Félidő

Nosza, itt vagyok. Pontosan fél éve. Őrület. Szinte még látom magam előtt azt a röpke másfél hónapot, amit Németország után otthon töltöttem. Még előttem van egy-egy jelenet a búcsútalálkákról is a barátaimmal. Mintha tegnap álldogáltam volna síkidegként a bécsi repülőtéren...ennyi volt fél év. Most jön az évem második fele, ami várhatóan sokkal jobb lesz mint az első, hiszen tavasz van és nyár lesz - ezt azt hiszem magyaráznom sem kell. "Halftime", avagy félidő. Fél év múlva ilyenkor már biztosan rettenetesen izgatott leszek. Azt szokták mondani, hogy ha valaminek a felén túlvagy és teljesítetted, akkor onnantól már visszafelé szokás számolni (...)
Hablatyolok itt össze-vissza, pedig csak egy "röpke" eszmefuttatást szerettem volna megosztani veletek. Csak semmi pánik, nem tervezek sok mindent leírni, majd összegeznék inkább az év végén, de ennyivel tartozom. Na meg persze nekem is jó érzés lesz ezt egyszer visszaolvasni.

Igazából nem is tudom hol kezdjem, hiszen annyi mindenről szeretnék írni, vagy szimplán csak egy-két szót ejteni...lehet, hogy kicsit össze-vissza lesznek majd itt a dolgok, írom ami éppen eszembe jut, de próbálom élvezhetően.

Cseppet sem nevezhető unalmasnak az itt töltött első négy hónapom - családról családra, városról pedig városra szálltam. Rematches időszakaimra bővebben most nem is térnék ki - szép volt, jó volt, de ami a legfontosabb; sikeres. Rengeteget tanultam már talán az első hónapban is, az első családnál. Nem szívesen emlékszem vissza arra a pár hétre, amit ott töltöttem - egyetlen szerelmem és szenvedélyem ott Chicago volt. A "szeles város", amelyet ma is imádok és bármelyik pillanatban, egyetlen hívó szóra visszamennék. Kételyekkel jöttem ki - vajon fogom e szeretni, elleszek e ott? Jártam már pár helyen, de Chicagonak örök helye lesz a szívemben, még akkor is ha legtöbbször magányos napokat töltöttem ott és egyedül derítettem fel a terepet.
Aztán Philadelphiába kerültem. Otthon három város volt, ahova semmiképpen nem akartam au pairnek menni - Philadelphia, Boston és Washington DC. Ne kérdezzétek miért, mert csak...válogatnivalóm nem nagyon volt, hazamenni természetesen nem akartam, így fejest ugrottam egy olyan család mindennapjaiba, ami abszolút nem passzolt hozzám, de még a nézőpontjaimhoz sem igazán. Úgy jöttem ide ki, hogy 6 éven felüli gyerekekre szeretnék vigyázni és lehetőleg csak kettőre. Hát tudjátok mit? Valamiért ahhoz a családhoz is kerülnöm kellett és meg volt írva nekem ott két és fél "gyönyörűséges" hónap. Sajnos nem sok jó dolgot tudnék kiemelni azokból az időkből, van pár...de egyik sem maradt meg élénken emlékezetemben.
Aztán jött a mentőöv; az egyedülálló anyuka a 13 éves lánnyal. Két családdal álltam akkor kapcsolatban és végig a Washington mellettiek voltak szimpatikusak, hála istennek találkozni is tudtam a match előtt mindkét családdal, így ismét rá kellett jönnöm arra, hogy nem mérvadó az, hogy te mit képzelsz el vagy éppen döntesz el magadban; élőben minden és mindenki más. Így kerültem a harmadik családhoz, röpke 4 hónap alatt. Valószínűleg ennek az egész hercehurcának is köszönhető az, hogy ennyire nem érzékeltem a tél elillanását. Jó is volt ez így. Sokszor említettem már, hogy ha ezek a gondjaim nem lettek volna, akkor most talán nem is lennék ilyen boldog, nem értékelném kellőképpen azt, ami jelen esetben megadatott.
Tudjátok ti is, hogy sok kétségem volt a rematch-be ugrás előtt, iszonyat sok ember véleményét és tanácsát kikértem, vergődtem és minden egyes pillanatban mást akartam/gondoltam. Jelen esetben most az első családomról beszélek, mivel a másodszorra ugye nem én szorgalmaztam a dolgot. Én úgy vagyok ezzel, hogy ami nem megy azt nem kell erőltetni. Jobban mondva inkább úgy fogalmaznék, hogy ha valami nem jó és nem tetszik, akkor miért szenvedjek vele? Nem akartam "mártírt" játszani és azt mondani, hogy úgy is végigcsinálom az egész évet, annál a családnál, mert ettől majd még erősebb leszek. Isten ments; nem túlélni jöttem. Na meg bátraké a szerencse. Vállaltam, hogy egyáltalán nem biztos hogy találok új családot és lehet haza kell mennem - még az sem érdekelt volna.
Egy életünk van, többségében pedig csak rajtunk áll hogyan és mi módon éljük le. Nem olyan biztos, hogy olyan dolgokkal kellene pazarolni a drága jó időt, amelyekben nem érezzük jól magunkat. Akkor lépni kell tovább. Kezdek végre ráállni arra a gondolkodásra, hogy tényleg nem aszerint élek, mások mit mondanak, gondolnak vagy éppen mi a helyes, amit tenni "kellene". Ami úgymond elvárt és megkövetelt dolog. Ami "normális". Igyekszem a pillanatnak élni és azt tenni, amihez éppen kedvem van.

