A "matek"

Sosem voltam jó matekból. Gyűlöltem és tehetségem sem igazán volt hozzá. Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor a matektanár közölte velem az írásbeli érettségi után, hogy "nem hasaltam el" - na jó, persze nem így közölte - megütöttem azt a bizonyos szintet és tény, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. "Viszlát matematika, remélem soha többé az életben nem lesz szerencsénk egymáshoz" - így nyugtáztam a történteket.
...Viszont az, hogy hogy néz ki éppenséggel egy szinusz függvény, azt ha álmomból felkeltenek is tudom - éppen olyan, mint az élet. Vagy "szigorúan monoton növekszik" vagy "szigorúan monoton csökken". Na most ezt magyarra átfordítva - egyszer lenn, máskor fenn. Túl sokat hangoztatom ezt? Lehetséges. Csak szeretném, ha tudatosulna mindenkiben. Erről szól az egész élet. Egyszerűen néha számomra is felfoghatatlan, hogy mennyire valós ez az egész.
Láthattátok milyen kedvben telt a múlt hetem, hogyan írtam róla legutóbb. Ahhoz képest ezen a héten megint mintha kicseréltek volna - ezer fokon pörgök és életkedvem is a régi. Tőlem már meg is szoktátok talán ezt - amikor szimplán csak örülök a "semminek", annak hogy itt lehetek vagy egy-egy apró dolognak ami akár egy egész napomra is kihatással van. Boldog vagyok és megint érzem azt a bizonyos érzést.
Futok, járom Princetont, sétálgatok vagy csak ücsörgök egy parkban, mélázgatok, tervezgetek és szervezgetek jó sok mindent, rengeteget vezetek és imádom, mert nekem ez valamiért határtalan szabadságérzetet ad. Dolgozom is, de azt keveset. Így tengetem áprilisi napjaimat és most tényleg nagyszerű minden.

Semmi szokatlan nem történt a héten.

Hétfőn Grace nem ment suliba, mivel a lovardában autista gyerekeknek szerveztek programot és felajánlotta hogy segít. Reggel 9-kor indultunk el itthonról, 10-re jöttek a többiek, Grace segített, én közben videóztam mivel anyuka megkért. Rettentő hideg volt aznap, fújt a szél és sajnos nem öltöztem melegen, majd' megfagytam. Az idő további részét a kocsiban töltöttem, de délben már indultunk is vissza, jobban mondva a legközelebbi mallig, találkozó volt megbeszélve anyukával. Bevásároltunk a szupermarketben, majd megebédeltünk. Anyuka megkért hogy hozzam haza az elemózsiát, délutánra pedig off-ot ad, relaxáljak nyugodtan. Szemtelen vagyok vagy nem vagyok szemtelen; de kijárt ez már nekem. Fáradt voltam és jó volt elütni a hétfő délutánt a semmivel.
Többször is megdöbbentem a nap folyamán, két lány ugyanis hazament az elmúlt héten, azok akikkel együtt voltam az orientáción és együtt utaztunk Chicagoba is. Kezdem azt hinni, hogy abból a bandából már szinte senki sincs az Államokban, csak az osztrák lány akivel jóban voltam/vagyok. A hajdani francia és német szobatársam már novemberben, decemberben "megunta" a dolgot, most az egyik luxemburgi lánnyal sikerült beszélnem és kérdeztem mi történt. Hát az történt, hogy ő is megunta, illetve neki ebből a mókából fél év elég volt, úgy érzi nem kenyere ez a munka. Amúgy néha az az érzésem, hogy sokan tudatosan úgy jönnek ki, hogy csak ellesznek itt egy-két hónapot, esetleg fél évet aztán többet nem is terveznek - fél év Amerika azért elég jól hangzik bárhol. Nagyon meglepődtem tényleg, de mindketten azt mondták hogy most már boldogok otthon és ez volt a legjobb döntés amit valaha hoztak. Örülök nekik mindenesetre, többször mondtam már hogy az orientáción megismert lányokkal elég szépen sikerül is tartanom a kapcsolatot.

