Csodás utolsó napok

Javában pörög már az utolsó hetem, pörögnek az utolsó napok, egész gyorsan telnek az órák. Nyugalom van és mondhatni minden tökéletes - engem már békén hagynak, teszem a dolgom és viszem G-t ahova kell, nem volt semmiféle vitánk sem, már-már harmonikus minden. Persze tudom én is, hogy a képmutatás magasiskolája ez, csak tudnám hogy-hogy nem sül le a pofijukról a bőr, amikor nagyon jól tudják akkor hogyan is mentek itt a dolgok, mielőtt T megérkezett volna. Úgy higgyétek el, hogy 3-4 naponta nagy bevásárlást rendeznek, van itthon mindig kenyér és vettek egy halom joghurtot újra. Még felcímkézve sincsenek, szóval pénteken, mielőtt elhagyom majd a házat, természetesen direkt elfogyasztok párat. T tőlem kérdezgette, hogy anyuka minden este szokott e főzni, miket esznek, milyen ételek vannak itthon általában. Szegény csaj, majd meglátja - azt mondta eléggé szeret enni, ráadásul sokat enni.

Hétfő reggel boldogan keltem, tudtam hogy reggelim miatt sem kell aggódnom, vettem is elő a bagelt a szekrényből, csináltam magamnak teát, egyszer csak megjelenik G és P a konyhaajtóban, elkezdenek méregetni (hú, de mennyire nem szeretem én ezt!). Utóbb kiderült, csak helyre volt szükségük, ugyanis P kényelembe helyezte magát a konyha kellős közepén, a hűtő előtt, G pedig tartotta a kutyát, hogy ne mozogjon és el ne menjen sehova. Hát nem fogjátok elhinni mit leműveltek ott a szemem előtt, éppen azokban a percekben amikor a teám már ott gőzölgött és a bagelem csak arra várt, hogy elfogyasszam. P magával ragadott egy egész tömb papírtörlőt és ollót, leült a kutya mögé és elkezdte nyírni a hátsó fertályáról a szőrt, valamint kutyakakit. Skót juhász (Lassie) kutyájuk van, ha még nem említettem volna. A lenyírt maradványokat a konyha kellős közepére helyezte egy papírtörlőre, miközben én azt hittem az agyam egyből eldobom és egyszerűen nem lehet igaz, amit látok. Olyan undor fogott el, hogy azt hittem kidobom a taccsot a helyiség kellős közepén - könyörgöm, ezt miért a konyhában kell intézni?! Miért nem lehet kint? Azokban a pillanatokban ismét megbizonyosodtam arról, hogy itt bizony senki sem normális és igencsak hátul álltak a sorban, amikor osztották az észt. Jó mondom, kibírtam én ennél már cifrább dolgokat is. Tény, hogy a reggelim ezek után már nem esett olyan jól, de túlélhető azért a dolog. Legszívesebben azonban leordítottam volna a hajukat a fejükről, hogy 'ember! ez mégis itt most mi akar lenni?' - aha igen, főnökök, felnőttek, házigazdák meg a szöveg, hogy "ez Amerika, itt minden máshogy működik", na de akkor is!...

