Huszonkét éves lettem én

Hogy is mondjam, eléggé átlagos nap volt a tegnapi, a megszokottnál több munkával. Így előbb regélnék az általános dolgokról, majd kitérek kicsit a születésnapomra is.
Már korán reggel orrom elé dugta a család a napi listát, a menetrendet - hol, miért és mikor kell ott lenni. Elég sietősnek hatott az egész, rohanás volt az egész nap. Azt hittem maradhatok majd Princetonban, nyugiban délután 4-ig (akkor kell felvennem a csajt sportkörről), de amint elhagytuk volna a házat reggel, anyukának eszébe jutott, hogy a kutyának időpontja van a "fodrászhoz" fél 10-re, így legyek olyan szíves hazajönni. Megtettem. Princeton, fél óra ücsörgés a dugóban, kutya elszállítása, aztán volt egy köröm a boltba is, vízbeszerzés céljából. Körülbelül olyan 11-ig tuti megállásom sem volt és ezek nem olyan távolságok, hogy 5-10 perc alatt bárhol ott van az ember. Éreztem már, hogy benzingondok lesznek, hétfőn tankoltam a kocsit saját pénzből, de kedden anyuka meg is adta. Viszont az, hogy Princetonba nekem egy nap négy utam van, az fél tank benzin, akárhogy is nézzük. Ez most vagy nem jut el anyuka agyáig vagy nem is tudom mi van, de minden 'felesleges' dologra hazaugraszt, mintha a szomszédban laknánk legalább. Délután 2-ig volt időm, otthon tettem-vettem, futni voltam, beszéltem az otthoniakkal, felköszöntöttek, összeszedtem magam és 2-kor már el kellett indulnom vissza New Jersey-be, mivel anyuka megbízott, hogy menjek el az írószerboltba venni ezt-azt a csajnak a sulira. Aztán felvettem a csajt és iszonyú gyorsan haza kellett száguldanunk, mivel kórusra kellett vinnem. Közben nem szégyelltem megkérdezni host anyut, hogy tankolhatok e ismét, mivel jelenlegi állás szerint nem érünk haza és nagyon eszi a kocsi a benzint, ha ezt minden nap eljátszom, hogy minimum négyszer teszem meg a Wyndmoor-Princeton utat. Tudom, hogy ez talán senkinek nem mond semmit, de rohadt hosszú az út - oké rendben egy órás csak, magában ez nem lenne olyan szörnyű, na de négyszer egy nap? Állandóan és folyamatosan dugóban ülve, araszolva haladni és mindezt csak azért, hogy kitegyem és felvegyem a csajt a sulinál. Ezért szoktam inkább Princetonban maradni, nem is szeretek hazamenni egyáltalán. A benzin-probléma pedig tudom, hogy nem az én problémám. Az enyém csak annyi, hogy körülbelül naponta, kétnaponta tankolnom kell és a családnak nem igazán fűlik ehhez a foga, hogy finanszírozza. Előre görcsben már a gyomrom állandóan, amikor mondanom kell anyukának, hogy megint alacsonyan áll ám a mutató. Őrület, amit benzinre elpazarolnak. Aztán ezt említettem is Gracenek, majd kibújt a szög a zsákból és mondta, hogy a régi brazil au pair szinte alig kért pénzt benzinre, mindig ő tankolt a saját pénzéből és ő minden nap haza is ment. Néztem nagyokat...majd Grace hozzátette, hogy K. (brazil) olyan dolgokat is megcsinált, amik elég ritka esetek voltak és ezek nagyszerű tettek voltak, stb. Ja, mondom értem akkor már, hogy miért is bálványozzák annyira. Lehet, hogy velem van a hiba, de én igyekszem tartani magam a szerződésben előírtakhoz és nem fogom a saját pénzemből fuvarozni a csajt soha az életben. Tudom, hogy aki ad az kap is, aki kap annak pedig adnia is kell, de nem érzem úgy, hogy ennek a családnak én bármivel is tartoznék. Ne keverjenek engem össze egy talán szegényebb országból (Brazília) származó lánnyal, akinek Amerika valóban az Ígéret Földje lehet, iszonyatosan örül, hogy itt lehet és sok minden olyan dolgot is megtesz, amit abszolút nem kellene. Igen, lehet hogy őt éppen emiatt szerették, máshogy kezelték, máshogy bántak vele és más volt a kapcsolatuk, de erre nekem nincs szükségem. Nem az őrületes szegénységből jöttem ide, otthon megvolt mindenem, de büszkeségem is van és nem fogok 'behódolni' ezeknek az embereknek csak azért, hogy szeressenek. Tisztában vagyok azzal, hogy nekem mit szabad és mit nem. Tartom is magam az előírtakhoz, nekik csak az a furcsa, hogy most a brazil lány után "nincs jóvilág" - talán majd a következő brazilnál megint lesz. Minden ember más, én nem ítélem el K-t ezért, ő tudja mit miért csinált és tett meg nekik. És valójában tényleg ez a gond sok embernél/családnál itt, hogy azt hiszik nagyon elmaradozott helyekről kerülünk ide, jobb jövő reményében és bármit meg is teszünk/tennénk nekik. Hát nem. Én nyelvet tanulni és világot látni jöttem, ne higgyék hogy baromi nagy szívességet tesznek azzal, hogy "befogadtak". No ennyit erről a témáról.
