Június

Csak gondoltam közlöm, hogy nyár van...csak mert ti biztosan nem vettétek még észre...Na jó csak viccelek ám, minden rendben van az "emeleten". Egyszerűen imádom ezt az egészet - tényleg nyár van, megkezdődött, júniust írunk. Semmi apropója nincs annak, hogy én ennyire örülök eme hónapnak (egyébként mindig is a május és az augusztus volt a kedvenc hónapom), de ha minden nap 28-30 fokot mutogat a hőmérő és eléggé tikkaszt ez a hirtelen jött kánikula, annak én azért baromi módon tudok örülni.

Jájj, eltűntem pár napra és már kapom az "aggódó" emaileket - de isten az atyám, olyan jól esik :) Az volt a szitu, hogy mivel egy-egy nap legvégén mindig leírom az eseményeket, így akármelyik nap közzé is tehettem volna a bejegyzést, de kivártam a vasárnap estét és mondom had jöjjön az adag egyben, szépen, hosszan, tömören. De remélem azért nem bánjátok...Meg így most olvasgatva a hetet, ezek a "semmitmondóbb" cirkálmányaim hát hogy is mondjam...reményekkel teli nekiindultam a hétvégének, hogy na most akkor majd megváltjuk a világot... ;-)

Eltelt a szerda is. Reggel 7:15-kor már ott voltunk a lovardában, amikor is kiderült, hogy Grace órája csak 9-kor lesz. Nem örültem, de mindegy is. Csak néha figyelnének egy icipicit jobban, hogy ki mit mond vagy mire kéri őket...!
Utána süvítettünk haza, összetákoltam egy kis taccot. Persze nem múlhatott volna el az evés drámázás nélkül. A csajszi minden ok nélkül elkezdett köhögni (de nagyon brutál módon, majdnem az étvágyam elment attól, amit ott leművelt), majd rámkiáltott hogy azonnal hívjam az ambulanciát, mert meg fog fulladni. Előkaptam egy flaska vizet a hűtőből és ráparancsoltam hogy igyon, amúgy meg semmi baja nem volt. Ha a kiabálás-ordítozás ment neki, akkor a torkával biza minden a legnagyobb rendben. Majd közöltem vele, hogy örülnék ha nem így telne el majd az együtt letöltendő gyönyörűséges 2-3 hónapunk, hogy minden nap kell valamit drámáznia. Rájöttem, hogy szerintem tényleg pánikbeteg. Egyszerűen ahogy dolgokat kezel és lereagál, az bárkinek sok lenne. Nem tudom mi van vele, ezt már nem fognám arra, hogy "csak kamasz".
Fél 3-ra elvittem a dokihoz - még mindig nem tudom milyen orvos ő. Egyfolytában relaxálnak, beszélgetnek, a hölgy tanácsokat ad neki - terapeuta talán, vagy valami ilyesmi. A pszichológus azért nem ilyen - na nem mintha lett volna alkalmam már egyhez is, talán majd egyszer (ha innen hazajutok hahaha...:)

