Fuss, rohanj, szaladj!

Hát, amilyen jól indult a hetem, legalább annyira nem folytatódott kellemesen. Kedden elvoltunk végül is - ami említésre méltóbb, az az újfajta, drasztikusabb diéta. Szavak nincsenek az egészre, értetlenül állok a dolgok előtt. Már vasárnap este kaptam üzenetet anyukától, hogy ezentúl ő csinál a csajnak reggelit, a csaj magának csinál ebédet (?), ő pedig szintén majd vacsorát (akkor általában már úgyis itthon van, vagy kimennek enni valahova). Hát jó mondom, nekem nyolc - még egy teher lekerül vállamról haha. Aztán amikor elém tette a két oldalas listát, hogy miket kell adagolnom a csajnak egész nap, akkor úgy meglepetten konstatáltam ismét, hogy itt valóban valami nem stimmel anyukával. Durván nyomják nagyon - reggelire ilyen "zab" van összekavarva vajjal vagy brokkoli üresen, lovarda felé az úton bekaphat pár napraforgómagot és elnyammoghat két főtt tojást. Ebédre mindig csirkemell felaprítva, azt esetleg beletekerheti wrap-be, de jobb ha csak zöldséggel eszi, amik a következők lehetnek - a paprika minden színben pompázva (piros, sárga, zöld), lilahagyma, brokkoli, spenótlevelek. Délután pedig szintén be van osztva, hogy pontban 3 órakor egy szem almát kell neki adnom - egy perccel sem korábban és később, különben nem lesz meg a balansz. Pontban négykor rittyentsek neki egy herbária gyógyteát, azzal valahogy öblítse is le az almát ha egy mód van rá. Aztán utána még óránként - almaszósz, üres túró, áfonya és málna. Ez így körülbelül ennyi lenne, de ez a minden napi menü. Nem tudom mikor fogják majd ezt megint megunni, valószínű két héten belül, aztán majd előszednek egy másik diétát. Ilyenkor csak annak tudok örülni, hogy a hűtő tele - na nem kell ám változatos ételekre gondolni, a zöldség és gyümölcs talán minden fajtája megtalálható, amit én nagyon preferálok, de ezeken kívül más nem igazán. A csaj joghurtjaihoz és túróihoz, almaszószaihoz nem nyúlhatok úgysem. A zöldséghalmaznak örömére azért rittyentettem finom kis ebédet magamnak, a hét két napján is ugyanazt:

Valamint a konyhában dobálódik egy olyan könyv, melynek címe: "Ezért vagy túlsúlyos" - hozzátenném, itt egyik egyén sem túlsúlyos. Inkább fogalmaznék úgy, hogy nincsenek jó kondiban és nem tesznek az égvilágon semmit azért, hogy fittek maradjanak vagy egy kicsit is formásabban nézzenek ki. És akkor kedden hazaállít anyuka, felcsapja az orrom előtt a könyvet, elkezdi bőszen lapozgatni és magyaráz, mit hogyan és miért (nem mondtam neki, hogy ez engem érdekel). Én nem igazán figyeltem arra soha, hogy mit eszem. Amit szeretek megeszem, amit nem azt pedig úgyis jó messziről elkerülöm. Nem tartom magam rossz evőnek és mindig nyitott vagyok kipróbálni az újdonságokat is, nem rajongok és veszek meg az édességért, szeretem a gyümölcsöket és a zöldségeket is. Ergó velem nagyon könnyű ilyen szinten bánni. Nem azért futok és nem azért nyomom a 'work out'-ot sem, mert fogyókúrázok - az életben nem fogyókúráztam (itt mégis sikerült ledobnom két kilót). Na de akkor anyuka elkezdi ecsetelni a könyvben leírtakat és mondja nekem, hogy ő sosem látja, hogy én gyümölcsöt vagy zöldséget ennék. Mert mondjuk napközben nincs itthon, addig pusztítom a készletet amíg nem figyelik minden lépésem. Aztán elkezdte magyarázni, hogy nagyon fáj a háta, mert megcsinált pár könyvből eltanult gyakorlatot és ezentúl minden este fog, de hulla fáradt ha hazaesik a munkából és semmi kedve semmihez. Aztán odavezetett egy képhez, amin ő és Grace van, majd büszkén mutogatta, hogy nézzem csak meg annó milyen izmai voltak...

