"Vivien is awesome!"

Annyira jó érzés hogy szeretnek és megbecsülnek, hogy azt el sem tudom mondani. Pedig szinte csak idegenek számomra, és mégis...Minden nap kapok ebből egy keveset - hol egy szóban hol egy cselekedetben mutatkozik ez meg, és engem ez nagyon boldoggá tesz.
A bejegyzés címe Grace szájából hangzott el többször is pénteken, amikor bemutatott pár barátjának és egyfolytában azt ecsetelte nekik, hogy én vagyok a legjobb és mennyire imád. Hihetetlenül boldoggá tett ez engem.
Most kicsit visszafelé fogok haladni az időben, vagy szimplán csak össze-vissza, ahogy éppen jön. Szóval pénteken volt az utolsó nap a suliban, már javában tombol a tavaszi szünet. Délelőtt fél 10-kor meg kellett jelennem a leányzó sulija előtt, bepattant még mögém pár gyerkőc és egy fedett korcsolyapálya felé vettük az irányt - korizás volt a program délután 1-ig. Mivel nem szeretem a telet, a hideget és semmiféle téli sportot, én így nagy mókát nem űztem az egészből, viszont 3 órán át tartó ücsörgés és fagyoskodás várt rám. Felmentem a pálya fölé, ahonnan lehet látni a pályán száguldókat egy üvegfal mögül, viszonylag meleg helyről, de ott sem lehetett több 1-2 foknál. Közben volt szerencsém 3 órán keresztül megfigyelni, amint az amerikaiak tömik magukba a snack-bár által kínált gyorsételeket - sültkrumplit, hot-dogot, hamburgert, sütiket és minden ilyen nyalánkságot, extra nagy méretekben és adagokban persze. Ez kicsit taszított. Na meg közben az, hogy a 12-13 éves gyerekeket sem nagyon hatotta meg a korizás, inkább az iPhonejaikkal voltak elfoglalva, természetesen. Hú, hát ilyenkor kicsit mindig kiábrándulok, de hát ilyet is kell látni. Délután 3 körül már itthon is voltunk, immáron hárman, mivel Gracenek pénteken "sleepover"-je volt (ittalvós "buli") és meghívta magához a legjobb barátnőjét. Amint hazaértünk tulajdonképpen off is lettem, a két csaj azért elvolt nélkülem is. 4 körül hazaért anyuka, megvacsoráztunk együtt, ők elmentek moziba én pedig felvettem a 100 fokos vigyort, amit hétvége közeledtével szoktam.

Kedden történt az eset, hogy azt hittem az I 276-os autópálya kellős közepén elvisz a szívroham és vége mindennek. Na jó, nem ijesztegetni akartam senkit sem, de rettenetesen megijedtem. Az történt ugyanis, hogy szépen haladok a belső sávban és azért olyan 70-75 mérfölddel kocsikáztam is, észrevettem hogy alaposan a kocsim popójába mászott egy fehér kocsi, hát mondom akkor gyorsítok kicsit de azért annyira mégsem akartam, mivel a 80 mérföld meg már sok. Aztán nem telt bele fél perc és feldobta a vészvillogót a kocsi tetejére és elkezdett szirénázni, nekem meg leesett a tantusz hogy ezek bizony zsaruk. Na mondom most állítanak meg és megpróbálják nekem elmagyarázni hogy iszonyatosan gyorsan mentem és szeretnék megcsappantani a bankszámlám is pár száz dollárral. Még jöttek utánam egy 15 másodpercig, majd gondoltam behúzódok a középső sávba és már vártam hogy elém kanyarjanak - mint a filmekben -, de ők csak elhúztak mellettem. Komolyan mondom szerintem még a szívverésem is kihagyott, volt minden bajom és semmi mást nem szerettem volna jobban, mint letérni az autópályáról végre. Szabályosan üldözött a rendőrautó és tök hirtelen, a semmiből jöttek mit is hihettem volna? Egyből a gyorshajtásra gondoltam. Bár nem lett gond és azért száguldanak mellettem el néha gyorsabban mások is, de erre ezentúl figyelni fogok. A nagypapa azt mondta hogy hanyagolható tény az, hogy a sebességkorlátozás mindenhol 65 mérföld az autópályán. Ezt szó szerint értsétek, szerintem száz esetből egy eset, aki ezt be is tartja. Én mindig 70-75 mérfölddel megyek, így kényelmesen tudok haladni. Ja és mindig a legbelső sávot használom. Három sáv van - a külsőben mennek az igenlassúak és azok akik éppen abban a pillanatban "sorolnak be", a középső sávban haladók sebessége lehet olyan 70 mérföld körül és az az előzgetős sáv is, a belsőben pedig azok mennek akik nem szeretnek töketlenkedni és bámészkodni. Nem azt mondom hogy állandóan rohanok és hajtok mint az őrült, és igen, én is nőből vagyok de direkt meg szoktam nézni azoknak a kocsiknak a sofőrjeit akik előttem szórakoznak (az összes nő), se nem tudják eldönteni melyik sávban óhajtanak menni, se nem bírják eldönteni hogy mégis mennyivel. És igenis lehet akadályozni is a forgalmat, például akkor is fel bírnék robbani amikor egy 20 méter hosszú batár nagy kamion behajt a belső sávba és előttem sasszézik 10 mérföldön keresztül 60 mérföldes sebességgel...na jó, tudom hogy már unjátok. Egyelőre ennyit a vezetési szokásaimról.

