Nem kell értem aggódni... ;-)

Először is meg szeretném köszönni a rengeteg hozzászólást, bátorítást és észrevételt - iszonyatosan jól esik, hogy ennyien mellettem álltok. Igazából nem is lenne erre nagy szükségem, sem buzdításra, sem arra hogy helyettem is jól felháborodjon mindenki és saját magát jól "felidegesítse", mert nem azért írom le ezeket a dolgokat. Átgondolom mindig ezt az egészet és arra jutok, hogy néha szerintem titeket, Olvasókat sokkal jobban felhúznak a látottak és szinte vehemensebben reagáltok az egészre, mint én. Nem kell - tényleg szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Au Pair sorstársaimmal éppen beszélgettem erről, hogy egy ideje ebben élünk, mondhatni megszoktuk - fele ennyire nem érint engem ez olyan rosszul, mint ahogyan néha az írásaim alapján lejön. Ez olyan 'nagyobb a füstje, mint a lángja'-dolog. Én annyira azért nem élem meg ezt rosszul. Tulajdonképpen még hálás is lehetek, hogy egy héttel a tervezett előtt szabadulok innen, magyar társaságom lesz és normális emberek vesznek majd körül. Ha Evelin családja befogad, akkor egy hétig fogom boldogítani őket, de előre bocsátottam, hogy mosok-főzök-takarítok, nem tervezek tengi-lengit, kedvencem pedig a vasalás - hogy az nekem mennyire hiányzik! Tavaly október óta még csak vasaló sem volt a kezemben, pedig tényleg imádom. Szóval pontosan két hét múlva ilyenkor már nem itt leszek és ha jobban belegondolok még jól is jött ki a dolog. Nekem rég leesett már, hogy anyuka nagyon nem akaródzik fizetni az utolsó hetemre (október 8-13.) A naptárba már hónapokkal ezelőtt beírta hatodikára, hogy 'Vivien utolsó fizetése' - akkor néztem is meglepetten, mivel 9-én jár le a szerződésem és azt hittem addig nekem kötelességem is dolgozni, kötelességük is fizetni. Már éreztem, hogy ebből nem lesz semmi sem, fizet szépen október első hetére, aztán elfelejtjük egymást. Igen ám, de júniusban direkt megkérdeztem igényli e a segítségem még arra a hétre - határozott választ kaptam, hogy nagyon megköszönné és igen, igényli. Csakis emiatt éreztem magam nyeregben. Jelenlegi állás szerint viszont sokkal jobb helyem lesz nekem máshol, eszem ágában sem volt ingyen dolgozni itt már az utolsó héten, nagypapával és az új lánnyal az élen. Ne értsetek félre, még mindig nem érzem fairnek a dolgot, de csak is amiatt bánt az egész, mert előbb mehettem volna a nyugati partra, majd haza is. Felesleges egy hetem lesz, tök lyukas, ráadásul egy idegen családnak kell megtűrnie. Engem csak ez zavar. Ja meg az, hogy anyuka ezzel is kibekkeli, hogy az utolsó két napomra tényleg ne kelljen fizetnie (október 8-9. hétfő és kedd). Ennyit erről, ezennel lezártnak is tekintem ezt az egészet. Tenni sok mindent nem tudok, írtam a tanácsadónak és annyi volt a válasza, hogy 'ez nem anyuka viselkedésére vall' - hát de jó nekem, én ezzel így sok mindent nem tudok kezdeni. Már csak amiatt teszem össze a két kezem, hogy a maradék két hetemre fizessen, valamint két eddig ledolgozottra, amelyekre semmiféle csekket nem kaptam még, ergó megint lóg.

