Farewell

T enyhén szólva is sokkal vehemensebbnek ígérkezik, mint én voltam. Titkon bíztam is benne, hogy végre kap valakit a családom, aki néha talán ki is meri nyitni a száját. Valószínűleg engem azért "faltak fel élve", mert nem mertem. Azt hiszem sokkal több ilyen emberre - jelen esetben au pairre - lenne szükség. A csajnak egyébként egy árva szót sem szóltam semmiről, úgy gondoltam hogy ha kérdez válaszolok, de majd magától úgyis rájön a dolgokra. Így is van, nem is ejtették a feje búbjára.
Ő sehol sem fog ott ülni sem egy, sem két órát - főleg ha 5 percnyi autóútra vagyunk otthonról. Például szerda este, csoportos hegedű, ahol két órát kell ülnöm egy folyosón, a padon, totál feleslegesen. Erre neki annyi volt a válasza, hogy a tanárnak és anyukának is meg fogja mondani, hogy neki dolga van, hajat kell mosnia, szennyest kell intéznie és viszontlátásra.
Továbbá leesett neki az is, hogy nem minden úgy van, ahogy azt anyuka júliusban elregélte neki még skypeon. Meglátása szerint sokkal több azért itt a munka annál, mint holmi vezetés. Ebben pedig csak alátámasztani tudom - tudjátok ti is, hogy nem szakadok meg és talán a világ legegyszerűbb melója ez, de azon kívül, hogy csak vezetni kell (ami azért magában is elég nagy felelősség), anyuka jó sok mindent elvár és még neked van lelkiismeret-furdalásod, amikor panaszkodik, hogy ő mennyire fáradt és milyen sokat dolgozik, te meg nem csinálsz semmit (jobban mondva csinálsz, de azt nem veszik észre). T-nek furcsa az is, hogy G miért jár öt különböző tanárhoz, nyolc különböző elfoglaltságra, amikor a lovakon kívül az égvilágon semmi más nem érdekli. Ezen fenn is voltunk akadva, de tenni nem tehetünk semmit sem, mivel anyuka "kényszeríti" rá. Normális esetben ez úgy működne, hogy az ember azt csinálja, amihez kedve van és azt legalább jó sok kedvvel - no ez itt nem így működik és a csajt képtelenség rávenni, hogy valahol időben ott legyünk, mivel elkezd hisztizni, hogy ő mindent utál. Persze ilyenkor anyuka a holdban van és az au pairnek kell megbirkóznia ezzel is. Erre csak annyit mondtam T-nek, hogy kérdezze anyukát, miért kell a gyereknek olyan dolgokat csinálnia, amelyekben nem leli örömét.
És van pár dolog, ami csak nekem nagyon furcsa. Ugye anyuka húga itt van még, napközben ő van T-vel, tanítgatja, viszi bankkártyát és SSN kártyát csináltatni és a többi. T-vel este azért mindig megbeszéljük a dolgokat, hogy érzi magát, mire van szüksége, kérdése van kérdezzen nyugodtan...de olyan baromi furcsa kérdéseket szegez hozzám, hogy "neked is kellett csinálni ezt? neked is kellett csinálni azt?" - én meg csak lesek, hogy tőlem a család az életben nem kért ilyen dolgokat és értetlenül állok a dolgok előtt, hogy most hirtelen miért az új lányra akarnak rásózni mindent. Például P kioktatta a brazil csajt, hogy kell majd vasalnia.
Vivi: ???
Hát itt nekem az életben nem kellett vasalnom semmit sem, sőt még csak vasalódeszkát sem láttam a házban sehol. A másik dolog, ami még fura volt, hogy G sulis egyenruháját minden este akassza ki egy fogasra, hogy másnap reggel ezzel ne kelljen foglalkozni. Ezt sem értettem, soha egy árva szóval nem mondták, hogy ezt nekem csinálnom kell, sőt G mindig mondja, hogy ő már elég önálló és köszöni, de nem kér a segítségemből, megoldja egyedül is. T-nek erre az volt a válasza, hogy ő is így gondolja. Lényeg a lényeg, nem igazán értem, hogy miért várnak el tőle olyan dolgokat, amiket tőlem sosem vártak el. Azt hiszik mi nem szoktunk beszélni egymással? Érdekes dolgok ezek...