Az amerikai családokat most inkább nem vesézném ki olyan jó velősen; egyszerűen furcsák. Én naiv azt hittem, hogy majd egy évnyi au pair tapasztalattal a hátam mögött itt az égvilágon semmi gondom nem lesz és élek majd mint hal a vízben. Na persze...ahogy én azt elképzeltem. Szokták mondani, hogy azoknál a családoknál eleve "gond" van, akik au pairt fogadnak olyan céllal, hogy nevelje fel a szülők helyett a saját gyerekeiket. Ez azért nem teljesen így van, de belátom; van ebben némi igazság.

Összehasonlításként írnám le az elmúlt hat hónapom, negatív és pozitív dolgokat is "nagyító" alá véve. Kezdeném azzal, hogy "hogy érzem magam"?...Általában mindenkinek ez az első kérdése...Konkrét választ szinte soha nem is tudnék erre adni; hol így, hol úgy. Ha azt mondom "jól vagyok" sem biztos hogy azt jelenti, hogy minden csodás. Én iszonyatosan nagy kettősséggel vagyok egész Amerikával szemben. Nagyon szélsőségesen. Már nem csodálkozom rá dolgokra, megszoktam mindent a fél év alatt, berendezkedtem, alkalmazkodtam és teszem a dolgom. Viselem és elnézem a hülyeségeiket, cserébe ők is elnézik a balga európaiságom... :) Vannak pillanatok, amikor a lélegzetem eláll és azt mondom, lehet tudnék itt élni...aztán sajnos vannak olyan pillanatok is, amikor ordítva menekülnék haza vagy éppen úsznám át az Atlanti-óceánt, csak hogy Európa földjét taposhassam. Néha nehéz elhinni, hogy itt vagyok, hogy valóra vált egy álom, hogy tényleg itt élek, a világ másik felén, mindentől és mindenkitől távol és basszus...boldogulok...egyes egyedül, de boldogulok. Mindezt huszonegy évesen.