Beszéljünk inkább az időjárásról haha...megjött a tavasz kéremszépen. Legalábbis az előszele megérintett a héten. Az ember nem is gondolná, mekkora hatással bír lenni a kedvére, lényére, teljes napjára egy-egy napsütéses, meleg, szép nap. Úgy éreztem magam mint aki újjászületett. Már a futás sem esett valami jól; szerdán délelőtt fél 10 körül azt hittem elhasalok miközben róttam a köröket, annyira melegem volt pedig csak egy trikó volt rajtam. Hidegben azért jobban esik a futkározás. A hőmérő higanyszála el-elérte a 21 fokokat minden nap, ez valami mennyország én mondom nektek. Csütörtökön este 7-kor, amikor Phillyben kiléptünk az énektanár ajtaján és megcsapott a meleg szél, egy szál pólóban flangáltam...egyszerűen elmondani sem tudom mennyire jól éreztem akkor magam. Soha nem volt rám ekkora hatással ez a fránya időjárás, de most valahogy ezt is átértékeltem. Isteni.
És tudjátok mennyire jó érzés minden nap fél 6-kor úgy felkelni hogy már világos van? És semmi más dolgom nincs csak a vezetés?! Annyira imádom ezt csinálni, a legeslegjobb munka a világon. Mármint au pairek körében értem, naná hogy. Ha megint választhatnék, csak olyan családot választanék ahol minimum 7-8 éves gyerek van és a fő munka a furikázás. Persze ellennék úgy is, mint tavaly - biciklizés, foci a kölkökkel meg minden ilyesmi, de tényleg szuper úgy felkelni hogy nem undorral gondolok a munkára.
Csak vezetek, szól a zene, "sunshine" van meg lobog a hajam - édes élet. Akárki akármit mond, ennél jobb nincs... :P (oké tudom, kinek mi a jó és a szuper). A csütörtök a legzúzósabb nap amúgy; 5-6 órát vezetek le, szerdán csak 4 órát. Többi napokon 3 óra. És ennyiben ki is merül a munka, mivel miután hazaérünk a csajszi nekifeszül a leckének, anyuka fél órán belül itthon van és majdnem hogy rámparancsol hogy már látni sem óhajt, mert biztosan mennyire fáradt vagyok és relaxáljak nyugodtan. Még egy poharat sem enged megmozdítani.
A csütörtököt azért arra szoktam szánni, hogy elrendezgessem ügyeimet - autót mosatok, tankolok (mondjuk azt minden másnap), mosok és szárítok, kiganézom a szobám meg miegymás - próbálok hasznos lenni na.
Mivel javában csicseregnek már a madarak és rügyeznek a fák, végre nem kell meleg helyen gubbasztanom Princetonban sem. Szépen összeírogattam azokat a helyeket és látnivalókat amiket ott megnézni érdemes és minden napra tervben van/lesz valami.
Szerdán erdőt jártam, íme néhány kép:

Eleinte féltem elindulni, mert már csak egy órám volt a kis túrára és még január végén jártam ott a leányzóval, nem voltam benne biztos hogy vissza is találok a kocsihoz, mivel csak ilyen kis erdei utak voltak, alig észrevehető turistajelzésekkel. Sajnos azt a barlangot, amiről még akkoriban írtam nem sikerült megtalálnom, de majd ha több időm lesz visszatérek. Csak olyan félelmetes az egész egyedül, még akkor is ha világos van és jó idő. Mentem-mendegéltem és eldugott "kis" házakra bukkantam, vityillókra, kulipintyókra, kacsalábon forgó "horrorfilmes" házakra, amelyekben bébiszittereket szoktam megölni ilyen-olyan módon haha...na szóval voltak szép házikók, de egyikhez sem merészkedtem közel, csak lőttem pár paparazzit. Az egyik mellett még egy ősrégi kocsi is állt, dettó olyan mint a filmes gyilkosoké, a környéken egy árva lélek nem volt és hiába láttam gyönyörűnek a házat, volt benne valami hátborzongató is egyben. Oké tudom, túl sok filmet nézek. Viszont hamarjában eliszkoltam onnan, jobb félni mint megijedni ugyebár.

