Unalmas, munka nélküli héköznapjaimmal már nem terhelném itt a blogrendszert. Annyit mondhatok, hogy jóból is megárt a sok. Én ugye szeretek tenni-venni, szeretem ha nem mindig semmittevéssel telik az idő, általában inkább pörgök. Na már most ebből az egy hetes kényszerszabadságból is bőven elegendő lett volna 2-3 nap. Szerdától péntekig már azt sem tudtam mit kezdjek magammal. Hiába kérdeztem anyukát segíthetek e valamiben, itt soha nem kell semmit sem csinálni. Olyan dolgokkal ütöttem el az időm, mint King of Prussia (nem vásároltam!), az alagsorban lévő teraszom letakarítása, futás minden mennyiségben, sokáig tartó délelőtti alvás, skype-maraton, mosás meg a többi - borzalom :) Semmi extrát nem csináltam, mégis szükségem volt egy kicsit erre is. Újult erővel indulok neki a következő hétnek. Mielőtt belekezdenék az izgalmasabb események taglalásába, előre jelzem hogy a mostani hetem nem lesz ilyen - úgymond - "szaggatott". Hétfőn valószínűleg egész nap a lovardában leszünk, kedden pedig érkezik a nagypapa és a nagymama is Texasból. Csak vasárnap tudtam meg, hogy igazából a nagyi is jön, de alig várom már hogy megismerjem. Szerintem jó kis hétnek nézünk elébe. Így keddtől sem sok dolgom lesz, csütörtökön még megejtek egy kora reggeli fogorvost (hip-hip hurrá!), aztán pénteken reggel irány Washington DC és Baltimore, vasárnap késő este fogok csak hazajönni. Elöljáróban így ennyi lenne.
Kezdjük is a történetet a péntekkel...Már amikor kijöttem Amerikába is követtem Lilla blogját, aki augusztusban érkezett szintén au pairnek és Princetontól 15 percnyire lakik, New Jerseyben. Mivel rengeteg időt töltök Princetonban és csak egy órányi kocsikázásra van a hely - ami ugye itt nem távolság - fel is vettem vele a kapcsolatot és péntek estére találkát beszéltünk meg. Elláttam itthon az állományt, elvittem sétálni a kutyát, 6-kor kocsiba pattantam és 7-kor már Lillával találkoztam Princeton belvárosában. A csaj eszméletlenül aranyos, barátságos és kedves, én meg nagyon boldog voltam hogy végre valakivel megint beszélhetek magyarul és találtam egy jófej emberkét. Először csak sétálgattunk a városban - Princeton ezerszer szebb estefelé, főleg pénteken. Mivel afféle egyetemista városról beszélünk, rengeteg fiatal lézengett az utcákon. Na nem mintha nagyon figyeltem volna bármi másra is, ugyanis be nem állt a szánk. Rengeteg mesélnivalónk van ám ilyenkor egymásnak... :) Megéheztünk és beültünk a Panera Bread nevű helyre, ahol elég olcsón hozzájutottunk leveshez és salátához - isteni volt minden - és kellemes 2 órát el is töltöttünk ott. 9 után aztán hazafelé vettem az irányt, mivel az állatokat még el kellett látnom este és nem akartam kóvályogni már később az autópályán sem. Rettenetesen hálás vagyok Lillának, hogy eljött és találkoztunk - ezúton is nagyon szépen köszönöm, egy élmény volt! Őszintén remélem, hogy hamarosan megismételjük.
Szombaton fél 8 körül kidobott az ágy...na jó, ugorjunk...délben már New Yorkban voltam! Már a héten is játszadoztam a gondolattal, hogy elmegyünk New Yorkba és megünnepeljük a St Patrick-napot - a terv először az osztrák au pairrel, Nathalieval merült fel.
St Patrick napja az írek nemzeti ünnepe, itt Amerikában persze szintén hatalmas ünnepnek számít. Az emberek különböző vicces gúnyákat, kiegészítőket és ruhákat öltenek magukra, járják a várost, kiabálnak és megőrülnek. Na meg vedelik a sört - kortól, nemtől és faji hovatartozástól függetlenül.
Nathalienak eléggé összejöttek a dolgai az elmúlt héten, olyannyira hogy elhatározta; hazamegy. Két nagyobb gyerekre vigyáz, sok a szabadideje is, 25 éves a csaj de azt mondja, hogy ezt a munkát ő itt így nem bírja és majd talál más lehetőséget, hogy angolt tanulhasson. Mondanom sem kell hogy ez aztán "remek", tök jóban lettünk és vele is megtaláltam a közös hangot, erre hazamegy. Nem örülök neki, nagyon nem.