Szóval, felvettem Gracet, megtankoltunk és vittem haza, kórusra. Közben írt anyuka sms-t, hogy felvettem e a kutyát és hazavittem e? Hát nem tudom miért kellett volna, egy szóval nem mondtak erről megint semmit, mindig ő szokta felvenni - mondtam is neki, hogy nem. Jön a válasz, hogy 6-kor zárnak, dobjam ki Gracet a kóruson és menjek a kutyáért - rendben. Kutya hazaszállítva, vissza a csajért a templomhoz, irány haza. Következő üzenet - fogjam a csajt és vigyem el egy másik írószerboltba, mert még kellenek neki más cuccok is a sulira. Ez volt este fél 8-kor már...halvány lila sejtelmem sem volt, mikor ér haza anyuka. Elvittem a csajt az írószerboltba és csak csendben megjegyezném, hogy már látom miért fogy ennyire a benzin. Őrület amit művelnek, minden apró-cseprő dolog miatt elfutkozni ide-oda, pazarolni ezerrel. Közben meg spórolnának, mert látom én ezt...de valamiért nagyon nem megy nekik, ilyenkor nem számít a pénz. És tényleg nem az én problémám, de az igen, ha majd a kocsim üres tank miatt leáll valahol az autópályán...
Valamikor 8-kor értünk haza, megjött anyuka - állítása szerint holtfáradt volt, majd szóltam hogy kimennék Evelinnel találkozni.
Még a naphoz tartozik, hogy megpróbáltam letisztázni a hétvége menetét - mi lesz és hogy lesz, tényleg szabad leszek e hétfőn is?! Már két hónapja kinéztem a naptárban, hogy ez a hétvége szabad, mivel jön Grace apja, együtt lesznek, a csaj nem megy hétfőn suliba és 'Vivien off'. Örültem is, legalább lesz egy plusz napom New Yorkban. No nem így van az, nem olyan egyszerű a dolog. Anyuka visszaírt ugyanis, hogy ha szombaton reggel nem ér haza 9-re, akkor nekem kell kórusra vinnem a csajt, ami azt jelenti, hogy délután 1-nél előbb nem érek fel a 'Citybe', de hozzátette még azt is, hogy hétfőn reggel itthon kell lennem, mivel Grace apja akkor hozza haza őt. Miért is menne valami simán, komolyan mondom...miért? A szó és az írás itt nem ér semmit, elszáll minden, az ember lehetőleg ne is tervezzen előre. Ha nem kellene pénteken 24 óráznom, már simán leléphetnék akkor, de így lesz kemény másfél napom New Yorkban. Hát nem repesek a boldogságtól, de ez van és nincs mit tenni. Furcsa amúgy, hogy anyuka mindig a new yorki hétvégéim idején játsza be, hogy "ő nem biztos, hogy hazaér reggel korán" (hozzátenném, minden szombaton reggel otthon van fél 8 körül már), de emlékezhettek, hogy amikor húgom jött, akkor is előtte este kaptam az ukázt, hogy fél 10-nél előbb tuti nem ér haza, így nem hagyhatom el én sem a házat. A hétfőt meg hogy őszinte legyek nem igazán értem - akkor miért firkálja össze a naptárat azzal, hogy szabad vagyok, holott abszolút nem leszek az? Az apja lejön a csajnak Maine-ből, ami 12 órás autóútra van innen és két napnál többet nem képes vele tölteni, hétfőn már dobja ki otthon. Ráadásul a csajnak suli sem lesz hétfőn, fogalmam sincs miért...majd bámuljuk otthon a falat, mert csak ő nem megy iskolába. Mert apuci itt lesz, csak azért. Amúgy elképzelhetőnek tartom, hogy engem anyuka hazarendelt hétfőn reggelre, de a csaj meg délnél előbb nem fog hazaérni sem...na akkor leszek majd igazán ideges. Végül is, lényegtelen dolgok ezek. Csak nekem jelentettek sokat. Egyszerűen nem értem miért kell itt mindennek ennyire körülményesnek és nehezen összehozhatónak lennie!? Számomra itt minden egyes hétvégém (amikor megyek valahova) őrületes szervezést igényel, semmi nem megy egyszerűen és könnyen. Mindig közbeszól valaki/valami. Az is 100%, hogy soha többet nem választanék olyan családot, ahol hétvégén dolgozni kell. Mert az egy dolog, hogy mondja a szerződésünk, hogy heti másfél nap szabadnapunk van csak, de ez az "össze-vissza rángatlak madzagon" életmód nekem nem igazán jön be.
Megyek New Yorkba, mert három hónapja szervezzük ezt már és isteni lesz, tudom. Magyarokkal leszek, szuper helyen és megünneplem a születésnapom, ahogyan azt kell. És igen, ez lesz az "utolsó" hétvégém az imádott városban, legközelebb már csak a repülőtérre megyek majd...

