Viv'

Rég volt ennyire rossz hangulatú hetem, az már biztos. Még ha nem is történt valami kimondottan rossz dolog, most valahogy nem éreztem az egészet, nem kaptam el a fonalat - vagy hogy szokták ezt még másképp mondani, nem is tudom. Unalmas volt, nem történt semmi, sokat merengtem, a hét vége felé pedig már röhögtem saját magamon hogy ugyan mit szenvedek már. Azt szokták mondani, hogy ha képes vagy magadon nevetni, az már rossz nem lehet... :)
Ittlétem alatt először, pénteken reggel éreztem azt, hogy képes lennék az első haza induló gépre felülni és meg sem állni Magyarországig. Aggodalomra semmi ok, valószínűleg csak én csináltam megint bolhából elefántot, csak egyszerűen olyan fáradt és kedvtelen voltam a héten, hogy semmi másra nem vágytam, mint a vasárnapra. Tudtam, hogy szombaton szintén korán kell kelnem, majd két helyre elvinnem Gracet és hogy nem igazán lesz szabad a nap. A vasárnap viszont mindig pihenőnap - aludhatok sokáig és azt csinálhatok amit csak szeretnék, mivel a család legtöbbször nincs is itthon.
Anyuka péntek reggel, két perccel munkába indulás előtt közölte velem, hogy aznap nem 24 órázik, helyette majd vasárnap fog. Ebből azt hiszem lehet következtetni mi lesz a vasárnap menete; Vivi is 24 órázik - egész nap a csajjal, no és persze a szigorú diétával - mindennek tetejében éppen vasárnap. Nagyon "bírom", hogy itt az égvilágon semmi nem olyan fontos, hogy velem azt előre közölni lehessen. Konkrétan mindenre keresnem kell a "megfelelő alkalmat", hogy mit mikor kérdezzek meg, mert állandóan mindenki rohan és röptében értesülök mindenről. Idegesítő. Én nem értek félszavakból, vagyis nem mindig. Aztán az anyukának még napközben eszébe jut egy s más, sms-ben értesít róla - de ilyen tök fontos dolgok -, viszont ha állunk egymás mellett reggel, akkor mintha semmi sem történne.
Igaz hogy nem terveztem semmiféle programot vasárnapra, de hat nap meló után szerettem volna egy kis nyugalmat, amikor nem kell minden egyes szóra ugrani. Aztán eszembe jutott, hogy hogy szoktak zajlani a vasárnapok - anyuka és leányzó reggel 8 körül fogja magát, elhajt a lovardába és este 6-7 körül jönnek csak haza - nos hát, ahogy így ebbe belegondoltam, már akkor ódzkodtam az egész hétvégétől.
Nem hiszitek el amúgy tényleg, mennyire idegesítő hogy soha semmiről nem tudok és nem képesek velem tisztázni a dolgokat, meg azok menetét. Sulit is már ezer éve ki szeretném nézni, mondogatom anyukának hogy mit szeretnék tanulni, mi legyen és hogy legyen, de mintha a falnak beszélnék. El vannak tájolva és soha nem figyelnek semmire, vagy csak a számukra fontos dolgokra. Itt minden a lovak és a hegedű körül forog.
Nem is tagadom, hogy nagyon dühös lettem a péntek reggeli hír hallatára. Igen persze, már megint fogjam be a csuszalesőm...úgyis két hetet végig hesszeltem és alig dolgozom. Ezt aláírom, tényleg volt két hét fizetett szabim. Azért ez, hogy alig dolgozom ez nem igaz. Igen, szabad vagyok reggel 8-tól délután fél 3-ig. Ha hazajövök, számoljuk azt, hogy 2 óra elmegy a kocsikázással, ha nem jövök haza akkor Princeton rendben van. Ezenkívül - eddig még megfejtetlen okok miatt - a különtanárok engem vagy nagyon imádnak, vagy csak kell kisközönség, de nincs olyan különórája a csajnak, ahol ne kellene ott ülnöm és tíz körmöm rágnom, hogy mikor telik már el egy vagy két óra. El fogok menni egy könyvtárba és kikölcsönzök valamit, mert ez így nincs rendjén... :) Pénteken rendszerint este 10-ig dolgozom, amíg Grace el nem teszi magát másnapra. Szombaton korán kelek, mivel 8-ra már a kettes számú hegedűtanárnál kell lenni...aztán lassan nyugi van. Még mindig szeretem ezt a munkát, mivel a vezetés a mindenem és az sem mellékes, hogy ha itthon is kell lennem a csajjal, el tudja magát foglalni vagy éppen van valami előírva, amit csinálnia kell. Ezeket csak azért írtam le, hogy lássátok hogy tényleg kell dolgozni itt is. Az, hogy egy tinédzser lány au pairje vagy, nem azt jelenti hogy nincs munka. Szimplán csak egyszerűbb és igen, nekem ez fekszik.

