A második vakációs hetem összefoglalása

Hát így ért véget a második vakációs hetem...elköszöntem tesómtól és ki tudja mikor látom újra (ősztől au pairkedést tervez ő is, viszont azt mondja nem jönne Amerikába au pairkedni). A búcsú után kicsit pocsékul éreztem magam, csak vontam magam után a bőröndöm és mentem amerre az út vitt. Kavarogtak és cikáztak a gondolatok a fejemben, ordítani tudtam volna, hogy megint itt hagyott valaki. Amint kiléptem az utcára, feltettem orcámra a napszemüveget és már folytak is a könnyeim...elmentem a Herald Square-ig, leültem és csak bámultam magam elé. Néztem az embereket, néztem a várost, az épületeket, hogy mindenki mozog és él...egyedül éreztem magam...már a gondolattól is rosszul voltam, hogy megint egyedül vagyok és még egy ideig egyedül is leszek. Gyűlöltem az egész szituációt, hogy vissza kell jönnöm egy olyan helyre ahol egyáltalán nem szeretek lenni, olyan emberek közé, akik semmibe vesznek, olyan dolgokat tesznek, amelyek számomra érthetetlenek. Tíz ilyen csodálatos nap után, amit olyan emberekkel töltöttem akiket szeretek és akiket nagyon megszerettem, akik engem is szeretnek és érdekli őket mi van velem. Borzalmas volt belegondolni az egészbe, de ugye az élet nem áll meg...Úgy egy órát ülhettem a téren, vettem üdítőt, majd megindultam a Megabus megállója felé. A busz pontosan indult, én egész úton vergődtem, aludni nem tudtam, csak gondolkodtam és gondolkodtam...
Késve érkeztünk Philadelphiába, éppen lecsúsztam a vonatról is, így egy órát kellett várnom a következőre. Piszkos voltam, fáradt és nem éppen boldog. Feltöltődtem, de másrészről űrt éreztem. Valamikor 11 óra magasságában érhettem haza, kipakoltam a cuccaimat, összeszórtam néhány holmit a következő három napra, majd nyugovóra tértem.

Fantasztikusra sikerült a második vakációs hetem és egy percig sem bánom, hogy mondjuk nem tudtam elutazni Mexikóba vagy akárhova. Így is igyekeztem mindent kihozni az egészből és azt hiszem sikerült is, tesóm oda meg vissza volt itt a látottaktól. Hangsúlyozom; a látottaktól. Nem hiába, egy vér vagyunk...azt mondta a helyek szuperek, az emberek furák (magyarul nem normálisak), sok a szabály és hát azt hiszem az is mindent elárul, hogy au pairkedni sem jönne ide. Nagyon boldog vagyok, hogy így kiviteleztem ezt az egészet, ennyi mindent meg tudtam neki mutatni, ennyi mindenkivel megismertettem.
Voltak húzósabb dolgok, idegeskedtünk is néha, totál kivoltunk amikor a két bőröndöt és a kézitáskákat kellett vonszolni egész New Yorkon keresztül az 50 fokban, de minden megérte. Miután hazaért tesóm beszéltünk és azt mondta, hogy most szívesen visszajönne és húzná-vonná a bőröndöket az 50 fokban ismét. Mert valaki a fél karját adná azért is...New York egy csoda. Szavak nincsenek rá még mindig, tényleg egy örök szerelem.
Sokszor átkoztuk a légkondit, és körülbelül a negyedik nap után Laura elkezdte hiányolni az otthoni kosztot is - miért édes minden, hol a magyaros vajkrém, hol a normális kenyér, miért nem vittem el a magyar étterembe - haha, nevetnem kellett. Én október óta húzom már így, mert muszáj... :)
A "kanapészörföléssel" iszonyatosan jó tapasztalatokat szereztünk, alig várom már, hogy újra útra keljek és igénybe vehessem eme szolgáltatást. Szerencsére jól jött ki a lépés, nagyszerű és segítőkész embereket fogtunk ki.
Ami számomra kissé zavaró tényező volt, hogy nagyon sokan valamiért nem fogták fel, hogy itt van a tesóm és szeretném vele tölteni az időm, valamint azokkal az emberekkel akikkel elterveztem...folyamatosan jöttek az üzenetek és emailek, segítségkérések, írjak mi újság és a többi. Nagyon jól esett, hogy ennyien aggódtak és gondoltak ránk meg minden, de ha egyszer már előzetesben leírtam, hogy hogyan fog zajlani az a 10 nap és nem sűrűn leszek online sem, akkor nem értem miért nem lehet azt ha csak egy minimálisan is, de tiszteletben tartani...mindegy is ez már, nem csinálok belőle problémát, csak sok embert nem értek...
Ami viszont abszolút kiborított, az anyuka viselkedése volt. Kezdődött minden a vasárnapi vasútról elhozós sztorival, amikor "félreolvasta" az üzenetem, majd utasított, hogy riasszam az egyik barátom inkább.
Azon már nem is csodálkozom, hogy a húgom által hozott apróságot nem köszönte meg - sosem köszönnek meg semmit, az itt nem szokás. Iszonyatosan bánom már, hogy odaadtam nekik egyáltalán. Úgyis állandóan diétáznak és semmi sem elég jó nekik (főleg nem az, ami tőlem van), szóval inkább faltam volna fel én mindent.
A szerdai üzenetre már tényleg szavakat sem találok, miszerint vegyek majd kaját magunknak, mert ő dolgozik és nem volt ideje (nem volt ideje hétvégén, amikor Grace már itthon sem volt?). Itt hagyott minket üres hűtővel egész hétre, szó szerint üres hűtővel. Az most egy dolog, hogy ő nem köteles tesómat ellátni és etetni (mondjuk érdekes, a német családom kétszer is megtette ezt és napokig ellátta tesómat is, ez is mindegy), de nagyon jól tudta, hogy én sem utazom el, hanem itthon is leszünk, így talán szükségem lehet majd ételre és italra. Csütörtökön este már víz sem volt itthon...ez volt tényleg a csúcsok csúcsa. De nem számít már ez sem.