Anyuka megkért, hogy mégis jöjjek haza minden nap Princetonból, amikor csak tudok. Jelenlegi állás szerint az van, hogy csak szerdán és pénteken maradok ott (pénteken is csak néha), mivel visszamondta a kutyasétáltatónknak a munkát, így én fogom kiengedni a kutyust amikor délelőtt hazaérek majd. Bizonyára elég drága mulatság volt, ha inkább benzinre fizet - de ugye a benzin még mindig olcsóbb. Így hát kedden hazajöttem. Délután sem sok dolgom volt, hazahoztam Gracet, leült házi feladatot írni, majd jött a tornatanára, másfél órás foglalkozást tartott neki, ezalatt az idő alatt hazaért anyuka, majd szabadultam.
Szerdai délelőttöt Princetonban töltöttem, verőfényes napsütésben szipókáztam a tavaszt. Isteni ez az egész. Ahogy végre visszanyerik lombkoronájukat a fák, minden kiszínesedik, érezhetem a frissen nyírt fű illatát - abszolút mennyország az egész. Ejj de szentimentális vagyok ma...
Délután időpontunk volt egy doktornőhöz, oda a diéta miatt jár a leányzó, majd itthon ismét csak lecke, majd hegedűóra a román tanárnéninél, este 8-ra értünk haza.

Engem nem igazán zavar hogy diétáznak. Sokatok véleményét megfogadom és megfogadtam, segítek magamon és veszek magamnak ezt-azt, így eldöntöttem hogy nem fogok ebből a "kaja-kérdésből" ekkora marha nagy ügyet csinálni. Sokszor van az is, hogy egyszerűen nem érzem éhesnek magam, nem kívánok semmit. Tökéletesen elegendő, ha reggelire bekapok valamit, majd délután 2-3 körül még valami bővebb adag és jól vagyok. Ne higgyétek hogy kevés, otthon sem voltam soha az a nagy evő. Most elvagyok és ez így jó, veszek néha ezt-azt, sok gyümölcsöt is, vagy zöldséget párolok aztán "guten Appetit".
Amit viszont anyuka a csajszival művel, azon még mindig fogom a fejem. Nem tudom hány kiló a leányzó, de hogy egy deka felesleg nincs rajta azt még a vak is látja. Anyuka sajnos egyre szigorúbban veszi ezt az egészet - olyanok történnek például hogy; napi 3-4 üveg fél literes vizet meg kell innia a csajnak, nem ehet kenyeret, semmiféle változatban, semennyit és semmikor (barna, magos kenyér van itthon néha, ami feltételezem hogy "egészséges"), édeset semmit sem ehet, de abszolút semmit (pedig ha nem tévedek a szervezetnek azért cukorra is szüksége lenne). Aztán direkt csak neki kreált menük vannak, ott sorakozik 4-5 féle étel a hűtőben, ami csak az övé de hiába kérdezem mit kér, egyik sem jó neki. A szerdai délután fele ezzel ment el, hogy mégis mit egyen mert nekem anyuka csak azt írja sms-ben hogy mit ne adjak neki, de azt már én találjam ki hogy mit adhatok neki. Reggelire csak egy ilyen proteines italt ihat, ami kakaó ízű port és vizet tartalmaz, összekeverve. Egyik reggel összekavartam neki ezt, de lejöttek és kiöntötték mert hogy a másik fajta "kakaóból" kellett volna készítenem. Fogalmam sincs hogy bírja még a csaj, de ez egyszerűen hihetetlen. Elég nagy fejtörést okoznak ezzel, hogy szinte már minden tilos - nem tudom meddig fog ez még így menni?...
A kenyér-kérdésen kicsit elpattant az agyam, amikor megtudtam hogy már azt sem ehet (múlt héten még ehetett). Majd megkérdeztem a csajt miért nem ehet kenyeret, válasz: "mert attól csak hízok". Hát lehet hogy a magyar kenyértől hízna, de ettől itt garantáltan semmit. Aztán idegességemben mondtam neki, hogy én is bekapok néha egy-egy szeletet, mégsem hízok. Erre meg az volt a válasz, hogy én mozgok...de hát könyörgöm ő is mozog, amilyen különóra létezik arra eljár, lovagol heti 2-3 alkalommal és amikor ideje engedi még futni is együtt megyünk. Nem értem mi zajlik most velük, de majd csak vége lesz egyszer... :)

