Egy hete a családnál

A kedd lesz a legfárasztóbb és leghosszabb nap a héten. Korán kelnem már nem kellett - lényegében mindig elég ha 7-kor kelek, mivel amíg Alex reggelizik, én addig tudom pesztrálni a "dögöket" :D Fél 8-kor eldobom a suliba, utána szabad vagyok. Kedden még nem voltam, kerek 3 órát töltöttem a kocsiban anyukával és vezettem. Elmentünk a leendő sulimba, kitöltöttem egy adminisztrációs lapot, megmutatott még egy-két helyet, majd elvitt két mall-ba is (itt így hívják a bevásárlóközpontot). Gyönyörű és hatalmas mindkettő, sűrűn nem szeretnék járni, mivel a heti fizetéseim eléggé megcsappannának - sok kacatot, ruhát és cipőt fel lehetne ott vásárolni. Sajnos csak és kizárólag kocsival juthatok el - mint itt mindenhova. Egy gyalogos ember nincs az utcán, mindenki a kocsijában pöffeszkedik és ott tölti a fél napját. Ezt még kicsit szoknom kell. Itt kocsi nélkül nem élsz, gyalogosan pedig nincs minden a szomszédban. És ez a West Chicago azért nem is olyan kicsi - Győr nagyságú lehet körülbelül. Én naivan azt hittem, hogy egyszerű lesz vezetni. Mármint vezetni baromi egyszerű is, de forgalom viszont van és nem is kicsi. Imádom, hogy a munkám nagy része abból áll, hogy csak furikázok, ez kellett nekem. A jeleken rém egyszerű kiigazodni - mondjuk azt lehet sosem értem majd meg, hogy a piros jelzésen miért kanyarodhatok jobbra, de ez mindegy is. Sok-sok lámpa van, aztán itt a vasút is, jó forgalmas vasút. Aztán a városban van két nagyobb kereszteződés, ez pedig úgy néz ki, hogy 6 sáv el és 6 sáv vissza. Húú, mikor megláttam... :) A legszebb az, amikor éppen a kereszteződés kellős közepén állok és anyuka akkor magyarázza az utcákat. Egyébként ha gps-be minden be van programozva, akkor totál elvagyok. De persze idővel menni fog ez anélkül is, azért otthon Pápán és Győrben sem ismerek minden utcát...sőt...tájékozódó képességemről azért páran azt hiszem tudnának mesélni. Itt meg kell hogy súgjam, hogy otthon soha nem vezettem Győrben, sem ahhoz hasonló nagyobb városban. Pápán vezettem a legtöbbet, ahol egyetlenegy közlekedési lámpa van és az sem működik. Szóval itt nagyon tarolok, két batár kocsi közé úgy tolatok be mint a karikacsapás, akárhol meg tudok fordulni és nem bénázok semmit. És ezt most mind lekopogom, remélem így is marad. Igaz, hogy tényleg jóval szélesebbek az utak és nagyobbak a parkolók, de akkor is büszke vagyok magamra. Főleg azért, mivel jóformán egy éve nem volt már gyakorlatom. Mondtam én otthon mindenkinek, hogy igazából majd itt fogok megtanulni normálisan vezetni...Persze ezt nagyban megkönnyíti az automata váltós kocsi, aki ezt kitalálta az egy zseni! Egy géniusz! Semmi dolgom, még a világítást sem kell fel-lekapcsolgatom.