A rendőrséges ügy megoldódni látszik. Akarom mondani meg is oldódott. Amikor jöttünk haza, anyuka hívott minket, hogy valószínű hívni fog majd a biztosítótól egy fazon és azonnal kérjem, hogy magyarul szeretnék beszélni, majd fordíttassák le tolmáccsal. Mert hogy ennek semmi akadálya. Amint hazaértünk viszont, jött egy újabb hívás szintén anyukától, hogy megoldódott az egész ügy, mivel az előttem haladó hölgy (akibe én mentem bele) szintén felhívta a rendőrséget és reklamált, hogy a jelentés téves, nem is kicsit és nem úgy történt a dolog, mint ahogyan azt a harmadik perszóna állította. Így "menekültem meg". Ugye én tudtam, hogy nem én voltam a hibás, de mivel én voltam középen csak én tudhatom, hogy ki ment bele először és kibe. Az első számú hölgynek csupán annyit kellett csak mondania, hogy egyszer ütöttem meg a kocsiját, azaz a harmadik (károkozó) kocsi hatására és nem pedig kétszer, ahogyan az a jelentésben szerepelt. A jelentésben ugyanis az van, hogy a csúszós út miatt én belementem az előttem lévőbe, majd az utánam haladó már nem tudott fékezni és ő pedig totálisan belém...
Mindennek az az előzménye, hogy fatális hülyeséget csináltam és enyhén szólva is bajba sodortam magam, de talán tévedni emberi dolog. Az történt ugyanis, hogy a károkozó (mostantól k-val rövidítem) csajjal még a helyszínen megbeszélgettük mi történt, ő volt a hibás, belém jött és ezen nincs mit szépíteni. Jött a zsarukám, k. elmondta a sztorit neki, körülbelül fél méterre tőlem, bólogatott mindenki szorgosan. Hallottam amit beszéltek, de mindenre én sem tudtam figyelni (könyörgöm - az eső is szakadt és a csaj is mellettem bömbölt, de ez mindegy is), majd hozzám fordult a rendőr és megkérdezte hogy így történt e az eset - én pedig csak készségesen bólintottam, helyeseltem az egészet (én naiv!). A zsaru nem kérdezett semmit - holott szerintem ebben a helyzetben az a normális, ha mindhárom fél elmeséli szépen hogy mi történt, de ilyenről szó sem volt.
És akkor most láthatjátok, hogy igen is pocsék-féle az angolom, ugyanis emiatt elég nagy bajba is keverhettem volna magam. Mindent én sem érthetek, soha nem voltam még ilyen szituációban és ott akkor higgyétek el nekem nem az volt a legnagyobb gondom, hogy azonnal tolmácsért könyörögjek. A jelentés így hát tévesen lett megírva és kiderült, hogy a zsaru úgymond "belerondított" valamit a dologba, mivel anyuka verzióját sem akarta meghallgatni és az első számú hölgyét sem. Engem meg ugye meg sem kérdezett. Úgy látszik a legnagyobb gondja az volt, hogy útlevél nélkül szelem New Jersey útjait...A k. csaj pedig alaposan bekamuzhatott, miután mi beültünk már a kocsiban és kicsit szépítette a dolgot, hogy én voltam ám a ludas, ő csak nem bírt megállni. Az agyam azt hittem eldobom...nem is csak a csaj, a rendőr miatt még inkább. Holott a csajjal előtte fél órával beszéltük meg, hogy mi volt, erre kikerekíti a saját kis sztoriját. Nem tudom vele mi lesz, mivel a rendőrségi jelentésért csak ő nem ment eddig be és senki nem tud róla semmit, azért aranyosan el akarta summázni a dolgot nem mondom...én pedig hülye voltam, mert rábólintottam olyan dologra, amit nem is értettem/hallottam kristálytisztán. Oké, most kövezzetek meg - jöhetnek a kommentárok, ne kíméljetek! :) Tudom, hogy hibáztam...remélhetőleg nem lesz legközelebb, de ezentúl nagyon fogok figyelni mindenre, mert itt ilyen dolgok miatt hatalmas slamasztikába is sodorhatja magát az ember. Ha nincs az első számú néni és nem ilyen segítőkész meg készséges, akkor most még előttem állna pár rendőrségi kitérő, tolmácsos interjúfelvétel és talán egy 500 dollárról szóló csekk is. Ezt most megúsztam. És bár én is hibás voltam, de ha egy rendőr meg egy vezetés közben tök figyelmetlen csaj miatt kellett volna szívnom, akkor aztán verhetném a fejem a falba. Hál' istennek ez megoldódott. De könyörgöm akkor is milyen világot élünk? Amikor már a rendőrben sem bízhat meg az ember?!