Azt hiszem eme tényezők alaposan eltörpülnek azok mellett a dolgok mellett, amiket átéltünk együtt. Álmomban sem hittem volna soha, hogy ez majd így összejön és meg tud látogatni a testvérem. Sokan írták és mondták neki, hogy mennyire szerencsés...én pedig annyira nem szeretem ezt a jelzőt, hogy az valami hihetetlen. Talán egy kicsit szerencsés volt, igen. Mivel itt voltam és már tudtam navigálni, lett szállása. Viszont egész nyáron dolgozott és tényleg minden pénzét erre tette félre, ezúttal nem segítettem neki én sem. Akkor lett volna szerencsés, ha nyerte volna ezt az utat vagy a kezébe nyomott volna valaki pár száz dollárt...vagy akkor lenne szerencsés, ha holnap felhívná valaki, hogy pakolj és csomagolj, nyertél egy utat Balira, mondjuk. Azt hiszem érzitek a különbséget - saját erejéből volt itt, és ez nagyon nagy szó. És büszke is vagyok rá emiatt.
Csodálatos és nagyszerű embereket ismerhettem meg ezalatt a 10 nap alatt - végre volt alkalmam találkozni Dalmával. Az egyik olyan au pairrel, akivel mindenképpen szerettem volna találkozni az ittlétem alatt. Sikerült. Végtelenül aranyos, kedves és segítőkész lány. Talán azért is találtuk meg a közös hangot ennyire, mert olyannak érzem magam, mint amilyen ő - olyan kis egyszerűnek, de jég hátán is megélőnek...azt hiszem. Totál olyan, mint amilyennek a blogja alapján elképzeltem, egyszerűen nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szuper barátra is szert tettem ennek az egésznek köszönhetően és ilyen sok időt sikerült együtt töltenünk.
Drága Dalma! Nagyon szépen köszönök mindent, örülök hogy megismerhettelek. Szuper csaj vagy és őszintén remélem, hogy legalább még egyszer, valahol, valamikor újra látjuk majd egymást!

                        búcsú képeslap Dalmától, kis szöveggel a hátulján - ja és kaptam Raffellot is :)

Aztán ott van még Vivi is, ha csak pár órát is, de sikerült Atlantic Cityben együtt töltenünk - lassacskán együtt készülődünk majd az őrült nyugati túránkra.
No és a particsajok - az egy külön sztori...Lili, Judit és Fanni iszonyatosan jó fejek szintén, azt a szombati éjszakát sem fogom egyhamar elfelejteni. Na és drága kanadai útitársam, Katica...szuper, hogy vele is tudtam ismét találkozni, de ennél már csak az szuperebb, hogy vele (és remélhetőleg Fannival is) legközelebb tudjátok hol fogok találkozni? Nem máshol, mint Las Vegasban! Hát kérem, ilyen az élet... :)

Szóval, ez is eltelt. Iszonyú gyorsan. De nem is csodálkozom, ami kilómétereket megtettünk azalatt a 9 nap alatt, annyit egy év alatt nem teszek meg szerintem. Rohanós volt egy kicsit, de ennyit tudtunk belesűríteni. Csodás volt és mennyei, köszönöm szépen mindenkinek az egészet!

Ezentúl nem biztos, hogy tudok majd ilyen gyönyörűséges, képekkel gazdag bejegyzésekkel szolgálni - lazsa és relax következik már csak. Szeptemberben még lesz egy new yorki hétvégém, egy időre az utolsó, aztán most ezerrel Kaliforniára és Nevadára koncentrálok már. Szinte már csak hat teljes hetem van, amit a családdal kell töltenem, a hetedik héten már jön az új au pair és talán talonra kerülök én is. Finisben vagyok, nincs kétség. Legalábbis én már innen számolom, de már nagyon számolom. Már nagyon kész vagyok, kész lennék holnap elutazni és vissza sem nézni. Lehet, hogy iszonyatosan hosszú hat hét áll előttem, de csak azért, mert ennyire várom már, hogy teljen le. Én sem vagyok már normális, van olyan hogy napjában többször is megnézem a naptárat, hogy esetleg nem csökken e le az itt töltendő heteim száma...nem Amerikával van gondom, hanem már minden és mindenki hiányzik. Nem tudom leírni és megfogalmazni az érzést, csak annyit tudok mondani, hogy elég volt. De kibírom. Mert ez tényleg semmi már. Szinte még most volt az, amikor azt mondtam hogy még négy hónapom van hátra...most pedig bő hat hetem...
Jó ez azért... :)