Dühöm aztán valamelyest tovaszállt amint Princetonba értünk. A kora délelőttöt elütöttem egy Starbucksban és futottam, majd ismét találkoztam Lillával, de most Lawrenceville-ban, ahol lakik majd együtt mentünk megnézni az egyik lehetséges sulit, ahova járhatnék. Baromi közel van, csak ugye innen Wyndmoor-tól olyan bő 50 perc. Még nem tudom anyuka belemegy e majd abba, hogy nyáron egy héten oda eljárjak vagy itt, a közelben kelljen sulit választanom. Itt is megvan már a lehetőség ahova tudnék menni, végül eldöntöttem azt is, hogy mégis olaszt szeretnék tanulni. Rajtam igazodjon aztán ki valaki! Haha :D Mindig tetszett a spanyol és még most is tetszik, persze. Az viszont fontosabb, hogy az olasz még annál is jobban tetszik. Így eltekintve megint attól, hogy ki mit mond vagy javasol, meg mennyire nagyon kellene a spanyol és mennyivel fontosabb, megint csak magamra hallgatok és azt fogom tanulni, amihez kedvem van. Jól haladok ebben a befolyásolhatatlanság-tanulásban is, igaz?! Micsoda szép magyar szavakat alkotok ide.
Lillával sajnos csak bő másfél órát tudtam eltölteni, beültünk egy Starbucksba beszélgetni. Jó tudom, sok lesz már a Starbucksból...még most használom ki, míg itt vagyok. Otthon úgysem lesz majd minden második sarkon.
Gracet előbb kellett elhoznom a suliból, mivel anyuka délután elszabadult a munkahelyéről, félúton találkoztunk, ők a lovarda én pedig a drága otthon felé vettem az irányt. Aztán tudjátok hogy megy ez, semmittevés következett. Fürdés, hajmosás, vacsora, skype meg filmezés.
Finom kaját találtam a hűtőben, hmm ezek szerint anyuka rittyentett valamit?...Igen, rittyentett. Nos, a babbal megspékelt pulyka bab helyett mogyorót tartalmazott (amit még előző bejegyzésben említettem, hogy nem ehettem belőle, hát naná hogy ettem belőle amikor nem voltak itthon), a jobbfelsőben valamiféle lencse terül szét (mondjuk, hogy finom volt), az alsó étket én a dobozban első meglepődöttségemben benéztem majdnem káposztás kockának - már meg is örültem - aztán amint kivettem melegében a mikróból jöttem rá, hogy az bizony káposzta meg karfiol valahogy össze...izé, szóval egybe főzve vagy valahogy így.
Nos kéremszépen ilyen az, amikor már az ételeket sem ismerem fel. Nem vagyok rá büszke, mielőtt még azt hinnétek.

Ja igen, amíg el nem felejtem...döbbenetesen jó filmet néztem péntek este! Ha buksz az ilyen tekervényes thrillerekre, amikor szinte végig tátva van a szád, akkor ez neked való lesz:

http://www.youtube.com/watch?v=-k60lI8naMw

...én még mindig a hatása alatt vagyok. Pedig mostanában sajnos csak olyan mozikra akadtam, amik abszolút nem kötöttek le - vagy eluntam magam vagy el bírtam volna aludni szinte már öt perc után. Ez viszont az elejétől fogva izgalmas.

