Csak higgadtan...

Tulajdonképpen már péntek éjjel meg akartam írni ezt a bejegyzést, de tapasztalatból tudom, hogy ha az ember vár egy-két napot és lehiggad, akkor mindent máshogy lát majd - avagy az idő tényleg megold mindent?!
Még aznap közzétettem a 'What a lovely week!' című bejegyzést, lehet hogy kár volt. Minden a legnagyobb rendben ment - jó kedv, szép idő és a tudat, hogy nincs hosszú műszak, szabad leszek mint a madár. El is határoztam, hogy este megvendégelem Evelint, főzök egy kis lecsót, elbeszélgetünk. Meg is vettem a hozzávalókat még Princetonban és mivel volt még időm a csaj felvételéig, megajándékoztam magam ezzel:

Talán kétszer mártottam bele a kanalam és már megbántam, hogy megvettem. Ízlett, nem azzal volt a gond - egyszerűen sok volt és nem kívántam. Paprika, paradicsom, hagyma és tojás azonban beszerezve, mentem a sulihoz a csajért, írtam üzenetet anyukának, hogy este átjöhet e Evelin beszélgetni és főznék is valamit. Már a hazafele úton is tök boldog voltam, majd Grace megkért, hogy segítsek neki zenéket letölteni, majd rápakolni azokat az iPodjára vagy iNano-jára vagy micsodára...Nos ehhez mindig iTunes-ot kellene használni, nekem is van ilyen programom, ezzel szoktam pakolászni a cuccosokat, de letölteni nem ennek a segítségével szoktam zenéket, főleg nem pénzért. Én mondtam a csajnak, hogy szívesen segítek, baromi egyszerű módját tudom én ennek, van egy program amely két perc alatt átkonvertál egy youtube-os linket és már le is van töltve a zene. Persze elvileg nem szabadna youtube-ról 'lopkodni' a számokat, de akkor nagy valószínűséggel nem is létezne ez a program, ha egy kicsit is szabályellenes lenne. Ezer és millió ember használja, erről nem kívántam vitát nyitni. A csaj ennek ellenére elkezdett velem üvöltözni a kocsiban - szóhoz sem hagyott jutni, hogy ez teljesen illegális amit csinálok, minden illegális amit csinálok, lehet hogy Magyarországon ez a divat, de Amerika az más (utálom, ha valaki ezzel jön és úgy beszél erről az országról, mintha maga a megtestesült Paradicsom és Tökéletesség lenne...). Ja és hogy anyuka sem engedné, hogy ezt tegyem...miért töltök le illegálisan és a többi és a többi. Én akkor már elkezdtem ignorálni, közben haza is értünk, hívja az anyját és újságolja neki, hogy 'Vivien lopkodja a zenét a világhálóról' - erre anyuka tesója, tök flegmán: 'Azzal te ne foglalkozz, az Vivien gondja lesz majd'. Körülbelül háromnegyed óránk volt, hogy a csajt megetessük és elkészítsük, mivel fél 5-re vinnem is kellett a buszhoz, amivel indultak Ocean Citybe 3 napra, a kórussal. No és az itthon tartózkodás alatt kaptam anyukától a választ a kérdésre, miszerint Evelin átjöhet e - 'No, my sister is sick' - hangzott a válasz. Tudomásul vettem, de kicsit rosszul esett. Megvettem már a hozzávalókat is, különben sem Project X kaliberű házibulit terveztem, csupán csak főzni és beszélgetni szerettünk volna. Ha a 'sister' beteg, akkor nincs mit tenni. Mondom nem szítom a tüzet, nem fogunk zavarni. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy biztosan van valami betegsége P-nek, anyuka húgának, de holtbiztos hogy egy percre sem zavartuk volna, mivel egész nap az ágyban fekszik és tévét néz, három emelettel fölöttem - mindegy). A kedvem ez annyira nem szegte, elvittem a csajt a templomhoz ahonnan indultak, majd kiderült hogy fél 5 helyett fél 6-kor van indulás - most anyuka vagy időzavarban szenved, vagy nem volt fogalma arról sem, hogy mikor indul a busz. A második verzióra tippelek. Egy órát vártunk és várakoztunk, meglepő módon pedig nagyon jót beszélgettem a csajjal - érdeklődött felőlem, otthoni dolgokról, meséljek Németországról, hol volt jobb au pairkedni, mesélt a lovakról, említette hogy télen lehet Hollandiába vagy Németországba repülnek, mivel új lovat akarnak venni és az európaiak szebbek/jobbak/kecsesebbek, mint az amerikai pacik. Elvoltunk, boldogság volt. A végén kezdte csak kicsit produkálni magát, amikor megérkezett még vagy ötven lány, és ő a tanárnő mellett, totál hangosan elkezdte mondani, hogy nem ismer senkit, egyedül lesz majd három napig, ezekkel a lányokkal ő nem akar barátkozni, nem is akar menni egyáltalán csak az anyja kényszeríti és a többi - a tanár csak nézett, én meg azt sem tudtam merre nézzek, nehogy valaki megállapítsa, hogy velem van. Fél 6-kor csak elstartolt az a busz, száguldottam haza, közben kitaláltam, hogy akkor itthon elkészítem a lecsót, majd elviszem mondjuk a mallhoz, odajön Evelin is és elfogyasztjuk az étket a kinti székeken. Hazaérve aztán hatalmas meglepetés fogadott:

Az egyik kedves Olvasóm volt olyan szuper/nagyszerű/tüneményes, hogy megajándékozott eme szeretetcsomaggal és minden földi jóval, amelyekhez már nem volt szerencsém lassan egy éve. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni Neki, itt ugráltam a szobámban mint egy félbolond, örömmámorban úszva. Érdekes módon, mindenkinek a sajtos pogácsán akadt meg először a szeme - talán mert annyira elege van itt mindenkinek az édes dolgokból!? :-) Tény viszont, hogy én is a sajtos pogácsát pusztítottam el először, sajnos abból már morzsák sincsenek. Mennyei az összes süti, nem csak elképesztően jól néznek ki, de nagyon finomak is. Sírni tudtam volna az örömtől, amikor felbontottam a dobozokat. Ez a kedves Olvasóm nagyon ügyes, le a kalappal előtte. Megengedte, hogy kicsit reklámozzam is a cukrászdáját, amelyet itt, Amerikában üzemeltet:

Nekem ez már magában bearanyozta a napom/hetem, mondom nem jöhet olyan dolog, ami kedvem elronthatná. Gyorsan lefürödtem, majd nekiálltam a lecsónak. Egész gyorsan ment, szóltam közben P-nek (anyuka húga), hogy ha gondolja megkóstolhatja majd.

Egy óra alatt kész lettem mindennel, kiadagoltam az étket, rendet vágtam a konyhában, megkínáltam P-t, aki nem győzött áradozni és betermelte a kimért adagot öt perc leforgása alatt. Még mindig boldogság volt, összepakoltam, csomagoltam kis sütit és Boci csokit is Evelinnek, lejöttem a szobámba gyorsan összekészülni. És akkor várt egy sms anyukától, amelynek hatására komolyan megfordult a fejemben, hogy feladom az egész nyugati-parti utat és azonnal csomagolok, majd hazamegyek, mert ez már valami felháborító, hogy mit meg nem engednek maguknak. Az üzenet körülbelül így nézett ki: 'Vivien, a húgom mondta hogy éppen főzöl. Nem értem miért csinálod ezt, annak ellenére, hogy mondtam hogy nem jöhet át Evelin. Nem értem miért főzöl a konyhában, nem akarom hogy használd a konyhát. Az elmúlt alkalommal hat órát töltöttem csak a konyha feltakarításával, nem értem miért teszed ezt, annak ellenére hogy kértem hogy ne...' - megálltam egy pillanatra, nagy levegő, majd elöntötte az agyam a düh és remegtem az idegtől. Talán először fordult elő, hogy egy "hibbant" amerikai család miatt is bőgtem, de most pénteken előfordult - sarkon fordultam a batyukkal és megindultam a mall felé. Lehúzódtam a kocsival az első jól kinéző helyen, majd felhívtam Mariannt, mert mondom beszélnem kell valakivel, ezt valakinek el kell mondanom. Szegényemet már sajnálom is, mindig zaklatom a hülyeségeimmel, ő pedig mindig próbál segíteni és nyugtatni. Közben még visszaírtam anyukának, hogy nem igazán értem megint mi a gondja velem, most már nagyra értékelném ha elmondaná, mivel eléggé szomorúvá tesz már az összes ilyen húzása. Különben se mondja azt, hogy utánam takarít a konyhában, mivel egész nap itthon sem vagyunk, az pedig köztudott, hogy én alig forgolódok abban a helyiségben, ha teszem is, akkor abban biztos lehet, hogy el is pakolok magam után. Nem úgy mint a húga, aki két hete van itt, de azóta úszik az egész ház - a konyháról és a fürdőszobámról ne is beszéljünk, mert ugye az enyémet használja (alig várom már, hogy visszamenjen Texasba). Kicsit panaszkodtam Mariannak és egyszerűen nem hittem el az egészet, hogy ez mind velem történik és miket megenged magának anyuka. Nem elég, hogy nincs számomra étel és felcímkéz mindent a hűtőben mióta itt a húga, de akkor még azt sem biztosítja, hogy ha megveszem a saját pénzemből az alapanyagokat, akkor azt legyen hol elkészítenem. Mindennek a tetejében pedig nem csak magunknak főztem, megkínáltam a húgát és neki is tettem félre - hát nem kellett volna, az égvilágon ugyanis semmit nem tudnak értékelni. Mariann arra kért, hogy legalább most, az utolsó hetekben álljak már a sarkamra és keményítsek be kicsit, mert már nem sok mindent tehetnek ellenem. Úgy voltam vele, hogy nem szeretnék haragban elválni, nem értem miért akarja megkeseríteni az utolsó heteimet, de ha ez így lesz, akkor a távozásomban sem lesz sok köszönet, azt én is garantálom neki. Az lehet, hogy ő a főnök és én csak a messziről jött kis munkavállaló vagyok, aki marhára örül mert itt lehet, de azért ne rúgjon már belém éppen ott, ahol ér. Sikerült kicsit lehiggadnom, eltekertem a Plymouth Meeting mallhoz, körülnéztem és vártam Evelinre, akinek elég hosszúra nyúlt az esti műszakja, így csak fél 10 körül tudtunk találkozni. Ő sem volt éppen rózsás hangulatban - szinte szünet nélkül szidtunk mindent és mindenkit, letelepedtünk a mall melletti székekre, én fogyasztottam a kis lecsóm, majd csendben megjegyeztem, hogy ha a mellettünk lévő padra sorban valaki kiállítana nekem tíz-húsz darab feles tequilát, akkor valószínűleg mindenféle só meg citrom nélkül húznám le azokat, minden szívbaj nélkül (...) Jó lett volna beülni valahova, meginni egy sört vagy egy pohár bort, de ááá...itt túl körülményes minden. És mivel állandóan vezetned kell, így erről szinte ne is álmodj. Mindenesetre mi beszélgettünk egy jót, 11 körül jött egy válasz sms anyukától, hogy 'jó, akkor nem arra kérlek, hogy ne használd a konyhát, hanem mivel a húgom itt van és beteg, gondok vannak a gyomrával, ha főzöl, akkor pedig megérzi az étel illatát és hányingere lesz - ezért kértem csak'. Ó te szent isten, talán ha ezzel kezdte volna az egészet, akkor eszembe se jut hogy főzzek, de magamtól végül is nem tudom hogy kellett volna rájönnöm, hogy mi a baja a húgának?! Én azt hittem Evelin azért nem jöhet át, mert zavarnánk, ő pedig pihenni szeretne. Erre már nem válaszoltam, de remélem nem hitte, hogy neki van igaza. Talán ha nem úgy kellene állandóan mindent kitalálnom, akkor nem lennének ezek a problémák sem. Fél 12 körül még eljöttünk hozzánk Evelinnel, majd kivittem neki a kis bőröndnyi ruhám, amelyeket nem óhajtok hazavinni, felét ki is választotta, szóval ezzel egy "nagybevásárlást" is lebonyolított itt hamarjában.