Drumtwacket - New Jersey kormányzójának hivatalos rezidenciája

A "programhegyeket" ismét igyekeztem inkább szombatra időzíteni - 9 előtt felkeltem már, megköszöntöttem anyukát és már száguldottam is a vonathoz, fél 12 körül értem Phillybe. Nathalie-val (osztrák au pair) találkoztam. Eddig egyszer volt csak szerencsénk egymáshoz, de már akkor is említettem hogy nagyon szimpatikus és aranyos. Röpke városnézést lezavartunk, majd beültünk egy szendvicsezős helyre (már megint!) enni...meg ne kérdezzétek miért megint szendvicset ettünk ha már ennyire elegem van belőle, az akadt utunkba. Már a harmadik utca lejárása után hogy találjunk egy megfelelő kajáldát ahol nem szendvics van és nem horribilis árak, feladtuk és betértünk egy "snack-bar"-ba - hogy nekem mennyire elegem van ebből :D Végül nem is lényeg a kaja, finom volt. Aztán a Starbucksban leöblítettük egy kis kávéval, elbeszélgettünk jó három órát és ki-ki megindult hazafelé. Elképesztően jó volt egész nap németül beszélni, hangosan, ráadásul úgy hogy senki sem értette a környezetünkben - imádom!! (ezen felbuzdulva írogattam megint a német blogomba, inkább csak képek és nosztalgia, tudom ez nem a reklám helye http://konczvivien.blogspot.com/2012/03/nosztalgiazzunk-egy-kicsit.html  :P) Fél 6 óta itthon is vagyok és melegszem mert hiába sütött a nap, 10 foknál nem volt melegebb ma.

Ezentúl bevezetem a vasárnapot pihenőnapnak, mivel szombaton sem akkor keltem amikor akartam...Tök vicces amúgy, bármelyik au pairt kérdezem mindenki azt mondja hogy vasárnap csak otthon hesszel és skype-maratont tart a családdal, barátokkal. Nem mondom azt hogy ha akarnék menni valamerre, akkor sem lenne partnerem, de nehéz lenne találnom az biztos. És hát igazuk is van, megint megmarad a pénzem és hétfőre extra kipihent leszek.

A jövő heti "menü" valahogy így fest - hétfőn fogorvos, kedden (végre) fodrász, hét folyamán szobám és fürdőszobám takarítgatása, egyik nap Philadelphia, sok alvás, sok futás a többi meg majd jön magától. Főzni is szeretnék valamit, valami JÓT... Van már pár terv, unatkozni nem fogok de ha fogok is, az sem lesz ellenemre és igyekszem élvezni a semmittevést is. Grace vasárnap reggel elmegy az édesapjához és majd jövő hétvégén jön haza valamikor.

Lényegesnek nem igazán mondható esemény még, hogy szombaton volt az ötödik hónapfordulóm Amerikával. Gyerekek, én mondom nektek ez döbbenet. 5 hónapja lenne már annak hogy elhagytam Magyarországot? 5 hónapja boldogítom az amerikaiakat? Mennyi minden történt ezalatt az 5 röpke hónap alatt...minimum 3 könyvet tudnék kapásból írni az egész mindenségről :) Repül az idő, és nagyon örülök hogy vége a télnek. Viszont tudom, hogy a tavasz és a nyár ennél még ezerszer gyorsabban fog eltelni, hihetetlen ez az egész. Még mindig azt mondom, hogy minden egyes szenvedéssel teli perc megérte ami októbertől körülbelül január végéig zajlott velem, mivel ennél jobb érzés nincs is, hogy "feltápászkodni a padlóról", majd utána nagyon boldognak lenni és végre megtalálni a számításaidat. Lehet dög unalmas 3-4 hónapom lett volna, ha nincs az a sok összevisszaság az elején, ki tudja. Nem szeretem ha a dolgok mindig egyhangúan és úgy zajlanak "ahogy zajlaniuk kell". Kell néha az összevisszaság, kellenek a rossz dolgok hogy megoldhassuk azokat és tanulhassunk belőlük. Kellett ez nekem. És kellett az is, hogy a sok rossz után eltöltsek egy "AWESOME" hetet a barátaimmal az Államok egyik - ha nem a legjobb - városában, Miamiban. Jajj ne haragudjatok, nem mászok ebbe bele. Nem kezdek már el most összegezni meg hálálkodni meg köszönetet mondani meg semmit, azt majd az évem lejárta utánra tartogatom...

Peace & Love!

Ezzel búcsúzom, már régóta le akartam fotózni milyen "meglepődöttek" errefelé a konnektorok:

                                                                                :O