Emberek vagyunk, hallunk ezt-azt, nézünk filmeket, lessük a híreket és kialakul bennünk egy kép. Kialakul bennünk egy kép Amerikáról - a lehetőségek országa és a végtelen szabadságé. Ahol mindent megtehetsz és bárki lehetsz, ahol minden álmod valóra válik. Ismerős ez nektek is, igaz? A filmek amiket nézünk, a helyek amelyeket csak a filmekből ismerünk...és az emberek, a viselkedésük...és akkor elhisszük, legalábbis a többség elhiszi, hogy ez van. Elmondom; nem ez van. Igen, csúcsszuper helyek vannak itt, meg a nagy Amerika, meg hú de jó a fíling hogy az Államokban vagyok meg miegymás...aztán idejössz lakni egy kis időre, éldegélsz, tapasztalsz, látsz és hallasz, ismerkedsz, megszoksz...de nem szöksz meg, csak szemlélődsz. Ezt teszem én is. És nem tudnék itt élni. Mélyen magamba nézek és ki tudom jelenteni, hogy nem tudnék itt élni. Huszonegy évesen sajnos semmiféle előnyét nem látom annak, hogy már az amerikaiak szemében is nagykorú vagyok. Istenemre mondom annyi sok szabályuk és minden sok hülyeségük van, hogy az katasztrófa. Minden egyes döntésem vagy lépésem előtt minimum ötször végigzongorázok magamban bármilyen sztorit, mielőtt valamiben is döntenék.  Felsorolnom most had ne kelljen dolgokat, valószínűleg így perpillanat nem is tudnék, pusztán csak sok apróságból jönnek össze a nagy dolgok. Európa szerintem szabadabb, és ezt nem csak én látom így - amerikaiak is ezt mondják, akik már jártak ott. Ezek után senkinek nem hinnék, aki azt mondaná hogy "USA, jajj de mekkora szabadság meg minden!".

És akkor vannak az emberek...mielőtt jöttem nekem mindenki azt mondta hogy az amerikaiak őrültek. Ami részben igaz is. De ami a legbosszantóbb, az az hogy "fake" emberek (magyarra fordítva annyit tesz, hogy "hamisítvány", de szerintem mindenki érzi a szó jelentését). Nekem nem jön be a bazsajgás, nem jön be hogy mindenki "how are you"-zik és cseppet sem kíváncsi arra valójában hogy vagy, csak ezzel köszön. Az emberek kedvesek egymáshoz, de többségében nem igazán érdekli őket hogy mi is van veled, kinek a fia-borja vagy vagy éppen honnan szalajtottak. Igen, a maguk módján kedvesek, persze...Nekem is sokkal jobban tetszik az, hogy mindenki mosolyog és lazaság van, meg somolyogjunk a nap 24 órájában, mert az kedves és bájos, de ez csak amolyan álarc. Soha nem hittem el senkinek, amikor írta vagy mondta, hogy itt az au pair a kutya után következik a családi ranglétrán, hát körülbelül a saját bőrömön tapasztalom, hogy tényleg így van... :) Ezt most viccesen, "jó" értelemben írom, mert végül is érdekesnek találom ezt az egészet és csak azért tudok erről nyilatkozni, mert kutyás családdal élek, éltem.
Nem tetszik az emberek nemtörődömsége, soha semmire és senkire nincs idejük, nem foglalkoznak senkivel és semmivel, ha szeretnék valamit akkor napokig járok anyuka nyakára, érdeklődni és kérdezősködni. Más dolgokból meg akkora ügyet tudnak csinálni, hogy fogom a fejem "édes istenem hova kerültem?". Jó példa erre a tanácsadók hozzáállása, mert most éppen ők jutottak eszembe: mióta itt vagyok egyszer találkoztam a cc-vel, nem érdeklődik soha és ha írok is neki egy emailt valamivel kapcsolatban, arra válasz nem sűrűn érkezik. Ez még az én kisebb bajom, de olyanoknak sem segít akik éppen rematchben vannak. Jó tudom, az a lényeg hogy a családoknak szuper legyen minden, más nem számít. Ha jött egy au pair és nem felelt meg neki a dolog, akkor haza lehet menni kéremszépen, vissza a világ másik felére. Ez itt így működik.
Első, majd a második nagyobb csalódás is decemberben ért. Nem vártam izgatottan a karácsonyt, lesz ami lesz alapon vágtam neki az egésznek, érzések vegyesek voltak. Nem volt honvágyam, de arra a két napra szívesen hazalibbentem volna. Itt nincs családozás, rokonlátogatás, nem a szeretetről szól az egész, nincsenek nagy lakomázások, de még csak éjszakába nyúló beszélgetések sem. Van viszont egy halom ajándék, amit anyuka és apuka a nagyszülőkkel karöltve megvettek, mert még úgysincs elég játéka annak a szegény gyereknek. Százezreket- és itt most nem túlzok - dobnak ki karácsonyra, totál feleslegesen. És csak az számít ki mit kapott, kinek mi nem tetszett vagy éppen mire vágyott volna inkább. "Idegen" családnál telt a szenteste, svédasztalhoz hasonló vacsorával, ahol az emberek ott látták egymást először. Jól éreztem magam, kipróbáltam, volt "igazi amerikai karácsonyom", de köszönöm szépen ez az életben egyszer bőven elég.
Méltó zárásaként az évnek a Times Squaren köszönthettem a 2012-es évet, New Yorkban. Azt hiszem sokan irigykedtek rám akkor, ezzel szintén hatalmas álmom teljesült. Csalódásként róható fel, ami akkor ott éjfél tájban, majd éjfél után zajlott - azt hittem rosszul látok, amikor nem történt visszaszámlálás (igaz, hogy messze álltunk a nagy mókától, na de azért mégis...), majd az emberek nem kívántak egymásnak boldog új évet - de senki. Ott álltunk nem tudom hánymillió emberrel "karöltve" és senkinek a szájából sem hangzott el egy-két jó szó, esetleg mondat. Akkor ott úgy kicsit megrogytam ismét.