Ezt muszáj volt lefotóznom, nem bírtam ki. Egyébként meg tényleg elég jól nézhetett ki egy húsz éve, a karjai szép kidolgozottak voltak, és azt is mondta, hogy őrületes távokat lefutott naponta. Mondjuk szerintem aggodalomra így sem lenne semmi oka, mivel tudomásom van róla, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de szerintem egy tizenöt évet simán letagadhatna.
Mutogatta még, hogy miben mennyi kalóra van és ki volt akadva, hogy egy starbucksos kávéban 370 kalória lapul - én meg gondoltam magamban, talán ha nem lenne oly' fontos napi minimum három starbucksos kávé, akkor mindjárt könnyebb lenne az élet is - a pénztárca meg nehezebb. De, ez mind az ő dolguk. Csak nekem tűnik úgy, mintha egyik szavukkal ütnék a másikat. Totál kifordítottan és nem normálisan csinálnak mindent. És éppen ezek azok a dolgok, amik számomra "összegyűltek" és súrolják minden határom, szóval ez komolyan mondom, már tényleg az emberi hülyeség...

Szerdán volt egy 'csináljunk bolhából elefántot' jellegű konfliktusom anyukával. Megbeszéltük, hogy ír nekem sms-t 3.30 körül, hogy mikor hagyjuk el a házat, ugyanis el kell vigyem Gracet egy mall-hoz, ahol ők találkoznak én pedig jöhetek haza. Grace ugraszt engem pontban 3.20-kor, hogy most azonnal mennünk kell, indulás. Gondoltam tuti anyuka jelzett neki hogy mehetünk, sokszor csinál ilyet hogy a gyerekkel közli a közlendőket, én úgysem számítok. Megindultunk, fél órás az út. Odaérünk, anyuka hívja a csajt és tajtékzik, hogy miért vagyunk mi már ott, egy szóval nem mondta hogy mennünk kell, különben is Grace miért felejtette itthon anyuka dzsekijét!? Passogtam nagyokat, majd kaptuk az utasítást hogy nyomás haza - mindeközben én végig hallottam, hogy anyuka ordít a telefonban, hogy ezzel az ő benzijét pazaroljuk és miért nem bírunk figyelni arra amit mond. Az egész utat végig kiabálták, végül is a csaj volt a hibás, szemernyi lelkiismeret-furdalásom sem volt, mivel mondtam Gracenek, hogy kapok majd utasítást ha indulhatunk - valamiért nagyon nehezére esik figyelnie rám. Anyuka tényleg nagyon ideges volt, soha nem is hallottam még ilyennek, csaj természetesen már mellettem drámázott és üvöltött mint a sakál. Hallottam hogy anyuka mondja a csajnak, hogy én is hogy lehetet ilyen együgyű, hogy nem bírom követni az utasításait és ezt az utat majd ki kell fizetnem, már ami a benzint illeti. Ugyanis hazajöttünk, és ismét vissza kellett vinnem a csajt, ugyanahhoz a mall-hoz hogy végre találkozhasson anyukával. Elszállt az agyam arra a mondatra, hogy majd ki kell fizetnem ezt a négy utat (mondom most ugye csak szórakoznak velem?), aztán mérgemben jól kiosztottam a csajt, hogy anyukának igaza van és ő soha nem bír figyelni 13 évesen