Őrült hétfő és nagyszülők hada

Kis múlt heti szieszta után nem igazán úgy indult a hetem, ahogy kellett volna. Jobban mondva persze nem kellett volna ennek a hétnek is olyan zseniálisan indulnia, csak hát ilyen hétfőre azért nem számítottam. Nem riogatni szeretném a nagyérdeműt, félreértés ne essék...inkább regélnék is egy keveset...
Vasárnap este történt, hogy megbeszélgettem a hét menetét a családdal, a hétfői menü egy kis lovarda volt, mégpedig délelőtt. Anyuka és Grace többször is hangoztatták - nem én értettem félre! - hogy nem kell korán menni, komótosan felkelünk, reggelizünk és indulás. Ehhez képest anyuka hétfőn reggel fél 7-kor csörtet le a szobámba hogy ébren vagyok e már...ébren éppen nem voltam, de abban a pillanatban azt sem tudtam éppen melyik féltekén vagyok és melyik nemet képviselem (valami iszonyú módon őrült álmom volt). A határozott felszólítás/kérés: "10 perc múlva indulni kell a lovardába!" - mondom mi vaaan?! Másodperc töredéke alatt felkapkodtam a ruháimat, majd megmostam a fogam - szerencsére ennyire még volt időm. Csak azt tudnám miért kellett vasárnap este akkor "viccelni" hogy nem kell korán menni és különben is miért kell tavaszi szünetben reggel fél 8-kor lovagolni menni?!...Oké ezek fölött még elsiklottam.
A következő sokk akkor ért, amikor a csaj hisztirohamot kapott 2 perccel indulás előtt, hogy a telefonja az anyuka kocsijában maradt, azonnal vissza kellene fordulnia. Mivel anyuka már messze járt, így erre esély sem volt, telefon nélkül egész nap meg ugye megáll az élet szinte...mondanom sem kell, hogy szerintem ez a telefonos ügy Grace egész napjára rányomta a bélyegét. Következő dolog ami nagyon "tetszett" - anyuka fél perc alatt, szintén telefonon adott nekem instrukciókat, hogy jutunk el a harmadik lovardához (mivel minden egyes alkalommal másik helyre kell mennünk) és mindezt úgy mondta, mintha én álmomból felriadva is kenném-vágnám az összes autópálya számozását és betűzését. Itt lemész, ott felmész, ezt elhagyod, azt kikerülöd, lekanyarodsz és felkanyarosz, aztán hopp már ott is vagy - pazar, mondom magamban. Szívesen kipróbálnám egyszer azt, hogy Győrben a Széchenyi téren mondjuk adok pár instrukciót hogy jutnak el Lovászpatonára, aztán good luck meg minden...én itt gps nélkül nem létezem, és nem is akarok. Csak annak hiszek és nem szeretem ha keresztülhúzzák terveimet ilyennel, hogy fejből jegyezzek meg mindent, ráadásul nem rövid utakról beszélünk. No végül aztán lett egy cím, bepötyögtem a masinába és így már sokkal jobban tetszett a dolog. Örömöm igen gyorsan tovaszállt, amikor megláttam hogy 50 mérföld a lovarda (...)
8 után nem sokkal megfékeltem az istállók előtt, majd kezdetét vette három órán át tartó szenvedésem. A nagy hatalmas semmi közepén voltunk, sehol egy árva lélek, házikó, szó szerint a nagy semmi. Szeretem én az ilyen kis tanyasi életet persze, de már egy Targetnek vagy egy szimpla postai irodának is megörültem volna. Még itthon eltettem egy bagelt - reggelizni kellene ugyebár - de Grace úgy döntött, hogy ő is éhes így kénytelen voltam neki adni az egészet. Hozzá kell ehhez tennem, hogy sohasem eszik reggelit, főleg nem bagelt - ez is mindegy. Baromira éhes voltam és tudtam, hogy minimum délután 1-ig nem is tudok enni semmit sem.
