Csak úgy száguld az a hullámvasút...

Hétfőn volt az első alkalom, hogy nem nekem kellett vinnem a csajt suliba. A hétvégén itt volt az apja látogatóban és végig egy Princeton közeli hotelben voltak (természetesen anyuka nélkül). Így hát hétfőn az apja vitte suliba, mielőtt visszament volna Maine-be.
Keltem (volna) akkor, amikor akartam, de természetesen anyuka már reggel 6-kor sms-ekkel bombázott a napi programot illetően. 7 körül aztán kikászálódtam az ágyból, majd a totál üres hűtő láttára elég morcosan indítottam a napot. Akkor konkrétan már szerda óta nem volt itthon semmi (üres hűtős képpel most nem díszíteném a bejegyzést haha), a "legjobb" az egészben az volt, hogy innivaló sem volt, sem víz (mindig csak az van, mivel csak azt isznak), sem üdítő, de még tej sem. Azt hittem kitérek a hitemből, hogy egész hétvégén, a csaj távollétében miért nem lehetett bevásárolni...Ja igen, csapvíz az van természetesen, förtelmes utóízzel. (Amúgy nem tudom mi a többiek tapasztalata, de ahol én itt vizet iszok, a legtöbb helyen nem ízlik. Ez most furán hangzik, de nagyon sok helyen különös utóíze van...).
Ez eleinte megkoronázta a napom, de aztán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak.
Hétfőn délelőtt volt a napja, hogy végre valahára eljutottam a suliba (Montgomery Community College), regisztráltam, majd jelentkeztem kezdő olaszra, amelyet júniustól fogok tanulni, két hónapon keresztül, heti még nem tudom hány alkalommal hehe, este 6:30-tól 9-ig. Anyuka finoman ebbe is belekötött nekem, hogy majd lehet lesz olyan, amikor nem tudok bemenni órára, mert Gracet viszem valahova...Érdekes, anyuka mindig itthon van már 4-5 óra között, direkt esti kurzust választottam, de még ez is gond. Tisztában vagyok vele, hogy a 2 hónap alatt talán nem fog rám annyi olasz nyelvtudás ragadni, mint amennyit szeretnék, de ezekre az órákra biztos vagyok benne, hogy nagy örömmel fogok legalább bejárni. El sem tudjátok képzelni mennyire várom már. Most, hogy kicsit ott voltam a suliban, elkapott a hév. Éppen hogy csak beiratkozni voltam, de hihetetlenül jó volt újra korombeliek között lenni - nem gyerekekkel és szülőkkel -, valamiért abszolút megragadott a környezet és tetszett a suli is. Várom már.

A csaj közelgő hegedűvizsgája miatt mostanában a délutánok nagy részét a hegedűtanároknál töltjük - sokkal jobb, mint a lovarda. Általában ott szoktam lekörmölni a bejegyzéseket is, időm mint a tenger. Hiányzik az, hogy írogassak és firkáljak. Manapság a számítógép, a telefon és az állandó pötyögés vett át mindent és én mindig is szerettem irkálni.
Hétfőn este csak fél 9 körül értem haza a csajjal kórusról, anyuka pedig egyből lerohant, hogy nem találja a csütörtöki tankolásról szóló számlát. Mondtam neki, hogy a többihez tettem és nem magamra költöttem (na jó ezt már csak magamban tettem hozzá), de nem lett meg. Iszonyatosan ciki helyzet volt, rosszul éreztem magam. Később aztán, amikor már a szobámban voltam küldött egy sms-t, hogy megvan ám a számla, megtalálta és igazam volt a benzinnel kapcsolatban is. Nem írtam neki vissza, ezzel sok újdonságot nem mondott úgysem. Tudom mennyi megy el és azt is tudom, hogy minden árva centtel elszámolok neki. Emiatt a benzin-téma miatt elég rendesen rágom a kefét néha...