Meg kell kérdezzem magamtól, miért is féltem annyira én ettől a három hónapos szünettől?! Tudjátok mennyit dolgozok egy nap? Összesen körülbelül 2 órát. Oké, hajnalban kelek, jobb esetben már 7:15-kor a lovarádban vagyok, 10 körül hazaérünk, az egész napom szabad, anyuka pedig késő délután négy és hat között befut. És hogy mit csinálok napközben? Hát semmit. A csajt most nem sokszor kell különórákra sem vinnem - néha bejön egy hegedű, vagy szerdán a doki -, összedobok neki egy ebédet (de azt valószínűleg magamnak is megcsinálnám) és relax van egész nap. Nincs vezetés, nincs ide-oda futkosás, nem igényli szerény társaságom sem, csak hagyjak neki nyugalmat. De komolyan; elzárkózik a szobájába, egész nap a telefonját vagy a DS-t bütyköli, olvas. Szólok neki, hogy gyakorolnia kellene hegedűt - mintha a falnak beszélnék. Sokadszorra történő rászólás esetén talán neki is áll. Hívom futni - neki nincs kedve, túl meleg van, ő túl lusta ehhez. Felmegyek, nyakára járok hogy mit óhajt és szeretne e valamit - nem kell semmi, elmehetek. Pazar, nagyon remek, csodás. És én még a nyártól féltem, ajajj mindig előre festem az ördögöt a falra. Kínomban csütörtökön már azt sem tudtam mit csináljak - tudjátok itthon kell lennem persze, magára nem hagyhatom. Így tehát rittyentettem isteni fokhagymás-citromos csirkét ebédre krumplival. Kiültem a teraszra és bambultam a "távolba". Összeporszívóztam az egész házban. Lesöpörtem és letakarítottam a trambulint, a hintaágyat, az alsó és a felső teraszt is. De az olyan munka, hogy ne tudjátok meg...háromszor izzadtam le mindeközben. De csillog meg villog minden. Szóval elvagyok, mondhatni megtalálom a munkát. Közben egy-egy skype is belefér természetesen a napba, mondhatni kánaán van. Kutyust etetek, sétáltatok keresztbe-kasba az udvaron, járok-kelek meg élvezem ezt a semmittevést.
Anyuka csütörtökön jó későn futott be, este fél 8 körül járhattunk már. Amint megjött, én kitettem a lábam az ajtón és leróttam pár kört itt az utcában. Nos igen, kénytelen voltam áttérni az itthoni futásra, már most hiányzik Princeton. Itt egyetlen lehetőségem az utca - még szerencse, hogy így körbe tudok futkározni. Vannak szép kis emelkedők, szóval a "pálya" valamelyest megerőltetőbbnek tűnik, a második körnél már nehézkesebben megy a feljutás. Annyira nem élvezem ezt a dolgot így, de a kocsit most nem nagyon vihetem el a parkig. A csereautót abszolút nem vezethetem, anyukáét pedig csak akkor, ha munka van. Jajj, nagyon rossz ez így. Szeretném már visszakapni a drága kis Priust...
Viszont futás után mint aki újjászületett, megspékeltem még egy hidegebb fajta zuhannyal is és teljes volt a nap.

Olyan nosztalgikus hangulat kapott el a napokban, hogy picit el is szomorított, másrészt mosolyt csalt orcámra. Olvasgattam vissza a chicagoi, majd floridai bejegyzéseimet és esküszöm majdem elsírtam magam (...) Jártam már itt pár helyen, igen...de az a két város, az a két város...szent isten...szavakba sem tudom foglalni "mit érzek irántuk".

És hogy egyáltalán mikor voltak már azok az időszakok? Oly távolinak tűnik minden...elképesztő az egész. Miket megéltem már itt. Hamarosan nyolcadik hónapfordulóm lesz az USA-val, talán már érzek valamit...valamit...telik, rohan és szalad az idő...még ezt is, még azt is meg kellene tenni...még ide, még oda is el kellene menni...
De én mégis inkább visszatekintettem...és tudjátok mit? Mélyen magamba néztem, elgondolkodtam hogy mit csinálok - és rosszabb pillanatok, panaszáradatok, kevésbé jó családok ide meg oda - kétségkívül ez az év életem második legjobb éve. Ez a két év, ez a két év egyszerűen - minden jóval és rosszal együtt - visz mindent. Úgy érzem enyém a világ. Enyém volt, folyamatosan az enyém és még az enyém is lesz. Sodorjon akárhova az élet ezek után majd, csodálatos dolgokat adott nekem ez az egész "bébisintérkedés".
Elkezdhetnék most filozofálni és visszatekintgetni az októbertől egészen mostanáig tartó időszakomra, de nem teszem. Ennek még nem jött el az ideje, majd ha végeztem akkor megteszem. Addig érlelődnek még a gondolatok, aztán ősszel majd összehozok ide nektek valamit, rendben? Csak annyit tudok mondani, hogy imádom az életem!