Jókat mosolyogtam amúgy a pénteken kapott üzeneteken, hozzászólásokon. Nem éhezek és nem kopik fel az állam, se nem vagyok anorexiás és teljesen jól érzem magam. Olyan üzeneteket is kaptam, hogy mondom képtelenség hogy ennyire pocsékul vázoltam volna fel a sztorit, nem kell aggódni egyből!...
Viszont jól esett a sok segítség és biztató szó is, igazán kedves tőletek hogy ennyire szíveteken viselitek sorsom :)

Szombaton mindig 7 körül kell kelnem, hogy a hegedűtanárhoz 8 előtt odaérjünk. Kelek szépen 7-kor, nézem a telefonom - anyukától sms érkezett pontban 6:50-kor, hogy sajnálja de elfelejtette mondani hogy nincs ma hegedű (direkt megkérdeztem péntek este, hogy mi lesz és hány órakor), így majd csak 10-re kell vinnem a csajt kórusra. Természetesen visszafeküdtem még 2 órára, nem is én lennék ha nem így tettem volna. Hál' istennek a kóruson nem kellett ott maradnom, az 2 és fél órás - szerintem ott helyben felkötöttem volna magam. Negyed 11 körül már itthon voltam és szinte megállás nélkül 2 órát végig beszélgettem az anyukával. Hihetetlen milyen mondókája van és mennyit tud csacsogni, ez kész, mondom ilyen nincs... :D Nem is emlékszem volt e olyan téma egyáltalán amit ne érintettünk volna. Már lassan ott tartanak, hogy új au pairt szeretnének keresni, mondták hogy általában mindig a hatodik vagy hetedik hónapban állnak neki és hogy nagyon nem szeretik ezt az egészet - hát én sem szerettem a családkeresést na, a rematchekben meg főleg nem :)
Fél 1 körül aztán útnak indult elhozni Gracet, majd onnan egyenesen a lovardába mentek. Szörnyű, esős idő és 7-8 fok volt szombaton, az embernek ilyenkor általában semmihez sincs kedve. Mégis bevágódtam a kocsiba - mondom nekem mennem kell! - aztán elszáguldottam a KOP-ig. Tengtem-lengtem, ettem-ittam - igazából egy volt a lényeg, csak itthon ne kelljen lenni. Néhanapján iszonyú nagy késztetés jön rám, hogy elhagyjam a házat. Nincs ez mindig így, sőt a család szinte soha nincs itthon hétvégén, valamint a drága jó kis alagsori kuckómban sem zavarnak soha, egyszerűen csak mehetnékem támad...
Sikerült elütnöm az egész délutánt, mégsem vettem semmit sem. Jó vagyok vagy jó vagyok? Egész délután téblábolni a giga méretű mallban, tengernyi fantasztikus üzlettel körülvéve, és csak nézegelődni, nem vásárolni...sokszor van olyan, hogy már éppen a kezemben van egy felső vagy akár egy cipő, aztán az utolsó pillanatban meggondolom magam és leteszem ott ahol éppen állok (persze ezt megelőzi az, hogy végigfut az agyamon milyen lesz majd Mexikóban vagy éppen Kaliforniában "tengődni"...)
Ez az egy ez tényleg nagyon megy; a spórolás. Este 7 körül értem haza, aztán belazultam. Selejteztem kicsit a szobámban, kidobtam ami nem kell, elpakolásztam ami kell, majd elnyúltam egy film előtt.

