Néha ugyanis dolgozni sem árt

Hogy hogy is telnek az utolsó egyedül, de mégis együtt (szóval értitek:) töltött napok a családdal?! Borzasztóan gyorsan és számomra boldogan. Hétfőn reggel 9-kor hozta haza az apja Gracet, déltől lovardáztunk egyet, délután viszonylag gyorsan itthon termett anyuka, majd ő vitte el este kórusra is. Amint hazajött segítettem kipakolni neki a kocsiból, ugyanis nagybevásárlás történt. A csajjal úgy le lettünk teremtve, hogy a lábamon alig álltam meg utána. Az van ugyanis, hogy iszonyú sok pénz megy el élelmiszerekre és vízre, ezt anyuka így nem tudja tovább csinálni és fogjuk vissza magunkat, mert ami pazarlás itt megy, az elképesztő (?). Három hete van itt a húga (jelenleg már több, mint egy hete kórházban), azóta csak organic és bio cuccokat vesznek, tömve a hűtő, de minden fel van címkézve. Még mindig nem tudom, hogy akkor úgy nekem mégis mit kellene fogyasztanom, ha a marha egészséges kajáikhoz hozzá sem nyúlhatok, mivel az csak Gracenek és P-nek van, mást viszont eszébe sem jut venni. Meg lettünk kérve arra is, hogy a vizes flakonokat ezentúl utántöltésre használjuk, magyarul csapvizet igyunk, mert túl sok víz elfogy. Soha semmilyen üdítő nincs itthon, mindig csak víz (így 8 hónap után kicsit már unom), de az hétszentség hogy nem fogok csapvizet inni, aminek oltári utóíze van itt.
Szombaton - mielőtt elmentem volna New Yorkba, anyuka megkért, hogy azonnal cuccoljam fel az összes otthonról kapott zacskós dolgot és édességet a konyhába, mivel csütörtök este járt a szobámban és észrevette, hogy tele van minden kajával. Mondtam neki, hogy otthonról kaptam és mondjuk nem is tudom a zacskós kajákat mégis hogy tudnám elfogyasztani a szobámban (az édességeket pedig általában elviszem napközben, azt eszegetem...). Morogtam kicsit, majd jól eldugtam a konyhaszekrényben a doboznyi kajám, kakaót, teát, mindent. No hétfőn a csajnak több sem kellett, egyből meglátta majd megérezte, amikor magamnak kotyvasztottam a finom leveskét és mivel nem talált számára megfelelő, fogyasztható ételt, így megkért, hogy adjak neki a levesből, mert hogy annak mennyire jó illata van. A hajam égnek állt. Mégis mit mondjon ilyenkor az ember? Azt, hogy nem kapsz?! Felét kénytelen voltam odaadni neki, jó három perc alatt be is lapátolta mindet - nagyon nem örültem ennek és többet ezt nem játsza el az tuti. És nem azért, mert én olyan irigy vagyok...