Vannak dolgok, amik fölött egyszerűen csak el kell siklani, mert muszáj. Eljöttem ide a világ másik feléről és számítottam valamire, elképzeltem valamit. Csalódtam pozitívan, de sokszor negatívan is. Voltak iszonyúan rossz időszakaim, amikor azt hittem itt számomra tényleg vége az egész mindenségnek, és bár ott a tanácsadó meg a család, sok barát otthonról, te itt akkor is egyedül vagy és intézed dolgaidat, segítesz magadon. Rengeteg olyan dologgal szembesültem itt, amikről eddig nem is hittem volna hogy léteznek vagy egyáltalán képes vagyok megtenni ezt-azt. Az angolom hál' istennek egyre jobb, és esküszöm vannak pillanatok amikor kifejezetten szeretem is beszélni a nyelvet, mondhatom hogy végre most kezd megtetszeni.

Ismerkedtem, igyekeztem nyitni a többi au pair felé, de néha az az érzésem hogy vagy én nem vagyok normális, vagy a többiek 90%-a nem az. Vannak érdekes lányok, vannak felületes barátságok, vannak kis csoportok és nem túl barátságos egyedek is. Én sem azért jöttem persze, hogy állandóan magyarokkal legyek, de rá kellett döbbennem mekkora súlya van annak, ha van a közeledben minimum egy olyan ember, akivel azonos nyelvet beszéltek, aki olvas minden gondolatodban és akinek ugyanazok a dolgok hiányoznak, mint neked. Tudtok ugyanazokon a poénokon nevetni és közös a hullámhossz. Szerencsére tudtam már pár magyar sorstársammal találkozni idekint, és szokták mondani hogy a magyar a magyarral külföldön nem pendül éppen egy húron, de kellemesen csalódtam. Iszonyúan kedves, barátságos és segítőkész mindenki. Amikor nehéz időszakaim voltak akkor is igyekeztek nekem mindenben segíteni és sokan tartották bennem a lelket, támogattak - sokszor még ismeretlenül is. Hihetetlen tényleg, hogy mennyi sok embert megismertem ennek az egésznek köszönhetően, és ez nagyon boldoggá tesz.
Azt hiszem azt már kijelenthetem, hogy életreszóló nemzetközi barátságokat itt bizony nem fogok kötni. Vannak lányok akikkel elvagyok, de gondolom ti is észrevettétek már hogy csak csapongok össze-vissza és általában mindig mással találkozom, mással szervezek közös programot. Nincs kialakult bandám akikkel összeszoktam, de talán jobb is ez így. Már nem bánom. Egyedül a dán lányt, Frejat tudnám felhozni példának arra hogy rá tényleg mindig mindenben számíthatok, hatalmas szerencsém van vele.