Vasárnap fél 8-kor kelés, fél 9-kor kellett indulni a lovardába és minden alkalommal egy órával Grace órája előtt ott kell lennünk, hogy azalatt az idő alatt előkészítse a lovat. Egész jól indult a nap, Grace mondta hogy nem kell a kocsiban tanyáznom, nyugodtan menjek el valamerre és majd hív ha végzett. Direkt háromszor is visszakérdeztem, hogy teljesen biztos legyek benne, hogy nem kell ott maradnom - a válasz határozott "nem" volt. Örültem mint majom a farkának, na akkor már kevésbé amikor bepötyögtem a gsp-be érdeklődési pontokhoz, hogy mall, Barnes and Noble, Starbucks vagy éppen Dunkin Donuts - 14-15 mérföldes körzeten belül ugyanis az égegyadta világon semmi nem volt. Ám legyen, oké letekerem azt a "pár" mérföldet, bő 2 órám úgyis akad...az első állomásom egy Dunkin volt, beszereztem egy kávét, majd amint kiléptem a helyiségből a telefonomon valami tíz darab sms és körülbelül ugyanennyi nem fogadott hívás virított. Nézem; azonnal menjek vissza a lovardához, mert Grace a kocsiban felejtett valami fontos iratot amit le kell adnia és anyuka azt sem nagyon preferálja, ha a leányzó egyedül ott marad, én pedig eltűnök. Direkt megkédeztem többször is, hogy nincs e belőle gond és különben is, csináltam már ilyet. Néha nem ártana egyeztetniük, mielőtt egyikőjük ezt mond, a másik pedig azt. Amilyen gyorsan csak tudtam, újra a paciknál voltam, Grace sűrűn elnézést kért a kalamajka miatt, mert végül is ha azt nézzük az ő hibája volt. Ha nekem azt mondja hogy maradnom kell, természetesen maradok és egy mérföldet nem teszek meg. Olyan is előfordult már, hogy a kocsiban böjtöltem ki azt a pár órát, emlékezhettek. Na mindegy végül is nem lett belőle gond, csak már "jól" indult a nap. Amúgy azért mondta a csajszi, hogy lépjek le nyugodtan mert hogy az összes au pair utálja a lovardát, senki nem szereti a lovakat és lovagolni sem, és tudja hogy mennyire unalmas órákon keresztül várni...
Erről jut eszembe anyuka mesélte, hogy amikor az előttem lévő brazil au pair péntekenként meghívta a brazil barátait hozzánk, főztek és filmeztek, akkor ugye Grace is ott volt. Történt olyan eset, hogy kétségbeesve felhívta az anyját hogy "mami, Karine (brazil au pair) nem szeret minket, sőt utál!". Az volt ugyanis, hogy amikor összejön pár au pair, akkor csak-csak szó esik a host családokról, gyerekekről, a rossz dolgokról meg úgy általában mindenről, ami ezzel jár. És a csajok nem fogták vissza magukat; a 13 éves gyerek előtt beszélték ki a host családokat, kinek milyen problémája van vagy éppen mi nem klappol (gondolom szidtak mindenkit, mint a bokrot). No és ezen Grace teljesen kiakadt, hogy biztos Karine is ugyanezt gondolja róluk...hát ezt a sztorit nem bírtam megállni röhögés nélkül :D
No de térjünk vissza még a vasárnapra...Grace olyan fél 12 körül végzett az egyes számú lovardában - én ugye a kocsiban ültem végig, zenét hallgattam, el-elbóbiskoltam. Baromi hideg volt kint és a lovakhoz sem volt kedvem. Délután 1-re már a másik lovardában voltunk, ami szimpla 70 mérföld volt az előzőtől (csak tudnám miért kell három különböző helyre, három különböző irányban lévő lovardába járni!?). Útközben beugrottunk egy Subway-be ebédért, majd szenvedtünk még a kocsiban 1 órát. Grace közben kiselőadást tartott nekem az "i-cuccokról", mert ő képtelen megérteni hogy tudok egy iPod shuffle-n zenét hallgatni, meg az milyen pici és így tovább. Következett az iPhone istenítése, hogy annál jobb nincs is, aztán leszólta az összes laptopot, hogy azok milyen nehezek, kényelmetlenek és már nem divatosak (?)  - elhihetitek hogy tényleg nem erre vágytam vasárnap délután, de szorgosan bólogattam mindenre. Közben megjött az oktató és elmentek, megkezdték az órát.
Rám még 3 óra szenvedés várt a kocsiban, ilyen kínban rég voltam már, ez rosszabb mindennél én mondom nektek. Amikor a környéken semmi nincs, el nem mehetsz, kint hideg van és az óra mutatói olyan lassan vándorolnak tovább, mint még soha az életben (...)
A legjobb mégis az volt, hogy a csajszi a kocsiban hagyta a telefonját  és anyuka tíz percenként megcsörgette azt vagy éppen üzenetet küldött. Mindig azt mondja egyébként, hogy neki a munkában semmi ideje nincs és soha nem ér rá még enni sem, ehhez képest egy laza másfél órás utat, amíg elérek A pontból B pontba, simán végig csevegenek, de a semmiről. ("helló Drágaságom, hogy vagy, milyen volt a ló, milyen volt az oktató, milyen volt a lovarda, mit ettél, mit ittál, ezt csinálj, azt csinálj..") Ha megérkezünk valahova le kell jelentkeznünk, ha elhagyunk valamit szintén. Ennyire "nincs" ideje anyukának a munkában...őrület :)

