Snassz

Na keddre már addig jutottunk, hogy anyuka elhintette nekem reggel, hogy az előttem lévő brazil lány mindig fizette a benzint - örülök neki, hogy a braziloknak itt ennyire felviszi az isten a dolgukat -, olyan két hetente, mivel ő is minden nap hazajött Princetonból. Na jó ez már nekem is sok volt, nem mondtam erre semmit sem, csak nyeltem egy nagyobbat...
Ez körülbelül azt jelenti, hogy azért a benzinért kellene fizetnem, amikor az ő gyerekét fuvarozom és utána hazajövök. Na azt már nem. Ha suliba, au pair-találkozóra vagy az ő dolgaik miatt kocsikázok, akkor egy centet sem fogok fizetni. Nekem sem az égből szórják a pénzt és kapkodom el. Szóval ezek után ismét sűrűbben fogok Princetonban maradni, nem érdekel hogy megkért, jöjjek haza minden nap a kutya miatt. Az eddigi kutyasétáltató nénit lemondta, ő nem jön többet csak szerdánként. Nekem csak amiatt a két perc miatt kellene hazajönnöm, amíg kiviszem egyszer a kutyát és elvégzi a dolgát (vagy nem). Jó, tény hogy mindjárt vége a sulinak, szóval ezt kibírom már. Ezekben a Princetonban maradásokban annyi a gond, hogy akkor meg ebédem nincs. Amikor hazajövök azért csak-csak találok magamnak valamit, de így veszett fejsze nyele az ügy, ergó ha nem benzinre fizetek, akkor a kajára.
A keddi nap aztán úgy folytatódott, hogy amikor hazaértem megláttam hogy a kutya odapiszkított több adagot a konyha több szegletébe is, és az alagsori csinos kis szőnyegemet sem hagyta ki. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hasmenése van az ebnek, el tudjátok képzelni hogy nézett ki minden és milyen bűz volt.
Szemét vagyok és dög vagyok - nem érdekel -, de nem takarítottam fel. Állandóan én etetem és itatom őket, a kutyát én viszem ki minden egyes  alkalommal, mindent én csinálok ami velük kapcsolatos, de feltakarítani a piszkot nem fogom utánuk. Nem fizet nekem ez a család annyit, hogy ezt is én csináljam meg. Így is mindig mondja a csaj hogy én mennyire rendes vagyok hogy mindent megcsinálok, a brazil lány semmit sem csinált ha éppen nem kérték meg.
Amikor délután mindenki hazaért, anyuka nagyon kiakadt az állatokra, mivel az egyik macska pedig bekakilt és bepisilt az ágyába. Megint, mivel előző nap is megtette ugyanezt. Az agyam eldobom - mondtam magamban. Ő csak annyit bírt mondani, hogy megérti mi miért nem tartjuk otthon a házban az állatokat (...)
Mondanom sem kell, hogy az egész ágyneműgarnitúrát moshatta ki a macska miatt, és tudjátok itt Amerikában húsz takaró, húsz párna és húsz réteg lepedő van egy ágyon. A kutyapiszkot alig tudták feltakarítani (szőnyegről főleg) és rettenetesen bűzlött - a konyhában. Az agyam akkor szállt el igazán, amikor megláttam hogy a mosogatószivaccsal dörzsöli a "cuccot" a padlóról, majd lemossa és visszateszi a helyére, a csap mellé. Erre már ha akartam volna sem tudtam volna mit mondani...
Szeretem az állatokat, a kutyákat tényleg imádom, a macskákat tisztes távolságból elnézegetem és tudjátok hogy Chicago mellett is sok gondom volt miattuk. Itt tisztán tartják őket és minden más, de 100% hogy többet nem mennék olyan családhoz, ahol állatok vannak. Tudjátok, az egy dolog hogy élsz-halsz az állatokért, de az meg egy másik hogy együtt élni is képes vagy velük. Nekem személy szerint rengeteg bosszúságot okoznak - de ugye tudtam hova jövök. Körülbelül minden egyes alkalom előtt amikor a konyhát használni akarom, majdnem hogy rögtönzött nagytakarítást is végzek, ugyanis a macskák mindehova felmásznak és bemásznak a szekrénybe is, a tényérok és edények mellé. Számomra hihetetlen és érthetetlen itt az emberek állatokhoz való viszonyulása - sohasem tudnám megszokni. És nem az állatok a hibásak, tudom jól ezt is. (Miután kedden anyuka így kiakadt a macskára, nem engedte hogy aznap éjjel vele aludjon a szobájában - ennek függvényében a két macska egész éjjel a szobám előtt nyávogott és csengette a csengettyűt a nyakában...)
Ennyit az állományról.