Ez is közrejátszott abban, hogy mégsem szeretett volna szombaton New Yorkba jönni, így gyorsan izzítottam kapcsolataimat, szóval aggódni nem aggódtam. Különben is nagyon szeretek a többiekkel (magyarokkal) lenni ha New Yorkba megyek, az úgy valahogy egészen más. Még a napom jól indulásához hozzátartozik, hogy Phillybe tartva a vonaton az ellenőr ránézve a Münchenes táskámra leszólított, hogy "Germany?" - mondtam neki hogy igen, szerintem azt hitte onnan is vagyok de ez lényegtelen. Megkért hogy fordítsak le neki valamit angolra, lefirkálta egy papírra gyorsan a következőt, mert hogy nem tudja mit jelent: "Prost Püppchen" - hát kellett néhány mélyebb lélegzetvétel hogy visszafojtsam a nevetést, de tény hogy baromi jól indult a napom.
Kanyarodjunk egy kicsit...3/4 1 körül már a Haralad Squaren toporogtam és Dórit vártam. Hozott még két további magyar emberkét, Lilit és Mátét. Megörültünk egymásnak, aztán nyakunkba vettük a várost, parádét. Eszméletlenül sok nem normális embert láttunk, tátott szájjal néztem mindent és mindenkit. Volt aki fürdőruhában nyomta, ennyi őrült embert egy helyen én még nem láttam. Sok minden le volt zárva, zsaruk zsaruk hátán, őrjöngő fiatalság (no de az idősebbek is), papírzacskókban hurcolt sör itt-ott - nem semmi volt na. Kóvályogtunk egy kicsit, belevegyültünk a parádéhangulatba, majd az éhhalál küszöbén állva megállapodtunk egy görög étterem mellett, ahol elfogyasztottuk szerény kis ebédünket.
És ha már feszt van meg ekkora ramazúri, akkor hol az a sör a kezünkből ugyebár...betámadtuk az első kis boltot és felszerelkeztünk két Heinekennel. ID persze kellett, a papírtasak szintén elengedhetetlen volt (a hülye is tudja, hogy senki sem a vizesflakonok miatt szorongatja azokat a zacskókat), de a pultos srác előszeretettel megbontotta nekünk, mi pedig szélsebesen megindultunk a Central Park felé. Leheveredtünk egy bazinagy kőre/sziklára és élveztük az életet. Azon pillanatok egyike jött elő ismét, amikor abszolút nem érzem hogy au pairként vagyok itt, csak egyszerűen azt hogy "enyém a világ". A szikla leges legtetején gubbasztva, örömködve, sörözgetve és rácsodálkozva New Yorkra hasított fejembe a gondolat, hogy ilyenkor mondom azt hogy itt egy élet is kevés lenne (...) Ez egyszerűen szavakkal leírhatatlan. Hogy ücsörögsz New York fölött, a felhőkarcolók között és csak bambulsz - az egyik legjobb életérzés a világon. Meleg volt, sütött a nap, bámultuk a jónépet és elvesztünk a pillanatokban. Mesés volt. A három emberke remek és nagyszerű, iszonyatosan jól éreztem magam velük.
Suhantak a percek, a félórák, majd az órák...gondoltunk egyet és elmentünk még metróval a Ground Zero-ig (a World Trade Center helye), majd bevetődtünk a Century 21 nevezetű boltba, kizárólag csak nézegelődni. Este 7 körül járhattunk már, amikor is megéheztünk...szemben a Starbucks, remek. Szendvics és meleg tea, majd körülbelül két órás diskurzus vette kezdetét, szerintem talán nem is volt olyan téma amit nem érintettünk (Máté ekkor már nem volt velünk). Szuper nap volt, szuper emberekkel, 9-kor elbúcsúztam és a fél 10-es busszal jöttem vissza Philadelphiába.
Nem kellett sokat várnom a vonatra sem, de elég sok hibbant ember várt még mellettem, ez elég volt ahhoz hogy elegem legyen már a sok utazásból és az estéből, egyszerűen fáradt voltam. Egy fiatalabb srác már akkor lépkedett, táncolt mellettem amikor beszálláshoz készülődtünk a vonatra, majd naná hogy - ahogy az meg van írva, miért is ne - de mellettem talált helyet. Robbanni tudtam volna. Ilyenkor még az sem segít hogy maximumra állítom a zenét, mivel két percenként bökdösött hogy kérdezzen vagy mondjon valamit. A pumpa az egekben volt, ráadásul nagyon ellenszenves volt a fickó is. Azt kamuztam neki, hogy nem beszélek angolul és néztem, mint a hülyegyerek.
