Hét eleji morzsák

Ígéretemhez híven vasárnap itthon loptam a napot, idejét sem tudom már mikor csináltam ilyet utoljára de tény hogy iszonyatosan jól esett és a tudat, hogy nem költöttem egy garast sem, még csak dobott a kedvemen. A családot szinte egész nap nem láttam, este fél 8 körül értek haza valahonnan, váltottunk pár szót, majd mindenki elvonult a kis birodalmába. Napközben viszont kaptam tőlük egy sms-t, hogy az egész fazék gulyást átvitték szombat este a barátaikhoz, megették mindet és mindenki imádta. Kicsit meglepődtem ezen, mert bár feljavítottam a levét az irtó csípősről csak csípősre, de utána nem kósoltam meg, gondoltam így már jó lesz - na de ennyire jó? Én meg kerestem vasárnap a levest, hogy vajon hova tűnt az egész, arra gondoltam hogy tuti kiburították. Hát nem. Jól van legalább ennek a családnak érdemes főzni, mert elfogy. Ráadásul úgy fogy el, hogy én a kanalam is alig mártottam bele.
No szóval a vasárnapi program csak teraszon ücsörgés volt (azt hiszem végre megérkezett a tavasz), órákig tartó beszélgetés a barátokkal, filmnézés és édes semmittevés. Sűrűbben be fogom ezt iktatni.
Hétfőn frissen és üdén keltem, napsütés meg minden ami kell. Elfuvaroztam a csajszit Princetonba, lefutottam köreimet, a napomat pedig a Barnes and Noble könyvesboltjában töltöttem. Délután a szokásos körök - ilyen-olyan tanárhoz, énekórára, majd vacsora.

Mivel kedden anyuka 24 órázott, így én vittem a napot (de legalább pénteken nem kell, aminek nagyon örülök). Minden rendben ment, különösen adta az ívet a napomnak az ebéd, amit még hétfő este anyuka vett, hogy majd másnap elfogyaszthatjuk. Úgy estem neki a csirkének, mint aki minimum fél éve semmit sem evett, mellé fűszeres karfiol volt, lilahagyma és paprika, valamint még csirkedarabkák, valamilyen érdekes ízesítéssel de elképesztően finom volt minden, másodperc töredéke alatt eltűnt az étel a tányéromról. Estefelé már eléggé hulla voltam, holott nem csináltam semmit egész nap, de még 7 körül el kellett vinnem Gracet kórusra. Néha igazán ki tud akasztani az iPhone-függőségével - nem egyszer fordul elő, hogy valamit már tizedszerre mondok el neki és semmiféle reakció nem érkezik felőle, annyira el van foglalva azzal az "idióta" telefonnal. Nem hinnétek mennyire idegesítő ez néha, főleg akkor amikor vezetés közben felnevet de nagyon hangosan mert éppen valami megjelent a kijelzőn vagy játszik valamit és irtó szuper dolog történt, és hogy nézzem meg a kijelzőt - az autópálya kellős közepén, amikor éppen nyolcvannal száguldozok, három sáv közepette - igen, éppen az érdekel hogy melyik nyúl ütötte ki a tűzokádó sárkányt. A legjobb az, amikor szerdán 2 órát levezetek egy huzamban a suli után, mivel a lovarda kicsit messze van és ő két órán keresztül képes chatelni és sms-ezni egy osztálytársnőjével, közben hangosan nevetni és magyarázni nekem hogy éppen miről megy a diskurzus. Amiből persze én egy mukkot nem értek. És elhihetitek hogy nem az angol miatt. Egyszerűen olyan agyament témákról pötyögnek, hogy néha csak lesek. Nem emlékszem pontosan mivel telt a 13. életévem és a többi, de ennyire gyerekes már biztosan nem voltam. Olyan mások itt a gyerekek - okos ez a lány, én egy percig sem vitatom ezt és le a kalappal előtte hogy úgy nyomja végig az egész hetet (értsd: hétfőtől vasárnapig!) hogy tanártól tanárhoz megy és megállása sincs -, de amikor nem ilyen dolgokról van szó akkor olyan mintha egy 5-6 éves gyerekkel találnám magam szemben.
Így, hogy volt már dolgom itt is más-más korú gyerekekkel, van némi összehasonlítási alapom. Azt bátran ki is jelenthetem, hogy az előző családom 10 éves fiának több esze van és teljesen máshogy gondolkodott, de ha jobban meggondolom még a 7 éves lány is. Szeretem a kiscsajt - most nehogy megint félreértés legyen hogy panaszkodom - egyszerűen csak a tényeket írom le. Valakinek ez egyszer majd segítség lehet... :)
Azt azt hiszem mondanom sem kell, hogy a két iPad, két iPhone meg két MacBook a hibája az egésznek. Haladjunk a korral persze, de ez túlzás a javából. Szerintem az sem mindig túl jó ötlet, hogy anyuka ennyire lefoglalja a lányt, mivel barátai sincsenek és nem tudja eltölteni máshogy az idejét, csak ezekkel a kütyükkel. No mindegy - "it's not my business" - ahogy az amerikai mondaná...