Sokszor hangoztattam miért jöttem. Úgy érzem ezt az au pairkedést - legalábbis itt, Amerikában! - kezdem "kinőni" már, sokszor csak teher és úgymond unom. Nem a munkát unom, hanem ami ezzel jár - vagy ami éppen nem. Két dolog lebegett a szemem előtt, amikor októberben megérkeztem az Államokba - olyan angol tudás elsajátítása, hogy emiatt a nyelv miatt soha, sehol ne legyenek nehézségeim, valamint azoknak a helyeknek a bejárása, amiket magamban szépen elterveztem. Igen, jól látjátok - tanulni és utazni jöttem. Ki ezért, ki azért jön. Nem tartom magam egy gyerekcentrikus embernek, nekem ez a dolgok velejáróra, a munka amit elvégzek és aminek lesz gyümölcse.
Van még pár hely a bakancslistámon és ha törik, ha szakad de mindenhol ott leszek. Így lesz, mert eldöntöttem. Viszont a magam mögött hagyott fél évre sem panaszkodhatok - nem hittem volna, hogy fél év alatt még úgymond túl is teljesítek. Köszönhető ez persze a két családváltásnak is, de ugye ha az élet "elvesz", akkor helyette ad is. Lehet, hogy a családokkal voltak gondjaim, de kaptam egy hónapot az USA egyik legjobb városában, Chicagoban. Felejthetetlen az egész. Igaz ígértem, hogy nyáron visszatérek, de anyagiak miatt azokat a helyeket tartom fontosabbnak megnézni, ahol még nem jártam. Aztán olyan piszok nagy mákom lett, hogy ide kerültem Philadelphia mellé, New York City-től 2 órányira. És bár sokszor nem jártam a fővárosban, Washington DC-ben, de hab a tortán hogy odáig sem kell 2 óránál többet utaznom.
Imádom New Yorkot, számomra az az a város, ami mindig feltölt, ahova "menekülni" lehet. Ott vannak magyar barátok, és nem volt még olyan perc, hogy ott ne éreztem volna jól magam. Örök szerelem szintén. Február végén aztán csodálatos egy hetet tölthettem el Miamiban, majd egy napot a Bahamákon, két szuper emberrel, drága magyar sorstársaimmal; Évivel és Biussal. Leírhatatlan volt az az egy hét, maga az álom valóra válása. Még mindig hihetetlen, hogy ott voltam és milyen élményekben volt részem. Tudjátok mennyire jó érzés, hogy egy olyan utat önerőből kifizettem és megszerveztünk?! Már azért megérte az egész. Mert bár lehet hogy nem tudok felmutatni pár diplomát, tudást, vagy nyelvvizsgát, de azt hiszem ezt sem sokan mondhatják el magukról huszonegy évesen. És igen, emiatt nagyon büszke vagyok magamra.
Még mindig nagyon érdekesnek tartom azt is, hogy előbb voltam bulizni New Yorkban vagy éppen Washington DC-ben, mint a saját fővárosomban, Budapesten. Vagy hogy előbb vezettem Philadelphia utcáin, mint Budapesten...Néha különös szituációkat tud produkálni az élet. Ki hitte volna ezeket valaha...?
Vagy éppen itt tanultam meg vezetni - ez is mennyire vicces. Magyarországon 30 km-es körzetben vezettem mindig, egy olyan városban ahol egyetlenegy közlekedési lámpa van. Majd a németeknél teljesen ki is esett egy év, picit féltem hogy fog itt majd menni, de elmondhatom hogy remekül helytállok és minden úgy megy, mint a karikacsapás. Most már azt is bevallhatom talán, itt a Nagyérdemű előtt, hogy körülbelül két héttel a kiutazásom előtt, tolatás miatt volt egy kisebb koccanásom - amire persze nem vagyok büszke, de akkor kicsit meginogtam.