Szerda este T eljött velem a két órás hegedűre, addig sem voltam egyedül és kellemes társasággal jobban megy az idő is. Megdézsmáltuk a tortilla chips-salsa szósz készletet, majd ropogtattunk egy kis bébirépát és már este 8 óra is lett. Jó sokat beszélgettünk, nevettünk és elgondolkodtam azon, mennyire jó is volna, ha minden családnál két au pair lehetne.
Ezek az utolsó napok én mondom nektek; iszonyú hosszúak és azért alaposan megdolgoztatnak még. Szerdán reggel 5-kor elhagytuk a házat, egész nap lót-futottam és este fél 9-kor értünk haza. Volt minden - sportkör, lovarda, két hegedűtanár (természetesen két különböző helyen), az egyik helyről hirtelenjében anyuka hazaugrasztott, mivel P azt hitte, hogy melegen hagyta a gázt és a sütőt, így megkértek, hogy azonnal menjek haza és kapcsoljam le. Anyuka írta is az üzenetben, hogy 'sorry' és tudja, hogy ez baromi sok vezetés - de hát mit tehet az ember? Gyorsan hazatekertem, természetesen P nem hagyta úgy a sütőt, így volt egy felesleges köröm a legnagyobb forgalomban, délután 4-kor. Ha ez még mind nem lett volna elég, az óra után a román tanárnénit nekem kellett elvinnem arra a helyre, ahol este a csoportos hegedűt tartják. Ezt is miért nekem kell csinálnom? Nem értem...Néha az az érzésem nem is a gyerek au pairje vagyok, hanem mindenki más mindenes sofőrje, akit bármikor lehet ugrasztani. El is búcsúztam mindkét hegedűtanártól és a román néni megkért, hogy írjam le neki a címem, mondván hogy sosem lehet tudni - tök aranyos volt.
Hegedűre menet T szeretett volna vezetni, nincs messze a hely meg hát ugye gyakorolnia sem ártana. Nem szeretném szidni és rosszakat mondani rá, de nekem sokszor halálfélelmem volt. A kanyarokat egyszerűen úgy veszi be, hogy a hajam áll égnek és olyan közel megy a másik kocsikhoz, a padkákhoz meg mindenhez, hogy legtöbbször inkább becsuktam volna a szemem. Amikor odaértünk a suli elé, ahol le kellett volna csak parkolni az utcán, G elkezdett vele kiabálni, hogy csak parkoljon le párhuzamosan, de a csaj ment tovább és valahol ugye meg kellett volna fordulnunk, T azonban nem értette, hogy hogyan kellene ipszilonban megfordulni - annál a pontnál már én is furán kezdtem érezni magam. Majd lekanyarodott egy jobbos utcába, leállította a kocsit és megkért, hogy vegyem át, mert már nem akar vezetni. Állítólag 8 éve van jogsija és nagyon sokat vezetett otthon, remélem menni fog itt neki, mert ez az első szereplése kicsit azért veszélyesre sikeredett.
De a szerda estém több dolog is bearanyozta - kezdődött azzal, hogy amint hazaestünk nagypapával találtam magam szemben (végre itt van, jessz) és így indított: "How are you? You are still gorgeous!" (Hey, mi a helyzet? Még mindig nagyszerű/pompás vagy - hehe, de imádom az öreget). Nem akartam neki mondani, hogy ő pedig még mindig a kedvenc családtagom itt, azt hiszem nem vette volna jó néven magát, így mindenki előtt. De ő legalább érdeklődött - milyen volt az évem, merre megyek, miért megyek és a többi. Ja és említette azt is, hogy semmiféle panaszt nem is hallott rólam, szóval csak tökéletes lehetett minden (...)

