Mamma Mia!

Hétszentségesen, fantasztikusan, pirisztikusan indult a hetem...valósággal szárnyaltam, nem is tudom...ezt szavakkal kifejezni olyan nehéz...egyszerűen csak így éreztem magamon hogy szétfeszülök a boldogságtól...
Vasárnap reggel 8-kor elutazott Grace, az apukája jött érte majd nekivágtak valami 12 órás autóútnak Maine-be. Amikor felkeltem kaptam tőle egy sms-t hogy ne aggódjak, már az apjával van és vigyázzak magamra, legyen szép hetem. Tök aranyos. Gyorsan visszapötyögtem majd megkezdtem a napot. Megkezdtem volna...pillantottam telefonról telefonra, egyiken fél 10 volt, a másikon fél 11...nézem a gépem, fél 8 - na most akkor mi van?! Felmentem a konyhába és realizáltam hogy bizony óraátállítás volt, ráadásul egyel előre. Nem tudom, nekem ezek a dolgok itt kimaradnak, arra sem emlékszem ősszel mi volt meg hogy volt, de akkor is átsiklottam a dolog felett, annyi szent. Összecihelődtem - értsd reggeli, öltözködés, fogmosás - majd skypeoltam picit az otthoniakkal. Ha már így beterveztem pihenőnapnak a vasárnapot, akkor igyekeztem is tartani magam a dolgokhoz, egészen addig amíg ki nem mentem picit a teraszra és ismét megcsapott a tavasz szele. "Hogy én ilyen időben nem fogok itthon ülni, az szinte biztos!" - ez volt az első gondolatom, nem telt bele 20 percbe és már a kocsiban ültem, beprogramoztam a gps-be a King of Prussia-t és irány-surány. Konkrét terv nem volt, nem is szóltam senkinek, néha jobban esik az egyedüllét.
Túrámat megkezdtem a Best Buy-ban, küldetésem volt kideríteni mennyiért szórják mostanság az Iphone-t. Majd letáboroztam az iPad-ek mellett is...nem kellett volna. Vagy fél órát töltöttem ott, remekül elszórakoztattam magam, éppen az emailjeimet csekkoltam, már léptem volna ki, de sehogy sem találtam a "kilépés"-re utaló jeleket, gombokat, egyszóval semmit. Lehet hogy én voltam túl béna ehhez, de tényleg mindent megpróbáltam, nem ment. Akárhova kattintottam mindenhol az emailjeim jöttek be, ráadásul óriási betűkkel - magyar emailek, angol emailek és német emailek - remek. Nem akartam otthagyni úgy a kócerájt hogy bárki aki odaáll és hasonlóan szórakoztatni szeretné magát, az az én emailjeimen röhögjön vagy éppen szorgosan fordítgassa a google translate segítségével (azért előfordulnak néha nyomdafestéket nem tűrő üzenetek is, persze). Mivel az istenért sem jutottam semmire, fogtam magam és hangyabokányi idő alatt átlibbentem a Starbucksba, felmásztam a telefonomról a netre és kitöröltem az összes létező emailt, amit csak láttam - mittudomén, ne kérdezzetek semmit sem, néha kicsit zizi vagyok de jobb félni mint megijedni, főleg a "nágy Ámerikában".
Starbucks után bevetődtem a kettes számú mallba (két mall van egymás mellett, az egyik háromszorosa a másiknak, én a nagyobbikat jobban preferálom). Shoppingolni nem akartam, pénzt költeni szintén nem és szerencsére abba a kategóriába tartozom, aki nem lágyul meg egy divatosabb ruha vagy cipő láttán, ergó megmaradt a pénzem...amit természetesen elköltöttem kajára, de enni meg ugye kell. Sushit vettem, mert olcsó, mert oltári finom és mert megkívántam. Utána róttam még a köröket, be-benéztem azért mindenhova de a kinti meleg idő ellenére valahogy mindenkinek a légkondival hűtött komplexumban volt kedve sétálgatni. Fél 6 körül úgy döntöttem nekem ennyi ebből elég lesz, és megindultam hazafelé. Lényegében nem is a mall volt a lényeg, hanem a kocsikázás. Csak menni valamerre. Szerencsére olyan a családom, hogy abszolút tiszteletben tartják, hogy nekem is szükségem van néha magánéletre - ha egész nap itthon is lennének vasárnap, akkor sem jönnének le az alagsorba ahol a szobám van, nem szólnak mindenért hogy ezt csináld és azt csináld, nem invitálnak magukkal mindenhova mintha kötelező lenne menni. De ilyen meg nem sűrűn fordul elő, hogy itthon vannak. Általában felkelek - sehol senki - és csak este fél 8 magasságában látom őket újra. No de ebből azt akartam kihámozni - csak szokásosan eltértem a tárgytól -, hogy a kocsikázás miatt indultam meg végülis vasárnap. Hiszen 20 fok volt, ragyogó napsütés és pólós idő, ablak leteker, szólhat a zene és irány arra, amerre éppen visz az út. Elmondhatatlanul imádok vezetni és ez rettenetesen hiányzott a németeknél is (1 évig nem vezettem kint).