T még vasárnap reggel elment templomba, majd hétfőn megkérdezte, hogy szükségem van e a kocsira, mert este ismét elmenne. Mondtam neki, hogy nyugodtan vigye csak, általában munka után már nem szoktam kimenni. Erre jött azzal, hogy igazán elmehetnék vele, mert hogy ez mennyire jó dolog, majd jött a kérdés, hogy hiszek e Istenben...Elég kitérő választ adtam, nem vagyok annyira vallásos és nagy templomba járó sem. Mire jött a következő kérdés, hogy akkor Jézusban és a Szentekben hiszek e?
Hát hmm...tudom én is, hogy Dél-Amerikában a vallás nagyon fontos az embereknek és mindig tiszteletben tartom mások nézeteit, de nem szeretem ha világosan megmondom, hogy nekem ez meg az felel meg, ilyen és olyan vagyok, de akkor tovább boncolgatnak egy-egy témát és rám akarják erőltetni az "igazukat".
Mondjuk azt hiszem a családnak egyből sikerült is meggyőznie az új lányt az "igazukról", mivel hétfőn este két órán át tartó kupaktanácsot tartottak a konyhában és hallottam foszlányokat, hogy anyuka a marha egészséges táplálkozás rejtelmeiről okítja T-t. Amikor végeztek, lejött a lány és elkezdett skypeolni a szüleivel, majd megláttam, hogy kezében lebegteti a "That is why you are fat", azaz "Ezért vagy túlsúlyos" című könyvet és gondolom anyanyelvén magyarázta az édesanyjának, hogy miről is szól. Kicsit meglepődtem, de host mamimnak egész gyorsan sikerült lekenyereznie és behálóznia. Nálam is próbálkoztak és folyamatosan próbálkoznak amúgy ezzel - G többször is utalgatott rá, hogy miket kellene ennem és mikor, miből és mennyit. Meg hogy ez a könyv mennyire fantasztikus és hasznos. Hát nekem meg ne akarják megmondani mit egyek és mikor diétázzak. Ezt sosem szerettem - elfogadom az idióta fogyókúrás módszereiket, de megint csak azt mondom, hogy ne akarják már rám erőltetni a dolgot.
Egyébként T külön kérésére a család vett normális, fehér kenyeret és egy halom édességet, amit a konyhaszekrény legfelső polcán tartanak, hogy G rá ne járjon, még idő előtt. Minden nap van főtt étel az asztalon és legtöbbször anyuka húga főz - eddig sosem szokott. Megnézném majd azért, hogy meddig lesz 'jóvilág' - bár még egy ideig biztosan, nagypapa jelenléte miatt.

Szerdán amint hazaértünk a suliból, G nekiállt leckét írni, én addig a brazil lánnyal tévéztem az alagsorban, no meg persze beszélgettünk jó sokat. 5 körül P vacsihoz hívott minket, akkor tudtam csak meg, hogy anyuka 24 órázik - de mondjuk minek is velem közölni, annyira nincs nagy jelentősége, ha egyszerre hárman ugráljuk körül a csajt. Egyébként meg ezerszer nyugisabb minden, ha anyuka egész álló nap nincs otthon, én sem kapok idegrohamot semmiért és nem ugrik ki a szívem sem minden egyes sms-jelző hangra (itt zárójelben ismét megjegyezném, hogy a továbbiakban, ha megfordulna fejemben itt au pairkedni, akkor direkt levadásznám az egyedülálló apukákat - nemrégiben írta is az egyik Olvasó, hogy egy szingli anyukát senki és semmi nem fog kordában tartani - én naiv meg azt hittem, hogy igen :)
6 körül indultunk el hegedűre, ezúttal T is velünk tartott. A régi családom környékén lakik az új tanár, akinél ez volt a második alkalom, hogy tiszteletem tettem. A múltkor még a nevemre sem volt kíváncsi, most viszont hirtelen az egész élettörténetem tudni akarta. Amikor mondtam, hogy Magyarországról jövök, említette hogy sok zenés magyar barátja van, akikkel réges-régen együtt tanult két évig, Bécsben. Imádja Bécset és mondta, hogy máig is gyakran álmodozik arról, hogy még ott van...Igaz, hogy Bécs nem Magyarország, de azért általában mindenki ismeri, szereti és nincs is messze, emiatt kicsit megint büszkén húztam ki magam. Az egy óra mondhatni elég gyorsan eltelt, bár T sokat ásítozott és nem értette minek kell ott maradni 'csak úgy' - nem akartam lelombozni, hogy marha sok helyen ott kell majd még maradni 'csak úgy' és nem is csak egy órákat. Egyébként meg még unalmas sem volt az óra, éppen a Coldplay Viva la Vida című számát játszák el, jobban mondva arra hegedülnek rá és olyan eszméletlenül jól hangzik az egész, hogy borsódzik tőle a hátam.
Óra után szépen elköszöntem a tanárnénitől, aki így búcsúzásképpen megkérdezte, hogy focista vagyok e, mivel a múltkor is és most is ilyen szabadidő együttesben lát és hogy ez mennyire sportos - mondtam, hogy nem vagyok. De számomra ez 'A ruha' - amit bárhol, bármikor nagyon szívesen hordok, ezenkívül ez a "játszós" szerkóm is hehe.