semmire, amit mondunk neki vagy amire megkérjük. Szinte üvöltöttem, hogy anyuka leordíthatja a hajam, abszolút nem fog érdekelni, de hogy a benzint nem fogom kifizetni arra a négy útra, az olyan biztos, mint ahogy én ott éppen kiabálok. Bosszantó Grace amúgy nagyon - egész nap tényleg csak itthon tesped, ami fel van írva, nem óhajtja megcsinálni. Ő nem fürdik és nem gyakorol hegedűre, mert nincs kedve. Esküszöm nézni is lusta, nekem pedig nincs más dolgom, mint hogy noszogassam egész nap és baromi fárasztó tud ez lenni, mivel már nem kisgyerek, aki ne tudja éppen hányadán állunk. Annyira nem önállóak itt  a gyerekek, hogy az valami hihetetlen. Egy saját tette, cselekedete vagy gondolata nincsen, mindent úgy rágunk a szájába, mindent úgy írunk fel neki. Kérdezem tőle, hogy másnap lesz e hegedűtanárnál megjelenésünk, a válasz "nem tudom..." - hát basszus én tudjam?!
Na de ott hagytam abba, hogy aztán élőben-egyenesben persze nem kaptam fejmosást anyukától, jött vagy hat sms útközben, de azokat ignorálom, mert nekem ne írogasson miközben vezetek, főleg ne várja el hogy még válaszoljak is. A lényeg annyi volt, hogy Grace semmiért sem hibás, mivel én vagyok a felnőtt nekem kellett volna uralnom a helyzetet blablabla...mire a mall-hoz értünk sikerült már lehiggadnia, valószínű azért mert meglátta a fancsali képem. Esküszöm úgy felhúztak, hogy ha olyan kedvében találom, akkor tuti vissza találok neki szólni valamit és megmondom neki, hogy semmiféle benzinpénzt nem fogok fizetni. Mondtam egy "sorry"-t aztán ott hagytam őket...
Tombolni tudtam volna dühömben, mert nem hiszem el, hogy itt akármi van az au pair szív. Ha jót teszek akkor is én szívok, a neveletlen gyerekeik miatt szintén mindig én szívok. Azon pillanatok egyikeit éltem, amikor úgy éreztem magam, hogy gyalog indulnék már el hazafelé...aztán olyankor mindig bevillan az októberi két hetes szupernyaralásom, és megváltozik minden. Nem maradt más hátra, hazaértem, felrántottam a futócipőt és iszkoltam kifelé a házból. A futás nálam a hétköznapokon a csúcsok csúcsa - örömre, bánatra, mindenre "gyógyír". Szerintem egyéni csúcsot döntöttem, hogy 40 méter híján 4 km-t jó 18 perc alatt sikerült legyűrnöm. Meleg volt még, nem volt olyan testrészem amelyről ne szakadt volna patakokban a víz, azt hittem a második körnél már ott halok meg, ráadásul emelkedők is vannak jócskán, de ahogy éreztem a fájdalmat a lábaimban és minél jobban szúrt a hasam is, annál nagyobb sebességre kapcsoltam, kizártam a külvilágot, csak bömbölt a zene és rohantam...köreim után kellett pár perc, mire helyrerázódtam és rákvörös ábrázatom visszatért az eredetibe, vettem egy hidegzuhanyt és úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.