Csütörtöki napom is ritka hosszú volt - számoljuk a reggel 8-tól délután 4-ig tartó üresjáratot, amit Princetonban vagyok kénytelen elütni. Az idő sem jó és zuhog az eső, életkedvem a nullával lenne egyenlő, ha nem állna előttem olyan pár hét, amilyen áll. Délután 5-kor lovarda, 7 után indulhattunk haza - hát tényleg ezek a leghosszabb napok. De nem csak nekem ám. Az összes orientáción megismert lány írja, hogy alig várja hogy leteljenek ezek az utolsó napok, mert ez a hét a leghosszabb - gondolom ezt mindig így szokott lenni. A németekkel még mindig nagyon sokszor írogatunk egymásnak - nem igaz, hogy találtam pár normálisabbat is és velük sem kerültem még csak egy környékre sem. Ilyenkor úgy imádom, amikor már este sehol senki és egyikőjük rám ír, egész napi angolozás után tök jó németül beszélni és érzem, hogy még mindig megy és nem kopott az azért annyira. Basszus néha, mintha csak előrántanám a "második anyanyelvem" valahonnan és gondolkodnom sem kell. Úgy imádom! A host anyukák viszont tényleg beigazolódni látszik, hogy nem teljesen normálisak sehol sem - szinte az összes lány róluk panaszkodik, amikor Kim (szőke német lány az orientációról, vele voltam közös képen, amikor az első new yorki zsarus képem elkészült, de Ti erre már talán nem is emlékeztek:) azt mondta, hogy "Meine Gastmutti ist voll bescheuert" (a host anyukám totál 'hülye, bolond'), akkor nem bírtam ki és hangosan felnevettem. De rég hallottam ezt a szót és úgy szeretem még mindig, mert ez nem olyan, amit a suliban megtanultam, hanem ami kint rám ragadt (a koszon kívül).

Elisaval is beszéltem nagyon sokat ezen a héten, talán a közeljövőben Londonba tervez majd menni, sajnos Spanyolország helyzete sem túl rózsás. Ja és mindennek tetejében németül tanul, különtanárok után vadászik, mert hogy az országukban mindenki azt mondja, hogy a német nyelvé a jövő. Nem tudom a német nyelvé e a jövő, de hogy én baromi boldog vagyok amitt hogy beszélem, az most egészen biztos. Erről jut eszembe - anyum is németül tanul - a volt külön tanáromhoz jár és német könyveket vásárol, amikor bejelentkezek skypera akkor pedig németül kezd hozzám beszélni...hehe, változik a világ. Ez az őrült lány viszont még így, üzeneteken keresztül is totál megnevettet és talán a legrosszabb napból is megkreálja nekem a legjobbat.

Közben már kapcsolatban állok a san franciscoi sráccal, akinél 'szörfölünk' majd, sikerült is beijesztenie kicsit csütörtök este. Nagyban mennek az üzenetek, említi hogy múlt hétvégét Vegasban töltötték és őrületesen jó volt, azt leszámítva, hogy az összes létező iratát és a visszafele repülőjegyét is elhagyta, amivel San Franciscoba tudott volna menni. Viccesen az volt rá a válaszom, hogy "na igen, azt hiszem Vegas nem tudott kezelni titeket" (avagy "Vegas could not handle you guys"), majd erre jött a válasz, hogy nagyon sokat tanult azalatt a három nap alatt és ad majd pár hasznos infót, amire érdemes odafigyelni. Aztán végül realizáltam, hogy abban a városban tuti mindenki megőrül egy kicsikét (vagy nagyon?), pár képet láttam is róluk, amint állnak az egyik hotel előtt a Másnaposokból ismert "színész-utánzatokkal" és körülbelül harminc üveg sört és pár üveg whiskyt hűtenek a hotel fürdőszobájának mosdójában - ha ezt mindet összeadom, akkor el tudom képzelni mi állapotok uralkodtak ott, de ígérem mi nagyon fogunk majd vigyázni magunkra.