Hazafele úton T-vel nagyon sokat beszélgettünk ismét, jókat nevettünk, szinte kívülről fújjuk már egymás élettörténetét - ki, mikor, kivel, miért és merre. Nem nehéz szóhoz jutni, ugyanis G ránk sem hederít, iPhone-függő a lelkem, szólni is képtelenség hozzá. Éppen azon nosztalgiáztunk T-vel, hogy ennyi idős korunkban még azt sem tudtuk mi az a telefon és amikor 14-15 évesen megkaptuk az első mobilt, az is antennás volt és színes kijelzőről még csak álmodni sem álmodtunk, nem hogy csodatelefonokról.
Ja, megsúgta nekem azt is, hogy G sokat áradozott arról, mennyire jó sofőr voltam és milyen jól vezetek - jó tudni, ezt nekem sosem mondták egy szóval sem. De azért büszkén tölt el a tudat, hogy a fő munka amiért itt voltam, azzal meg voltak elégedve. Ahhoz képest végül is, hogy szinte még három éve sincs jogsim és tavaly kihagytam egy teljes évet, itt tényleg megtanultam vezetni - szóval köszi Amerika.
Hazatérve is tök boldog voltam, olyan kellemes napunk volt. Szerintem nekem már erre volt nagyon szükségem, hogy mellettem legyen valaki a mindennapokban is, hogy legyen kihez szólnom, hogy valakit érdekeljen mi van velem, hogy legyen társaságom. Esküszöm ennyit itt tényleg nem beszéltem a 8 hónap alatt összesen, mint most az egy hét alatt.
Boldogságunk aztán fokozódott még a szerdai este folyamán, amikor bekapcsoltuk a tévét ismét és nem más ment élő adásban, mint a Micsoda nő! - azaz a Pretty Women. Majdhogy nem azon a filmen nőttem fel, rettenetesen szerettem régebben és ezer éve nem láttam már. Az első gondolatom hirtelen az volt, hogy jövő hétvégén már én is a híres Rodeo Drive-on sétálgathatok majd, Los Angelesben. Édes istenem, szinte fel sem fogom az egészet.
Hihetetlen ami velem történik most - három dolog, amelyek miatt ezen a héten, ezekben a napokban úgy érzem magam, hogy lelőni sem lehetne és úgy fel vagyok töltődve, mint talán még soha itt. Először is holnapután véget ér ez a munka itt számomra; talán emiatt vagyok a legboldogabb. Valószínűleg nem is létezik az a dollárrengeteg, ami miatt én még egyszer Amerikában au pairkedésre adnám a fejem. Másod körben jövő szombaton kezdetét veszi 'Az Utazás' - igen, az az utazás ami miatt jószerével nyomtam az évet és ami miatt semmiképpen sem adtam volna fel. Őrült kaland lesz, el sem hiszem, hogy itt állok a "célban" már. Harmadjára pedig, több mint egy év után hamarosan hazatérek és újra láthatok mindenkit és mindent, visszakaphatom a saját életem és visszatérhet a régi Vivi is...

El sem tudjátok képzelni, micsoda jó utolsó hét áll majd előttem - Evelin már tervezi alaposan a programokat, szerintem megállás nem lesz, őrület a csaj. Talán tényleg megszépíti itt nekem az utolsó napokat és az a hetem lesz az egyik legszebb, amit nem is au pairként töltök? Ki tudja. Én mindenesetre pénteken költözöm, leteszem a lantot. Ma délután érkezik nagypapa, valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy itt ülök a Barnes and Noble könyvesboltjában, Princetonban. Az eső esik, csúf idő van, suli után G-nek sportkör, majd viszem Dolly-hoz, a román hegedűtanárhoz, akit annyira megszerettem, de most ideje tőle is elbúcsúznom. Ezenkívül remélhetőleg ma volt az utolsó alkalom, hogy hajnali 4-kor kellett kelnem a lovarda miatt - tudjátok milyen ez már!? Mindenből az utolsó...még egyszer ez, még egyszer az...

És én tényleg nem hiszem el, hogy már ennyire itt vagyok a finisben...Készítettem képeket a héten, de amolyan átlagosak, olyan dolgok amiket nem nagyon szoktam fotózni. Következő bejegyzésben majd beszúrom őket, most sajnos nincs itt a gépem kábele.

Azért remélem érzékelhető a soraimból, hogy mennyire kirobbanóan, fantasztikusan jól érzem magam!?