Itt, most és utoljára szeretném megragadni az alkalmat, hogy tisztázzak pár dolgot, lehetséges kérdésekre felmerülő válaszokat adjak, amik az előző bejegyzésemben (főleg a hozzászólásoknál) fejtörést okozhattak. Megbántani senkit sem szeretnék, lássuk be hogy van igazság abban, hogy néha tényleg túlfeszítem a húrt, sokat nyafogok vagy nyüszögök és "semmi sem jó". Nekem nem fáj az igazság, de még csak a kritika sem, képes vagyok belátni ha hibázok. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok hibám van és rengeteg dolgot lehet hogy rosszul csinálok itt, sok az olyan dolog amit lehet máshogy kellene kezelnem, más mércével néznem.
Egyetlen egy dolog viszont iszonyatosan rosszul érintett, amelynek valami olyasmi sugallata volt, hogy "jó dolgomban körülbelül már azt sem tudom mit csináljak", illetve "el vagyok kényelmesedve a túlzott jóságtól".
Nem haragszom senkire, nem akarok vitát nyitni semmiről, nem fogom védeni magam és még csak magyarázkodni sem áll szándékomban, de úgy érzem néhány dolgot tisztáznom kell. Most egy kicsit a sorstársak védelmére is kelek, azt hiszem lehet hogy a többség nevében is beszélhetek (bár ki tudja...)


Néha túl sokat nyafogunk, hisztizünk, panaszkodunk, szidalmazunk - igen, belátom hogy néha túl sokat. DE! Ez is csak egy munka és melyik munkában nincsenek néha lejtők, viszontagságok, nehézségek és sok-sok nyafogás?! Olyan munka nem létezik. Igen, mi választottuk - egyikőnk, másikónk talán még azzal is tisztában volt mire számíthat, a harmadik már kevésbé. Az, hogy au pair vagy nem jelenti azt, hogy tökéletes az életed, és hogy a babaházikókban, kacsalábon forgó palotákban, egyszem gyerekkel meg normális szülőkkel sincs soha semmi gondod. Nem lehet mindig minden tökéletes. Nekünk is lehetnek rosszabb napjaink, lehetnek nehezebb időszakaink és akkor engedtessék már meg hogy panaszkodjunk is egy kicsit. Nem kell velünk egyetérteni, megérteni sem kell minket, egyszerűen csak elfogadni amit mondunk, leírunk.
Az első és legfontosabb dolog pedig; nekem senki ne mondja meg és ne vesse szememre, hogy merre járok, hol utazgatok, mit csinálok éppen, mit eszem és mit iszom, mennyi pénzből és a többi! Mindenki azt kezd az életével amit akar, úgy ahogy akar. Mindent egyedül, egyes egyedül értem el, amit itt Amerikában megcsináltam és amely helyeken jártam. És iszonyatosan büszke is vagyok rá. Legyen szó Chicagoról, New Yorkról vagy éppen Miamiról - teljesen mindegy, aki az elejétől fogva követi sorsom, az nagyon is tisztában van vele, hogy én ezek miatt az utazgatások miatt, a hetek vagy napok miatt vagyok itt, amelyeket csodálatos helyeken tölthetek el. Olyan helyeken, ahova mindig is vágytam és ahova otthonról nem lenne ennyire egyszerű eljutni. Nem szeretnék erről vitát nyitni, nem vagyok kíváncsi az ilyesfajta megjegyzésekre sem: "látom neked bejött, jóvilág van, ha x meg y helyeken tudsz nyaralgatni, akkor igencsak jó dolgod lehet" stb...