Rengeteget vitázom és veszekszem már velük, ez szinte mindennapos. Ez azért van, mert én hülye most jöttem rá, hogy nem minden esetben fogom hagyni magam. Lehet, hogy a saját utolsó heteimet keserítem meg ezzel, de azért azt nem fogom hagyni, hogy a 13 éves gyerek (akármennyire is felnőttnek képzelni már magát) úgy beszéljen velem, mint egy rabszolgával. Utasítgasson, hogy vele nem beszélhetek ilyen meg olyan hangnemben és a többi - hát nyuszifül, akkor te se velem! Volt olyan reggel, amikor a fél utat végigkiabáltuk egymással a lovardáig, csak nem akarta abbahagyni, én meg csak kinevettem (ilyenkor az a legjobb fegyver), had mondja a magáét. Ezekről a dolgokról már nem is nagyon írok, nem is nagyon szeretnék, nem is fogok. Bele is fáradtam és szóra sem érdemesek, talán ebben a maradék öt hétben már csak nem tudok/fogok olyan dolgot elkövetni, amiért azonnali hatállyal elküldenek hehe...
Én is folyton azt mondogatom magamnak, hogy kitartás. Mindenki azt mondogatja nekem, hogy kitartás. Persze hogy kitartok, naná. A futásban is mindig így vagyok, akármiben - ha már valaminek nagyon érzem a végét, tudom hogy akkor kell még egy nagy 'hajrá', akkor van még szükségem a drukkra, akkor keményítek be, összeszorítom a fogaimat és befejezem amit elkezdtem.

Aztán, mi hír van még...elkezdtem San Franciscoban "kanapé" után kutatni - tudom, hogy hátravan még 2 hónap, de a legjobb ajánlatokra mindig jó gyorsan lecsap mindenki, így meg még volt kikből válogatnom. Első körben csak két srácnak írtam, szerdán este pedig az egyiktől érkezett is a válasz, hogy semmi akadálya, hogy nála húzzuk majd meg magunkat Vivivel. Iszonyú segítőkész, jók róla a referenciák, Peruban nőtt fel (szóval latínó), de már sok-sok éve az USA-ban lakik. San Francisco egyik híres parkja,a  Golden Gate Park mellett, külön szobánk lesz. Öt éjszakát fogunk nála tölteni és akkora bazinagy szerencsém van, hogy - állítása szerint - a világ egyik legjobb hosteljében dolgozik San Franciscoban már 7 éve, így jobban ismeri a várost még a google-nál is. Ó mondom, pazar - hát ezt jól kifogtam. Már a második emailjében írta, hogy 'drinking tours'-okat is szerveznek (gondolom a hostel miatt és gondolom ez is valamilyen promoteres-akció), szóval ha szórakozni támad kedvünk, az is meg van már oldva (bár nem tudom Vegas után majd milyen állapotokban leszünk haha...). Szóval, fantörpikus minden. Nem is hinnétek, milyen őrült szervezéseket igényel az egész :) Szinte így is mindent tudok már a városról, hogy nem is jártam ott - a srác még azt is felajánlotta, hogy ha szeretünk biciklizni vagy igénybe vennénk ilyen "Hop on-Hop off" városnéző buszt, akkor azokra is tud nekünk olcsóbban jegyet szerezni, mivel megvannak a kapcsolatai. Ez a városnéző busz már sokatoknak ismerős lehet, DC-ben is ezt vettük igénybe és ott volt egy olyan apró betűkkel írt mondat a cetlin, hogy ha megtartom a jegyet, akkor különböző nagyvárosok akármelyikében igénybe vehetem és azt hiszem 25% kedvezményt kapok. No nekem ez a jegy még mindig megvan, természetesen...és hát nagy szerencsémre San Francisco éppen szerepel azon a bizonyos listán, ahol ezzel én majd nagyon jól fogok járni.

Ezt a két számot pedig rongyosra hallgatom mostanában:
http://www.youtube.com/watch?v=8Xo8At6XEqE

http://www.youtube.com/watch?v=TWHNr0BrNgo

A hét két filmje pedig:
Pánikszoba
New Yorkot kedvelőknek kötelező darab, Jodie Fostert és Jared Letot kedvelőknek szintén, meg amúgy is kötelező - nekem egyik nagy kedvencem.