Kedden megkeresett az utódom is, rettenetesen izgul már és nagyon jönne. Őszintén remélem - és ezt most szívemből kívánom -, hogy nagyobb szerencséje legyen neki, mint nekem volt. Valamint anyuka és a csaj is jobban érezze magát, hogy egy brazil au pair lesz a háznál ismét. Biztosan sok mindent máshogy csinál majd, hiszen nincs is két egyforma ember/au pair. Hétvégén ki kell költöznöm a szobámból a cuccaimmal együtt, valamint 'röpke' nagytakarítást is kell végeznem. Azt nem tudom még, hol fogom 3 hétig meghúzni magam, mivel anyuka húga még nagyon itt van és nagyon úgy tűnik, hogy még marad is, a vendégszoba vendégszeretetét élvezi és fogalmam sincs mi lesz. Annyi biztos, hogy három hétig még kempinglakó módjára, bőröndből fogok öltözködni, de ez éppen annyira érdekel most engem, mint az hogy hol alszom. Ha kell kifekszem a teraszra is, csak hogy lássák kivel van dolguk.
Elgondolkodtam a napokban azon, hogy vegyek e majd a családnak búcsúajándékot. Arra jutottam azonban, hogy akik a születésnapomra egy 'bú'-t vagy 'bá'-t sem képesek mondani, azok nem is igazán érdemlik meg. Első gondolatom az volt, hogy írok majd egy búcsúlevelet, amiben leírom messzemenőbb gondolataimat - nem veszekedni szerettem volna, csak hogy tudjták néha hogy éreztem magam. Hátha valamikor még segítő jellegű lehet. Meggondoltam magam. Amúgy sem szeretek soha senkitől haragban elválni, tőlük sem fogok. Búcsúlevél nem lesz, 'goodbye' kártya lesz majd, amin szépen megköszönök mindent és magam mögött hagyom ezt az egész életet.
Mindig kettős érzéssel hallgatom a többiek sztorijait és történeteit a host családokról. Talán mondhatom, hogy az abszolút kedvencem Évi és Kriszta története talán, Zsuzsié is az volt, Marianné is tetszik. Egyrészt jó látni mennyire boldogok, mennyire máshogy alakul az életük és mennyire máshogy viselkednek velük. Jó hallgatni, mivel ez is azt tükrözi, hogy vannak azért normális családok is. Másrészt mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy nekem miért nem jutott egy olyan? Talán ennek is oka van, amire majd csak egyszer, hosszú idő múlva fogok rájönni. Pedig esküszöm nem voltak nagy elvárásaim, semmi egyéb kérésem nem volt. Háromból háromszor "nyúltam mellé" - ez így kimondva valamiért viccesnek is hat.

Ó de a kedd mennyire rosszul indult...eleve azzal a tudattal már hétfő este, hogy megint reggel 4-kor kell kelnem és 6 előtt a lovardában kell lenni. Komolyan mondom, ha ezt így egész évben többször is eljátszanák és hajnalok hajnalán kellene kezdeni a napot, akkor rövid időn belül felmondanák az idegeim a szolgálatot. 4-5 óra alvás nekem nem elég, de este 11 előtt úgysem bírok elaludni. Nem tudom ez miért akkora öröm nekik, reggel 5 előtt lovardába menni...Nagy ímmel-ámmal, de felkeltem, majd elindultunk. Szakadt az eső és két méterrel az orrom elé sem láttam, fáztam, álmos voltam és minden bajom volt. Néha úgy érzem, hogy a vezetés is 'terhes' már; az a dolog, amit ebben a munkában a legjobban szeretek. Tényleg érzem hogy elfáradtam...Őszintén be kell valljam, hogy már a munka sem tetszik és semmi, de semmi örömöm nem lelem a hétköznapokban. Unalmas reggel 8-tól délután 4-ig Princetonban egyedül lenni, aztán utána meg rohanni a lovardába, majd egyik helyről a másikra. Napközben az égvilágon semmit nem tudok csinálni, estére meg beindul minden és örülök ha hazaesünk egyáltalán időben.
Úgy este 6 óra lehetett, amikor üvöltve berontott a szobámba a csaj, hogy tornádó veszély van...Ok, mondom remélhetőleg csak túléljük majd. Rá 10 percre elment a villany és jó másfél órát töltöttem a szobámban, szurok sötétben. Az agyam azt hittem elszáll - nincs villany, nincs gép, nem tudok pakolászni, de konkrétan még fürdeni sem tudtam elmenni. Telefonáltam egy jót Mariannal, az mindig feldob, szuper volt. Ekkor jártunk este 8 körül...mondom legalább lesz egy nap, hogy kialszom magam, mivel rávisz a kényszer. Alig vackoltam be magam, egyből kigyúltak a fények, így tudtam még egy keveset kockulni.
Szintén az áramkimaradás idejében történt, hogy üzenetem érkezett Adrijanatól. Melyben nem állt más, mint hogy éppen ebben a pillanatban kapta meg a repülőjegyét, október huszonnegyedikére. Engem olyan boldogság és öröm öntött el, mintha legalább már én kaptam volna meg vagy velem történt volna hasonló szuper dolog, szégyen nem szégyen de elkezdtem sírni - örömkönnyek voltak ezek. Adrijana odaírta az üzenet végére, hogy "el tudod ezt hinni? ez most már tényleg a valóság!" - megríkatott na. Mint az őrült írtam is vissza neki, aztán jött még pár sms és valamiért engem is tök boldoggá tett a tudat. Megmagyarázhatatlan, hogy mit érzek...iszonyú jó. Szegényemnek elég hosszú útja lesz - Philadelphia-New York, New York-Isztambul, Isztambul-Skopje.