Na de kicsit eltérem a keddi naptól...délután picit skypeoltam családdal. Ebédre lasagnet ettem. Három percet vett igénybe az elkészítése. Zseni nem vagyok - mielőtt még ezt hinnétek - itt minden fagyasztott vagy hűtött. A dobozok hátulján egy használati utasítás, mikró vagy sütő és 5 percen belül már ehetsz is. Nem ez a legegészségesebb módja a jóllakásnak és egészségesen étkezésnek, tudom ezt jól én is. De ha finom akkor oké, és egyelőre még nem találtam meg a megfelelő módját annak, hogy főzzek magamnak. Fél 3-kor anyukával elmentünk a srácért és elvittük gyúrni. Negyed 4-kor érte mentünk és visszavittük a suliba röplabda edzésre. Egy órát volt ott, utána hazahoztuk. Egy óra "szünet" alatt itthon evett és megírta a háziját. 6 órára vittük amerikai foci edzésre, majd 7-re érte mentünk és elvittük egy bizonyos Mr. C. házához, ahol olyan másfél órát tartózkodott, telefonált, majd 9 körül érte mentünk. Na már most, ugye a gyerek majdnem mindenhol 1-1 órát van, én azalatt az idő alatt mindig szabad vagyok, itthon tartózkodok. Egyébként ezek az órák repülnek, mivel alig hogy hazaérek már majdnem hozhatom is el... :) Ezt valószínű néha majd úgy fogom csinálni, hogy nem jövök haza, csak beülök valahova, benézek egy-egy üzletbe vagy valami...Amint látjátok, megerőltetnem nem kell magam. Ezt én így imádom csinálni, baromi jó ennyit vezetni! Mondjuk így este már kattogtak a szemeim rendesen, azért sasolni kell egész nap, figyelni mindenre és óvatosnak lenni. Kedd pipa.

Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy a blog titkos lett. Egy idő után majd ismét nyilvános lesz, egyelőre jobbnak látom most így. Tudom, hogy sok mindenkinek nagy segítség lehetne és lesz is, szóval nem kell aggódni, nem marad így. Ennek vannak különböző okai, nem részletezném - csak legyen elég annyi, hogy jót tenne a lelkemnek, ha mindenki a saját életével, gondjaival és dolgaival foglalkozna és nem más "nyomorúságának" örülne! Pont. Bár már nem láthatják az illetők, hála istennek már csak az lát mindent, akinek én engedélyt adtam rá... :) És nekem azt se akarja megmondani senki, hogy mit írjak le és mit nem (mert biza volt ilyen is!), had döntsem el én. Ez egyelőre még az én blogom és életem. Utóbbi negatívabb bejegyzés ide vagy oda, nem bántam meg azt sem, hogy leírtam. És továbbra is igyekszem normálisan hozzáállni a dolgokhoz. Azért néha elgondolkodom azon, hogy jó helyen vagyok e?!...amikor képeket mutatok másoknak és az egyöntetű vélemény az, hogy "menekülj!"...Hát egyelőre nem teszem...A napokban kaptam egy emailt egy au pairtől, aki hasonló cipőben jár mint én, de fél éve húzza már és eszében sem volt váltani. Csak az ő példája lebeg most a szemem előtt, ha neki megy, akkor én is megrázom magam és nem nyafogok. Le a kalappal előtte még egyszer, minden elismerésem az övé mivel tudom, hogy milyen helyzetben lehet, én is abban vagyok. Úgy döntöttem adok időt magamnak. Ezek az emberek itt velem így élnek, ebben, ilyen körülmények között és tetszik nekik, szeretik. És ha ők vannak hárman, így évek óta már két állattal akkor én sem fogok tudni világot váltani náluk. Súrolhatok, porszívózhatok és takaríthatok egész nap, akkor sem. Az kicsit bosszant, hogy ugye majdnem semmi dolgom csak vezetek (sokat) és állatokat etetek. Anyuka csak azért kiabál fel a szobámba, hogy van e kedvem megetetni a "kutyuskát, cicuskát". Normális esetben szerintem