Aztán ott volt még a hűtős eset - erről is nagyon sokan írtatok. Tényleg nagyra értékelem, hogy ennyire igyekeztek segíteni, de másoknak én is nagyon könnyen szoktam tanácsokat osztani, ha saját magamról van szó, akkor sajnos én vagyok a Földkerekség legnagyobb nyula. Értem ezt úgy, hogy lehet ésszerű lenne, hogy benyúljak a hűtőbe azokért a felcímkézett kajákért, mert tényleg megenném őket és nem értem nekem miért nem vesznek akkor, akár más fajtát is. A gond annyi, hogy utána majd lesnék, mint Jani a moziban, amikor megkérdeznék, hogy ki ette meg és ki nem tud olvasni!? És igen, én is jöhetnék azzal, hogy "de hát a lányod is evett a levesemből" és ennek az ördögi körnek az életben nem lenne vége. Valahol olyan mérlegszerűnek érzem az egészet, mivel etetnek, nekem is adnom kellett abból a levesből. Nem szeretek irigy lenni és így éreztem helyesnek. Mindegy ez is már...hamarosan jó helyen leszek és címkéknek még csak nyoma sem lesz sehol. Erről mindig a spanyol barátnőm, Elisa jut eszembe. Az ő családja direkt neki vásárolt olcsóbb tejet, kenyeret és joghurtot és az ő nevét írták rá - azt hiszem az még a jobbik eset.

A búcsú-dologban azonban meginogtam egy kicsit - egészen addig a napig, amíg nem közölte anyuka finoman, hogy mennem kell, úgy voltam az egésszel hogy nem írom meg, mert minek. Utána azonban rám tört valami és most megint úgy érzem, hogy ennyivel "tartozom" nekik. Tudom, hogy az égvilágon semmi értelme nem lesz és sehova nem vezet majd, de a szívem azt súgja, én megnyugszom tőle. Eléjük állni se nem szeretnék, se nem merek. Lehet gyávának vagy gerinctelennek nevezni, de úgy érzem abból végeláthatatlan veszekedés/vita lenne és azért annyira nagy haragban nem szeretnék elválni tőlük. Így sem engedik soha végigmondani amit szeretnék, el sem tudom képzelni mi történne egy olyan beszélgetés alatt. Továbbá tekintettel arra, hogy itt van anyuka húga, majd jön az új lány és nagypapa is, ezt semmiképpen nem így szeretném intézni. Azt hiszem megírom a levelet és itt hagyom nekik. Én biztos vagyok benne, hogy el fogják olvasni. És nem a szemükre szeretnék olvasni dolgokat, hanem kivesézem az első időktől kezdve az együtt töltött időt, egészen mostanáig, mindazokkal a dolgokkal, amik engem bántottak. Csak mert ne higgyék, hogy mindent ők csináltak jól és mindig mindenben nekik van igazuk. Rengeteg dolog rosszul esett tőlük, mégis nyáron éreztem azt, hogy valami tényleg megváltozott. Biztos vagyok benne, hogy nem szívlelnek és alig várják már, hogy lelépjek. Ebben az a furcsa csak, hogy az első családom Chicago mellett szeretett és meg volt velem elégedve, mivel mondták. Annak ellenére is, hogy én szerettem volna távozni tőlük. A második családomtól váltam talán el a legnormálisabb módon, sőt anyuka el is hozott az új családomhoz, ide. Már akkor sem voltak képesek eljönni értem, holott szerintem ez az új család kötelessége lenne. Én úgy érzem mindent megtettem, néha többet, néha lehet kevesebbet. Azt nem értem csak, hogy ha nyár óta változott valami és gondjuk volt velem, akkor miért nem lehetett elém állni és megbeszélni? Vagy miért nem küldtek akkor ismét rematchbe? Tudom, hogy ez olyan dolog, hogy én is eléjük állhattam volna és megmondhattam volna mi bánt, de talán az én gondjaim eltörpültek az övéik mellett, mivel én vagyok az alkalmazott és ők a főnökök. Teljesen mindegy végül is már ez is. A brazil au pair talán majd megváltja a világot, nagyon-nagyon várják már. Az előző brazil lány először egy évvel hosszabbított náluk, de a fél évnél meggondolta magát és hazament. Máig is kapcsolatban állnak vele, biztosan ő is másképp csinált mindent. Mondtam én ezt már sokszor; nincs két egyforma ember, ahogy nincs két egyforma au pair sem. Ki ilyen, ki olyan. Kinek ez, kinek az a fontos. Abban is teljesen biztos vagyok, hogy mondjuk egy latin-amerikai ember teljesen más, mint egy európai. Viselkedésben és nézeteiben is akár. Más dolgokat tart fontosnak, lehet odaadóbb és mindig vidám és én ezt abszolút megértem. Erre mondom most azt, hogy skype vagy egy telefonbeszélgetés alkalmával abszolút nem tudja felmérni az ember, hogy kit lenne jó választani. A családnak és az au pairnek is egy hullámhosszon kell lennie valamilyen szinten. Nem ártanak a közös nézetek, a körülbelül egyforma életvitel és életszemlélet. Nem tartom magam barátságtalan, állandóan haragos embernek, akinek egy vigyor nem sok, de annyi nem hagyja el a száját. Sőt, majdnem hogy az ellenkezője lennék. Az előző családnál is voltak problémáim az indiai anyukával...őszintén szólva már nem is tudom mit gondoljak erről. Vagy én nem passzolok itt senkihez vagy tényleg teljesen másfajta családokat kellett volna keresgélnem? Az biztos, hogy következő alkalommal százhatvannyolcszor meggondolnám, hogy kikhez menjek. Nem minden a bájos kép meg a cuki-muki kölkök, a mosolygós szülők és a mézesmadzag sem, meg még akkor mindennek tetejében Kaliforniában vagy New Yorkban is lakik a család - higgyétek el ez sem minden. Éppen váltottam pár emailt az orientációs németekkel (még mindig ők a kedvenc németjeim itt, sokkal normálisabbak mint akikkel összesodort a szél). Közülük Annika hosszabbít csak, de úgy hogy San Franciscoban kezdett, majd fél év után rematchbe került és most Michigan államban van, a semminek a közepén hárommal, viszont egy szuper családdal és olyan boldog, hogy marad még jövő júliusig. Ilyenre is van példa.