Szeretnék segíteni drága-kedves - jelenleg még Au Pair sorstársamnak, Flonak. Mindenképpen szeretne visszajönni az Államokba januárban, folytatná normális életét Texasban, önállóan, függetlenül, boldogan. Mutatok egy linket és kérek szépen mindenkit, hogy akinek módja és lehetősége van rá, az segítse ezt az igen kitartó leányzót. Én hiszem, hogy aki ennyire állhatatos és küzdő típus, annak előbb-utóbb sikerül is elérnie a céljait.
http://www.gofundme.com/1711ps#descripStion
Sok sikert csajszi! Csak ne add fel, előre nézz és sikerülni fog!

A szerda mindig őrületesen hosszú, felvettem a lányt fél 2-kor, elmentünk a lovardába, ahonnan fél 5-kor szabadultunk csak és az iszonyatosan nagy forgalom miatt csak 6-ra értünk haza. Kaptam az utasításokat, hogy ha hazaértünk ne kezdjek semmihez, azonnal vigyem ki a kutyát mivel egész nap nem volt kint, majd melegítsek levest Gracenek és induljunk csoportos hegedűre, ami 6.20-kor kezdődik. Ki lehet számolni hogy este 6-tól 6.20-ig mennyi időnk volt így...baromi kapkodós volt az egész, ráadásul hazaértünk és a csaj a füle botját sem mozdította, ücsörgött a kocsiban, mialatt én pörögtem mint a buszkerék. Megmelegítettem a levest a mikróban, csaj bejön végre és leteremt hogy mertem ilyet csinálni, nem melegítenek soha semmit mikróban és hogy most bűzlik minden, nincs mit ennie. Elkezdett kiabálni velem - nem túlzok, majd visszakiabáltam és elhallgatott (valószínű, hogy nem ezt a hangnemet szokta meg tőlem). Egyből hívta anyukát és azt hajtogatta, hogy most aztán nagyon nagy gondban vagyok. Én fogtam a kutyát és ki akartam vinni, mire odajött és üvöltve kitépte a kezemből a pórázt, hogy nem vihetem ki a kutyát, mert kint füvet nyírnak és a kutya 'öngyilkos' lenne, mert ez a kutya más mint a többi és 'stupid' (hülye). Ezt már nem hagytam szó nélkül és annyit mondtam neki, hogy "figyi, az én kutyám otthon körbe-körbe szaladgál az udvaron, amíg apukám füvet nyír és semmi baja, még csak öngyilkos sem akar lenni". Aztán jött a szöveg, hogy én ne nyúljak semmihez, ne csináljak semmit, elég ha vezetek, ne segítsek semmiben, meg hogy ez Amerika és minden máshogy működik. Én akkor már remegtem az idegtől és bárcsak tudnék annyira angolul, hogy úgy istenigazából vissza tudjam osztani, de olyan jó magyarosan. Hazaért anyuka, hallotta az ordibálást gondolom, még be sem lépett az ajtón és leteremtette a lányt, hogy nem beszélhet így velem. Egy jó pont neki, én úgysem tudom kordában tartani a "kisasszonyt", én ehhez kevés vagyok és már túl fáradt is. Anyuka csak annyit mondott, hogy semmit nem melegítenek mikróban és én se tegyem, mert hogy ez egészségtelen. Ezért dobálnak ki minden olyan kaját is, amit már nem lehet eltenni másnapra, mert meg nem melegítenek semmit sem. A gond annyi csupán, hogy a csaj ilyenkor össze-vissza hazudozik és kamuzik anyukának, hogy ő azért ült a kocsiban és azért nem tudott jönni csinálni magának azt a levest, mert éppen a cuccait meg fontos papírokat szedett össze és azokat kellett becipelnie. Na most ebből egy szó nem igaz - a fontos papírok a kezében voltak, a cuccait pedig mindig én viszem be és cipelem utána. Nem is érdekel már, nem kezdem el védeni magam, tök felesleges. Azt hiszik én vagyok a hülye, aki mikróban melegít és kiviszi a kutyát dolgát végezni, ha odakint füvet nyírnak. Tök felesleges itt már minden, talán a brazil lány majd segít rajtuk. Én annyit tudok, hogy oltári módon elfáradtam és nem bírnám ezt a munkát tovább csinálni, semmiféle módon sem. Útközben hazafele szóvá tette Grace, hogy nem szeret lovagolni járni sportkör után, mert nagyon fárasztó és inkább menne minden reggel, korán. Vágtam a fejeket és kb. hozzátettem, hogy ez a hajnal 4-kor kelés azért számomra gyilkos...annyit tehetek csupán, hogy imádkozom be ne vezessék, hogy tényleg minden nap 5-kor kelljen mennünk, mert az még így leszívná az energiám a végén az biztos. Igen, elfáradtam. Ezt biztos mindenki észreveszi. Nyüszögök, nyafogok, szidom őket, jó szavam alig van már. Most ez van, három hét és vége és újra a régi leszek. Belefáradtam, unom a munkát, nem lelem örömöm a vezetésben és az örökös várakozásban, nem becsülnek és akármit csinálok, minden rossz. Én itt végeztem. Betanítom az új lányt, aztán a továbbiakban már az ő problémája lesz az egész.