Ugye emlékeztek még hogy részt vettem egy brazil au pair születésnapi buliján?! És utána áradoztam is róluk egy sort, hogy mennyire kedves és aranyos mindenki...nos ez nem is változott, szilárd véleményem még mindig ugyanez. Egy a gond; azóta csak amiatt írnak hogy mikor megyek velük templomba és vasárnap reggeli misére. Félreértés ne essék, nem ítélek el senkit és semmit aki/ami vallásos, de én saját magam nem vallom kifejezetten annak. Másik dolog, hogy evangélikus vagyok. Évente egyszer-kétszer ellátogatok Isten házába és hiszem, hogy valaki biztosan van odafent, aki irányít mindent (na ez most ilyen tőlem nem megszokott), de ezekkel a lányokkal sajnos nem tudok azonosulni. Nekik ez a mindenük és minden szabadidejüket ezzel töltik. A facebook üzenőfaluk azzal van tele, hogy mindig mindenért hálát adnak Istennek és köszönetet mondanak, hogy ők Jézus követői lehetnek. Akármennyire is szeretném, én ennyire nem tudom magam átadni ennek az egésznek. Sajnálom. Aztán így egyik nap elnézegettem a telefonom is, amit a családtól kaptam használatra és ugye au pairről au pairre száll. Lassan 2 hónap után csak most tűnt fel, hogy apró betűkkel a kijelzőmön angolul áll egy szöveg: "God's love never fails!" Igen, tényleg nagyon apró betűkkel van, ráadásul citromsárgákkal, nem is értem eddig hogy nem vettem észre...de most feltűnt. Magyarul ez ennyit tesz, hogy Isten szeretete soha nem múlik el...vagy valami ilyesmi. Probléma vagy nem probléma, de nem tudom eltüntetni, sehogyan sem. Sejtelmem sincs, hogy varázsolta oda az előttem lévő szintén brazil au pair, de azt hiszem már engem is végigkísér ez az itt letöltendő hátralávő időben. Nem mondom hogy zavar, csak hát mégis...

