Jól vagyok!

Mint azt már előzetesen leírtam, hétfő óta minden a megszokott rendjében és kerékvágásban zajlik - délelőttönként Princeton, Gracenek iskola, nekem holmi szabadidő, végre futkoshatok a kis megszokott terepemen (esküszöm ott még a futás is sokkal jobban esik), tök jó érzés amikor a görkoris pasi megjegyzi minden körnél amikor beér, hogy milyen jó időt futok - mivel ugye görkorival egyszerű, de esküszöm mindig majdnem egyszerre végzünk a körökkel. Végre megint elüthetem szabad óráimat a Barnes and Noble könyvesboltjában, suli után lovardázunk, majd mire délután 4 körül hazaérünk, rendszerint anyuka is itthon van már és passziváltatom magam. Édes istenem, mennyire imádom én ezt. És mennyire vártam már. És megint sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb vagyok, fele annyi "kínom, gondom" sincs, mint a szünetes hetek alatt volt. Még mintha anyuka is sokkal normálisabb lenne...bár nem akarok semmit sem elkiabálni.
Hétfőn délután kényelmesen ücsörgök a lovarda "nappalijában", jön az sms anyukától hogy szeretnék e hosszabbítani náluk? (...) Első meglepetésemben, na mondom ez most mi akar lenni?...Ugyanis éppen két hete hétfőn volt az ideje, hogy megbeszélgettem vele, mikor mehetek el az utazós heteimre és mikor megyek majd haza. Nem telt bele két perc, következő sms, miszerint a tanácsadónak meggyőződése, hogy én az elejétől kezdve azt mondtam, hogy hosszabbítani akarok...Gyorsan pötyögök vissza mint az őrült - nehogy félreértésekbe essünk, hogy én már el is küldtem az ügynökségnek a papírokat, dátumokkal, kiinduló és érkező városokkal, infókkal, hogy maradni óhajtok még két hetet a szerződésem lejárta után, úgyhogy legyen szíves közölje ezt a tanácsadóval is, ha eddig még nem volt képben. Bár jelzem, hogy az utazós hónapom biztosítása miatt is váltogattam emaileket szintén két hete a cc-vel, ezek szerint azt hitte heccből kérdezem és tényleg maradok...vagy csak ennyire nem figyel...ki tudja...

Kedden jegyeket foglaltam - most egyelőre még nem nagy lélegzetvételű út következik, "csak" New Yorkba lesz egy kis túrám szombaton. Még körülbelül egy éve ismerkedtem meg emailen, blogon keresztül (akkor még Németországban) egy szintén Németországban (Stuttgart mellett) dolgozó au pairrel, Annával. Mind a mai napig sem találkoztunk, de kapcsolatban maradtunk és mentek az üzenetek, az élet pedig úgy hozta, hogy éppen 10 napos vakációját tölti a barátjával a "Nagy Almában" és hát miért is ne találkoznánk...Ez is mennyire hihetetlen, hogy Németországban szinte 2-3 órára voltunk egymástól, mindketten Magyarországról származunk és itt fogunk életünkben először találkozni. És hogy mi a program? Hát a Madame Tussauds viaszmúzeumot fogjuk célba venni. Szégyen nem szégyen (szerintem nem az), de sajnos nekem még nem volt lehetőségem ilyen múzeumot belülről is megtekinteni, a berlininél tavaly nyáron Tamara barátnőmmel túl borsosnak találtuk az árat, ezért kihagytuk. Most viszont ez számomra kihagyhatatlan, már csak a horror-részleg miatt is, amely ha jól tudom nem mindegyikben van. Kora délután érkezem meg a City-be, találkozom Annáékkal és kellemes délutánt töltünk el, valószínűleg félholtan érek majd haza, valamikor hajnalok hajnalán. Várom már!