Másik dolog; nagyon kérlek Titeket (idegen embereket főleg), ne higgyétek azt, hogy ismertek. Fél éve írom a blogot, aki olvasta a tavalyi blogom az már másfél éve "részese" az életemnek, de attól hogy olvasol, kialakítasz magadban egy képet rólam, talán kicsit jobban a sorok mögé is látsz vagy éppenséggel váltottunk pár emailt is - ez még mind nem azt jelenti, hogy ismersz. Hiába állítod az ellenkezőjét. Ezért sem szeretem az idegen emberektől származó negatív sorokkal túlfűtött megjegyzéseket, amelyeknek néha köze sincs a valósághoz. Kíváncsian fogadok bármilyen véleményt - legyen az jó vagy rossz, de attól hogy "kisregényeket" gyártok ide, néha fuldokolva a boldogságban, néha pedig elég rossz passzban - ez nem jelenti azt, hogy ismersz. Láss a sorok mögé, olvasd a blogom, legyen róla véleményed, szólj hozzá vagy akármi, de ne ítélj el! Tudjátok, más az, ha valakivel eltöltesz pár órát úgy hogy be nem áll a szátok, más az ha interneten keresztül tudjátok csak tartani a kapcsolatot és más az, hogy ha egyoldalú a dolog - te olvasod valakinek az életét, ő nem tud rólad semmit és mégis azt hiszed hogy ismered...dehogy ismered...

És akkor most visszatérve a "fájó" pontra: nem tartom magam elkényeztetettnek, főleg nem olyannak aki el lenne kényelmesedve a túlzott jómódban. Akik ismernek sem mondtak vagy írnak rólam ilyet, csak a félreértések elkerülése végett szeretném azt leszögezni, hogy tényleg bírom a negatív kritikát, jöhet szép számmal az is, de ha nem ismersz, nem tudod ki vagyok, honnan jöttem és mit csináltam eddig akkor nagyon kérlek ne írj rólam ilyeneket. Igen, még akkor sem ha a blogból az jön le hogy álomházban élek, álomcsaláddal, álommunkával és álomkörülmények között. Sajnos sok emberen veszem észre azt, hogy úgy vélekednek erről az egészről hogy "ugyan már, Amerikában van, fogja már be a száját és örüljön hogy ott lehet, ott úgyis minden tökéletes" - ja persze. Ez is csak egy ország, az au pairkedés is csak egy munka, mindez még megspékelve néhány pozitívabb, negatívabb dologgal. Egyszerűen azt szeretném, ha az idegenek - akik csak olvasnak és nem ismernek - ne hinnék azt, hogy az hogy ide kijövünk és itt lehetünk, itt nem lehetnek gondjaink. Igen is lehetnek, panaszkodhattam volna otthon is biztos jó sok mindenre, de otthonról ugye nem vezettem blogot.

Nem is nyújtanám ezt a dolgot tovább - a kommentelőnek szeretném megköszönni, hogy valamelyest azért felnyitotta a szemem, mert sok dolgot megfogadok a tanácsai közül és azért is hálás vagyok, hogy őszinte volt. Akik pedig kiálltak mellettem, azoknak külön köszönet - hihetetlenül jól esett, hogy mennyi sok idegen írt "védőbeszédet", holott sosem voltam híve az ilyeneknek.
Őszintén remélem, hogy nem bántottam meg ezzel senkit sem. Csak szeretem a lezárt dolgokat, amik szépen  tisztába vannak téve :)

Ígérem a következő bejegyzésem majd izgalmasabb lesz, de már megszokhattátok hogy a hétköznapok itt is csak hétköznapok...

Puszi!