A lényeg viszont, amit ki akartam hámozni az egészből, csak folyton-folyvást lököm a rizsát na...nem kell engem sajnálni és túlzottan aggódni sem kell értem. Van fedél a fejem felett és remélhetőleg lesz is, hála az otthoniaknak van mit ennem (bevallom őszintén, a kakaó és a tescos keksz már réges-rég elfogyott), három hét múlva ilyenkor elindulok Los Angelesbe, csak mert Évi nagyon vár már minket (szent isten! előttem van a jelenet, amikor a miamii reptéren elváltunk egymástól és úgy köszöntünk el, hogy majd októberben Kaliforniában találkozunk...), nem dolgoztam és nem dolgozom halálra magam (az egy dolog, hogy néha a beosztás nem tetszik) és ha megtehettem például azt, hogy minden hónapban felruccantam szuperhétvégékre New Yorkba, akkor annyira rosszul azért mégsem megy nekem - ezzel is csak arra szeretnék kilyukadni, hogy nem kell sajnálni engem, mert azt nagyon nem szeretem :)

Hogy szóljak pár szót a csütörtökről és a péntekről is - mindkét nap iszonyatosan gyorsan eltelt. Csütörtökön egész nap Princeton, délután 5 körül értünk haza, anyuka hazahozta a kórházból a tesót is. Még út közben megkérdezte, hogy kérek e valamit vacsorára - levest rendeltem. Leültem velük enni, egy szót sem szóltak hozzám végig, mintha ott sem lettem volna - ezek után meg ne kérdezze valaki, miért nem eszek velük akkor sem, amikor hoznak haza vacsorát. Levonultam a szobámba, majd elkezdtem rendezgetni és pakolgatni a bőröndjeimet. Nagyjából végeztem is, úgy értem szállítható minden a vendégszobába - elvileg ott fogok aludni vasárnaptól. Mennyiségre nincs sok holmim, a kilókkal lesz inkább a gond. Furcsa üresen látni a szobám, de másrészt nagyon jó. Végre egy olyan dolog történik velem, aminek kifejezetten örülök, hogy vége szakad.
Sajnos csütörtök este a nagy pakolások közepette kaptam az üzenetet a másodikról, hogy reggel 4-re legyek ébren, mert reggel célozzuk meg a lovardát. Ismét nem örültem, annyira rossz ilyen tudattal elaludni is, hogy nem igaz.