Ugyancsak kedden hatalmas öröm ért - Vivi barátnőm szintén repülőjegyet foglalt, szintén október tizenharmadikára és a Philadelphiából Los Angelesbe tartó járatra. Ergó, az utazós hónapom nem egyedül kezdem meg, nem egyedül folytatom és nem is egyedül fogom befejezni. A sztori érdemel némi magyarázatot is, nos hát kezdem az elején...Vivi november végén írt nekem először emailt, megtalálta a német és az amerikai blogom is és csak is annak köszönhetem az ismeretségét, hogy ugyanaz a nevünk. Vicces ez, de így van. Iszonyatosan hosszú emaileket váltottunk, szinte már teljesen ismerjük a másik élettörténetét és sztoriját is, aztán ahogy telt az idő már naponta beszéltünk, máig is kapcsolatban állunk. Megint csak az élet produkált különös fordulatokat, amikor március környékén kiderült, hogy jelentkezett otthon egy álláshirdetésre otthoni ismerőseimhez, akik Amerikába toboroztak munkaerőt, a Dunkin Donuts-ba. Az ismerőseim többsége a másik nemet képviselni, sokadik év ez már, hogy Ocean City-ben dolgoznak és imádják. Vivinek egy szóval sem említettem én ezt, megtalálta az álláshirdetést, jelentkezett és felvették. Aztán mindketten meglepetten konsantáltuk, hogy kik a közös ismerőseink és ki honnan ismeri őket...így jött az, hogy Vivi állást kapott és májusban a már említett ismerőseimmel Amerikába jött szerencsét próbálni és Ocean City mellett éldegél vígan. Közben persze volt ott pár hónap és hét, amit ez a leányzó szintén nem tétlenkedéssel töltött, ugyanis München mellett dolgozott egy kis hegyi "fogadóban", nem is messze a tavalyi lakhelyemtől, egy hasonlóan gyönyörűséges tó közelében, mint a Starnberger See (ott laktam én). És hát egyedül volt eleinte a lelkem, a munka sem teljesen olyan volt mint amilyenre számított, én pedig egyből beizzítottam magam és megadtam neki pár nevet, elérhetőséget. Sok ismerősöm és barátom még mindig a germánoknál nyomul, így Vivinek sem volt nehéz dolga - el tudjátok képzelni, hogy november óta "ismerjük" egymást és előbb találkoztak vele a németországban lévő barátaim, mint én? :) Együtt is töltöttek pár kellemes délutánt, a "német" csajaim bevezették a müncheni éjszakába is, megmutattak neki mindenféle nevezetességet és mondhatom hogy boldog pillanatokat töltöttek együtt. Aztán Vivi megérkezett, május elején, Rehoboth Beachen lakik, Delaware államban. New Yorkban landolt a gépe és én pedig egyből beajánlottam neki Biust, így ők is előbb találkoztak és töltöttek el pár kellemes órát a városban, mint mi ketten. Szerettem volna meglátogatni, de nem jött össze - talán emlékeztek is, kocsi hiányában. Terveztünk mi már sok mindent - találkozásokat és utazásokat egyaránt, ő szintén ősszel megy haza az Államokból. Iszonyatosan jóban lettünk - néha már tényleg azon csodálkozom, hogy szinte többet tud rólam mint a barátaim, annak köszönhetően, hogy szinte minden nap tudunk beszélni. A sors/élet úgy hozta, hogy október 13-án együtt vágunk neki a nyugati parti túránknak, együtt fogunk utazni, majd Évivel találkozni Los Angelesben. És még mindig nem találkoztunk...talán júliusban le tudok menni és végre személyesen is megismerni őt. Őrület ez az egész. Csak amiatt írt nekem annó, mert Vivinek hívnak, rengeteg - számomra fontos emberrel találkozott már, most pedig itt lakik tőlem 3 órára és októberben együtt fogunk megőrülni arra nyugaton. Csúcs ez az élet, én azt mondom. Egyszerűen szavakat sem találok erre a sztorira...