A hét zenéje: http://www.youtube.com/watch?v=lKcexAkmEvI&feature=share

Nem vagyok nagy Bruno Mars fan és semmi ilyesmi, de ez olyan tipikus amerikai szám, ami akkor szól ha vezetek és egyszerűen megveszek érte. Pénteken reggel arra keltem, hogy egyfolytában ennek a számnak a szövege ismétlődik a fejemben és eszembe se jut más.

                                                                           Starbucks

                                                         G valahol a távolban, sportkörön

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Most pedig jöjjön egy kis összefoglalás pár dologról és az utolsó napomról, amit munkával töltöttem.

T végre eljöhetett velem aznap Princetonba, így egyből boldogabban vágtam neki a napnak. Időben sikerült elindulni is itthonról, gyorsan át tekertem New Jersey-be, kidobtuk G-t a sulinál, majd megcéloztuk a Wawa-t, hogy beszerezzünk egy kis reggelit.

Utána szerettem volna elvinni az egyik mallba, amely már majdnem hogy Lawrenceville-ben található (arról a helyről még mindig Lilla jut eszembe), de mivel a mall csak 10 órakor nyitott, így jó másfél órát ücsörögtünk még a kocsiban és még több mindent megtudtunk egymásról. Őrületes és furcsa dolgokat mesélt az életéről és az orientációról is például, rengeteg dolgot megtudtam Brazíliáról és ez alatt az egy hét alatt megtanultam pár szót portugálul is. Nagyon elcsodálkozott, amikor a szavakat csak úgy magamtól tudtam mondani, mivel sok minden hasonló a spanyolhoz - viccesen meg is jegyezte, hogy előző este skypeon éppen említette az egyik barátnőjének, hogy valószínűleg több mindent is megértek. Na ott azért még nem tartok, de tényleg néha még magam is meglepődök magamon.
Mesélt továbbá három szomorúbb történetet is - orientáción megismert egyik barátnője csupán 18 éves (brazil), de 12 éves kora óta dolgozik és valaki másokkal él, mivel elveszítette a szüleit egy motorbalesetben, egy nő elütötte őket a böhöm nagy kocsijával. Azóta ő azt hiszem börtönben van és a csaj nagyon sok pénzt fog kapni emiatt az egész miatt, de T-vel éppen arról beszéltünk, hogy nincs az a pénz, amivel egy ilyet el lehetne tussolni. T-vel pedig két szörnyű dolog is történt - 9 éves korában egyedül volt otthon és betörtek hozzájuk, a pasi annyit mondott neki, hogy bújjon az ágy alá, mert fegyvere van és akármit csinál vagy hívja a rendőrséget, akkor használni is fogja. T az ágy alól nézte végig, hogy a betörő kipakolja szinte az egész házat, de hál' istennek nem esett semmi baja.
A másik eset 2 éve történt, az akkori barátját vitte haza éppen kocsival, de úton hozzájuk megállította egy pasi a kocsit, fegyvert rántott és azt mondta, ha bárki megmoccan lőni fog. A pasi kirabolta T-t és elvitte a kocsit is, a csaj pedig örült hogy ép bőrrel megúszta, másnap reggelre pedig elkapták a tettest és visszakapta a kocsiját is. Szinte hihetetlen ilyen történeteket hallgatni, hogy országok mennyire különbözőek és hol milyen élet van, a hideg futkos még most is rajtam, de amikor mesélte akkor egyenesen ledöbbentem és nagyon furcsa érzések fogtak el.