Warrior - A végső menet: Úristen, hogy ez mennyire jó film! Hozzá foghatót ilyen stílusban nem mostanában láttam, tekintve azt, hogy nem igazán vagyok oda a küzdősportokért és a bunyós filmekért, de ennek a filmnek abszolút nem is igazán csak az a lényege. Őrület az egész, szintén a hatása alatt vagyok - gyönyörű film! Philly-ben és Atlantic City-ben játszódik, amikor megláttam Atlantic City-t, azt hittem dobok egy hátast - nem hittem volna, hogy nem csak egy Hollywood vagy egy South Beach szolgálhat csak film helyszínéül, hanem Atlantic City is. Annyira csúcs érzés, hogy a filmben látott jelenetek helyszínén már voltam, múltkor ott sétálgattunk mi is, azzal a csónakkal fényképezkedtünk a parton, amely mellett a szereplők is álldogálnak - tök szuper az egész. Nézzétek meg a filmet, nem fogtok csalódni!

Valahogyan éjfél előtt egyik nap sem sikerült ágyba kerülnöm, nem voltam álmos, nem tudtam aludni. Minden este filmet néztem...így aludtam 5 órákat naponta, azért ennek csütörtökön és pénteken már éreztem hatását. Ki nem állhatom, hogy fél 6-kor fel kell kelnem minden nap, alig várom már, hogy suli legyen és 6-kor kelhessek (micsoda nagy különbségek, nem igaz?!). Nem értem miért csinálják ezt, hogy őszinte legyek. Grace egész álló nap halálra unja magát itthon, a lovardából olyan délelőtt 11 körül mindig hazaérünk már, de anyuka képes felkelteni a lányt minden áldott nap (iskolaszünetben!) reggel 5.30-kor.

Csütörtökön elhatároztam, hogy az eddigi 4 km helyett 10 km-t fogok teljesíteni. Persze megvártam, míg lehűl kicsit az idő, este 7 körül indultam el. Hihetetlenül jól esett az a 10 km, szinte szavak sincsenek rá mennyire. Ezerszer jobban, mint az azt megelőző napon a 4 km. Amikor régebben versenyeztem is mindig hosszútávos voltam, rövid távokon én egyszerűen nem bírtam sprintelni (pedig szerdán éppen ezt tettem - a 4km-t szinte teljes erőbedobással teljesítettem, mivel sík ideg voltam és úgy voltam vele, hogy már csak azért is - valószínűleg ezért voltam a halálomon utána hehe...), most csütörtökön viszont inkább mennyiségre mentem, így teljesítettem szinte 1 óra alatt kicsivel több, mint 10 km-t. Azt az érzést, ami utána elkapott, azt kívánom mindenkinek. Olyan csudajól éreztem magam, mint aki újjászületett. Szuperül voltam, elmentem és vettem egy hidegzuhanyt, de körülbelül úgy éreztem magam, hogy most azonnal nekiállnék még egy "tízesnek". Az ötödik kilóméter után jött egy kisebbfajta holtpont, de ha azon túllendül az ember, akkor minden könnyebben megy. Konkrétan a hatodik kilómétertől már úgy futottam - tudomást sem véve semmiről - és azt éreztem, hogy szinte siklok a talajon és a lábaimat is alig kell felemelnem, hogy megerőltessem magam. Apró örömök az életben és a legnagyobb örömöm a hétköznapokon - a futás.