Elég rövid volt a hét, de csak eljött a számomra leghosszabb nap is - a péntek. Már reggel bezengte a család, hogy estére/éjszakára rettenetes vihar, eső és szél várható - csak hogy felkészüljünk mindenre (nem tudtam, hogy a hó mellett ettől is ennyire félnek). Elvittem a csajt a lovardába, majd utána felkaptuk otthon a kutyát és 11-kor jelenésünk volt vele az állatorvosnál. Nem kell pánikba esni, nincs semmi baja csak a szokásos rutinellenőrzésen vett részt. Hogy hány percig vett részt ezen a "kivizsgáláson"? Kereken öt percig - vérnyomás, súly, meg jól megtapogatták - ezért a kis rutinellenőrzésért anyuka az én heti fizetésemnél éppen 30 dollárral fizetett többet - az agyam azt hittem eldobom (nyílt titok, hogy 195 dollár a heti keresetünk). Röhöghetnékem támadt, mert megint eszembe jutott az, hogy egyes esetekben még a kutya is többet ér nálam haha... :D Utána még dolgunk akadt a "kutyák-macskák boltjában" (pet store - magyarul nem nagyon mondjuk azt, hogy "kisállat bolt"...), ugyanis be kellett szereznünk potom ötven dollárpapáért egy thundershirt-öt ("viharpóló") a kutyának. Majdnem megszakadtam a nevetéstől esküszöm, ah mondom ez aztán már tényleg visz mindent. Hazafele aztán az úton megvitattuk kicsit a csajjal a dolgokat, miért is kell "viharpóló" szerencsétlen ebnek...Azért, mert iszonyatosan fél a vihartól és volt már párszor olyan eset, hogy egész éjjel keresztbe-kasba futkosott a házban és ugatott megállás nélkül. Még a "pet store" előtt mondta a csaj, hogy ha szeretném akkor nem kell mennünk és venni neki ilyen kis pólót, hanem szépen összezárja velem éjjelre a szobámba és majd engem idegel ki annyira, hogy aludni se tudjak egy szemhunyást se. Akkor ott mondtam egy "stop"-ot és kijelentettem, hogy drága szivem ha nem tudnád akkor nem a kutya au pairje vagyok, hanem a tied és hogy az én szobámba senkit nem tesz be oda éjjelre, abban olyan biztos vagyok, mint hogy most itt ülök. Aztán ettől a témától némileg másabb vizekre eveztünk - hogy ő neki minden áldott nap korán kell kelnie a lovarda és a hegedű miatt, most meg majd a kutya miatt sem tudja kialudni magát, és hogy nekem milyen jó mert van hétvégén két szabadnapom amikor alhatok akár egész nap (na mert én azért vagyok ám itt, hogy hétvégéken aludjak...). Erre mondtam neki (akkor ott abban a pillanatban annyira nem érdekeltek a következmények sem), hogy annyiban lenne neki a dolog, hogy megmondja az anyujának hogy szervezze és tervezze át az órákat későbbre, mivel így állandóan fáradt és elfoglalt, aludni sem tud addig ameddig szeretne. Megkérdeztem azt is, hogy miért kell hajnalok hajnalán lovardába menni minden áldott nap a nyári szünetben, holott ott lenne erre az egész nap, ott tölthetnénk több órát is, de nem...Erre pedig az volt a válasz, hogy igen, neki nyári szünet van, de anyukának ez nem teljesen azt jelenti. És akkor jöttem rá, hogy valójában itt a csajt semmiért az égvilágon nem hibáztatom és nem is hibáztathatom. Az anyukát viszont annál jobban és képtelen vagyok megérteni, hogy lehet így gyereket nevelni. Ha belegondolok nekem annó hogy teltek ennyi idősen a nyarak - hát számtalan különbséget tudnék felsorolni hirtelen. Ennek a lánynak semmi magánélete és boldogsága nincs a lovakon kívül és ez valahol nagyon elszomorít engem. Tudom, hogy "nem az én bizniszem" és nevelni sem szeretném/tudom/akarom már, de egyszerűen nincsenek barátai, nem futkosnak kint az utcán sötétedésig, nem csinál semmit egész nap, nem fürdik a kerti felfújhatós medencében, nem alszik délig a nyári szünetben, nem járkál fagyizni, nem megy napközis táborokba...és ez szerintem nem normális élet. Mi öröme van? Az hogy reggel eltölthet két órát a lovaknál, aztán a nap további részében pedig nem bírom leválasztani a telefonjáról vagy a DS játékáról. Döbbenetes ez az egész, így kívülállóként nézni meg szemlélni ezt...nekem csak jó persze, munkám alig akad...de tényleg rájöttem, hogy a legnagyobb hibás itt bizony az anyuka!