Kedden 24 óráztam. Mivel anyuka szintén 24 órázott (ettől függetlenül pénteken is fog). Reggel már fél méteres lista fogadott, hogy Gracenek milyen elfoglaltságai vannak aznap és mit kell nekünk együtt csinálnunk itthon. Hirtelen azt hittem összekever a mexikói takarítónőkkel, amikor megláttam, hogy "porszívózz össze, törölgess le és pakoljatok el Grace ágyáról mindent!" - nem is tudom ez mióta tartozik a munkaköri leírásomba, de ám legyen. Máskor is segítettem már a csajnak, illetve elnézést...segítettem magamnak, mivel a csaj ilyenkor le nem bír szakadni a telefonjáról és pötyög, míg én végigcsinálom a felírtakat. Szívesen segítek, de anyukának valami gondja van - minden nap takarít vagy csinál valamit. A takarítós személyzet is egyre ritkábban jön már...
Kedden délben éppen ebédelni készülődtem, amikor megláttam hogy a kutya szétbarmolta a szemetest a konyhában. Tudniillik mindig oda van bezárva, hogy ha dolgát végezni van kedve, akkor azt ne a szőnyegeken tegye. A szemetesünk a szekrényben van, a mosogató alatt és a kutya ki tudja nyitni a szekrényt, kirángat onnan mindent, szétszedi a szemetet és úszik a konyha. Ezt naponta van hogy kétszer is eljátssza és olyankor úgy elfut a méreg, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Aztán persze fél órát takarítok utána...

Szerdán aztán kezdtem végre elkapni a hét hangulatát - láthatjátok hogy a hétfő, kedd kombó megint nem indult éppen zökkenőmentesen. A szerdai pedig egy nagyon hosszú nap volt, sok vezetéssel, pszichodokival, várakozásokkal, hegedűvel. Délután fél 5 körül érhettünk haza (fél 12-kor elhoztam a csajt a suliból és folyamatosan úton voltunk), anyuka is akkor ért haza valamilyen értekezletről. Gracen már a kocsiban is láttam, hogy valami nem stimmel - rázta a hideg és mint az később kiderült, láza is volt. Most még szerda este van, hogy írom ezt a bejegyzést és nem tudom megy e holnap suliba, reggel majd minden kiderül...
No de anyukának viszont nagyon jó napja lehetett, mivel nem győzött hálálkodni a takarításért amit kedden végeztünk (végeztem), hogy mennyire csillogott minden - jaaa, nem mondtam volna hogy ötcsillagos "putzfrau" is vagyok?!
Aztán Grace el is vonult, elnyúlt a tv előtt. Le kellett mondani az aznapi utolsó fuvarom is, amikor is csoportos hegedűre vittem volna a leányzót. Illetve ettől nekem még bejött egy fuvar, ugyanis az egyes számú hegedűtanár megkérte anyukát, hogy ha lenne időm akkor legyek olyan kedves és vigyem haza majd óra után a kettes számú hegedűtanárt (ő a román néni, akit nagyon csípek). Szóval mostanság már taxisofőrnek is felcsaptam, de mondjuk örömmel tettem és anyuka emiatt is körbeugrált. Már jól kezdődött az este, mondom itt a remek alkalom, hogy ismét bevessem magam és megkérdezzem, hogy akkor a május utolsó hétvégéje rendben van e, ha elmennék a Niagara-vízeséshez...Anyuka olyan kezesbárány volt, mint még soha - azt mondta semmi akadálya, minden megoldható. Nagyokat lestem, megköszöntem aztán gyorsan elhúztam a csíkot, mielőtt még meggondolja magát. Plusznapokat nem kaptam, igazából csak egy péntekről lesz majd szó, mivel a másik két nap hétvégére esik. És akkor - most csak hogy pontosítsak -, még nem foglaltuk le (ma vagy holnap fogjuk), de egy másik sorstárssal, Katicával megyek New Yorkból a Niagara-vízeséshez, május 25-én. Első nap New Yorkban nézünk meg valamit, az lesz péntek. Majd hétvégén a vízesés mindkét oldalát és végül Kanadában Torontot!! Wohoo, mekkora boldogság van kérem!
Hmm..pazar is minden, máshogy ez nem is lehetne. De azt meg kell mondjam, hiába tűnhet úgy, hogy feltűnően keveset dolgozom, de ez nem így van. Ott van a sok pénteki 24 órázás, néha becsusszan egy-egy hét közben is, szombaton minden reggel dolgozom és az összes különórán ott kell ülnöm. Az esetek 90%-ában anyuka itthon van, de megkér hogy vigyem el Gracet az esti foglalkozásokra is - naná hogy nem mondok nemet, egyszer úgyis a jó szívem fog a sírba vinni hehehe :) Számoljuk azt is, hogy a kocsit olajcserére viszem, kutyát mindig "fodrászhoz", etetem az állatokat, segítek összetakarítani a házban, néha pedig órákat ülök a dugóban, ami szintén a szabadidőm. És nem, nem panaszkodásként írom le ezeket - még mindig nincs különösebben gondom az itteni munkával -, csak szemléltetni szeretném, hogy ez is munka és nem holmi láblógatás. Hiába van "csak" egy 13 éves gyermekem...

