Augusztus huszadika! Merre vagy?

Ma van pontosan fél éve, hogy Évivel és Biussal letettük a lábunkat a világ egyik legszuperebb városában, Miamiban. Szinte el sem hiszem, hogy fél év eltelt azóta - mit csináltam ez idő alatt? Hol jártam? Kikkel találkoztam? Miken mentem keresztül? Miért voltam boldog vagy éppen szomorú? Észbontó ez az egész. Úgy él minden az emlékezetemben, mintha csak tegnap lett volna. A vimeo nem tréfál meg többet, szóval meg tudom nektek mutatni az utolsó floridás összeállítást, ami már csak a partiról szól, de én ezt sem fogom kihagyni. Persze átélni az egészet, ott lenni teljesen más volt. Rettenetesen hiányzik Miami és megfogadtam, hogy ha egyszer ide visszajutok (mert vissza fogok!), akkor az a hely lesz az első, amit szeretnék látni, ahova el szeretnék menni. Ezt úgy lehet érteni, hogy tudatosan fogok rá spórolni - ha Amerika, akkor Miami (majd utána szépen sorban Chicago, New York és még ki tudja...:)


Magic Miami from Vivien Koncz on Vimeo.

Drága Sorstársak (akik még nem jártatok a "mágikus városban")! Azt a helyet az égvilágon semmiért ne hagyjátok ki, egyszer juttok el, szívetekből jókora darab biztosan ott is marad. A legjobb szerintem télen menni - mert ugye télből a nyárba, imádni fogjátok. Sokszor írtam már, ha azután az utazás után azonnal haza kellett volna mennem, én lehet hogy akkor is totál elégedetten távoztam volna az országból, mert amit ott láttunk, átéltünk és tapasztaltunk, az maga a csoda és a földi Paradicsom. Hiányzik az érzés, a South Beach, a laza éjszakák, az emberek a világ minden részéről, a hihetetlenül tiszta város, a kalandok...és még az is hiányzik, hogy az ötödik nap után már alig álltam a lábamon a fáradtságtól...
Szóval lányok, tessék gyűjtögetni a zöldhasút és kipihenni a fáradalmakat arra délen, fetrengeni a fehér homokban és helyettem is inni egy olyan hatalmas (marha drága) koktélt, amibe beleállítanak két Coronita "sert"! ;-)

Ígéretemhez híven hétvégén mindenféle lelkiismeret-furdalás és rossz érzés nélkül csak itthon maradtam és őrületeset lazsáltam, fetrengtem. És borzasztóan jól esett. A bloggal - csütörtöki és pénteki off napnak köszönhetően - szerencsére beértem magam, voltam futni, rámoltam a szobámat és mostam látástól vakulásig.
Szombaton és vasárnap délelőtt is sikerült elhúznom a lóbőrt úgy 11 óráig, köszönhető ez annak is, hogy éjjel fél 2 körül tértem nyugovóra. Megnéztem jó sok filmet, több száz képemet írogattam ki cd-kre - elütöttem az időt, nem kell félni. Szombaton összepakoltam egy kis bőröndnyi cuccom és körülbelül négy pár cipőt, amiket majd egész biztosan nem szeretnék hazavinni. Első körben jótékonykodok egyet és megmutatom Evelinnek, hátha lesz szüksége valamire, a maradékot pedig úgy döntöttem beadom egy second hand üzletbe. Valakinek jó teszek és még pénz is áll a házhoz, nem kell mindent kidobnom sem. Nem vásároltam sok mindent, de nem lenne rossz úgy hazamenni, azzal a csomagmennyiséggel amivel jöttem. Szeretném valahogy kibekkelni ezt, de magamban érzem, hogy szinte fizikai képtelenség. No majd meglátjuk mire megyek.
Vasárnap délután jött le a csaj a szobámba, hogy mi van velem és élek e még, mert hogy ők aggódnak, 3 napja nem láttak már és mennyire el vagyok tűnve - menyugtattam őket hogy semmi bajom, miért olyan nagy gond az, ha nem velük szeretnék jópofizni és kimenni sincs nagyon kedvem...
Innentől számolva már csak öt hetet kell velük töltenem, a hatodikon már itt az új lány. Elmondhatatlan érzés ez már, hetekben számolni az egészet - kimondva már nagyon kevés, ha belegondolok még egy kicsit sok. Úgy várom az új au pairt, mint a messiást. Két hét és újra kezdődik a suli, tudom hogy akkor majd még gyorsabban fognak repülni a napok. Szeptemberre van pár terv is már, augusztusban még meghúzom magam. Láttam a naptárat, minden fel van jegyzve erre a másfél hónapra, amíg még itt vagyok. Nagy meglepetések már nem érnek - szeptemberben majd jön egy hétvégére a csaj apja, lesz egy vasárnap amikor 24 órázom - szóval semmi érdemleges.