Rég írtam már a kaja-kérdésről, ideje hogy ismét elővegyem a témát igaz? Na jó, annyira nagyon feszegetni nem is akarom ezt, csak az a gond, hogy megint egyre rosszabb a helyzet. Így meg pláne, hogy már Grace is itthon van egész nap, valamit ebédre és vacsorára csak kellene adnom neki, és hát szegényem hiába tárogatja a hűtőt meg a szekrényeket, élelem után kutatva, de többségében semmit nem talál. Most had ne írjam le, hogy mit szokás mondani, miből "nem lehet várat építeni..." ugye...őszintén megmondom néha fogalmam sincs mit tegyek, mit adjak neki. A kaján spórolni? Egyszerűen ép ésszel ez is felfoghatatlan. Úgysem tudjátok elképzelni miről is beszélek, mennyire üres itt minden - reggelire sem találtam semmit már a héten. Miért nem lehet azt megcsinálni, hogy egy héten egyszer bevásárolni? Miért?! Olyan nagy ügy ez, meg olyan sok időt és energiát vesz igénybe? Már nem is írom mennyire vagyok ki ettől...nem is érdekel már ez sem...az ételt sem igénylem már annyira, tuti hozzászokott már a gyomrom a macskáknak való adagokhoz és mennyiségekhez, minőségekhez.
És ne higgyétek, hogy csak és kizárólag nálunk van ez! Tíz au pairből kilenc azt mondja, hogy ugyanezt éli át, sőt hallottam már rázósabb sztorikat is. Mondjuk nálunk is csinál olyat anyuka, hogy ráírja a tejre, hogy "ez csak kávéhoz", vagy ráírja a joghurtra, hogy "ez Grace-é" - rendben, tudomásul veszem. Jobbat fogok én lakomázni szimpla négy hónap múlva otthon, mit ahogy azt ők elképzelik... ;-) A másik véglet az volt - mondjuk a második családomnál -, hogy három apróbb gyerek miatt csak snack-et tartottak otthon és kénytelen voltam kekszet meg mini muffinokat majszolni naphosszat, de ha belegondolok még az is jobb volt...hagyjuk, hagyjuk...

Nyugodalmas péntek estére számítottam? Hát nem kellett volna - kicsit a kelleténél zűrösebbre sikeredett. Nem volt túl jó kedvem sem - amelynek előzménye, hogy egy öt-tízperces szkájp volt betervezve otthoni kis bandámmal, mivel drága Móni barátnőm 20. születésnapja alkalmából vagy negyvenen gyűltek össze a portáján - azt hiszem arról nem kell szólnom, hogy mi zajlott ott. Este 7 körül bevágódtam a gép elé és hegyeztem a fülem, hogy mikor hívnak...hát hívtak is és vidám öt perc erejéig el is csevegtünk, láttam a nagyon fontos embereket és felköszönöttem az ünnepeltet is.
És ezután olyan szintű honvágy kapott el, hogy életemben SOHA, SEHOL nem éltem még át ilyet. A gyomrom össze-vissza ugrált, a csajnak éppen vacsorát kellett volna csinálnom, de amihez nyúltam az a földön landolt. Nem is igazán figyeltem rá hogy mit akar...csak vissza akartam jönni a szobámba, bezárni magam mögött az ajtót, üvöltetni valami zenét aztán elvágódni az ágyon és bámulni a plafont. Naja, ez jött rám...Borzasztóan hiányoznak a barátaim! Így jobban belegondolva, úristen...kiket hagytam én otthon? Meg milyen csodálatos emberek vesznek körül? És nem lehetek ott, hogy velük legyek, hogy együtt ünnepeljünk. Sok mindenből kimaradok emiatt az év miatt tudom, de én választottam. Csak magamnak róhatom fel az egészet. Viszont hamarosan eljön az idő és újra együtt leszünk. Közben kaptam egy üzenetet anyától is, hogy Klau és Szandi (két legjobb barátnőm) ki is bérelte a szobám nálunk, ott fognak aludni és amikor letették a cuccaikat a szobámba, akkor sírdogáltak - és így ne pityeregjem el magam?...Erős vagyok, erős vagyok, de gyenge pillanatokból nekem is kijut néha.