Amint látjátok, elég vegyes érzelmekkel zárom az elmúlt fél évet. Igazából normálisan nem is tudnám jellemezni kapcsolatom ezzel az országgal, most is csak mosolygok amikor ezt leírom. Amerika borzasztóan sok dolgot adott nekem, de éreztem sokszor azt is, hogy el is vett, vagy éppenséggel teljesen leszívott vagy "romba döntött". Volt ez is, az is. Nem vártam, hogy majd megint felhőtlenül boldog évem lesz, mint tavaly volt, pusztán csak reménykedtem...Tudom hogy nem lehet mindig minden tökéletes, és néha kellenek a rossz dolgok is, amiből az ember tanul, erősödik általa vagy utána éppenséggel a fellegekben érzi magát, felkel a padlóról és ismét előre tekint.
Mégis kijelenthetem, hogy szeretek itt. Nem azt mondom hogy imádok és mennyire jó lenne itt élni, de elvegetálok és teszem a dolgom. Ezt akartam, megkaptam, élem.
Ha valaki azt mondaná hogy itt kell leélnem az életem, az már nem menne. Ebből nekem egy év elég lesz - jöttem, látok, tapasztalok, tanulok, boldogulok -, de ez nem az én világom. Jobban preferálom a kis európai életünket...Emberek vagyunk és különbözőek. Máshogy gondolkodunk, máshogy látunk dolgokat, más dolgokat tartunk fontosnak. Nem tagadom azt sem, hogy ebben biztosan nagy szerepet játszik a tavalyi évem, mivel előttem már akkor megnyílt a világ és sokat változtam. Talán ha érettségi után egyből ide jövök, akkor lehet megint teljesen máshogy látnám a dolgokat. De ugye tudjátok; ennek így kellett történnie. Már egy nagyon nagy dolgot adott is nekem ez az év, amit én már körülbelül az ittlétem második hónapjában tudtam; rájöttem hol a helyem. Hol érzem magamat maximálisan boldognak, kikkel és milyen dolgokkal. Hol érzem azt hogy igen, ez az én helyem, teljesen magaménak érzem, tudok azonosulni vele. És sajnos vagy nem sajnos, de az a hely nem itt van. Az én történetem nem itt kerekedik ki. És nagyon nem mindegy, hogy a "kirakós játékom" száz darabjából két-három, vagy ötven darab hiányzik. Szerintem értitek ti ezt, hogy hova akarok kilyukadni (...)
Miamiban éreztem talán először azt, hogy ott tudnék élni. No persze tudom, hogy ott én voltam a túrista, a nagy vagány nyaraló au pair, akié a világ és abban az egy hétben mindent megtehet...és az élet ugye nem erről szól, a "nyaralásról". De ott úgy elkapott az egész hangulat - az állandó meleg, a hely szépsége, az emberek sokszínűsége, és éreztem némi európaiságot is (hogy nem csak amerikaikat láttam egy hétig) - az úgy tetszett.

A fent leírtak kizárólag személyes tapasztalatok és saját meglátásaim. Ha több blogot is olvastok, észrevehetitek hogy abszolút mindenki máshogy éli meg az egészet, legtöbben már hosszabbítást terveznek, de vannak olyanok is akik még hosszabb távra. Annyi minden tudja befolyásolni az itteni életünket, hogy azt nem is hinnétek - környezet, hely, család, emberek, barátok, felfogás - a sok szükséges rossz dolog és a sok szükséges jó dolog egyaránt.
Remélem ezáltal senkiben nem alakul ki egy hamis kép ezzel az országgal és az itt élő emberekkel kapcsolatban, nem ez volt a célom. Csak szerettem volna tényleg tudatni, hogy érzem magam, hogy élek és hogy látom a dolgokat. Nem kell egyetérteni, nem kell helyeselni, de még csak megérteni sem - nekem már az is öröm ha elolvastátok és elfogadtátok az irományom.