A mall kinyitott 10-kor, mi körülnéztünk, megmutogattam neki mi hol van, vett pár ruhát a Forever 21-ban, majd továbbálltunk, mivel meghívásunk volt a brazil barátnőjéhez, Michelle-hez, aki szintén Lawrenceville-ben lakik (később kiderült, hogy Michelle ismerte Lillát, valamint ismer egy magyar srácot is, aki itt dolgozik és nagyon jó barátságban vannak - nagyon kicsi a világ!)
A csaj hihetetlen helyen lakik, egy hihetetlen házban, egy hihetetlen családdal és hihetetlen beosztással. Külön bejáratú szobája van, kis hűtővel, fürdőszobával, mindennel. A házat nem kell bemutatnom, megfordultam már pár hasonlóban. Udvaron viszont jakuzzi, úszómedence, százhatvanhárom-féle ülőalkalmatosság, kerti székek és asztalok, BBQ sütögető hely, mályvacukor pörkölő hely, komplett kosárlabda pálya, hinta, csúszda - egyszóval minden. Egyedülálló anyuka valami fejes egy cégnél és nevelgeti 11 éves fiát, aki minden másnapot és minden második hétvégét az apjával tölt. M-nek még csak vinnie sem kell reggel suliba, délután 4-kor csak elhozni. Család utazgat szerte a világban, így alig vannak otthon. Host anyukával tök jó a kapcsolata, éppen most váltott vízumot és marad még további két évet, tanulni fog. Én személy szerint az agyam eldobtam ott az egész mindenségtől, megint eszembe jutott az, hogy vannak itt azért szerencsés emberek is. Mondjuk ezek a brazilok azért megérik a pénzüket, nem olyan "elfogyasztanivaló" au pairek, mint amilyen én voltam. Most mindent nem írnék itt le, miket mesélt M és ő mit hogyan csinált, náluk hogy mennek a dolgok, de leendő au paireknek innen is üzenem, hogy ha kíváncsiak lesznek majd egyszer és megkeresnek, akkor elárulhatok pár eléggé beválós "trükköt", hogyan lehet egy-egy családot lekenyerezni. Dőltem a röhögéstől egész nap, M iszonyú jó arc és be nem állt a szája, nagyon tetszett a stílusa. T meg közben rájött magától, hogy beszélnie kell anyukával, mert ő se nem akar magának minden nap ebédet venni Princetonban, se nem akar ott csövelni minden nap, se nem akar a benzinért fizetni - egyből az volt az érzésem, hogy lesznek itt még gondok, mert jött egy lány, akinek nem mindegy a "mindegy".
11 körül elmentünk bevásárolni ebédre (pénteken legalább arra sem volt gondom), M-nek odaadja a host anyja a hitelkártyát és mindig azt vesz magának amit csak akar. Hazaértünk, mi T-vel kivonultunk és felavattuk az udvart, őrült módon elkezdtünk kosárra dobálni és futkostunk mint a mérgezett egerek. Imádtam azt a helyet (megint eszembe jutott, hogy három családból háromszor nem jutott ki nekem "tipikus amerikai ház udvarral és kosárpalánkkal" hehe). M addig isteni eledelt készített nekünk - leszeletelsz hagymát, összekevered majonézzel, konzerves tonhallal és póréhagymával, majd megtöltöd vele az apró, kis zsemle-szerű, normális ízű dolgot (?) - az összhatást garantált és mennyei. Én ezt szoktam úgy is csinálni, hogy egyszerűen csak tonhal konzervet keverek össze majonézzel és ilyen apró uborkadarabokkal (ezt itt előre, üvegezetten lehet már kapni - isteni). Elfogyasztottuk amit el kellett, majd beszélgettünk vagy három órán keresztül. Nagyon jól éreztem magam és hiába voltam két brazillal, alig beszéltek portugálul, sőt ha T elkezdett az anyanyelvén beszélni, akkor M mindig direkt angolul válaszolt neki. Hát így azért én is könnyebben kibírnám a princetoni napokat na, a két csaj színt vitt az utolsó napomba és emiatt nagyon hálás vagyok nekik.
Fél 4 körül aztán visszamentünk Prinetonba - akkor már M nélkül, T-nek még megmutattam a Nassau Street-et (a fő utca), valamint a fontosabb helyeket, beugrottunk a CVS-be, majd száguldottunk G-ért sportkörre. Onnan tova a lovardába, ahol a két au pair már őrülten szenvedett az unalomtól és éhségtől, alig vártuk hogy szabaduljunk már.