Ó igen, és a legszebbet még nem is meséltem...indulás után 5 perccel a csajra rátört a pánikroham a kocsiban, elkezdett fújtatni és mély levegőt venni, majd kiabálni, hogy ő szívrohamot fog kapni és azonnal vigyem kórházba. Hát képzelhetitek, milyen állapotba kerültem én is, azt sem tudtam mit csináljak vagy mondjak. Felhívta anyukát, az megnyugtatta valamivel, majd ráfogták a reggel elfogyasztott gyógyteára, hogy biztosan attól van rosszul Grace és nem lesz itt semmiféle szívroham. Viszont az 50 mérföldet így tettük meg, hogy a jobb oldalamon kiabált a csaj, hogy ne merjek a lovardához menni, hanem egyenesen a kórházba vigyem, különben meg fog halni. Nem is tudok erre mit mondani...
Kis kitérőt tennék is emiatt a "rosszakaró" tea miatt...szóval ez egy gyógytea. A család - anyuka - a fejébe vette, hogy mostantól nagyon normálisan és egészségesen fognak étkezni, aminek következtében nincs itthon olyan étel amit egyszerűen én meg tudok enni. A hűtő, fagyasztó és spejz kong az ürességtől, helyette vannak magvak mindenhol, vitaminok sorakoznak a polcokon, zöldséggel és brokkolival van telítve a hűtő és mindig csak vizet iszunk. A vízzel mondjuk eddig is így voltunk. Megmondom őszintén szeretem a vizet, de nem minden nap, mindig azt inni. Néha lecsusszanna egy kis szörp vagy gyümölcslé is, de erről most egy ideig nem is álmodozok. Sajnos alapvető élelmiszerek - mint tej és kenyér - sincsenek itthon. Igen tudom, szólnom kell hogy én mit óhajtok enni...de most egy pillanatra mindenki nézzen magába és gondoljon bele abba, hogy egy idegen családnál él/dolgozik és írjon körülbelül egy száz termékről szóló listát, hogy mire van szüksége - ráadásul csupa olyan dologról, amiről tudja hogy a család nem veszi és eszi, csak miatta kellene. No ezt nagyon nem szeretem itt. És már megint kilyukadtam a kajákhoz...esküszöm már van olyan nap, amikor csak ekörül forog minden gondolatom...
Kanyarodjunk csak vissza a lovardához...helyet foglaltam a kocsiban, beizzítottam az mp3 lejátszóm, hátradöntöttem az ülést és nem szégyelltem 2 órát aludni haha. Jól is esett, kellett a testemnek. Párszor rámhozta a frászt Grace, miközben dörömbölt az ablaküvegen hogy "megint szívrohama lesz" - olyankor csak kinyújtottam neki a telefonom: "hívd fel anyut, majd megmondja mitévők legyünk".
Teltek az órák - természetesen csigalassúsággal - ha létezik olyan hogy "belehalni a semmittevésbe", akkor én igencsak közel álltam hozzá.
Fél 1 körül jött a megmentő mondat; indulhatunk haza. Éljen-éljen, hip-hip hurrá!
Amint hazaértünk a csaj lefeküdt aludni és nem is láttam egészen délután 4-ig, amikor is fogorvoshoz kellett vinnem időpontra. Én délután mostam mint a félőrült, nem tudom pontosan mennyi ruhát vitt Maine-be, de a fél ruhásszekrényt biztosan. Aztán anyuka megbízott, hogy vasaljam ki a törölközőket (?), amik a szárítóban vannak. Soha nem kért még ilyet, sőt mióta a németektől augusztusban hazamentem nem is vasaltam szinte, itt Amerikában meg ugye nem divat és nem szokás. Nem értettem miért kellett, de kivasaltam őket. Tök poén, hogy ingeket, blúzokat, alapvető ruhadarabokat nem vasaltatnak ki velem, de a törölközők simasága roppant fontos... :)
Este fél 6 körül betoppant anyuka, nekem fél 7 körül volt még egy fuvarom a templomba; kórusra vittem a csajt, majd fél 9-kor hoztam el.
Köszönet eme csodás napért, jól éreztem magam - néha ilyen is kell. Nehogy már mindig minden zökkenőmentesen menjen. Szépségesen, jóságosan levezettem laza 150 mérföldet hétfőn, de hát ugye itt ez mit számít.

