Valley Forge Nemzeti Park, Atlantic City

Ahogy azt már írtam, szombaton nem kellett kelnem - fél 7 körül már hallottam, hogy Grace nagyban cseveg anyukával telefonon (nem lehet elég korán elkezdeni), de cseppet sem zavartattam magam, 10 után nem sokkal kikászálódtam az ágyból, addigra hál istennek kiürült a lak. Kocsi híján nem sok tervem volt ismét - fürödtem, hajat mostam, pakolásztam és beszéltem a tengerentúllal, majd bevágódtam megnézni a Németország-Portugália meccset. Nem ért nagy meglepetésként a kedvencek győzelme, ez már alapból dobott a napomon. Elisa és Adrijana délután 4-ig dolgoztak, így hát esélyem sem nagyon lett volna valakivel valamerre is menni, a meccs pedig mindig kapóra jön. Pontban fél 5-kor Adrijana dudált előttünk, majd ezután még fel kellett vennünk Elisát is (kisebb fél órás kitérővel), mivel a host családja és a tanácsadó közösen megállapították, hogy amíg egy au pair rematchben van, addig saját célokra nem használhatja a kocsit, meg hogy ez a szerződésben is benne van. Mondanom sem kell, hogy miután felvettük Elisát egész úton erről folyt a diskurzus és nem kicsit voltunk felháborodva sem, de erről majd talán később, egy másik bejegyzésben szólnék...
A Valley Forge Nemzeti Park felé vettük az irányt, ami nem volt több mint 25 perc Elisáék házától. Ott találkoztunk Irantzuval (spanyol csaj a múlt hétről) és Scottal (Irantzu amerikai barátja), majd kocsikáztunk a parkon keresztül, meg-megálltunk csodálni a tájat, aztán beültünk a Panera Bread nevű helyre és elköltöttük vacsoránkat. Valamilyen salátát ettem - kicsit furcsa volt ahogy keveredtek az ízek - csirke, diószemek, eper, mandula, vegyes zöldségek, ananász, uborka, meg valami édes mártás - étlapon leírva jól hangzott, de a valóságban annyira nem voltam elragadtatva. Mivel akkor még csak a reggeli müzlim tartott életben, el is fogyasztottam mindet. Este 8 körül járhattunk már...senkinek sem volt kedve hazamenni, így hát bementünk a Wawaba fagyiért, majd a parkolóban letettük a kocsikat, levágódtunk egy padra és beszélgettünk még vagy este 11-ig. Jó későn értünk haza, de szuper napunk volt - még így is, hogy nem csináltunk semmi nagyramenő dolgot. Jól éreztem magam ezekkel az emberekkel és a Valley Forge park is nagyon tetszett. Többet erről a napról most nem szólnék, jöjjenek a képek:

                                                                   Adrijana "kisbusza"