Megmondom őszintén, legszívesebben otthon lettem volna a hétvégén, augusztus huszadikán pedig még inkább. Ez a 'július negyedike' - az én szememben - meg sem közelíti azt, ami az Államalapítás ünnepén otthon zajlik. Bármi megfelelt volna - sétálgatás Balatonfüreden, esetlegesen egy buli, vagy egy jó búcsúi bál Tapolcafőn, de régebben még olyan is volt, amikor minden nyáron felmentünk Pestre a tüzijátékra. Ha belegondolok, hogy a barátaim együtt voltak és ezen dolgok egyikét élvezték, akkor kicsit összeszorul a szívem. És eszembe jut, hogy pl. az augusztus huszadika az az ünnep, amikor még soha nem voltam országon kívül, mindig otthon ünnepeltem egy jó kis falunap vagy az említett dolgok keretében. Most ezt dobta a gép...

A hétfői napom oltári jó hangulatban telt. Hála hétvégi lustálkodásomnak, marha fitten keltem fel reggel fél 6-kor, majd indultunk meg a lovardába. Néha szeretem a semmittevést - amint azt a mellékelt ábra is mutatja, de megmondom őszintén ennyire én a szeptembert soha nem vártam még, mint most. Sőt, gyűlölöm az őszt, de számomra most valami egészen mást tartogat. Szóval szeptember, gyere már! - Azt hiszem mindenki nagyon vár. Na de ott tartottam, hogy lovarda...aztán uzsgyi haza...aztán nekem onnantól körülbelül vége is a napomnak, anyuka konkrétan fél 4-kor megfékelt a ház előtt, ugrasztotta Gracet, elmentek a Starbucksba és passziváltattam magam. Nem mintha addig nem lettem volna baromi passzív...szeretem én ezt, ki ne szeretné persze...de egy idő után sok már. Hiányzik Princeton, de két hét és ott vagyunk hál' istennek. Így mondjuk abszolút megértem, hogy miért esik anyukának annyira nehezére kifizetni engem - a nagy semmiért én is úgy írogatnám azokat a csekkeket, mint akinek a fogát húzzák naná. Emiatt nem is értem, miért nem tud valami köztes megoldást találni és máshogy megoldani a csaj szállíttatását, véleményem szerint még egy hivatásos sofőrrel is jobban járnának. Sokszor mondogatják, hogy nem szeretnek itt élni és amint lehetne, simán el is költöznének, talán Coloradoba, anyuka testvéréhez közel. Vagy vissza Kaliforniába...nem tudom...én ha valamit akarok, akkor megyek és megteszem. Nem csak beszélgetek róla és sápítozok...na jó, nekem túl furák ezek az amerikaiak.
Délben voltam olyan mohó, tűzhely mellé álltam és megcsináltam a drága családom által küldött Finom falatok paprikás csirkét - ami természetesen ugye meg sem közelíti a valódit, de nekem már az illattól minden bajom lett (persze csak nagyon pozitív értelemben). Eleve, hogy éreztem valami fűszerillatot, és "színes" volt a kaja, és olyan cudar módon magyarosan nézett ki. Aztán ahogy az lenni szokott, nagyobb volt a szemem mint a szám, megcsináltam az egész adagot, de a végén a fele alig ment le. Csodálkoztam...és azon még jobban csodálkozom, hogy mi lelt? Megnézném a gyomrom így, belülről akár...van olyan, hogy olyan szinten nem kívánom a kaját (de még a legjobbat sem), hogy magam sem hiszem el. Ennyire elég lenne tényleg napi egyszeri étkezés? Hogy szokhattam ehhez így hozzá? Úgy gondolom nagyon nehéz lesz majd visszaállni otthon a nagy porciókra és a normális ízekre - édes istenem, mennyire várom már. Mindenesetre a maradékot persze elpakoltam másnapra, legalább nem lesz azzal gondom, hogy októberig nem tart ki a készlet. A teszkós kakaós kekszem viszont az utolsó szemig elfogyott, kétpofira tömtem...ez nem lehet igaz...