Kedden aztán folytatódott "sikerszériám" - tanulva az előző nap történtekből reggel 5.45-kor felkeltem, majd komótosan felöltöztem és vártam hogy induljunk a lovardába (előzetes, hétfői egyeztetés alapján). Anyuka jön le 7 körül és közli, hogy úgy döntöttek ma mégis itthon maradhatunk, mert jönnek a nagyszülők és rendbe kellene tenni egy kicsit a házat - porszívózni, elpakolgatni, ilyesmik. Eleinte felment bennem a pumpa, de 3 perc alatt lenyugodtam, mivel realizáltam hogy nem kell a kocsiban sziesztáznom egész délelőtt, így sokkal jobban tetszett a dolog. Megmondom az őszintét; nem szeretem a lovardás kiruccanásokat és általában azok tartanak a legtovább. Miután anyuka elhagyta a házat, rekordsebességgel kipofoztam azt, Grace nem sok mindent segített, de hála takarítónős múltamnak hehe, gyorsan végeztem az előírtakkal. Elvittem a kutyát a "fodrászhoz", leadtam, majd elmentünk futni a csajszival. Az a jó az ilyen suliszünetekben, hogy nem igazán venni észre hogy olyan szörnyű lenne - Grace a legtöbb dolgot szereti csinálni, amit én is. Miután hazajöttünk még lesöpörtem az összes teraszt, ettünk, fürödtünk és elindultunk a reptérre felvenni a nagyszülőket, akik egyenesen Chicagoból érkeztek. Na jó, igazából nem egyenesen...átszállással...no de akkor is megdobbant a szívem, amikor megláttam honnan jönnek. Ugyanazzal a légitársasággal jöttek, mint amelyikkel én mentem anno és ugyanarról a reptérről, amelyre érkeztem. Egyből bevillantak képek az ott töltött időmből, a családról, az ottani napjaimról és az jutott eszembe, hogy bárcsak soha többé ne jutnának eszembe az ottani percek, órák. No persze nem azokra a pillanatokra gondolok, amelyeket a szeretett városomban töltöttem (...)
Kicsit elkalandoztam megint...szerettem volna még arról is írni, hogy azt hittem elalélok amikor anyuka kedden reggel bejelentette hogy 1 óra körül elég ha kiérünk a reptérre...kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy mégis mire gondol!? Egy szóval sem említették nekem eddig, hogy majd nekem kell felvennem a nagyszülőket. Úgy bírom ezeket az amerikaiakat komolyan - olyan szinten tesznek mindenre nagy ívből, hogy igazából nem tudom honnan kellene kitalálnom mire vágynak, mit óhajtanak és mikor. Ez már többször is bebizonyosodott. Még otthon kezdődött azzal, amikor családkeresésben voltam - a falnak tudtam volna menni, amikor egy-egy család nem válaszolt, de még csak negatív dolgot sem. Egyszerűen válaszra sem méltatnak. Értem én hogy hú de nagyon lazák, meg nem kell mindenből nagy ügyet csinálni és úgy kezelik a dolgaikat ahogyan én soha nem szeretném, de az a gond, hogy ezt sem nagyon preferálom hogy minden gondolatukat úgy kell kitalálni. Ha kérdezek is valamit, vagy érkezik válasz vagy nem...vagy nem egyértelmű válasz...soha semmit sem tudnak meg "I don't care" meg minden...hát köszönöm ezzel ki vagyok segítve. Nem szeretem a szájbarágós embereket sem, de díjazom ha normálisan közlik az emberrel hogy mit, mikor, hogyan és milyen módon. Olyan nehéz ez?!
És ááá már megint nem ott tartok ahol szeretnék...szóval, rendesen izzadt a tenyerem végig mialatt a reptérre mentünk. Ráadásul természetesen Philadelphia "gyönyörűséges" környékein kellett keresztül menni, már minden bajom volt. De hát ugye nem is lenne Vivi a nevem, ha nem találtuk volna meg egyből azt a fránya repteret, mindenféle plusz kitérők és eltévedések nélkül kéremszépen. Papira, mamira vártunk fél órácskát, felvettük őket, puszi-puszi és irány hazafelé.