A huszonkettedik születésnapom furcsa volt. Nem megszokott, kissé átlagos, de mégis különleges. Különleges, mivel sosem fordult még elő az, hogy ne kaptam volna tortát/sütit és az sem fordult még elő soha, hogy élőben ne köszöntött volna meg valaki. Mivel egész nap senkivel sem találkoztam, így este 10 körül Evelin volt az első, akitől személyesen kaptam a jókívánságokat. Skypeon felhívtak szüleim és keresztapámék is, kaptam kellemesen csengő telefonos "Boldog szülinapot!" (köszönöm Mariann!), értek hatalmas meglepetések is, rengeteg és temérdek ember írt aznap - emailt, üzenetet, sms-t. Talán soha még ennyien. Borzasztóan jól esett, újra csak eszembe juttatta azt, hogy mennyi jó ember 'vesz körül'. Ezúttal is szeretném mindenkinek megköszönni a jókívánságokat, hatalmas mosolyt csaltatok az arcomra minden egyes üzenettel és ezért én nagyon hálás vagyok. Ez egy olyan születésnap volt, amikor a tőlem távol élők vittek színt a napomba, miattuk érte meg felkelni és "ünnepelni".
A család egy szót sem szólt, nem köszöntött meg, nem hozták szóba az egészet. Nagyon szépen kérek mindenkit, erre nem szeretnék kommentárokat/hozzászólásokat kapni - tudom, hogy talán sokakat meglepett ez, kicsit engem is, de valahol a szívem mélyén számítottam én rá, hogy nem lesz semmi. Mondogattam én már mindenkinek...Számomra totál felesleges és jelentéktelen ünnepen - mint a Valentin-nap - elhalmoztak ezer "hülyeséggel", de az ember számára legfontosabb ünnepet, a szülinapot elfelejtették (?). Illetve javítom magam - én szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy nem felejtették el, mivel két hete is volt szó arról (meg még ezer másik alkalommal), hogy mikor van a születésnapom és erre a dátumra azért mindig alaposan rácsodálkozik az ember, főleg egy amerikai ember. Tudom hogy tudták, hogy kedden volt. Direkt úgy tettek, mint akik elfelejtették. Én csak azt sajnáltam, hogy nem éppen hétvégére esett ez a nap és olyan emberekkel kellett lennem egész nap, akik levegőnek néznek és annyit nem képesek kinyögni, hogy 'Isten éltessen sokáig!'. Nem vártam semmit, nem kell ajándék, ne nyaláboljanak körbe...de ha jobban belegondolok, akkor valahol azért megdöbbentett ez a dolog. Mégsem érint annyira érzékenyen - sokkal jobb embereket tudhatok én magaménak náluk, és ahogy már írtam csak ez számít és semmi más!
Mindig az első dolgaim közé tartozik reggel, hogy csekkoljam az emailjeimet. Nem volt ez másképp kedden sem. Az első üzenet amit megpillantottam, a volt német családomtól érkezett és úgy gondolom muszáj megmutatnom. Németül tudók előnyben, sajnálom de nem szeretném lefordítani, mert ez így csodaszép és így jelent nekem olyan sokat, hogy még a könnyeim is kicsordultak:

"Liebe Vivien,

heute ist dein Geburtstag und wir wollen dir von ganzem Herzen alles Gute wünschen! Wir hoffen sehr, du genießt den Tag und hast große Pläne für das neue Lebensjahr. Egal, was du als nächstes vor hast, wünschne wir dir viel Glück, Erfolg, Gesundheit und immer das nötige Kleingeld."

Ez csak egy kis részlet az emailből, de annyira a szívemhez szólt és olyan boldoggá tett, hogy az valami hihetetlen. Az ilyen üzenet Tőlük mindig visszajelzés számomra, hogy nem bennem van a hiba és valahol, valakik egyszer nagyon megbecsültek, szerettek és gyönyörűvé tették az Au Pair évem. 

Mozgalmas napokat élnek - a nagy fiú kis gimnáziumba megy jövő héttől, a kicsi pedig egyedül suliba. Október elejétől - egy év kihagyás után - egy fehérorosz lány személyében új Au Pair érkezik hozzájuk, akire én most egy kicsit irigy is vagyok. Meg is írtam a családnak, hogy az új lány valószínűleg nagyon szerencsés lesz majd velük (...)

Augusztusban három hetet töltöttek Kínában, ebből egy hetet Hong-Kongban - erről is meséltek még. Mindenképpen meglátogatom őket, amint visszatérek novemberben Németországba. 

Ezzel a képpel kedveskedtek nekem:

a kínai Nagy Falnál - a kis szöszi szinte mindig ilyen, annyira előttem van, nem bírtam megállni nevetés nélkül amikor megpillantottam a képet :-)

Nagyon hiányoznak és tényleg, így idők és távolságok "áthidalásával" jöttem rá, mennyire szeretem őket és mennyire jók voltak hozzám. A legeslegjobb család a világon - számomra!

És ahogy azt már írtam, este Evelinnel találkoztam. Egész napos hajtás volt és csak a családdal voltam, nem szoktam kijárni hétköznapokon, de most muszáj volt - magyar társaságra volt szükségem és arra, hogy magyarul beszélgethessek valakivel. Fél 10-re mentem Evelinért, majd elmentünk a közeli Mekibe és megajándékoztam magam egy fagyival. Majd megajándékoztuk egymást is, mivel neki jövő héten lesz a születésnapja, ráadásul nem is akárhányadik - a huszonegyedik. Jajj, nagyon boldog ám...el is hiszem, meg is értem. Másfél órán keresztül beszéltünk megállás nélkül, mire észbe kaptunk 11 óra volt, gyorsan hazadobtam őt, hazajöttem, majd eltettem magam másnapra. 

Hát így telt el az én huszonkettedik születésnapom - kicsit szokatlan módon, most éppen torta nélkül. De én azt mondom nektek, ezek az apróságok semmit sem számítanak. Az viszont annál inkább számít, hogy ezt a születésnapomat New Yorkban - a Világ Fővárosában - fogom ünnepelni. Talán ott, ahol soha máskor nem lesz rá lehetőségem. Magyar barátaimmal, szuper helyeken, boldogan. 

Köszönöm szépen még egyszer Mindenkinek a sok-sok köszöntést!!!

Millió puszi és 48 nap...

;-)