Tizenegy

Egyszerűen muszáj, hogy szülessen egy bejegyzés eme napon - szeptember tizenegyedikén. El sem tudom mondani mekkora jelentőséggel bír a tizenegyes szám az én 'naptáramban', fejemben, életemben, mindenütt. Nyakláncomon lóg egy ezüst tizenegyes medál és ez a szám tényleg mindenhol ott van és ott volt, ahol ott kellett lennie.Végigkísért már mindenhol, hozott szerencsét irdatlan sok helyen. Jóllehet éppen Amerikában vagyok és talán az amerikaiaknak sajnos erről a dátumról egészen szomorú esemény jut eszükbe. Mivel az a fajta ember vagyok, aki hihetetlen módon bele tudja magát képzelni különböző helyzetekbe, át tud érezni szituációkat, így majdnem teljesen értem, hogy mi játszódhat le bennük ezen a napon, mit éreznek, mire gondolnak. Voltam én is a 9/11 Memorial-nál és a hideg futkosott rajtam egész végig, amikor húgommal és Dalmával ott sétálgattunk. Hagyjuk is most a szomorú dolgokat, én azt mondom...

     Ezt a lapot még decemberben vettem New Yorkban és nem volt kérdés hogy megtartom magamnak...

11 hónapja viszont (azaz pontosabban szeptember 10-én), hogy Amerika földjére érkeztem és azóta is taposom - hol könnyebben, hol nehezebben, "hepehupás" utakon, néha pedig szinte szárnyalva. Mert ilyen az élet. Ha az egyik volt orientációs pajtim nem írja ki ma a közösségi oldalra, hogy '11 month USA', akkor valószínűleg nekem éppen aznap eszembe sem jut. Azért is furcsa ez, mert - bár sokszor megjegyeztem már, hogy zéró a tudásom matekból - mindig nagyon nagy hangsúlyt fektetek a számokra, dátumokra, történésekre és szinte percre pontosan is képes vagyok emlékezni akármire. Az, hogy ma szeptember tizenegyedike van, azaz átléptem a tizenegyes hónapfordulón is, kijelenthetem, hogy az utolsó 'letöltendő' hónapomba léptem. Hát nem semmi...harminc nap és vége.

No de hogy meséljek egy kicsit - most még egyelőre csak szeptember tizedikéről, mivel most írom a bejegyzést, de mire közzéteszem ugrunk egy napot...ó de bonyolult is ez.
Reggel 4-kor kipattantam az ágyból, teszem hozzá a vasárnapi délig alvásnak meg is lett az eredménye, ugyanis hajnali fél 1-kor még fetrengtem és nem tudtam elaludni. Szóval nagyon könnyen ment a hajnali kelés, család még nagyban durmolt. Furcsa is volt, mivel koránkelő típusok és soha nem fordult még elő olyan, hogy én lettem volna az első éber ember a házban. Mondom valamit tuti félreértettem és nem is 5-kor kell menni a lovardába...Tettem-vettem, csomagoltam magamnak kaját, háromnegyed 5-kor aztán mozgolódást hallottam és olyan gyorsan összekapta magát mindenki, hogy 5:10-kor már úton voltunk New Jersey felé. Furcsa volt sötétben (ráadásul reggel) vezetni és nem fogjátok elhinni, de amikor kiléptem reggel az ajtón, láttam csillagokat. Hehe tudom, már megint ezzel jövök...de ez nekem itt annyira szembetűnő, hogy hétfőn reggel nagyon meglepődtem. Mondjuk tény, hogy eddig nem sok alkalmam volt buli után, reggel még sötétben gyalog hazatámolyogni...na jó, csak viccelek ám.
5-re már a lovardában is voltunk, útközben kaptam egy üzenetet anyukától, hogy miután 8-kor kidobtam Gracet a suliban, azonnal jöjjek haza és vigyem el a húgát a kórházba, mert nagyon rosszul érzi magát. Magamban már elkönyveltem, hogy az egész napom ott töltöm majd, de 'előre ittam a medve bőrére'. Princetonból hazafelé iszonyú forgalom volt és újra rájöttem arra is, hogy jobban teszem ha szépen minden nap ott maradok, mert éveket öregednék minden reggel, a dugóban állva. Itthon gyorsan felvettem P-t, száguldottunk is a kórházba. Nem festett valami jól, tiszta sápadt volt és teljesen gyenge. Siettem ahogy tudtam, de a kórház sajnos Philadelphia kellős közepén volt, délelőtti 9-10 órás forgalommal megspékelve, ráadásul a Broad Street-en ("kedvencem") kellett vezetni, ahol ötven méterenként lámpa van, természetesen pirosra vált, ahogy odaérek. Fél 11 körül tettem ki P-t a kórháznál, megköszönte hogy elvittem és elengedett haza, mondván hogy minimum órákat fog ott tölteni. Nyugalomban meg is indultam haza - mondom végre van egy nyugis napom, délután háromig szabad vagyok mint a madár - mosok, futok, eszek. Igen ám, útközben jön anyukától az üzenet, hogy el kell vinnem a Toyota kulcsát a szervizbe, hogy elemet cseréljenek benne, mert ha az útközben valahol nekem kifingik (elnézést a szóért), akkor leáll a kocsi a semmi kellős közepén. Fogalmam sincs hogy működik ez a rendszer és mit jelent ez, de gyorsan hazajöttem, lecsekkoltam neten hol a Toyota szerviz és vittem a kulcsot "utántölteni". Anyuka azt mondta 15-20 dollár körül lesz, fizessem és megadja majd - rendben. Körülbelül öt percet vett igénybe az egész, majd a muki közölte, hogy nem fizetek semmit, "it's fine". Jól van hát, vannak még ilyen rendes emberek e világon.
Délre értem haza, átvedlettem futóruhára, bedobtam egy adag mosást, aztán uccuneki. Legyűrtem öt kilométert, fürödtem, ettem és még egy röpke skypera is futotta, 3-kor pedig már úton voltam vissza Princetonba. Tankoltam, felvettem a csajt, aki úgy ki volt akadva, mint ahogy az annak rendje-módja - hogy ő nem akar többet sportkörre menni, utálja, fáj a lába, unalmas és csak anyuka kényszeríti rá, mivel szerinte 'túlsúlyos'. Nyugtatgattam kicsit, aztán lenyugtatta saját magát a telefonjával, boldogan értünk haza. Tettünk-vettünk, jó fél 7-ig szolgálatban is voltam...