Bátorkodtam megkérdezni anyukától, hogy mégis mi az a 'fél hetes vakációs' csekkecske, persze reménykedtem hogy tévedett és kiharcolom legalább azt valahogy...aztán sajnos eléggé elfogadható választ adott. Ugyanis, mivel nem töltök náluk egész egy évet, csak 8 és fél hónapot, így ő nem köteles arra sem egészet fizetni nekem. Ezért kaptam a 195 dollár helyett 98 dollárt, és ezért kaptam a sulimra összesen 335 dollárt az 500 dollár helyett (ami mindenkinek jár ugye). Nos, az előző családomtól ugye "búcsú ajándékként" kaptam plusz 200 dollárt; az biztosításra és sulira volt így rendben is vagyunk. Viszont a vakációs hetemért járó pénzt én itt az égvilágon senkitől nem fogom viszontlátni, hát így jártam. Most ez is kinek a hibája? Valahol az enyém, persze. A két rematch miatt. Csak rossz, hogy ezektől a pénzektől én sitty-sutty elesek. Így is lehúznak mindenhol és mindennel amivel csak lehet, de én azokért a váltásokért is szépen megfizetem a tanulópénzt, szóval nagyon "remek" minden. Sok mindent tenni nem tudok, csak remélni merem, hogy más levonás már nem lesz. Szívok mint a torkosborz, és csakazértsem fogok ennek az országnak egy szál adót sem fizetni, így is egész évben adózok nekik, ha kell ha nem. Köszönöm szépen, békén is hagyhatnak :)

Viszont, jelentkeztem az utolsó online spanyol kurzusra - ez az elsőnek a haladó verziója, már két leckén túl is vagyok. A drága ügynökségem és a tanácsadó oly' kedves, készséges és gyors volt ezúttal, hogy hétfőn ott lapult a postaládában egy boríték, nekem címezve...bontom...
"Gratulálunk, néhány héten belül az au pair-éve végére ér, itt a kreditekért/órákért járó bónusz!" - megmondom őszintén, ezt már szeretem. Talán ha mindig, minden esetben ennyire hatékonyak és együttműködőek lennének (na persze mindenki), akkor feleennyi gond és baj nem lenne. Olyan jó volt ezeket a sorokat olvasni, és annyira boldog lettem attól a kis 200 dollár bónusztól, hogy azt elmondani sem tudom. Egyelőre nem is váltom még be, majd csak az utolsó pillanatban mielőtt elutazom. Ezen felbuzdulva sportcipőt rántottam, mondom nekem futnom kell, akár a világ végére is, de úgy éreztem olyan energiatúltengés van bennem, hogy azt valahogy ki kell adni. Így hát, mint akit puskából lőttek, eliszkoltam és leróttam köreimet.