Ugorjunk egyet - az úgysem érdekel senkit sem hogy vasárnap este mozi-maratont tartottam - hétfő reggel fél 7, ugrás ki az ágyból és irány Philly, "imádott" Temple Egyetemem, annak is a fogorvosi részlege jeee. Körülbelül mint aki az akasztására megy, úgy voltam a dologgal. A fél 9-es időpont előtt pár perccel beestem, jött a szöszke csaj aki a múltkor is intézett és már meg is kezdtük a "beavatkozást". SENKI NE MENJEN AMERIKÁBAN FOGORVOSHOZ, AKINEK NEM MUSZÁJ! Nem tudom máshol is így mennek e a dolgok, más fogorvosok is ilyenek e itt, de az a 3 óra amit ismét a székben töltöttem az nálam egyenlő volt egy jobban kinéző kínzással. Esküszöm inkább húzták volna ki három fogam az sem érdekelt volna, de hogy mi az istent lehet ennyi ideig csinálni egyetlenegy foggal - hát döbbenet na...Ráadásul most kaptam a számba ilyen kis tágítót, hogy ne érezzek kényszert mindig arra, hogy összecsukjam. Így három órán keresztül ültem ott tátott szájjal és én mondom nektek, már a fülemen is nyál folyt (ne haragudjatok a gusztustalanabb részekért, de ezt máshogy nem tudom leírni). Ja, ugyanis itt egy gumilapocskát tesznek a szádba, azon gondolom van egy lyuk amin keresztül a fogon dolgoznak és ugye a nyál az csak gyülemlik fel az ember szájában, nyelni is nagyon nehezemre esik mivel ki van feszítve az egész állkapcsom, szóval mondom sem kell hogy "csodás" órákat éltem meg. Te eközben annyit érzékelsz hogy beledöfnek a szádba öt darab injekciót majd fúrnak egy kicsit és kotorásznak a fogban a többi maradék időben. Közbe szól a csaj hogy most kell csinálnia egy röntgent (ezt háromszor játszotta el 15 perc leforgása alatt), akkor beletesz a számba egy műszert ami annyira fáj az ínyamra nézve, hogy el tudnám sírni magam - katasztrófa az egész. Mindezt tetézte, hogy már másfél óra után rettenetesen kellett pisilnom, képzelhetitek hogy mennyire kínban voltam már egész idő alatt, szinte ordítani tudtam volna, vagy éppenséggel megőrülni. És akkor a harmadik óra után közli, hogy nagyon sajnálja, de mégsem tudja ma befejezni mert a felettese nem engedi, mivel bazinagy a fog és jövő héten vissza kellene még mennem. Akkor befejezi, majd még egy utolsó időpont a korona felhelyezése miatt és hipp meg hopp készen is vagyunk. Na persze, hihetetlenül egyszerű ahogy így leírom, megélni nem annyira. Előre rettegek a következő csütörtöktől (reggelre van időpontom), utálom már az egészet és eddig nekem semmi bajom nem volt ha otthon fogorvoshoz kellett mennem, de itt az ember maradék "kedvét" is elveszik. Hát én így élem meg, sajnálom. Arról nem beszélve hogy még mindig nem tetszik a környék, megint alig találtam parkolóhelyet és amikor beülök a váróterembe száz darab sötétbőrű szempárja szegeződik rám, mivel én vagyok az egyetlen fehér ember...ilyen pillanatokat nem igazán kívánok senkinek :)
Mint akit puskából lőttek ki iszkoltam ki az épületből fél 12 tájékában, bepattantam a kocsiba (amit a Meki parkolójában ott tudtam hagyni) és hazaszáguldottam.