A pénteki nap hosszúnak ígérkezett, tudtam ezt meg reggel fél 7 körül. Lovarda után egyből tettünk egy órás kitérőt, hogy felvegyük Grace barátnőjét (mostantól A.). Amíg vártunk a csajra a házuk előtt (tök kietlen területen, fullos házak mindenfele, és csak mi) megjelent mellettünk egy rendőrautó, kiszáll a helyi 'csendőr" és kérdezi mi járatban vagyunk...Hirtelen azt sem tudtam milyen nyelven válaszoljak, mit akar egyáltalán, tudtommal nem csináltam semmi rosszat és nem parkoltam tilosban. Csupán csak kérdezősködni támadt kedve, majd gyanakodva kérdezte meg háromszor is, hogy biztosak vagyunk e abban, hogy várunk valakire - szent isten, mondom ez most mi akar lenni? Aztán ott hagyott minket, mondván hogy minden a legnagyobb rendben...és Grace mondta, hogy valószínűleg az egyik szomszéd ránk hívta a zsarukat, mert ez itt nagyon gyakori Amerikában. Fordítom magyarra; az egyik unatkozó szomszédnak nem volt jobb dolga, mint nézegelődni az ablakon és kiszúrta, hogy idegen kocsi áll az egyik luxusvilla előtt, ezért riasztotta a zsarut, aki azt hitte, hogy kirabolni - de legalábbis kinézni - készüljük éppen a kecót. Köpni-nyelni nem tudtam, ez éppen az az ország, ahol mindig azt hiszem hogy már nem érthetnek furcsa dolgok és meglepetések, de aztán mindig rá kell jöjjek, hogy mégis... :)

Miután felvettük A-t, jöttünk haza, összeütöttem ebédet, aztán ki volt adva parancsnak, hogy anyuka nem szeretné, ha a gyerekek egész nap a házban ülnének a telefonjaikkal elfoglalva. Fogtuk magunkat és elmentünk Chestnut Hill-be fagyizni, sétálgatni. Eddig sem volt jellemző, hogy sűrűn fizettek volna nekem bármit is, de a fagyizóban azt hittem a vér meghűl bennem, amikor mindenki füle hallatára Grace felém fordult és azt mondta, hogy ne érezzem azt, hogy állandóan csak fuvarozgatnom kell őket, nyugodtan egyek egy fagyit, de nekem kell fizetnem (ezt így: "but you have to pay for yourself!"). A mellettünk álló nő kicsit furcsán nézett ránk, én is forgattam a szemeimet, abszolút nem állt szándékomba fagyit venni amúgy sem. Közben leteremtette A-t is, hogy mi az hogy nincs nála pénz, miért nem hozott magával. Égett a pofám rendesen. Aztán lezavartunk egy gyors sétát, de "őnagyságának" sok türelme nem volt, így hazajöttünk. Itthon wii-ztek egy órát, majd elindultunk a román hegedűtanárhoz. Grace végigveszekedte az utat A-val, hogy már 4 dollárral lóg neki a fagyi miatt és ezúttal szintén elfelejtett pénzt hozni magával (...) Amíg Grace órát vett, anyukától azt az utasítást kaptam, hogy vigyem el a vendég csajt a közeli Starbucksba, mert halálra fogja magát unni (érdekes, én nem szoktam magam...érdekes, most nem volt olyan fontos hogy ott maradjon valaki...). A csajjal beültünk a Starbucksba, egyikőnk sem vett semmit. Esküszöm gyűlölöm már azt a helyet...A. pedig abszolút nem akkora függő, mint Grace. Hegedű után felmerült a kérdés, hogy mit együnk vacsorára...A. egy csirkézős helyre szeretett volna menni, anyuka telefonos segítséget adott és elmentünk a Popey's-be. Egy szóval meg nem kérdezték mit óhajtok enni, de Grace ismét hozzám fordult és azt mondta nem létezik, hogy ne legyek éhes, muszáj ennem valamit. Nem voltam éhes, nem vettem semmit, nem is válaszoltam neki. Közben a 4 dollárhoz hozzácsapta még A. vacsijának az árát is - azt hittem elsüllyedek. Meghívják magukhoz a csajt és anyuka parancsolgat, hogy menni kell ide meg oda, de nem fizetnek neki semmit sem. Iszonyú módon meg voltam lepődve. Vacsi után volt fél óránk, hogy eldobjam őket a mallba, a moziba. Ott már elegem volt az egész napból, tisztában voltam vele, hogy velem akarják megvetetni a mozijegyet, szóval ezt megelőzve írtam anyukának egy üzenetet, hogy nem vagyok kíváncsi a filmre és nem vagyok hajlandó fizetni a jegyemért sem. Azt mondta dobjam ki a lányokat a mozinál, aztán maradjak a mallban, megvárhatom őket, nem kell beülnöm velük a filmre. Természetesen még az utolsó "műsor" megvolt, hogy már megint nincs A.-nál pénz, így Gracenek kellett fizetnie. Én elütöttem 2 órát a mallban, majd Starbucksban, fél 10 körül mentem vissza értük. Nem szeretem a péntekeket, nagyon nem. És még mindig nem értem, hogy ha ide ilyen sűrűn tudnak jönni a spanok, akkor vajon az én host gyerekem miért nem megy soha senkihez? És ha nem vagyunk itthon, akkor miért nem képesek fizetni a vacsorám? Nem tudom mi lenne akkor, ha anyuka is jelen lenne...nem tudom, hogy ő utasítja e a lányát hogy ne fizessen nekem, de még csak meg se kérdezzen, nem tudom mire megy ki az egész, lehet hogy én fújom csak fel túlságosan a dolgot, de ez számomra undorító viselkedés, egyszerűen rosszul vagyok az egésztől.