Azonban talán a szerdai napom semmi nem rontotta és ronthatta volna el úgy istenigazából. Rá egy napra, hogy Adrijana megírta, hogy megkapta az ügynökségtől a repülőjegyét, megérkeztünk a lovardába és nekem is ott virított a repülőjegy az emailjeim között. Hasonló érzéseket, örömöt és boldogságot kívánok mindenkinek - én teljes extázisba kerültem. Hát tényleg igaz és valós - október 30-án este háromnegyed 7-kor felszáll a gépem New Yorkban, 31-én reggel 7 órakor pedig leteszem a lábam Európa földjére, pontosabban először Amszterdamban. 9 óra 50 perckor indul a gépem Bécsbe, 11:40-kor landolás, gyanítom 1 óra körül már Magyarország területén leszek. Légitársaság a Delta és majdnem lementem egymás után háromszor hídba, amikor megláttam, hogy a plusz bőrönd feladása minimum 100 dollárpapa lesz. Oké persze, számítottam én ilyesmire is. Igazság szerint most hétvégén minden kiderül, körülbelül hányadán állok majd ezzel a dologgal. Mivel ki kell pakolnom a szobám, így nagyjából már rendezgetem soraimat is, megpróbálok egy próbapakolást végezni és meglátom mit kell vennem, hogy állok a kilókkal. Jó lenne, ha ugyanúgy hazajutnék ahogy érkeztem (23 kg + 10 kg-os kézipoggyász + vaskosabb válltáska) - ti is lehetetlennek érzitek igaz?! Alapjában véve nem lenne az. Halom cuccom odaadtam Evelinnek, másik halmot vasárnap adományozom egy turkálónak. Sok ruhát, cipőt nem vettem az évem során, ti is tudjátok hogy talán 'shoppingra' költöttem a legkevesebbet. Valószínű inkább a súlyokkal lesznek gondok, meglátjuk majd, lehetséges hogy valahogy kibekkelem a dolgot.

Most viszont megyek és elnyúlok valami film előtt, közben rettenetesen örülve a fejemnek, hogy már csütörtök van és karnyújtásnyira a hétvége.

;-)