Hál istennek aztán online is akadt még valaki, akinek alaposan sikerült feldobnia az estém. Tudjátok, akkor már off voltam...Grace rég elköszönt, hogy elmegy aludni, halál nyugodtan kockultam és élveztem a nyugis péntek estét.
Jajaja...megint mekkora naiv voltam...21 óra 20 perckor a csaj lerohan a lépcsőn és üvölt, hogy jön egy tornádó. Egész nap nem tudtunk erről semmit, és megmondom őszintén megint anyuka volt a ludas, mivel felhívta telefonon - miközben ő a munkahelyén a tévében nézte -, hogy mi történik és jó alaposan bepánikoltatta a leányzót. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy milyen hisztit és drámát levágott Grace e hír hallatára? Amikor a nagy semmi "megakad" a torkán és attól meg akar fulladni, akkor szerintetek egy tornádó hallatára mi történhet? Egyfolytában azt hajtogatta, hogy meg fogunk halni, meg fogunk halni...
Iszonyatos düh fogott el és itt álltam a szobám közepén tehetetlenül, semmit nem tudtam csinálni mivel anyuka hangosbeszélőn volt a telefonban, szóval még kiosztani sem tudtam a csajt, hogy higgadjon már le (pedig ez esküszöm mindig beválik, amikor látja hogy nem vagyok kezesbárány-hangulatomban, akkor mindig lecsillapodik). Anyuka bezzeg végig adta az instrukciókat és hogy 21:40-ig mindenképpen maradjanak a szobámban, mindenki...ja, mert úgy kezdődött, hogy Grace behozta hozzám az összes állatot
és szó szerint ledobálta, ráfektette őket az ágyamra. Akkor azon a ponton úgy voltam, hogy nem érdekel mit hall és lát anyuka de kipakolok innen mindenkit, azért mindennek van határa...nem vagyok rendetlen ember, de akkor éppen kismillió ruha volt mosás után, tisztán az ágyon, szépen megágyazva már, alváshoz készülődtem éppen, amikor is a két macskát meg a Lassie kutyát ráköltözteti az ágyamra, mert csak ott vannak biztonságban és szegények különben kaparnák az ajtót meg futkosnának itt. Csak nyugalom ugyebár. Mindent elviselek, mászkáljanak a konyhaszekrényen, a mosogatóban, sajnos a fürdőszobámban is (mivel anyuka mindig kinyitja az ajtót a légkondi miatt), de az ágyamról azért illene leevickélni. Grace persze visítozott, mivel az egyik macska kiszökött az ajtómon és a csaj utána, hallottam az egész házban hogy ordít a macska után hogy "ha nem kerülsz elő, akkor meg fogsz halni a tornádóban" stb...Begyűjtötte aztán a harmadik jószágot is, aztán immár édes ötösben lapultunk a ház legbiztonságosabb helyén, ahol ugye nincs ablak. Macskákkal és kutyával az ágyon, csaj szintén ott pöffeszkedik (még mindig visítva és sikítva), anyukával a telefonban, együtt nézik a tévét, ahol az égvilágon semmiről szó sincs, de a drága host anyukám alaposan megcsinálta az estém. Nem tudom, hogy ilyenkor unatkozik e a munkahelyen vagy szimplán csak "mókázni" támadt kedve, ez már ki sem derül. A csaj mindenesetre alig akarta elhagyni a szobám, egyfolytában azt mondogatta, hogy itt fognak maradni, ez a legbiztonságosabb és a többi. Meredten ültem a szoba közepén, addigi konferenciám persze kénytelen voltam befejezni és szemeim szinte villámokat szórtak. Az állatokkal magukban nekem nincs is bajom, így is elég sok mindent eltűrök azt hiszem - attól, hogy nem írok róluk minden bejegyzésben, még nagyon is jelen vannak és sosem hittem volna, hogy ekkora akaraterőm meg alkalmazkodóképességem van, hogy így eléldegéljünk egymás mellett - sőt még etessem, itassam és ki is vigyem őket. Az alagsorban is simán ellettek volna amúgy - tekintve hogy tornádó sem volt és egyetlenszem picurka ablak van itt az egész mindenségen, na meg az ajtó.
21:45-kor aztán mindenki kivonult a szobámból - elöl a macskák boldogan, a kutyát már úgy ébresztettük fel mert túl kényelmesnek találta fekhelyem, aztán a csaj is lehiggadni látszott már. Az a legdurvább ilyenkor, hogy nem ám nyugtatná az anyja is - rádob még pár lapáttal, had szóljon a péntek esti műsor itt a nagyon fitt au pairnek.
Úgy húztam aludni este 10-kor már, mint akit puskából lőttek ki, nehogy visszatérjen a díszes társaság, egy újabb kamu tornádó erejéig.