Most már ideje, hogy megosszam az októberi utazásos terveimet is - bár még természetesen nincs lefoglalva minden, de a "plán" úgymond nagyjából körvonalazódott már. Még egykori bejegyzésemben írtam, hogy nekem sem jöhet össze minden - ki kellett hagynom Mexikót. Annyira nem is fáj a szívem emiatt, szokták mondani hogy majd lesz még miért visszajönni. Helyette viszont megkapom tesómat 9 teljes napra és azt hiszem ehhez nem is kell mást hozzáfűznöm; hatalmas feltöltődés lesz az számomra és nálam jobban aligha akad ember, aki ezt jobban várja. Nem, még ő sem. Úgy gondolom, amilyen tervekkel érkeztem, amely helyeket látni akartam, szépen sorban "kipipálódott" (drága jó anyanyelv, mennyire imádlak!) minden, sőt mondhatni még túl is teljesítettem. Tény, hogy ha nem a "szeles városban" kezdtem volna pályafutásom, akkor nem is biztos hogy eljutottam volna oda. Sokszor mondtam már, hogy Chicago örökre a szívem (egyik) csücske marad. Arra sem számítottam, hogy Kanadába (Torontoba) eljutok egyáltalán, persze a Niagara-vízesést azt hiszem mindenképpen megnéztem volna így is, úgy is...de erről még csak álmodni sem mertem. Nekem nem volt konkrét hely, ahol au pair szerettem volna lenni, de tény hogy egy new yorki család miatt nekem is hevesebben dobogott volna a szívem, viszont panaszra így sincs okom - októberben jöttem és azóta a novemberi hónap volt az egyetlen, amikor nem jártam meg New York utcáit. A Hershey park hab volt a tortán, amolyan "ajándék" a családtól...Az sem mellékes dolog éppen, hogy most a nyár megérkezésével kéthetente áztathattam és áztathatom magam az Atlanti-óceánban...Miami és a Bahamák pedig azt hiszem örökre életem egyik legszebb hete marad - még mindig a hideg futkos rajtam és izgalommal gondolok azokra a napokra, noha már mindennek majdnem fél éve. Bahamák...szentséges ég...ha nekem valaki tavaly ilyenkor azt mondja, hogy ott leszek és fürdök a krisálytiszta vízben, akkor lehet hogy kinevetem...
Na de most egy kicsit el is kalandoztam, ezt még valójában nem ide szánnám, meghagyom az ilyen összefoglalós részeket őszre majd...a lényeg - amit ebből az egészből kihámozni szerettem volna -, hogy panaszra semmi okom. Igaz, hogy most a nyáron nem nyaralgatok, de megannyi kaland és szuper hely vár még rám így is.
Mexikó kihagyásának az oka - amiről talán már említést is tettem, az nem más, mint az utazós "hónapom", amely valójában két hét lesz csak. Ez éltet, erre szentelem most szabadidőm nagy részét, szervezek, tervezek, beszélünk róla a csajokkal (Évivel és Vivivel) szinte minden nap, álmodozunk és egyre jobban izgulok már én is.
A terv a következő - október tizenharmadikától Évinél leszek elszállásolva Los Angelesben, megmutatja nekem szeretett városát (Universal Studio, Disneyland, Santa Monica, Venice Beach, Malibu, Hollywood, Bevery Hills...), utána hétvégén elrepülünk a "bűn városába", Las Vegasba. Még nem döntöttük el, valószínűleg péntektől vasárnapig leszünk ott, de lehet megnyújtjuk majd a mókát egy hétfővel is. Szombaton egy Grand Canyon, aztán Vegasi feleszmélésünk után Évi hazarepül Los Angelesbe, mi pedig Vivivel észak felé vesszük az irányt, hogy megnézzük azt a várost, ahol eredetileg legszívesebben au pairkedtem volna; San Franciscot. Ami utána következik, az már csak a hazajövetel lesz, Philadelphiába.
Nos eddig ez van és valószínűleg ez is marad így. Nem is hinnétek mennyire össze kell szorítani a gatyamadzagot egy ilyen út kivitelezése miatt, de hál istennek ebben mondhatni jó vagyok. Nehéz, nagyon nehéz. Sok mindenre és sok mindenkinek kell most nemet mondanom, de nem tagadom, hogy nekem a nyugati part volt minden álmom - tisztában voltam ezzel már az évem megkezdésekor is, hogy én itteni pályafutásomat ott fogom megkoronázni. Ezért hiszem, hogy minden fillér (amit éppen nem cseszek el másra) megéri majd.

Pörög az online olasz és spanyol is, és sajnos azt kell mondjam, hogy a spanyol nem igazán jön be. Betudom ezt a tanár hibájának, mivel tényleg nagyon össze-vissza adja le az anyagot, semmi logika nincs benne és mindenbe csak belekapunk. Számomra egy nagy káosz az egész, emiatt a nyelvtől is kezd elmenni szinte a kedvem már - még mindig tetszik, de rájöttem hogy az olasz sokkal jobban. Azt viszont rettenetesen élvezem és egyre több minden marad már meg. Szorgosan nyomtatom ki az anyagokat is és amikor éppen tanárnál ücsörgök a csajjal, akkor lapozgatom, nézegetem, memorizálom a a dolgokat. Tény, hogy nagyon sok minden hasonló a két nyelvben, de az olasz nekem valahogy jobban a számra áll. Aztán mostanában nagyon rákaptam megint arra is, hogy orosz zenéket hallgatok. Még annó Németországban csináltam ezt, miután első "dizsis" élményem után az előttem lévő au pair mutatott pár menőnek számító slágert. No igen, első körben egy orosz klubba vittek el, ami akkor nyílt. Nem tehetek róla, én megveszek azért, ahogy oroszul énekelnek...

