszautasítottam a meghívást, éhes sem voltam és gondoltam vigyék az új lányt és ismerkedjenek vele, nélkülem. Na meg gondoltam ha oda velük tartok, akkor az egész délutánon át tartó lovas showt sem hagyhatom ki, szóval azt hiszem nem maradtam le semmiről.

Helyette ebédre viszont megajándékoztam magam ezzel:

uborka, avokádó, krumplipüré, rizs mexikói szósszal és chili

Majd bedöngöltem a maradék fagyit:

Ja, és fagyizhatok akárhol, akármit - még mindig a Häagen-Dazs csinálja a legjobbat!

A délután további részében őrületes skype-maratont tartottam, mostam és élveztem az egyedüllétet. Még kakóztam is, sajnos az imádott Nesquik-em már rég elfogyott (egy hét alatt), de a családnál találtam holland kakaóport, amit annyira nem szeretek, de jobb híján megteszi. Öt körül futócipőt húztam és kimentem leróni huszonegy kört, azaz huszonegy kilométert, teljesítve ezzel a félmaratoni távot, amelyet még szeptember elején tűztem ki magam elé célul, de azóta sem felejtettem el. Amit én a fejembe veszek... ;-)

Elmondani sem tudom mennyire jól esett, körülbelül háromszor olyan jól mint a 15 kilométer. Tizennyolc után már megérezték a lábaim a dolgot, a bal bokám is szúrt egy kicsikét, de mondom 3 kilométerrel a vége előtt naná, hogy nem fogok leállni. Furcsa dolog ez a futás is - néha 5 km-nél úgy érzem azonnal meghalok, szúr a mellkasom és leszakadnak a lábaim, alig bírom. Máskor pedig szárnyalok, és most például a tizedik kilométernél éreztem azt, hogy még egy háromszor ennyi is simán lemenne. Persze nem őrültem meg, ebből nem csinálok rendszert, de ezt is teljesítettem itt, nagy unalmamban, Amerikában. És még a huszonkettedik kilométer után is simán bírtam volna tovább, az már más kérdés, hogy a lábaim "mit szóltak volna" a dologhoz. Beestem az ajtón és magamba döntöttem egy fél liter vizet egy húzásra, de pompásan éreztem magam. Gyanítom holnap őrült izomlázam lesz. Fürdés, hajmosás, vasárnap esti lazsa. Éppen filmezni készülök, mivel a reggel 6-kor kelés már meg sem kottyan az eddigi hajnal 4 órák után, hál' istennek nincsenek kora reggeli lovaglások a héten. 

Szintén a hétvégén teljesítettem az online spanyol kurzusom második részének záróvizsgáját is, 72%-os lett az eredményem és megkaptam róla a kis "emléklapot" is. Gyorsan lezajlott ez is, szinte még most volt augusztus eleje, amikor elkezdtem és mondogattam, hogy majd éppen akkor ér véget, mielőtt lejár a szerződésem.

Nem mondom, hogy profi szinten tudok beszélni és mondatokat összerakni spanyolul, de tény, hogy nagyon sok minden megmaradt és nem nézek bambán, ha spanyol szöveget látok leírva, ha hallok egy dalszöveget, vagy agyament, régi sorozatból néha eszembe jut egy-egy kifejezés. Szavak is maradtak meg, egy egyszerűbb mondat összerakása nem hiszem, hogy problémát okozna, eladni még lehet el tudnának, de egy percig sem bánom, hogy az online spanyolt és olaszt választottam és ezeket csináltam meg, akármilyen angol helyett.

Most elnyúlok, majd megkezdem az utolsó öt munkanapom. Már októbert írunk. Izgatottan keltem fel vasárnap, számomra elég "nagy" jelentőséggel bírt szeptember harmincadika. Ugyanis 30 nap múlva ilyenkor már otthon leszek (vagy még a reptéren toporgok, isten sem tudja már...) és ma már azt mondhatom, hogy a hónap végén megyek haza. Nem a következő hónapban, nem négy hónap múlva, hanem 30 nap múlva. És két hét múlva ilyenkor már egy Universal Studio túrán is túl leszek, valószínűleg naplementét bámulunk majd a Csendes-óceán partján, két kedves magyar barátosnőmmel, az "angyalok városában"...

És igen, ezt még lehet minden bejegyzés végén le fogom írni, csak hogy tudatosítsam magamban is, mivel jelen állás szerint képtelen vagyok elhinni mi zajlik most velem és nem mostanában voltam ennyire boldog, az is biztos.

:)