Nem is igazán tudom hol vesztettem el a fonalat, de ugye mivel mindig bezavart, valamit kénytelen voltam neki válaszolgatni meg jött a kalauz akitől jegyet kellett kérni, aki kérdezett és gondolom lejött a csávónak hogy valamit azért konyítok a nyelvhez. Én még ilyen barátságtalan, udvariatlan és nemnormális amerikai fiatalokat az életben nem láttam! Idegesített minden amit kérdezett, a harmadik kérdésnél már a telefonszámom érdekelte és az hogy van e barátom, megyek e vele kávézni, merre lakom, hol szállok le és a többi. "Szerencséje" talán annyi volt, hogy megemlítette hogy nyáron Közép-Európa körutat tett (Berlin, Prága, Bécs, Budapest és Krakkó), aztán gondolom mivel magyar vagyok de Budapestet magasztalta az egekig, meg hogy ő mennyire vágyik Európába és ott szeretne dolgozni, mert sokkal jobb mint Amerika. Jól van öreg, értem én a problémád, de hidd el hajnali 1-kor már nem vágyom az effajta diskurzusokra - gondoltam én, de naná hogy ugyanott szállt le ahol nekem kell és követett egészen a kocsiig. Utolsó próbálkozás gyanánt és megkísérelte megkérdezni hogy egészen biztos vagyok e abban hogy nem szeretnék vele találkozni, amire egy határozott "nem" volt a válasz. Erre ő: "nem érzed magad néha magányosnak?" - de ezt így el tudjátok képzelni milyen hangvétellel, az állam azt hittem leesik sőt le is esett. Szó nélkül otthagytam a palit, se köszönés semmi - néha csak azon tűnődök, hogy mekkora bunkó emberek vannak.
Fél 2-kor ágyikó...vasárnap 9-kor kelés. A vasárnapi program egy újabb au pair találkozó volt Philadelphiában, a kínai negyedben. Frejaval beszéltem meg hogy találkozunk és együtt megyünk, jött vele még egy kanadai, egy dél-afrikai, egy német és egy svéd lány is - mindannyian a régi körzetemből. Mindenki remek volt, kedves és aranyos meg blabla...az a vicces, hogy a mostani körzetemből nem is ismerek olyat, aki ide tartozna, mivel a kosármeccsen nem volt lehetőség mindenkivel találkozni, most vasárnap pedig szintén öt körzet volt jelen, így esélytelen hogy látatlanba bemérjem hogy ki hova tartozik és miért. Az osztrák barátosném nem jött, az egyik spanyol lány éppen Miamiban van, a brazilok közül pedig senki sem jelent meg - ennyi leányzóról tudok számot adni, akiket ismerek. Nos mindegy, remekül elvoltam a kis társasággal, jó "díszes" banda volt, mindenki mindenhonnan. Egy kínai étteremben volt az ebéd, letelepedtünk egy 10 fős asztal mellé, ahonnan más szót nem is hallottunk csak németet. A mi asztalunknál is helyet foglalt két német - tőlük se kép se hang egész idő alatt, unottan bökdösték a villáikkal az üres tányért és vágták a pofákat egyfolytában. Leült közénk egy francia lány is, aki azt hittem rögvest beszól nekik valamit, annyira unszimpatikus volt neki a a két germán jómadár. Megúsztuk a dolgot mindenféle parázsvita nélkül, elfogyasztottuk a levest, a tésztát és a zöldségeket, de a kínai még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, nagyon nem. Megettem mindent, mivel éhes voltam. A többiekkel jókat derültünk, tök szuper volt a hangulat. Délután 2 körül még az előbb említett csajokkal elmentünk egyet várost nézni és turistáskodni kicsit, beültünk egy fagyizós helyre, majd búcsút intettünk egymásnak.
Vasárnap este 8 óra. Nem mondok újdonságot azzal ha azt mondom; alig élek. Szenzációsan jó hétvégém volt, mindenféle különböző programmal és imádtam minden egyes percet. Reménykedtem benne hogy a tavasszal majd minden más lesz, de eddig ez beigazolódni is látszik.
Most pedig pörögjön valami film, aztán lassan álomba zuhanok. Nem lesz veszélyes hetem, túlélhető. 27-28 fokokat jósolnak, hétvégén pedig irány a főváros.
Legyetek jók (ha tudtok)!
Nagypapámnak ezúton is szeretnék NAGYON BOLDOG NÉVNAPOT, MINDEN SZÉPET ÉS JÓT, SOK-SOK EGÉSZSÉGET KÍVÁNNI! :)
Néhány pillanatkép a hétről:
Szuper Viki! Orulok hogy ilyen jol sikerult a hetveged! Irigyellek a magyar tarsasag miatt de nagyon! :) Nem hiszem el hogy az osztrak csaj hazamegy....az egyetlen egy kozos nem magyar ismeros! Ha ha :)Puszi!
VálaszTörlésImádtam ezt a bejegyzést! :) New York... Mindenképpen látnom kell, látni akarom. :)
VálaszTörlésLili és Máté tanulnak kint vagy mit csinálnak? Ők nem vezetnek blogot?
Szép, eseménydús hetet! :)
Köszi Dalma! Bár megírtam neked, hogy én miért irigyellek... ;) Nathalie hazamegy, igen. Jó gyorsan eldöntötte, pedig nagyon jófej...én is puszillak!
VálaszTörlésKöszönöm Évi, aranyos vagy - igyekszem azért! :) Lili au pair és nincs blogja, Máté tanul és szintén nincs blogja. Eseményekben bővelkedik már most is a hét, pedig még csak hétfőt írunk :P
Legyen szép heted, puszi
Ez a zöldülés tök jó! :D Imádom az ilyen élménydús beszámolóid! :D Boldog tavaszt! :D puszi
VálaszTörlés