Grace is alkotott párszor a héten, a legjobban az "tetszett" amikor leszólta a cd-t/zenét amit végre beüzemeltem a kocsiban...
A másik eset pedig szerdán történt, amikor vinnem kellett megint a diétás orvosához, és a rendelő előtt képtelenség parkolni, így néhány utcával odébb szoktam, öt percet gyalogolni kell. Minden baja volt, hogy nem igaz hogy nem tudok közelebb állni és hogy mindig mennyit kell sétálnia miattam. Olyat vissza tudtam volna szólni, hogy valószínű még most is bánnám... :)
De ilyenkor mit tesz az ember? Színészkedik egyet, mond egy "oké"-t, aztán mosolyog és jó képet vág mindenhez. Így megy ez. Mindegy, mert eljön még az az idő, amikor végre "visszakapom a személyiségemet" hahahaha.

Pénteken megkért anyuka, hogy délelőtt 11-re vigyem el a kocsit a Toyota szervízbe, olajcserére. Semmi akadályát nem láttam - bár sosem csináltam még ilyet, gondoltam nagy mutatványra nem lesz szükségem. Fél órával korábban megjelentem, leadtam a kocsit, majd helyet foglaltam. Jó 3/4 órát kellett várnom, fizettem, majd távoztam.
Az autópálya kellős közepén elkezdett vadul sípolni valami, majd a műszerfalon megjelent egy apró jelzés is "brake" felirattal (máig sem értem miért nem akkor történt mindez, amikor elindultam).
Gyorsan írtam anyukának, hogy itt valami bizony nem stimmel, hogy tudom kiiktatni a sípolást és a villogó "brake"-t. Megjegyem akkor már az autó is alig akart menni - nekem is leesett a tantusz, hogy nagyon nem oké valami a fékkel. Természetesen anyuka nem írt vissza, nem hívott, nem jelzett. Érdekes, mivel amúgy egész nap üzenetekkel bombáz - hol vagyok, mit csinálok, futottam e már, milyen idő van stb. De ha nekem van szükségem segítségre, akkor valahogy nem akar jönni a válasz...
Mit volt hát mit tenni, sípolás és villogó jelzés kíséretében elértem valahogy az utcánkig. Mondom muszáj segítséget kérnem, mert ez így sehogy sem jó. Eszembe jutott, hogy az utcánkban szinte minden háznál ugyanilyen kocsi áll - valakihez simán becsengetek és megfűzöm hogy nézze meg a járgányt. A második szomszédunkkal sikerrel jártam - alacsony, indiai kinézetű fiatalember nyitott ajtót, aki ha jól sejtem abban a szent minutumban kelt fel. Először csak nézett mit akarok, aztán végül kifáradt a kocsihoz és mondta, hogy valami biztonsági fék be van húzva (nem a kézifék!). Ha fejem tetejére álltam volna sem találtam volna meg azt a gombot, ami képes volt megszüntetni minden gondom. Ugyanis a gázpedál mellett volt eldugva és majdnem hogy le kellett hasalnom hogy megtaláljam. Micsoda "szerencse", hogy a család mindent megmutatott nekem amikor ide kerültem, ugye.

