"Paprikas" hangulatban

Kedden reggel ott hevert a csekk a konyhaasztalon, jön le anyuka, köszönök, egy szót nem szól és mintha ott sem lennék. Lehet, hogy felhúztam ezzel, mert gondolom arra számított, hogy én felejtek. És valószínűleg azért nem válaszolt az üzeneteimre sem, mivel tudta hogy igazam van...őrült világ ez, én azt mondom...
Viszont ami jár az jár, nekem már jól indult a napom. Ő meg puffogjon ha úgy esik jól. Gondolom olyan érzéssel írta meg nekem azt a papirost, mint akinek éppen a fogát húzzák vagy tudom is én... :)

A szokásos lovarda után már 11-kor itthon voltunk, ejtőzés következett. Illetve a napi programjaim mostanában; a meccsek. Esküszöm ha ezek nem lennének, akkor fogalmam sincs mihez kezdenék itthon egész nap. Így legalább van kikért, van miért izgulni, ülök a képernyő előtt és őrülten drukkolok - egymagamban. Persze ez otthon teljesen más lenne...de most nem otthon vagyok. Az M1 online adása némiképpen megviccelt kedden délután, ugyanis a görög-cseh meccs idejére úgy gondolta kiiktatja magát, én pedig kénytelen voltam felkutatni valami másik online oldalt (hirtelen egy sem akart működni) és csehül néztem végig a második félidőt. Hát a végére komolyan mondom, már nagyon csehül éreztem magam...

A napokban sikerült regisztrálnom végre - végérvényesen is - az online kurzusokra, amelyek párhuzamosan június 20-án kezdődnek majd. Totál kezdő olasz és totál kezdő spanyol, emailben jön majd a lecke/tananyag és szépen levelezgetős módszerrel elvégzem mindkettőt. Mert el fogom végezni. Igaz így nem lesz meg a "varázs", hogy jajj suliba kell menni, új emberek, más környezet, tanárbácsi és a többi, de most ez is több mint a semmi. Kicsit ellazáztam az elmúlt nyolc hónapot, bevallom.

Szerdán lovak, délután pedig "doki" volt a menü. Ebédre ezt készítettem - magamnak, Grace sajtos makarónit evett.

Úgy képzeljétek el, hogy amikor az étket fogyasztottam, a csajszi ránézett a tányéromra és az volt az első megjegyzése, hogy azok a magvak/bogyók (kinek ahogy tetszik) az anyukához tartoznak és majd egyik nap azt viszi a munkába (akkor volt pontosan harmadik napja, hogy ott hevert a hűtőben). Néztem rá kérdőn, hogy akkor most mégis mi van, erre ő: "Azt hiszed, hogy az összes kaja csak a tied?" - de ezt így szó szerint. Először is, nem tudtam jól hallok e. Másodszorra azt hittem ott helyben elájulok, vagy legalábbis dobok egy hátast. Harmadszorra igazán kedvem lett volna lehajítani a csajt a teraszról. Majd miután eljutottam a negyedik fázisig, ki bírtam nyögni annyit, hogy akkor én mégis mit fogyaszthatok, ha a dolgok 90%-ára azt mondja, hogy "ez az enyém, az is az enyém, ez anyué, azt ne edd, de ezt se edd". Magyarázott valamit, de gondoltam most már iszonyatosan torkig vagyok ezzel az egésszel én is. Konkrét válasz végül is nem érkezett, hogy akkor mit is ehetek, de olyan 10 perc elteltével közölte, hogy ignoráljam amiket az imént mondott - gondolom leesett neki is, hogy ez azért finoman szólva sem volt szép dolog...
Késő bánat, nagyjából úgyis sejtem, hogy ezt gondolják...az au pairen spórolni, ez a fontos...
Egyik volt osztálytársam, Dávid most érkezett Amerikába és a nyáron egy táborban dolgozik, Bostontól nem messze. Éppen vele beszélgettük, hogy mennyire "mű" itt minden. Amitől a legjobban falnak megyek, az az american cheese (amerikai sajt) - hogy annak milyen pocsék íze van! Húgom például bele tudna fulladni a sajtba, de esküszöm ha jön, megkóstoltatom vele ezt és körülbelül már most meg tudom mondani, hogy nem fogja szeretni. A másik dolog a csirke - ami általában azért mindig van itthon, így minden délben azt varázsolok az asztalra (a kajás képeim többségén is pipicici van). Megmondom őszintén a könyökemen jön már ki  és az íze sem olyan, mint az otthoninak. A hús ugyanis olyan fehér, mint a hó és az íze akár a műanyag. Nem szokásom műanyagot enni, de na...nem szívesen fogyasztom. Általában jó sok mindent rákenek - fokhagymakrém, mustár, sajt, paprika - amit találok, had szóljon. Na persze mindezt nem egyszerre. Halvány lila gőzöm sincs hogy mivel kezelik és hol tartják ezeket a nyomorult állatokat, de hogy nem a nagymami kertjében futkosnak az száz százalék. Ezek után már joggal merülhet fel az a kérdés is, hogy mitől van itt elhízva az emberek 80-90%-a... :) Esküszöm ennyi "dagi" embert még életem 21 éve alatt sem láttam összesen. Vasárnap Atlantic Cityben is - úristen...mindenki egy szál semmiben sütteti a hasát, de egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hány ember nem volt túlsúlyos. Nem feltétlenül a helytelen táplálkozás miatt van ez, hanem amiatt hogy mindenből az édeset preferálják és a legnagyobb hangsúlyt az esti zabákra helyezik, bár nagy szakértő én sem vagyok...
Ezzel most nem a túlsúlyos embereket szerettem volna megbántani, az égvilágon semmi gondom velük. De azt hiszem ha valaki azt mondja, hogy "amerikai túlsúlyos emberek", akkor a többség nagyon is érti a lényegét az egésznek.
Viszont ami pazarlás megy, ami ételmennyiségeket kidobnak mindenhol, abból ha jól sejtem egész Afrika, de még fél Ázsia is jól akna...
Na jó, mára berekesztem itt ezt a "szentbeszédet" :)...