Mostanában csak még jobban rámtört az, hogy rettenetesen hiányoznak a barátaim. Magyarországról és Németországból is - mindenki! Nélkülük mit sem ér az élet (...) Szerencsére csak úgy rohan ez az április, mire észbe kapok már mindig csütörtököt írunk. Jövő hétvégén ballag a testvérem, és nem lehetek ott - emiatt is szomorú vagyok most egy kicsit...
Annyi mindent tudnék írni még mindenről, de nem szeretném hogy a bejegyzések elmásszanak itt nagyobb lélegzetvételű elmélkedésekbe :)
Különben is elhatároztam, hogy nem adom ki magam és az érzéseimet annyira a blogban (vagy már lehet hogy késő?). Úgy gondolom, egy kép rólam már amúgy is kialakult előttetek...
Természetesen a hozzám közelebb állók mindent tudnak, de a blog azért ne szolgáljon nyitott könyvként mindenki számára. Hiszen sajnos én az Olvasók 90%-át talán nem is ismerem és nem tudok róluk semmit...

No de kanyarodjunk egy kicsit vissza ahhoz a szerda estéhez. Egész nap a BL-meccs járt a fejemben (focit nem szeretőktől elnézést kérek), az hogy a Bayern München (kedvenc csapatom) aznap a Real Madrid ellen játszik. Rohantam le a szobámba és csekkoltam az összes létező online oldalt, az üzenőfalat Facebookon persze (oda úgyis mindenki kiír mindent), aztán szétizgultam az agyam, amikor megláttam hogy a Real megy 2 góllal - kiakadtam rendesen, na. Imádom a focit, régebben rugdostam a bőrt én is, nézni mindig szerettem és egyszerűen megveszek érte, a legszebb sport a világon. Aztán teltek-múltak a percek, közeledett a meccs vége és kiderült hogy 11-es párbaj lesz ááááá...most mondjam azt, hogy akkor már biztos voltam benne, hogy nyer a Bayern?! Másodpercenként frissítgettem az összes létező sportportált, jöttek a hírek - x kihagyta a 11-est, y belőtte a 11-est - én meg már az őrület határán voltam hogy úristen mi folyik itt!...
Aztán Schweinsteiger "berúgta" a Bayern Münchent a döntőbe, engem meg úgy elkapott az extázis, hogy ha lehetett volna, akkor tuti leugrottam volna valahonnan.
Egy nagy igazság:

"A foci egy olyan játék, amit 22-en játszanak, és a végén mindig a németek nyernek."

Ne haragudjatok, ez a kis kitérő kellett. És azt kell mondjam, ezentúl majd elég sokat olvashattok nálam a fociról is, főleg hogy ha majd júniusban megkezdődik az Európa Bajnokság. Már csak azt kell kitalálnom, hol és hogyan fogom megnézni a meccseket...

Amint látjátok volt már részem mindenben a héten, aztán még csak most jön a java!

:)