Az, hogy az előttem álló fél év még mit tartogat számomra, természetesen rejtély még. Rengeteg tervem van, meg sok találkám is, esetleges látogatások - utazni, látni és tapasztalni még. Ki fogom hozni ebből a 6 hónapból a maximumot, hogy aztán ősszel majd büszkén mehessek haza, boldogan. Úgy, hogy életem második remek éve áll mögöttem.
Mostanában mindenkit az érdekel, mihez fogok kezdeni magammal miután itt végeztem. Nem olyan biztos, hogy éppen idevág a téma, de megpróbálom röviden összefoglalni, válaszolva ezzel minden kedves érdeklődőnek.
Nos hogy mit kezdek magammal, az még majdnem hogy számomra is rejtély. Kijöttem ide, hogy majd itt talán megvilágosodok és konkrét tervekkel hazatérek végre, hogy hogyan tovább meg minden, de inkább egyre jobban összezavarodok csak. Az igazság az, hogy rettenetesen sok dolog érdekelne és körülbelül minden percben máshoz lenne kedvem. Egy biztos - három dolgon kívül más nem igazán érdekel; a nyelvek, az utazás és a sport. Ebből majd talán összegyúrok valamit...
Sokan tudjátok, hogy nem Magyarországon tervezek éldegélni, dolgozni. Hazamegyek, otthon leszek egy kicsit aztán irány a nagyvilág. Ismerem magam, 1-2 hónapnál többet úgysem bírnék otthon ülni. Tisztában vagyok azzal is, hogy majd valamikor, valamit tanulnom "kell" - és itt jön elő megint az, hogy "kell". Mert ugye "kell", mert az követelmény hogy legyen pár papírod meg tudás a fejedben - ez a helyes és az elvárt úgymond. Szokták mondani hogy "addig örülj, amíg tanulhatsz". Lehet hogy én vagyok fordítva bekötve, de nagyon örülök neki hogy nem kell most tanulnom. Én egyelőre inkább annak örülök, hogy találok és találtam pár "kiskaput", amik lehetőséget adtak két csodás ország és önmagam megismerésére, nyelvek tanulására, rengeteg új emberrel való találkozásra és a boldogulásra. Számomra most ez a legnagyobb ajándék. És ezzel a tanulás-dologgal sem hiszem hogy kapkodni fogok majd; amíg fiatal vagyok, hajt a kíváncsiság, az ismeretlen és túlteng bennem a kalandvágy, addig én annak örülök ha éppen "eltartanak" és járhatom a kis utam. Utazni, nyelvet tanulni és világot látni úgysincs jobb lehetőséged ezeknél a dolgoknál. Ja de mégis, ha nagyon gazdag vagy (...)
Nekem még mindig nem hiányzik az iskola és az azzal járó kalamajka. Elvagyok mint a befőtt és belekóstolnék még pár dologba, élnék még pár helyen, tennék és vennék, kipróbálnám magam másfajta munkákban is.
Komolyan mondtam azt, hogy percenként mást gondolok. Hihetetlen zűrzavar van néha bennem és szerencsére nem kell még most döntenem, hogy ugyan mi lesz majd...
Több opció és lehetőség is játszik - az au pairkedés gondolatát sem vetettem még el (persze nem Amerikában) - itt jegyezném meg, hogy soha ne mondd hogy soha! :) -, aztán megtetszett az animátorkodás is, de játszadozok a hajós munka vagy éppen a légiutas kísérői állások lehetőségeivel is, Olaszország is meglesz még valahogy - erre mérget vehettek, de legvégső esetre úgyis Németország marad majd- munka vagy tanulás, esetlegesen mindkettő - mivel már tudom, hogy ott abszolút el tudom magam képzelni. Konkrétumokat most nem írnék még, elöljáróban legyen elég ennyi. Talán majd ha az éves összefoglalóm írom, akkor pontosabban is be tudok erről számolni. Addig is sodródom még picit az árral, mert ez olyan jó. Úgyis tudom hogy megvilágosodok majd, és megtalálom a számomra legkedvezőbb megoldást.

Hát így vagyunk mi; Amerika és én - immár fél éve és még fél évig. Néha végtelen boldogságban, néha utálatban, jóban meg rosszban egyaránt.
Néha kikészít az, ami itt van, máskor meg a fellegekbe repít - csak érteném meg, hogy miért kell ennek ilyen szélsőségesnek lennie?!

Remélem nem voltam túl hosszú, de néha rámjön az írhatnék. Csipegessetek, emésszétek a látottakat. Köszönöm minden olvasónak - ismerősnek és ismeretlennek egyaránt -, hogy mindig támogattok, segítetek és elláttok jó tanácsokkal. El sem tudjátok képzelni mekkora erőt merítek ebből is, hogy követtek, olvastok és mellettem álltok - köszönet a sok dicséretért, mindenért!