Természetesen szerda délután ugye pont a dokihoz kellett vinnem Gracet, amikor az egyik legfontosabb meccset kellett volna bámulnom (Hollandia-Németország). Ültem a "váróteremben" és le sem vettem a szemem az óráról - "Mikor végeznek már? Mikor mehetünk már haza? Talán a játék végét még pont elcsípem..."
Elkaptam egy rövidke diskurzust, ami a doki és Grace között zajlott, miszerint mi a napi program így a nyári szünetben. Mire a csaj azt válaszolta, hogy ő bizony unatkozik egész nap és nem lehet csinálni semmit sem. Hát nem tudom, én nem így emlékszem vissza a nyári szüneteim többségére. Lehet volt olyan, amikor én is unatkoztam, de hogy nem így teltek a mindennapjaim az fix. És durva, hogy az au pairek többsége mennyire fél a szünettől, mivel lövésük sincs mit kellene kezdeni egész álló nap a gyerekekkel.Sok minden nem is nagyon érdekli őket, szerintem már jó dolgukban nem tudják mihez kellene kezdeni... :)

Pontban 3 óra 35 perckor elengedett minket a doki, akkor már rendesen izzadt a tenyerem mivel tudtam, hogy 40 perces az út hazáig (jó esetben) és csak a meccs végére fogok majd hazaesni is (jó esetben). Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy azon az úton a forgalom soha az életben nem volt még olyan szörnyű, mint abban a röpke 40 percben. A dudát a kelleténél kicsit többet használtam, jó néhány "majdnem sárgán" is sikerült áthaladnunk, persze az összes piros lámpát kifogtuk és valahogy az összes sofőrnek előttem volt kedve töketlenkedni. 4.15-kor (egész jó időt futva) megfékeztem a ház előtt, szinte kiestem a kocsiból és rohantam a géphez - először csak heves szívdobogással nézni, hogy mi az eredmény, mennyi az annyi. Aztán amikor megláttam hogy 1-2-es állással megy Németország és már csak negyed óra van hátra, akkor kicsit megnyugodtam...aztán pásztázom a képernyőt, naná hogy ugrál a kép megint. Nagy izgalmakban megnyitottam még vagy három különböző online közvetítő oldalt, így hát ugráltam a kis ablakok között - hol kínaiul, hol magyarul, hol ukránul ment a szövegelés. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Németország nyert természetesen!

Ez már csak megadta az ívet a napomnak. Este 8 körül elmentem futni - aztán jött a hír Elisatól, hogy tegnap elköltözött a másik spanyol lányhoz a családtól, mivel az anyuka elkezedett vele kiabálni, követelte vissza a telefont és a lakáskulcsokat is, aztán erre a csajnak elege lett és közölte velük, hogy akkor ő távozik. A spanyol lány családjánál nem maradhat túl sokáig, ezért megkérdeztem anyukát, hogy nem jöhet e hozzánk június 28-ig, amíg haza nem megy Spanyolországba. "Természetsen velünk maradhat" - jött a válasz. Szóval konkrétumokat még nem tudok, de valószínűleg a következő két hétben vendégem lesz. A gond annyi, hogy valószínűleg ez a két hét az utolsó két hetünk együtt, mivel igaz hogy Elisa rematchben van, de már belefáradt ebbe az egész cirkuszba és nem nagyon akar maradni, illetve visszajönni sem. Talán rá tudom majd beszélni valamire, de egyelőre nagyon kivan és úgy emlegeti ezt az egészet, mint élete legrosszabb tapasztalata...jó persze, ez még mondhatni csak a pillanat heve, talán minden lecsillapodik majd.