                                                        félhulla módban G sulija előtt T-vel

                                             Thaís, Michelle, én pedig hátul ügyködök valamit

Péntek reggel említette G, hogy este a Cheesecake Factory-be megyünk - az én búcsú vacsorám lesz, T-nek pedig az üdvözlő vacsorája. Egész nap csak az lebegett a szemünk előtt, arra gyúrtunk és gyűjtöttük az energiát - tudtam, hogy az az a hely, ahol púpra lakja magát az ember.
Lovardából este 7 körül indultunk haza, akkor én már magamban azt sejtettem, hogy ebből a vacsiból nem lesz semmi, mivel jó esetben is csak 8-ra vagyunk otthon. Anyuka hívta G-t és gyorsan tervet változtattak - Cheesecake Factory helyett irány a tőlünk öt percre lévő Halligan's Pub. Erről azt kell tudni, hogy ez a család kecvenc helye, ahonnan általában hoznak haza vacsorát, ha hoznak. Annyira nem örültem, mivel tudtam, hogy nem szeretem az ottani kajákat és csigalassúak a pincérek is - tudom, talán már éhesen-nyűgösen én is másképp láttam mindent. Végül negyed 9 körül beestünk, ki ahogy volt. sportosan, leverten, kicsit fáradtan. Rég ültem már el így a családdal egy asztalhoz, ha le is ültem sem szóltak hozzám egy szót sem. Most baromi kedves volt mindenki, kérdezgettek a jövőmet illetően, nagyon sok mindent megtudtak rólam (még így éppen idejében, az utolsó napon). Kellemes volt az este, de nekem inkább volt olyan kicsit "feszültebb" hangulata a dolognak, mint boldog. A kaja pocsék volt - elnézést, de egyszerűen nem szeretem. Csak az előételt szerettem, mert mexikói volt és azt sehol sem tudják talán elrontani. Levezetésképpen cheesecake-t kértem, természetesen. Szinte ott helyben fel sem fogtam még mi is zajlik - hazavezettem, elhagytuk a lovardát, utoljára voltam Princetonban és egyszerűen VÉGE az egésznek - nincs több munka, nincs több Amerikában au pairkedés, szabadság és boldogság van, örömmámorban úszás. Erre akkor ott még nem nagyon figyeltem...G össze-vissza ölelgetett és nevetgélt, azt hiszem most már szeret, azzal a tudattal, hogy végre nem én vagyok az au pairje. Majd amikor anyuka táskájából előhúztak egy ajándék tasakot és G odalépett mellém, hogy ezt nekem szánják, akkor azt hittem még a székem is hátradől magától. Elmondani sem tudom mennyire meglepődtem ezen, örültem neki, de magamban tudtam, hogy az egész körülbelül T-nek szól. Hiszen ha születésnapomra nem bírtak mondani egy szót sem, akkor mégis mit várhatott volna az ember az utolsó estéjén? Kaptam egy Starbucksos kártyát, egy üdvözlőlapot ("No act of kindness, no matter how small, is ever wasted.") - azt mondták kedves vagyok, jólelkű és aranyos (sajnos ezt velem nem sűrűn érzékeltették itt...), egy marha jó napszemüveg alakú apró fülbevalót - mondván, hogy ez Kaliforniába éppen aktuális lesz majd és muszáj hordanom, valamint egy gyönyörű karkötőt, amit szintén Los Angeles miatt kaptam - rajta lóg egy mini kamera, egy "stábos kütyü", apró szív meg minden. Alapjában véve csicsa az egész, de nekem nagyon-nagyon tetszik - ezt azért kaptam, hogy ne felejtsem majd el hordani az 'Angyalok Városában'. Összességében kedves gesztus volt az egész, főleg ha az ember nem is számított rá, de vegyes érzésekkel távoztam az étteremből, amikor végeztünk. Egyelőre akkor, ott még nem köszöntem meg semmit sem, inkább azon gondolkodtam, hogy nem gond e, hogy én nem vettem nekik semmit sem egy búcsú lapon kívül. Úgy gondolom nem gond, nem szeretek képmutató lenni, nem is leszek, nem is tudtam volna az lenni. Ha valami nem szívből jön, akkor az már eleve veszett fejsze nyele.