Este 6 körül értünk haza, volt még pár "mindjárt felrobbanok"-köröm, de összességében túlélhető volt a nap, fogjuk rá. Csak hát egész nap az autóban ülni, engem is lefárasztott na. Nyűgös voltam és esküszöm fájtak a lábaim is...Grace kitalálta hogy a hűtőben lévő öt diétás kaja egyike sem felel meg neki, csináljunk inkább tonhalat mert éppen az akadt a keze ügyébe. Felhívta anyukát, hogy mit kezdjünk a dologgal, de ő meg leintette a csajt, hogy ácsi, azt sem ehet (...)
Vacsira adtam neki magvakat meg lencsét, aztán viszontlátásra.
A nap csúcspontja Tamara volt - egyenesen Magyarországról, egyenesen skypeon - aki jó nagy ívet adott az estémnek. Hálás köszönet az ilyen nagyszerű barátokért!... :)
Csevej közben jön le a leányzó, hogy én voltam e a ludas és én dobtam e bele a lovarda toitoi wc-jébe a kakaós italom dobozát és még két ásványvizes üveget - igen kérem, én voltam és nagyon sajnálom, de nem tudtam hogy tilos. Az oktató a lovardából képes volt emiatt felhívni Gracet és megkérdezni, azt hittem az agyam elszáll. Persze tudom, én voltam a hibás megint - amint látjátok vasárnap már tényleg hibát hibára halmoztam, de visszatekintve már csak röhögni tudok az egész héten.

Azt már kijelenthetem; ez nagyon nem az én hetem volt. Hol így voltam, hol úgy...de inkább most nem annyira "magasan". Én is emberből vagyok, előfordulhat néha ilyen, ezt igazából nem tudom irányítani, csak érzem. Talán majd az április meghozza azt a bizonyos érzést megint. Van is abban valami hogy néha talán túl nagy feneket kerítek a dolgoknak, amelyek fölött csak el kellene siklanom. De amint azt már írtam, nekem is lehetnek rossz napjaim - ez egy ilyen hét volt; túl sok minden és túl sok mindenki idegesített. Írni pedig nem azért írom le ezeket, mert engem most rettenetesen kell sajnálni, csak szeretném ha tudnátok hogy igen, itt is összejöhetnek a dolgok úgy, hogy azok kihatással legyenek akár egy egész hetemre is.
A rossz időszaknak ezennel vége, itt egy újabb hét, meglátjuk mit tartogat számomra.

A bejegyzés címének pedig köze nincs a tartalomhoz, egyszerűen csak nem vagyok ma kreatív és ennyi a történet. Anyuka és Grace hívnak így egyébként.

Két jobbféle étkem a héten:

                                                           

Csók!