Este hat órától én csak leültem egy székre és bámultam magam elé, elmélkedtem az élet nagy dolgairól. Nem fog ez itt titokban maradni úgysem, nem is a reklámozás miatt írom, de szeptember 11-én van a születésnapom is. Azaz az itteni idő este 6 óra az otthon már javában éjfél, szóval sorban érkeztek már a köszöntők a tengerentúlról. Érdekes ez az egész. Aztán elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen ezzel az időzónás dologgal így sokkal hosszabb ideig tart a szülinapom, mivel otthoni idő szerint természetesen 'már' ünneplem, de itteni idő szerint "holnap ilyenkor" meg 'még' ünneplem. Tök vicces...Csak ültem, üldögéltem és azon gondolkodtam, hogy jó lenne hazaröppenni és megünnepelni az összes családtaggal, baráttal, ismerőssel az egészet. Aztán rájöttem végül is, hogy "basszus itt vagyok Amerikában, talán nem is fogom soha többet itt ünnepelni a szülinapom és különben is, azért megadjuk mi a módját majd ennek". Az égvilágon semmire nincs és nem is lenne szükségem, mivel mindenem megvan és ez a legnagyobb boldogság. Az emberek, akik körülvesznek. A nagyszerű Családom és a szuper barátaim. A szuper barátaim mindenhol - Magyarországon, Németországban és itt, Amerikában. A három helyen, ahol eddigi életem során a legtöbb időt töltöttem. És akkor még nem említettem azokat a barátokat, akik elszórva éldegélnek más-más országokban. Én ezekért az emberekért vagyok a leghálásabb, másra nincs szükségem. Mindenem megvan, Amerikában élek 11 hónapja, szűk egy hónap múlva életem talán legszebb utazása áll előttem, másfél hónap múlva pedig hazatérek. Kell ennél több? Na ugye hogy nem.
Az igazi meglepetés pedig csak akkor ért, amikor hazaért anyuka, teljesen komolyan elém állt és bocsánatot kért a pénteki húzása miatt - nem úgy gondolta ő a konyhában főzőcskézős dolgot egyáltalán és nem akart megbántani sem. Ott helyben földbe gyökerezett a lábam, majd én is bocsánatot kértem és lejöttem a szobámba. Talán még most is a hideg futkos rajtam. Iszonyúan kedves volt, hozott vacsira csirkét is (előtte nem sokkal ettünk) és megköszönt mindent ezerszer, amiket aznap tettem (húga kórházba szállítása és Toyota szerviz - pedig ez csak a munkám, de tény hogy sokkal jobban érzem magam, ha látom hogy megbecsülik). A hétfői napom tehát ez koronázta meg és olyan boldogságot érzek jelenleg, hogy szavakba foglalni is képtelenség. Számomra az ilyen apró örömök adják a teljes képet, hogy úgy mondjam.

Hatalmas puszi Mindenkinek!
:-)