Vasárnapra Atlantic City volt tervben, de mivel nem kaptam kocsit a többiek pedig nem vezethetnek olyan messzire, így kénytelenek voltunk más opció után nézni. Választásunk a vonatra esett (bár sajnos így ötször annyiba került az út, mintha autóval mentünk volna). Reggel háromnegyed 8-kor ébren voltam már, Adrijana jött értem, de késéssel. Akkor már éreztem, hogy mi nem leszünk rajta azon a vonaton, ami Phillybe megy és amin Elisa vár minket, nem fogunk találkozni Frejaval a vasútállomáson 9 órakor...Sajnos igazam is lett, nem értük el a vonatot, amikor Adrijana befordult a parkolóba a vasútállomáson, akkor húzott el a szemünk láttára. Ott álltunk tehetetlenül és az is kérdéses volt, hogy így elérjük e a 10.20-as vonatot Phillyben, ami Atlantic Citybe megy. Gyorsan izzítottam a vonalakat, Freja pedig segített hogy Chestnuthill-ből megy vonat 10 perc múlva, esetleg megpróbálhatnánk azt. Száguldottunk pár várossal odébb, fél percen múlt hogy nem késtük le azt is - akkor már ott tartottunk, hogy alaposan megvolt a reggeli edzés és futásadag is. A vonaton még egy kis zűr - mert ugye itt ha kártyával akarsz fizetni, akkor nem lehet, ahol kessel akarsz fizetni, ott meg csak kártyával lehet - így hát Adriaja kes híján ingyen utazott. Minden percünk ki volt számolva, üzentem a két, már Phillyben várakozó lánynak (Freja és Elisa), hogy vegyék meg a jegyeket de tüstént és menjenek nyugodtan a peronhoz, mivel nekünk valószínűleg megint másodperceken fog múlni a dolog. Végül aztán előbb beértünk, volt még 10 percünk - rohantunk az egész állomáson át és előbb értünk az Atlantic Citybe tartó vonathoz, mint ők, mivel a jegyek megvételénél is gondok akadtak. Gyors telefon - igyekezzen, rohanjanak és repüljenek ha kell - feltartottuk kicsit a kalauzt is, hogy tartóztassa a vonatot, mert várunk még két személyre, de sandán méregette az óráját és mondta, hogy indulni kell, nem várhatnak. Abban a pillanatban Elisa és Freja megjelent a lépcső tetején és rohantak lefelé, a vonat ajtajai záródtak, nekünk pedig maximum annyi jutott, hogy erőteljesen kopogtattunk az ajtón, hátha az majd magától kinyílik. Hát ez a vonat is elment - a legnagyobb gond az, hogy nélkülünk. Következő sihuhu pontban 12 órakor, remek - akkor van még bő másfél óránk arra, hogy magunkba gyűrjünk valamiféle reggelit. Az idő végül is elszaladt, dél után pár perccel pedig már a vonaton zötykölődtünk New Jersey felé. Az utat csak is és kizárólag az iszonyatos légkondi miatt szenvedtük meg, valahogy így nézhettünk ki:

Fél 2 is elmúlt már, amikor a vonatunk begurult az atlantic city-i vasútállomásra, mi pedig egyből megindultunk a strand felé, a sétányra. Nos, gondolom a képek alapján is lejön majd, hogy sokkal szebb nap fogadott minket, mint az elmúlt alkalommal - 30 fok és napsütés kiválónak ígérkezett, hogy egy kellemes délutánt eltöltsünk és lazsáljunk egyet. Amikor megláttam az óceánt és a strandot, elállt a lélegzetem és ismét arra gondoltam, mekkora piszok nagy mákom van, hogy szinte 2 óra alatt lejutok és megmártózhatok ott bármikor. Gyorsan ledobtuk a cuccokat, leheveredtünk, csekkoltuk a víz hőmérsékletét és ejtőztünk ott pár órát. A víz színe persze nem olyan, mint mondjuk Miamiban és hát hogy is mondjam, jóval piszkosabb is (még a Balatonnál is), de nekünk bőven megfelelt. Legalábbis én különösebben nem zavartattam magam. Későbbiekben megszomjaztunk, vezetnem nem kellett, naná hogy megérdemlek egy sört is. A többiek csak vízre vágytak. Megyünk Elisaval a bárhoz (nagyon kis fullos, homokban, magas székekkel, zenebona - csudajó az egész), a fő bárnál nem szolgálnak ki minket, ugyanis akármit szeretnék enni vagy inni, mutassam az útlevelem. Az agyam azt hittem eldobom valamerre - oké, sörhöz kérjen egy papírost, de könyörgöm a többi dologgal miért kell rabolni a drága jó időt? Áttessékelt minket egy másik asztalhoz, ahol majd kapunk vizet is, sört is, talán még útlevelet sem kell mutogatni. Jajaja, ahogyan mi azt elképzeltük...25 év körüli csaj nézegeti az útlevelem fénymásolatát - nem jó, ez csak másolat és adjak mást. Adom neki a személyi igazolványom, majd a nemzetközi jogsim, lóbálom a social security kártyám is (bár azon nincs születés dátum, de csak elhiszi hogy én is létezem és nem feketemunkás vagyok). Nagynehezen odaadja a söröm, fizetek. Elisa is adná a passportot, nem jó...fáradjon át egy harmadik asztalhoz, majd ott kap vizet (útlevél fejében!?)...Szerintetek kapott vizet? Nem kapott. Azt hittem ott lesz végem, kedvem lett volna mindenki haját leordítani aki ott állt, mondom ezt én nem élem túl ("nem élem túl" - ezt otthon arra szoktuk mondani, ha valami képtelenség, vicc és nevetséges). A legrosszabb az volt az egészben, hogy a kiszolgáló mellett megjelent még két további ember és elkezdtek sutyorogni, sugdolódzni. Na akkor már bennem is felment a pumpa, nyitottam a söröm és körülbelül egy húzásra le is ment az egész, majd távoztunk ugyebár a víz nélkül. Komolyan mondom...mi folyik itt? Nem kapsz ételt és vizet sem útlevél hiányában? A söröm bezzeg odaadta...Azt hiszik, hogy majd a passportommal fogok futkosni még a strandra is? Na, ott akkor kicsit elszakadt a cérna mindkettőnknél, de aztán gyorsan túltettük magunkat a dolgon. Délután 5 körül már mindnyájan nagyon megéheztünk és a már előzőleg kinézett Rainforest Cafe nevezetű étterembe be is csücsültünk. Ha a hely nevét magyarra fordítom akkor esőerdőt jelent - hihetetlenül szuper étkezde ez, olyan mintha tényleg egy esőerdő közepén ülnél (bár sajnos olyanhoz még nem volt szerencsém), fél óránként van egy "vihar", ugrálnak a majmok, a pillangók csattogtatják szárnyaikat, dörög az ég - elképesztő, nagyon tetszett. Tök sötét van az egész helyen, az asztalok és a díszletek is mennyeiek. Mint a dzsungelben. Azt hiszem Amerikában csak néhány nagyvárosban van ilyen étterem, Európában pedig talán három vagy négy helyen csak. Ha van alkalmatok rá, mindenképpen próbáljátok ki. Degeszre ettük magunkat, jóllakottan távoztunk, majd készült még pár fénykép, betermeltük a kötelező fagyi adagokat és a vasútállomás felé vettük az irányt. Realizáltuk, hogy bő másfél óránk van még a vonat indulásáig - kicsit fáradtak voltunk és nyűgösek. De csak is jó értelemben nyűgösek - este 7 körül járhattunk és dőlt belőlünk a hülyeség. Beültünk egy Starbucksba, magunkba döntöttünk egy kis koffeinbombát és vártunk (mást sem csináltunk aznap hehe). A vonat 7.45-kor indult, azt hiszem mondanom sem kell hogy a vonaton mi műsort lerendeztünk már - valahogy mindenkin kijött a fáradtság. Szakadtam a nevetéstől, hiába vágytam már csak az ágyamra, de rettenetesen jól éreztem magam a barátaimmal. A három legfontosabb emberrel, akiket itt ismerek. Nagyon megszerettem őket, nem is tudom mi lesz ha Elisa nem tud majd visszajönni. 

Phillyben már csak 20 percet kellett várnunk a vonatra, majd Adrijana hazavitt engem is, Elisat is és éjfélkor már ágyban voltam. Szuperfantasztikus, elképesztően jó és iszonyat hétvégén vagyok túl, azt hiszem mondhatom, hogy a szombati és vasárnapi napért teljes mértékben megéri itt lenni!

Most pedig jöjjenek a képek, azt hiszem talán ezekre a legkíváncsibb mindenki és nem a süketelésemre:

           haha, tipikus turistás fürdőruha - de nem hagyhattam ott, nem tehetek róla, meg kellett vennem :)

                                                                          "no water!"

                                                                                :)

Még a lovardában ülök, ismét hétfő. E hónap további része sem ígérkezik éppen rossznak, remélem hamarosan visszakapom a kocsim is. A visszaszámlálót tekintve is álltak be érdekességek, ugyanis vasárnap volt a 8. hónapfordulóm Amerikával. Hihetetlen!...

Hamarosan jelentkezem, csodás hetet mindenkinek!

:)