Kedves au pairek! Tudom, hogy sok mindenkinek van hiperszuper családja és iszonyatosan jó élete itt, de amit én most átélek, ez az egy hét szabadság amikor az égvilágon semmi dolgom nincs és még pénzt is kapok érte, ez felbecsülhetetlen!
Jó azért ismertek, nem szeretem haszontalanul tölteni a drága jó időm ami hirtelen a nyakamba zúdul. Hétfőn kimostam az összes téli cuccom, kipucoltam a cipellőimet és bedobáltam mindent a nagy kofferba, hogy ne is lássam őket addig amíg haza nem kell majd mennem. Mostam, szárítottam, kitakarítottam a szobám és a fürdőszobám, megebédeltem, majd késő délutánig nyúló skype-maraton következett.
Elég "rossz" bír néha lenni az is, ha az ember nagyon intenzíven tartja a kapcsolatot a barátokkal, családdal. Mivel csak elkapja a honvágy :)
Hétfőn nagyon sok mindenkihez volt szerencsém - drága Németországba hagyott pajtásokhoz főleg - és ezek a beszélgetések még akkorát lendítenek a napomon, hogy úszom a boldogságban. Történt még egy s más is, ami miatt aztán még az agyam is szétugráltam hangosan bömbölő zenére mert ilyenkor azt is lehet, de mindent nem kötök az orrotokra (...)
Fél 7 körül hazaért anyuka, majd egy órát diskuráltam vele. Annyiszor elmondta, hogy mennyire jó hogy itt vagyok velük és milyen szuper vagyok, hogy elvörösödésemben azt hittem az alagsor alá süllyedek - annyira rendesek és szuperek!! Igen, lehet hogy úgy hat hogy nincs egy izgalmakkal teli, mindig minden percben eseménydús életem itt, de tudjátok mit? Boldog vagyok. Számomra ez a tökéletes és a legjobban megfelelő család és minden percet élvezek még akkor is, ha éppen nincs mit tenni és nem vagyok állandóan úton. Fél 8 körül anyuka gondolt egyet, kocsiba pattantunk és furikáztunk kicsit a környéken, megmutatott még ezt-azt. Elvitt a Fairmount Park "bejáratáig" - már ha egy parknak van bejárata - és mondta hogy ott lehet a legjobbakat futni, egészen Philadelphiáig ér be a park. Ráadásul tudom is, hogy Phillyben hol van...no majd ráveszem magam egyszer, mert ahogy a térképen elnézegettem ez nem ilyen félórás menet lenne, mint amiket naponta lerendezek. 8 körül hazaestünk, elvonultunk.

Képsivár bejegyzés lett, tudom. Megígérem hogy a hetem hátralévő része majd picit izgalmasabb lesz, legalábbis igyekszem tenni róla.

Hatalmas pusszantás az orcátokra, élvezzétek a tavaszt (remélem arrafelé is hasonló, mint itt)!