Valahogy aztán csak feltápászkodtam, de istenemre mondom én ezt sokáig nem tudnám csinálni. Képtelen vagyok este 10-11 óránál előbb lefeküdni, de 5 óra alvás nekem sehogy sem elég. Nyűgös vagyok és alig látok az álmosságtól, arról nem is beszélve, hogy valamit ennem kell, de nem szeretek olyan korán enni és ha reggel fél 5-kor reggelizek, akkor 7-re ugyanolyan éhes vagyok. Azért veszélyes üzem ez. Úgy értem nagyon sokszor észreveszem, hogy vezetés közben szinte lecsukódnának már a szemeim - szurok sötét van még és ezerrel megy a fűtés a kocsiban, az még pluszban elálmosít. Nagyon kell figyelni, mivel olyan utakon kell vezetnem, ahol rengeteg az őz és szarvas. Annyira nem szeretem, hogy ezt elmondani sem tudom. Totál használhatatlan vagyok reggel, a csaj bármit mond és kérdez mindent minimum háromszor kérdezek vissza, pénteken reggel meg is mondtam neki, hogy ne haragudjon de engem ez megöl és baromi álmos vagyok. Miután reggel 8-kor kidobtam a suliban, egyből repesztenem is kellett haza, anyuka húgát visszavinni Philadelphiába a kórházba. Azt hittem megint bent fogják, de egyetlen egy szál papírért kellett visszamennünk (az agyam azt hittem elszáll), majd délelőtt 11-kor végre kiszálltam a kocsiból. Futás, fürdés, mosás, ebédre hortobágyi 'zacskós' gulyáslevest ettem, aminek inkább volt lebbencs leves állaga, de totálisan mindegy volt, én az illattól elaléltam már. Fél 4 körül indultam vissza Princetonba, felvettem Gracet, fél 6-ra értünk haza. Az úton végig azt hallgattam, hogy ő mennyire utálja P-t (anyuka húga) és annak a férjét, meg a texasi nagyapót is (aki személy szerint nekem még mindig a kedvencem ebben a családban). Anyukával is telefonáltak és végig ezt ecsetelte neki. Hozzá kell tennem, P sajnos nekem sem a szívem csücske, kínos hogy naphosszat kerülgetni kell, hogy szinte neki is én lettem az au pairje és hogy már három hete utána pakolok. Elhiszem hogy beteg, de nem hinném hogy éppen Pennsylvaniaban fog meggyógyulni. Amikor hazaértünk pakolásztam, kitakarítottam kicsit a kocsit és a konyhát (P után természetesen) és véletlenül éppen én álltam Grace telefonja mellett és láttam anyuka mit írt neki (iPhone kiírja az üzenetet ugyebár), valahogy így szólt: "Grace, gondolkodj el azon miket mondtál P-ről, a nagybácsikádról és a nagyszüleidről a telefonban, ez így nincs rendjén, hogy a családból senkit sem szeretsz" - kedves család ez, nem!? Körülbelül senki sem szeret senkit, nem látogatják egymást és nem is igazán foglalkoznak egymással. 

Péntek este 9 óra 11 perc van (de imádom ezt az időpontot!), szobámban halmokban a bőröndök, csomagok, pár kis kütyü még ami Evelinre vár hehe, pillanatokon belül bevetődök egy film elé és holnap reggel kialhatom magam, mert nincs kórus. Csak lovardába mennek, de nélkülem. A hétvége pedig szupernek és egész eseménydúsnak ígérkezik most. Nagy dolgokra nem kell gondolni, de úgyis jövök majd a beszámolóval. 
Sajnálom a képek hiányát mostanában, de azt hiszem hamarosan úgyis elég kép-dömpingben lesz majd részetek. 

Kellemes hétvégét!