Hihetetlenül szuper dolgot köszönhetek ennek az egész foci iránti rajongásomnak és EB-láznak. Említettem már, hogy iwiwen még regisztrálva vagyok (úristen, ki van még manapság fent iwiwen?:), és heccből meg viccből választottam ugye az EB ideje alatt kedvenc csapatot is. Nagy unalmamban rámentem a statisztikákra, majd ranglistákra, majd arra hogy ranglisták a városodban. Nekem most Philadelphia van bállítva ugye jelenlegi városnak és találtam két magyar fazont is, akik itt élnek. Hozzáteszem, ők az egyedüliek az egész listán. Egyikőjük spanyol, másik német fan. Német fannak voltak képei, rámegyek szépen az adatlapra, harmincas éveiben járó, külföldre szakadt magyar honfitárs üdvözöllek...görgetem az egeret mint az őrült, hátha van itt valami hasznos infó...hmm munkahely: "paprikas restaurante", alatta weboldal, rákattanok mint az őrült, lám-lám mit látnak szemeim:

http://hungarianpaprikas.com/

Ó szent habakuk! Szemeim már a piros-fehér-zöld "paprikas" szó láttán úgy csillogtak, mint a bamba kiskölöké, aki a születésnapi ajándékára vár. Nézegetem a menüt; egyszerűen pazar. Lokálisan 1 órára van az itteni lakhelyemtől. De had legyek már őszinte - ha a világ végén lenne, vagy még azon is túl, akkor is felkeresném. Most jön elő a problematika - nincs kocsim. A nagyobbik baj az, hogy még huzamosabb ideig nem is lesz. Meg vagyok róla győződve, hogy ezek az amerikaiak még egy autó megjavításához sem értenek. Pontosan három hete "ülnek" az autón és játszadoznak az idegeimmel. Állítólag alvázat és "padlót" is kell cserélni - nesze neki. Kell a kocsim, az autómat szeretném. Nem szeretném; akarom! Kivagyok a vízből rendesen...bank, posta, Walmart csak rám vár. Talán fogat mosni és fürdeni tudok még a héten, aztán kifogy a készlet és hívhatom a "taxit" - annyira kellemetlen ez már, hogy nem igaz. Esküszöm hétvégén megindulok gyalog - 40-50 percre megtalálható lenne pár kisebb boltocska. Én mondom, ez katasztrófa. El sem bírjátok képzelni mennyire rossz. Mostanában ebbe az étterembe sem jutok el...tudomást szereztem arról is, hogy tőlem fél órányira Phillyben van egy "orosz" élelmiszerbolt sok európai termékkel, és van Milka csoki, de még Pick szalámi is...és egyelőre oda sem jutok el...A legrosszabb mégis az, hogy hétvégén lett volna/lenne/lehetne egy jelenésem Maryland államban, Ocean City mellett, Rehoboth Beach városkájában, ugyanis jöttek magyar ismerőseim, barátaim dolgozni a Dunkin Donuts-ba és minimum fél évet most ott is töltenek. Iszonyatosan szeretném meglátogatni őket és mostanság minden időm azzal megy el, hogy lejutási opciók után kutatok - ugye kocsi híján. Vannak 8 órás buszutak, hatezer stoppal meg átszállással. Van vonat is, ami körülbelül majdnem annyiba kerülne, mint amennyi a repülőjegyem volt Miamiba...legegyszerűbb megoldás is akad, naná - de kocsi hiányában azzal sem megyek most sokra. Felmerült az ötlet, hogy bérelek kocsit, de mivel 25 éven aluli vagyok, így triplán annyiba kerül és még valamilyen külön biztosítást is kellene kötnöm...nem tudom még mi lesz, nem igaz hogy itt ennyire nehéz akármit is kivitelezni, mondhatni "messze" még a szombat - vagy kiötölök valamit, vagy kénytelen leszek eltolni ezt a kis kiruccanást, amit nagyon nem szeretnék...

További szép hetet mindenkinek! ;-)