Szombaton már baromi fáradtan keltem, 8-kor elvittem hegedűre a csajt, 9-kor itthon voltam. Kocsi hiányában nagy terveket nem is szövögettem - konkrétan azt sem tudtam mit kezdjek magammal. Mivel ilyenkor anyuka elviszi a saját kocsiját (amit én használok hét közben) és a cserekocsit ha nem muszáj nem hajtják, meg valamiért én nem is hajthatom - így mondhatni be voltam zárva a házba. Elisa és Adrijana dolgoztak, természetesen. Oké ez annyira nem természetes, de említettem már hogy nagyon sok au pairnek kell hétvégén is beugrania "segíteni". Később elmentem futni, beszéltem a nagyszüleimmel és tettem a nagy semmit. Iszonyatosan unatkoztam egyébként, holott kint meg tökéletes, napsütéses idő volt. Alaposan meg lehet itt szenvedni a kocsi hiányát, annyi biztos. Gondolkodtam rajta, hogy elmenjek fagyizni? De hát kocsival is 10 perc az út a fagyizóig és csak autópálya visz. Nem tudom, valahogy kilátástalannak láttam az egész helyzetet. De mivel ugye minden rosszban van valami jó, így olyan nyugis-lazsálós napot tartottam, mint amilyenben már elég rég volt részem hétvégén. Szerencsére sikerült beszélnem sok barátommal, nagyszüleimmel is, majd késő délután elkezdtek izzani a vonalak is az esti programlehetőségekkel kapcsolatban. Eleinte szimpla kis terv volt - miután mindenki végzett a gyerekcsőszködéssel, Adrijana felvesz engem, majd Elisaval kiegészülve beülünk vacsorázni valahova. Közben Elisa összehaverkodott egy másik spanyol au pairrel (aki nekem már évtizedek óta ismerősöm facebookon, de még sohasem találkoztunk - naja, ilyen is van), és ő meginvitált minket egy kis éjszakai mókára, West Chesterbe (Philly egyik igen kellemes kis kerülete). Összekaptam itt a hóbelebancot, 5-kor már a ház előtt dudált Adrijana, félúton letette a kocsit, átpattantunk Elisahoz és meg sem álltunk Philadelphiáig. Mivel az újonnan megismert másik spanyol lánynak (Irantzu) van egy amerikai barátja, egész szépen eligazodtunk azon a környéken az ő segítségével és piszok olcsón találtunk parkolót is. Egy eszméletlen jó mexikói bár/klub/pub/étterem szolgált ezúttal vacsorahelyszínül, ott találkoztunk még egy párral, így egész pofás kis csapat jött össze. "Ofkorz", hogy rendeltem egy sört - hiszen végre nem kell vezetnem, kocsi nélkül valahogy minden könnyebb (na jó, nem mindig). Mivel imádom a mexikói konyhát és a csípősebb ételekért is odavagyok, így a hely ellen sem volt semmiféle kifogásom. Lájtos kis háttérzene szólt, a kiszolgálás kifogásolhatatlan, jókat beszélgettünk a csirkés-négysajtos quesadilla mellett - imádlak hétvége!