Sokan feltettétek már a kérdést - és szeretnék rá itt válaszolni mert így talán könnyebb - hogy fogok e hosszabbítani és maradok e esetleg még plusz fél vagy egy évet. Megmondom őszintén, nem is nagyon fordult ez meg a fejemben. Tény, hogy úgy jöttem ki; ha jó helyem lesz és szuper családom, felhőtlenül fogom magam érezni, akkor lehet hogy maradok. 5 hónapja vagyok itt, amint láthattátok történt egy s más velem is, sodródtam erre-arra, mire ráleltem végre a számomra tökéletes családra. Ez viszont nem jelenti azt, hogy tényleg minden pazar és lehúznék itt akár többet is, mint egy év. Tudjátok, ilyenkor összességében nézem az egészet. Szuper ez a család, tényleg semmi okom panaszra és remekül érzem magam ezzel a munkával is, de ez nem minden. Ha jól sejtem szeptember-október környékén már nagyon fogok vágyni arra Európa és Magyarország felé, részleteznem azt hiszem nem is kell hogy miért.
A másik ok az, hogy már mögöttem áll egy ugyanilyen év és a meglátásom az, hogy ebből a mókából 2 év tökéletesen elegendő. Sőt, néha talán már soknak is hat. Nekem sem ez az életcélom, viszont tény hogy sok pluszt tud adni ez az egész, megnyílik a világ és te magad is változol. Összehasonlíthatatlan ez a két évem, ez nem vitás. Sokszor jelentettem ki azt is, hogy soha többet nem leszek au pair - csak egyet mondok; soha ne mondd hogy soha és ne tégy meggondolatlan kijelentéseket se! :)
Eldöntöttem; nekem itt ebből egy év elég lesz. Rengeteg másfajta tervem van még, szeretném magam kipróbálni más területeken is és végül de nem utolsó sorban itt arra is rájöttem, hogy hol a helyem. Hogy mi tetszik és mi nem, hogy hol vagyok boldog és hogyan. Imádok itt lenni, néha van olyan pillanat amikor még mindig nehéz elhinnem hogy itt lehetek és itt élhetek, és sikerült. Egy-egy momentum vagy mondat is tud olyan súllyal bírni, hogy igazán elcsodálkozom hogy valójában mennyire jó is itt.
Nem szeretem viszont, amikor valaki többször is elmondja és megkérdi, hogy ugyan már miért nem hosszabbítok ha ennyire jó helyem van?! Sajnos kiscsaládom is sokszor feszegeti a határaimat ezzel a mondattal...de már kezdem megszokni... :)
Szóval, aki még nem volt itt au pair vagy egyáltalán nem volt au pair, az el sem tudja képzelni ezt az életformát. Ez szilárd meggyőződésem. Leírogatok ide dolgokat, leírogatnak a többiek is a blogba dolgokat amik persze mind igazak, de az itteni éltünkbe senki nem lát bele és nem is fog, amíg saját maga át nem éli. És itt jön elő megint az, hogy minden ember más. Ezt az au pairkedést is mindenki rettenetesen máshogy éli meg. Majdnem mindenkinek követem a kis történetét, aki most idekint van és talán nem is tudnék két ugyanolyat vagy hasonlót mondani. Emberfüggő az egész - kinek mi tetszik, mihez szokott, mit imád vagy éppen mit hiányol, hol és kivel/kikkel érzi magát teljesnek vagy éppen szabadnak, hogyan éli meg a mindennapokat és mit képes kihozni az itt töltött idejéből. Minden ember más; mások vagyunk és mások az igényeink. Semmi gond nincs ezzel, borzalmas lenne ha minden ember egyforma lenne.
Lényeg a lényeg; nem szeretnék hosszabbítani és kétlem hogy meggondolnám magam ezzel a dologgal kapcsolatban. Októberben 10-én lesz itt az utolsó munkanapom, utazgatok egy keveset és novemberben találkozunk otthon.

Képekkel most nem igazán tudok szolgálni, de tudjátok hogy nem szeretem a "sivár" bejegyzéseket - bár lehet ez amúgy is elég sivár lett, semmi izgalmas nem történt. Szóval jöjjön két kép mégis:

üzenem drága barátosnőimnek, hogy felőlem azonnal indulhatunk vissza Miamiba, mivel véletlenül elraktam az egyik szoba kulcsát (vagyis buliban találtam és elfelejtettem leadni) és a széf kulcsa is nálam maradt... ;)

ez pedig csak azért, hogy lássátok néha táplálkozom normálisan is

Hmm...talán majd vasárnap környékén jelentkezem, semmi konkrét terv nincs még a hétre, de majd úgyis jön az ihlet.

Puszaaa!