Meg így a sok-sok jóbarát miatt is boldog voltam hétfőn - hogy ha nem is mindig vagyok itt a topon és a fellegekben, basszus akkor is nagyon gazdag vagyok mert olyan emberek a barátaim, amilyenek. Konkrétan most az itteniek, az itt megismertek, akik napról napra színt hoznak az életembe és fogalmam sincs mi lenne velem itt nélkülük (Mariann, Évi, Dalma és Katica - most így nagyon őket tudom kiemelni), de hajajj vannak még nagyon sokan, elég ha csak egy pár sort váltunk, de már attól is sokkal jobbnak látok mindent. És Elisa, jajj istenkém még mindig annyira hiányzik. Szerencsére elég intenzíven tudjuk tartani a kapcsolatot, semmit sem változott, ugyanolyan őrült mint volt. A napokban ismét megkeresett egy másik spanyol ismerősöm is, akivel még Németországban kezdtem meg pályafutásom, Celia. Szintén au pair volt, Valenciában lakik, de most Madridban dolgozik - komolyan elgondolkodtam, hogy mindkettejüket meg kellene majd látogatnom. Mindig hívnak, mindig megígértetik velem hogy menjek, csak egyszer nehogy szavukon fogjam őket... ;-) Nagyon szeretem őket, ezt érzi az ember...hogy kivel van el, kivel van meg a hullámhossz, ki az "ikerlelke".

Tudom, hogy sok mindenkit talán nem érdekel, de ez szerencsére még mindig az én blogom...nos tehát, váltottam pár emailt az ex-német családommal, először írtam nekik, majd visszajött egy automatikus email, hogy augusztus végéig nincsenek otthon, amint hazaértek válaszolnak. Tudom, hogy ez akkor eshet meg, ha utaznak vagy anyuka üzletel. Viszont nagy meglepetésemre este jött egy rövidke válasz (csak iPhone-os), hogy amint hazaérnek írnak majd jó hosszan, de meséljek mi van velem és merre járok éppen (szegények, szerintem azt hiszik megint megpattantam valahonnan), ők most éppen Kínában vannak - jesszusatyaúristen. Tervezgetnek meg szervezgetnek állandóan (talán mondtam már, hogy mielőtt mentem hozzájuk, három hetes indonéziai szigetjáráson voltak), anyuka mindig mondta, hogy neki Chile minden álma, de álljunk meg az nem egyenlő China-val - meglepődtem egy kicsit na.
Úgy hiányoznak! És megtehették volna, hogy ne írjanak azonnal, hanem majd ha csak hazaértek, de ezek szerint azért még nem felejtettek el teljesen. Mindenképpen meg kell őket látogatnom ha visszatérek. A nagyfiú nagyon hiányzik, és az ő összes haverja. Akikkel ping-pongoztam, meg a kisebbik fiúval a bicikli és roller körutak, a focimeccsek a suli mögötti pályán, még a szomszédok is hiányoznak...anyuka is nagyon (hányszor voltam miatta is idegbeteg pedig néha haha), meg a takarítós családjaim, látni szeretném őket még egyszer. Vissza kell mennem és végiglátogatnom mindenkit! Három családdal volt itt dolgom és megannyi sztoriról és családról hallottam még. És lehet, hogy én vagyok csak elfogult, meg tényleg van ez a "hülyeség", hogy az idő múlása megszépít mindent, de egyetlen itteni család, egyetlen itteni host gyerek sem ér fel a hajdani német családommal. Ahogy a jó magyar mondaná: a tavalyi német családomhoz képest a béka popsija alatt van itt mindenki. Összességében nézem; ahogy bánnak és bántak velem, amiket átéltem velük, amit köszönhetek nekik. Ez van, minden ember más és minden változik. Csak én tudhatom, hogy kinek miért lehetek hálás, kiktől mennyit kaptam (nem pénzben mért értékekre gondolok, mert akkor természetesen Amerika tarolna).

Oké, most már befogom a csuszalesőt - ha jobban elnézem, tényleg jó sokat bírok írni a "semmiről" is, azt hiszem nem lesz itt gond az elkövetkezendő pár héttel és hétvégével sem.
Hetven nap múlva ilyenkor már Európa felé szálldogálok, örömmámorban, kisimultan, büszkén, boldogan, meg mindenhogy. Két hónap múlva ilyenkor pedig a Grand Canyonnál bámulom a naplementét tátott szájjal, öt másik magyar sorstárssal egyetemben - hát nem csodaszép az élet?!