Bár annyira nem tűnhet úgy, hogy kiborultam mint a bili péntek este, de nagyon rosszul érintett az egész és annyira elegem lett belőlük, mint még soha. Főleg anyukából inkább, látni sem bírom. Ha gondja van velem, akkor meg nem tudom miért nem képes elém állni és megmondani. Kisebb-nagyobb húzásaik napközben is vannak mindig, azokról már direkt nem írok, de ne higgyétek hogy könnyű. Elegem van itt az emberekből, a felfogásból és a dolgokból, amiket naponta hallgatnom kell és meg sem engednek magyarázni semmit sem. Minden és mindenki úgy jó, ahogy az általuk el van képzelve és mindenki más elmehet melegebb éghajlatra körülbelül. És igen, ebből van elegem. Emiatt várom október tizenharmadikát annyira, mint soha semmit még életemben és leszek a világ legboldogabb embere ha végre magam mögött hagyhatom ezt az egész mindenséget itt...

Szombaton és vasárnap fatális semmittevést hajtottam végre - aludtam sokat, pihentem, filmet néztem és nem éltem szociális életet sem. De jövő héten hosszú hétvége imádott városomban, New Yorkban. Számomra egy időre az "utolsó" hétvége...magyar barátokkal, bulival és azon helyek meglátogatásával, amelyek legjobban a szívemhez nőttek. Ja, és ideje beszereznem a szuveníreket is. Eddig túl nagy hangsúlyt fektettem másokra, most én következek... :-)

Elkezdtem dobozolni, rendezgetni a cuccaimat is, mivel valószínűleg két hét múlva ilyenkor már a vendégszoba vendégszeretetét élvezem. Elhagyom szeretett kis kuckóm, de cseppet sem bánom, mert ez már valaminek a végét, egy újnak a kezdetét jelzi. Már alapból ez is nagyon boldoggá tesz. Szóval, itt minden a régi, minden szép és minden jó, elvegetálok. Holnap (hétfőn) a változatosság kedvéért hajnali 4-kor indulunk a lovardába, mert semmiképpen sem lehet elhalasztani egy órát sem, az oktató pedig Hollandiába utazik a héten, így suli után minden nap jöhetünk majd haza. De ez a hajnali 4 óra...komolyan mondom ez micsoda? Ja, hogy ez annyit jelent hogy 3-kor kelhetek?! Persze egyszer túléli az ember, erre már nem is tudok mit mondani, hogy őszinte legyek...

Kellemes napokat! :-)