Itthon már mindenki elvonult a kis dolgára, ki-ki aludni. Én még váltottam pár szót anyukával és kérdezte mikor jön értem másnap Evelin, mikor költözködök. Mondtam neki, hogy csak dél körül, szóval éppen hazaér a lovardából majd, mielőtt távoznék. Eredeti terv a péntek késő esti költözködés volt, de Evelinnek dolgoznia kellett elég sokáig, így nem lett volna szerencsés éjnek-évadján átmenni hozzájuk. Ennek tetejében pedig anyuka csütörtök este elkezdte nekem pedzegetni, hogy nem kell mennem péntek este, ráérek majd szombaton reggel is. No ebből a péntek esti vacsorán már az volt, hogy nyugodtan maradhatok ám még a következő hétre is, de én akkor és ott megköszöntem a felajánlást, mondtam hogy nem élnék vele, nem szeretem ha "rángatnak össze-vissza" és különben is minden meg van már beszélve, el van rendezve. Nem értettem ezt a hirtelen kedveskedést, nem tudtam hova tenni a dolgot, de legalább nem kellett már háborúznom és békésen vonult el mindenki aludni. Elbúcsúztam G-től, majd lementem az alagsorba. Ránéztem a félig-meddig összepakolt cuccaimra és egyszerűen leírni sem tudom mit éreztem...

http://www.youtube.com/watch?v=_MOiwCMn30k

Felszabadult, boldog, iszonyúan boldog - másrészről összezavaradott és megszeppent voltam, aki abban a pillanatban körülbelül arra a kérdésre sem tudott volna normális választ adni, hogy "fiú vagy, vagy lány?"
A bejegyzés meg volt írva, a gondolataim össze voltak szedve, de nem szerettem volna megosztani még őket, mivel tudtam, hogy előttem áll még a szombat délelőtt (aminek a felét jól átalszom, a másik felét pedig pakolással töltöm), de hátra volt még a "pénzosztás", és a medve bőrére sem akartam előre inni. Elmentem letusolni, összeszedtem a fürdőszobában lévő dolgaimat, összeszedtem a konyhában lévő dolgaimat és eszembe jutott, hogy ahogy kiszálltam a szeretett Toyota-ból, az volt számomra az utolsó alkalom és soha többet nem szállok vissza, nem fogom vezetni...
Kusza gondolatokkal tértem nyugovóra hajnali 1 óra körül - csak szerettem volna már nem itt lenni, nem itt tartózkodni és megszabadulni ettől az egésztől. Nem arról volt szó, hogy nem éreztem jól magam az este, csak számomra olyan műnek hatott az egész és már "terhesnek" éreztem az ittlétet.

Evelin délre jött értem - 9 körül keltem, reggeliztem, rendbe szedtem a dolgaimat, majd hatalmas meglepetés ért, amikor megláttam az anyuka által kitett csekken az összeget, ugyanis kifizette a hétfőt is a keddet is, annak ellenére, hogy már nem ott lakom, nem dolgozom nekik. Csodák már pedig igen is léteznek!...
Elbúcsúztunk egymástól, megköszöntem mindent, odaadtam az üdvözlőlapot, segítettek bepakolni Evelin kocsijába, majd búcsút intettem nekik.
Azóta már Evelinnél vagyok, boldogan és már túl vagyunk egy Knorr paprikás csirkés ebéden is, neki délután kicsit dolgoznia kell, este pedig kimozdulunk kicsikét. Úgy gondolom jó kis napok állnak előttem; egy szakasz lezárult, már nem vagyok au pair és esküszöm olyan érzés, mintha egy hatalmas sziklatömb esett volna le a szívemről.

Szép hétvégét! ;-)