Szerdán lovardázás után pontban 2:30-kor megfékeltünk a ház előtt, örömmel nyugtáztam, hogy anyuka már itthon van. Micsoda boldogság, ez csak egyet jelent - a nap hátralévő részében az égvilágon semmi dolgom. Milyen jó nekem, igaz? Gyorsban kapcsoltam is a gépet, semmi egyéb nem volt betervezve, csak a portugál-spanyol elődöntő megtekintése. Talán kijelenthetem, hogy életem egyik legrosszabb meccsén vagyok túl - ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy egyik csapat sem érdemelt volna továbbjutást, hiszen 120 percen keresztül szenvedtek egymással és helyzetet hagytak ki helyzet után. Jöttek a 11-esek és bár egyik csapatot sem szeretem, úgy remegtem a képernyő előtt, mint a kocsonya. No igen, ha valami fontos dologról van szó, vagy valami tényleg borzasztó módon érdekel, akkor nagyon bele tudom magam lovalni a dolgokba és teljesen átérezni az egészet. Titkon talán a portugáloknak szurkoltam (nagyon nem szeretem a spanyolokat, sajnálom) és nagyon szívesen megnéztem volna, ahogy "Mr. Cristiano Ronaldo" mellébombázza avagy kilövi a stadionból a labdát, csak ahogy szokta, a formaságok kedvéért...de erre sajnos nem került sor, mivel a végén a spanyolok diadalmaskodtak. Ennek a hírnek én egy valami miatt örülök csak - vasárnap a döntőben, ott lesz szép kikapniuk a németektől. Ennek így kell lennie. És ha így fog történni én nem is tudom mit teszek, tudom hogy nem lesz több a fizetésem azáltal, nem leszek sem több, sem kevesebb, nem fog semmi egyéb történni, de hogy a világ legboldogabb embere leszek, az tuti biztos. Előttünk van még azonban egy ma délutáni/esti elődöntő, amit a németek és az olaszok játszanak. Lovardázni fogunk - valószínűleg az egyik félidőről le is csúszok majd, szerintem olyan ideg lesz rajtam egész nap, hogy az lesz a szerencse, ha nem történik velem semmi hehe...Már csak amiatt imádkozom, fohászkodom, hogy énektanárhoz ne kelljen menni, mert akkor lehet fel is kötöm magam ide a "hátsó kertbe" a fára, ha az eredményt sem tudom itthon megvárni, vagy várnom kell mondjuk este 6-ig, hogy megtudjam mi lett. Szóval nagyon szépen kérek minden itteni fociőrült au pairt, ismerőst, hogy szánjon meg egy szöveges üzenettel, ha ilyen szituációba kerülnék, mert kérdéses, hogy túlélem e azt a pár óra bizonytalanságot. Most halál komolyan beszélek!...
Elképzelni sem tudom mi lesz velem ma. Öt kör helyett tízet kellene futnom reggel, azzal talán lemegy rólam a feszültség, a gyomrom már most pingpong labda méretet öltött és ha a meccsre gondolok, a hideg és a meleg egyszerre futkos a hátamon. Ajajj, így most visszaolvasva látom csak, a bajok nem kicsik...

Meccs után igen gyors zuhany, bikini felöltése, útközben stop a Wawa-ban, snack megvétele és irány Adrijana csodapalotája. Kedves kis családja majd csak vasárnap érkezik haza, így hát miért is ne hívott volna meg minket egy második kör vacsorára?! Ezúttal jött Irantzu és Scott is, kiültünk a medence mellé és mindenféle finomságot fogyasztottunk. Volt sima tészta szósszal, ravioli, rizs és krumpli megint olyan finoman fűszerezve, sok gyümölcs, sajt, perec, én vittem fahéjas mini fánkokat, iszogattunk és eszegettünk. Úgy elrepült az idő és annyit beszélgettünk odakint, hogy hip-hop este 10 óra lett, megmártóztunk még a gyönyörűséges medencében és mindenki hazafelé vette az irányt. Nem készítettem képeket, ne haragudjatok. De néha egyszerűen annyira nincs kedvem kattintgatni és nem akartam elrontani a "varázst" sem, amikor csak úgy vagyunk, meg szép az élet, beszélgetünk mindenféléről és kontárkodjak oda a gépemmel? Na ne! :)...
Szeretem ezeket a hétközbeni megmozdulásokat, rettenetesen nagyot dob a kedvemen és a hetemen is.
Nos, itt most este 11 óra...és mivel még mindig nem szeretek reggel fél 6-kor kelni, de alvásra pedig szükségem van, így azt hiszem megkeresem az ágyam és alszom egyet.

Arrivederci!
:)