Valahol bíztam benne, hogy majd megjönnek a nagyszülők és kicsit megváltoznak étkezési szokásaim is a héten, hát nem csalódtam megint. Alig ültünk be a kocsiba és már elkezdtek diskurálni arról, hogy melyik helyre kellene menni ebédelni - nyamm, ezt már szeretem.
Nagypapát ugye már nem kell bemutatnom, nagymamitól eleinte picit tartottam, fogalmam sem volt milyennek kell elképzelni, úgy voltam vele hogy ha fele annyira jó fej lesz, mint a papi akkor már rendben vagyunk. Nos az első öt perc után közös nevezőre jutottunk, amikor is szóba került a múltam, a jelenem és a jövőm. Hehe.
Ő egyébként mexikói, anyanyelve ugye spanyol, emiatt megérti a franciát, olaszt és egy kicsit a portugált is, angolul természetesen beszél, de ezenkívül lengyelül is. Három évet élt anno Németországban, ráadásul München és Berlin mellett, és bár nem beszél már németül, de azt is megérti. Szupernagyi, én mondom nektek. Egész úton beszéltünk, be nem állt a szánk, hatalmas arc a néni. Természetesen megvitattuk miért is imádjuk annyira Németországot és az imént említett két várost. Annyi hagyta el a szám hogy "Oktoberfest", aztán egyből olyan extázisba jött, hogy csak lestem. A német sörért él-hal és azt mondta, hogy ott evett eddig életében csak jó cheesecake-t (sajttorta), mivel itt Amerikában mindent túlontúl édesre csinálnak és az ittenit nem szereti. Ahh, dettó így vagyok ezzel én is. Alig ismerem, de annyi közös témánk volt hogy az valami hihetetlen. Kicsit az az érzésem van, mintha nem is amerikai lenne - persze tudom, hogy mexikói - de értitek hogy értem. Olyan más szemmel lát mindent, kicsit olyan európai szemmel, ha szabad ilyet mondani. Borzasztóan bírom a nagyit, nem számítottam rá hogy ennyire normális lesz.
A Halligan's nevű ír étteremnél álltunk meg és költöttük el étkünket. Tésztasalátát kértem, de igyekeztem úgy választani, hogy tényleg azt ami a csövön kifér, ha már egyszer olyan kedvesek hogy meghívtak és nem erre kell költenem a pénzem. Az adag természetesen giga méretű volt - nagyon sok saláta, tészta és grillezett csirke, mellé pedig francia öntet. Mennyei volt, lehet kicsit furcsállták magukban miért úgy lapátolom az ételt mint a félőrült, de hát istenem...ez van.
Közben sokat beszélgettünk és nevettünk, tisztára úgy éreztem magam mintha én is az unokájuk lennék, imádom ezt a családot - ha még nem mondtam volna :)
4 körül értünk haza, várt egy kis meglepi az ajtóban:

...igen, az ajtóban. Ja mert itt csak ledobják a pakkot az ajtó elé, nem számít ha nincs itthon senki. Meg sem tippelem, hogy otthon ennek mi lett volna a sorsa.
Tudom hogy mondtam; spórolás van és tartom is magam ehhez. De ez belefért még a költségvetésbe.
Grace-nek 4-től 5-ig magántanárral volt tornája, majd elvittem őt és a nagyit kórusra, mindketten ott maradtak, fél 8-ra mentem értük, hazaértünk és közös vacsi.

Lassan elteszem magam holnapra, nagyon lassan. Anyuka szabadnapos lesz és ő viszi a kiscsajt mindenhova, délután lesz valamilyen előadása, oda majdnem biztos hogy én is menni fogok velük, valójában ez az ok, amiért a nagyszülők most itt vannak. Amint látjátok a hetem második fele már elég laza lesz, iszonyúan várom már hogy mehessek Washingtonba a hétvégén!

Puszi és szép napokat!