Kis "meglepetés" fogadott még itthon, péntek este fél 10-kor. A kutya ugyanis kirángatta a szemetest a flaszter közepére, kiborította és szétmarcangolta az egészet. Úszott a konyha, totál büdös volt minden. A csaj elkezdett ordítani, hogy a kutya meg fog halni, mivel megette az alufóliát és az számára tiltott eledel, valószínűleg már a reggelt sem éri meg...jól van "fiam", mondom fesztiválozz csak. Majd ketten nézték végig, amint felnyalom az állat mocskát és sopánkodtak, hogy most akkor mi lesz...Elfutotta a méreg az agyam, közöltem vele, hogy számomra itt vége a napnak, ne haragudjanak. Etesse meg és vigye ki az állatokat, én végeztem, majd azzal a lendülettel levonultam a szobámba. Ha a lustaság fájna, valószínűleg ordítanának.

De hogy a pénteknek legyen egy csúcspontja is, talán az egyik legeslegjobb dolog, ami itt az egy évem alatt történhetett velem: Évivel és Vivivel lefoglaltuk a las vegas-i hoteleket! Ezennel kijelenthetem, hogy minden egyes darabja/részlete megvan már az útnak, tényleg apró simítások (foglalások) vannak már csak hátra. El sem tudom mondani mit érzek, hogy egy ilyen dolgot megtehettem, saját erőből. Csak hogy lássátok miről beszélek, ezekben a hotelekben leszünk:

http://www.booking.com/hotel/us/the-cosmopolitan-of-las-vegas.html?label=gog235jc-hotel-en-us-the_cosmopolitan_of_las_vegas-nobrand;sid=e79433c5f69e83f616d6354679194f2f;dcid=1&lang=hu

Első két éjszaka a Cosmopolitan Hotelben, az egyik legújabb és legdurvábban berendezett szálloda egész Vegasban és összehoztuk, és sikerült, ott töltünk két éjszakát. Ezek még internetes képek, majd élőben én természetesen jobbakat csinálok - egyelőre még nem fogtam fel az egészet! 

http://www.booking.com/hotel/us/the-mirage.html?label=gog235jc-hotel-en-us-the_mirage-nobrand;sid=e79433c5f69e83f616d6354679194f2f;dcid=1&lang=hu

És íme a Hotel Mirage, ahol egy éjszakát fogunk majd tölteni; az utolsót. Szenzáció és csoda mindkettő, de most ezekről még többet nem regélnék. Egyszerűen csak nagyon boldog vagyok, hogy tényleg ilyen dolgokat véghez tudok/tudunk vinni. El sem tudom képzelni mi lesz majd ott...

És igen, ezekért a dolgokért megéri itt nyomni ezt az egészet!

Legyetek jók (ha tudtok)! ;-)