Fizetés után már csak felfele mentünk - ha jól dereng a dolog, akkor úgy négy emelet lehetett még felfele. Bár pubot, majd klub bárt követett és végül kikötöttünk a "rooftop"-on (tető), ahol folytattuk a diskurzust a szabad ég alatt, Philadelphia felett, észbontóan jó környezetben, pár söröcske és mojito mellett - no meg ilyenkor ingyen adnak nachost guacomole-val és különböző csípős szószokkal (mind mexikói étel). Imádtam az egészet, akár reggelig tudtam volna elücsörögni ott. Mindig nagyon vicces, amikor amerikaiakkal összekeveredünk valahogy - legyen szó akármiről, érdekes velük tapasztalatokat cserélni és megvitatni a nagyvilág dolgait. 

No persze nem a reggelig való ott ücsörgés volt a terv - éjfél körül ott hagytuk a mexikói helyet és az első utunkba akadó klub felé vettük az irányt...majd ezek után még egybe...és még egybe...az ötödikben aztán még megpihentünk pár ital erejéig - dumaparti, nevetgélés, "just having fun" - sok helyen nem tetszett a zene (mondjuk itt alig találni olyan helyet, ahol tetszene), útközben hozzánk csapódott Irantzu barátjának egyik csaj ismerőse is, aki ajánlott egy szuper helyet, szintén tetőn, de fedettet ahol garantáltan oké a muzsika is. Hát nem csalódtunk - a csaj mintha belelátott volna gondolatainkba, mire is vágyunk valójában. Így esett, hogy körülbelül éjjel negyed 2-től 2-ig volt még időnk megőrülni egy utolsót, aztán megint nem jutott más, mint hogy a buli végén feltegyük egymásnak vagy éppen másoknak a kérdést, hogy "de hát hol van az afterparti?" hahahaha....

Így is fél 4-re sikerült hazaérni, egyből ágyba estem, de háromnegyed 10-kor már kinyíltak csipáim...

                                                                         rooftop

Lazsálásra semmi idő itt kéremszépen, ha menni kell akkor menni kell, mégpedig Philadelphiába a macedón és spanyol lánnyal. Sokat nem is teketóriáztunk - Adrijana megint felvett, majd Fort Washingtonban elcsíptük a vonatot, Elisa már az első kocsiban várt minket és Philly Suburban Station megállójánál le is szálltunk. Konkrét tervek nem nagyon voltak - csak itthon ne kelljen lenni. No meg miért ne töltenénk együtt az időt, ha végre valahára senkinek sem kell dolgoznia. Végig sétáltunk a Benjamin Franklin Parkway-en, elkészítettük a kötelező képeket ki-ki zászlajával, belefutottunk egy kerékpárversenybe (iszonyatos hév kapott el, hogy azonnal biciklire szálljak), megnéztük a Rocky szobrot, majd bementünk a "Nemzeti Művészeti Múzeum"-ba (vasárnap ingyenes) és megcsodáltunk pár alkotást és képet. Ezúttal én voltam az "idegenvezető" - egyik csajszi sem járt még Philly azon környékén, így előszeretettel mutogattam mindent és magabiztosan válogattam a helyes irányokat is. Múzeumozás után alaposan megéheztünk, visszamentünk a városba és beültünk az Applebees nevű helyre. Erről az étteremről már sokat olvashattatok nálam, abszolút megfizethető és körülbelül az első számú normálisabb kajálda itt, amit előnyben részesítek. Ott eltöltöttünk vagy két órát, majd késő délutánig sétálgattunk a városban és frozen joghurtoztunk. Csúcsszuper hétvége volt, ha ez a két lány nem lenne itt, akkor én sem tudom hol lennék már, de ezt most halál komolyan mondom. Nagyon megszerettem őket és örülök, hogy megszépítik itt nekem az utolsó négy hónapom. Este 8-ra értünk haza, de már hullák voltunk mindhárman. És hogy megérte e? Naná. 

                                                                 

                                  már nem is számolom, hányadik képem ez a magyar zászlónál...

                                                                                :D

                                                                            Rocky

                                                                       Philadelphia

                                                              ó, ezek az amerikai adagok

természetesen az előbbi az enyém, a macedón csaj viszont megbirkózott ezzel

Ismét megkezdünk egy hetet, most megyek is és elteszem magam, szinte üvölt utánam az ágyam.

Szép nyári hetet mindenkinek! 

:)

Ágicának pedig nagyon szépen köszönöm a gyönyörűséges képeslapot a bocik földjéről! :-)