Kaptam emailt a tanácsadómtól, hogy tényleg jelentkeznem kell akármilyen kurzusra, mivel szorít az idő. Amikor ezt elmondtam anyukának, annyi volt a válasz, hogy ebben sajnos ő nem tud nekem segíteni és járjak utána mindennek, intézzem el amit kell. Rendben van. Az ügy azóta már folyamatban, de tényleg... :)

Továbbá szerettem volna májusban kapni egy olyan hétvégét, amikor talán a pénteket is oda tudnák adni. Már két hete annak, hogy érdeklődtem ez ügyben, lehetséges lenne e, de úgy fest a dolog hogy nem igazán...mivel anyuka pénteki 24 órázásai miatt képtelenség variálni. Szeretnék elmenni a Niagara vízeséshez és Torontoba, de még mindig várok anyuka válaszára, azóta kérdezi a munkahelyét, hogy cserélni tudjon...

Ami még számomra most nagyon fontos, hogy megtudjam végre, mikor kapom meg a második vakációs hetem. Szó volt róla már többször is, hogy apuka általábn augusztus első két hetében szokta elvinni magához Gracet. Tudom, hogy itt majdnem hogy lehetetlenség ilyet kérnem, hogy hónapokkal előtte valamit biztosan meg tudjanak mondani, de azért megkíséreltem a lehetetlent, mert nagyon nagy szükségem lenne pontos dátumokra, hogy tervezni tudjak. Akármit. Nos anyuka idén úgy néz ki bekeményít, a két hét helyett csak egy hétre akarja elengedni a lányt, mivel több ezer dollárt fizet havonta a lovardának és ha a csajszinak kiesik két hét, akkor ő feleslegesen fizet. Ezzel nincs is probléma, értek én a szép szóból, de megint nem tudtak semmi konkrétumot mondani, ergó én sem lettem okosabb...
Megmondom őszintén nagyon unom ezt, hogy itt semmit nem lehet normálisan tervezni és szervezni, mivel vagy a "levesembe köpnek" vagy nem is közölnek velem semmit előre. Az én ügyeim valahogy eltörpülnek - a lovak, az állatok, a hegedű, a száz különóra és a diéta van mindenek előtt. Tudom, hogy én választottam ezt, tudom hogy ők ilyenek és ez nekik így tökéletes, de ezzel okoznak nekem pár kellemetlenebb pillanatot. Egyszerűen semmit nem lehet normálisan megbeszélni, néha úgy érzem azt várnák, hogy olvassak a gondolataikban. Személytelen vagy sem, de az utóbbi időben bepróbálkoztam azzal, hogy sms-ben kérdezek meg anyukától mindent, mert arra általában válaszol. Hát a múlt héten volt példa arra, hogy valamit megkérdeztem, amire ő csak annyit írt például, hogy: "Grace személyi edzője reggel 7-kor jön" - oké, rendben van :D

Hát ezek voltak most a héten, nem túl izgalmas, tudom. De ezek a dolgok most eléggé lekötnek így is. Elvegetálok, pörögnek a napok, továbbra ia minden a régi. Talán mióta itt vagyok, ez volt a legesleggyorsabb hét ami eltelt.
Huszadika van - nincs olyan hónap, amelynek huszadikáján ne jutna eszembe, hogy x hónappal ezelőtt Amerika legjobb városában, Miamiban voltam a barátaimmal...Sokszor - és mostanság megint egyre többször - eszembe jut az az egy hét és borzasztóan hiányzik!...

Most búcsúzom - már megint kisregényt írtam a semmiről. Holnap látogatóm érkezik, Bius személyében. Megmutatom neki Phillyt és talán egy buli is belefér a dologba - Dórival és Lillával kiegészülve szerettünk volna lemenni vasárnap Atlantic City-be, de el kell napolnunk, mivel eső lesz és hideg. Majd legközelebb.

Jövök pár fotóval, a "képtelenség" elkerülése végett.
Először is finom falatok a héten:

Majd egy kis nosztalgia:
                                                                            Miami

                                                                       Chicago

Ahh, megveszek Chicagoért még mindig - az egyik leggyönyörűbb város amit valaha láttam!!
Figyelem! A képek internetesek és nem saját készítésűek, de ez gondolom mindenkinek feltűnt... :)

Szép hétvégét!