tudjátok mi lenne a válaszom, de udvariasságból megteszem, mivel ha nem lesznek itthon ezt mindig nekem kell majd megtennem. És undorodom - de ez van. Amikor a macska ott trónol a wc-men, vagy belemászik a csapba akkor ki tudnám tekerni a nyakát, de olyan szinten...Amíg itt leszek tuti lehúzom a klotyón. Néha nem tagadom bele rúgok egy kisebb fajtát, csak hogy szokja, hogy nem mindenki fogja babusgatni és szeretni (még egyszer bocsi minden macska kedvelőnek). Nem érdekel, így kiadhatom kicsit a fáradt gőzt és levezethetem minden dühöm, amit irántuk érzek. Nem tehetnek semmiről, ők is élőlények - ezt magyaráznom sem kell.  A kutya szerintem lassan rájött, hogy nem szeretem. Hozzám már nem dörgölődzik, ha meglátom a szobám ajtajában akkor rávágom az ajtót, lehet hogy ha szemmel ölni lehetne már ő sem élne...sajnálom, mivel imádom a kutyákat - főleg ezt a fajtát - de ami sok az sok. A vicc az egészben már az, hogy csak röhögök mindenen...ezen a szituáción. Lassan nyithatnék egy kutyák-macskák blogot, vagy hogyan éljünk az állatokkal stb...Megfogadtam, hogy nem fognak érdekelni. Mert igenis néha "be kell venni azt a lesz*rom gyógyszert"! Másképp nem megy. És ne próbáljon az sem kioktatni, aki még nem élt együtt állatokkal, ráadásul nem a sajátjaival, idegeneknél...tudom, hogy mi a véleménye mindenkinek és igyekszem én is pozitívan állni az egészhez ezt nekem elhihetitek. Annyi volt csak a gondom, hogy én arról álmodoztam, hogy egy kedves, laza, vidám amerikai család része leszek, ahol bár tuti lesz gond vagy a szülőkkel vagy a gyerekekkel (mert ugye nem lehet minden tökéletes), de kis aranyos kuckó lesz, otthonos szobával, renddel és tisztasággal, ahova majd néha meghívhatom a barátaimat, nálam alhatnak rokonok, barátok, ismerősök akik szeretnének meglátogatni és nem úgy gondolok az egészre, hogy szabadidőmben ki kell szabadulnom innen, mert képtelen vagyok a koszban így élni. Csak ennyire vágytam, semmi másra. Sokan tudjátok, hogy tavaly a németek elöl is "menekültem" hétvégén. Na ott pompa volt és álomhelyem, a népet volt néha nehéz elviselni, ők rám telepedtek és zavarta őket, ha egy kicsit elvonultam a szobámba. És még így is eddigi életem legszebb éve volt (hú hányadszorra hallhatjátok ti ezt már tőlem)...! És éppen ezt nem akartam, hogy innen is majd "menekülnöm" kelljen csak éppen más okok miatt. Nem szerettem volna, hogy erről szóljon az évem, hogy ekkora pálfordulatomba kerüljön az egész, hogy nyeljek és tűrjek, de nekem most ezt dobta a gép. Talán a fantasztikus tavalyi évem miatt...mert ugye kétszer ne jöjjön már össze minden :D...
Anyukával beszélek amennyit éppen kell, hát akar a fene a barátnője lenni. Szimplán érdekes személy, észbontó stílusa van. Jelenleg alig várom már, hogy végre dolgozni kezdjen újra és ne kelljen vele töltenem az egész napom. Különben meg kit érdekel, én nem miatta vagyok itt. Mindenkit pedig nem szerethetek egyformán. A telefonkártya témája továbbra is és egyre jobban zavar. Ha jól számoltam, ez nekem összesen 600 dolláromba fog kerülni az év alatt. Ez a 600 dollár nekem elég sok mindenre kellene, a sok kicsi sokra megy. Tényleg rengeteg tervem, tervünk van - azokat megvalósítom mindenáron. Ezekhez pedig pénz kell. Viszont a telefonkártya is kell. Nem mondhatom azt senkinek, hogy bocsi én itt nem használok telefont, mert drága. Bezzeg a család minden tagja szorgosan elmentette ám a számom és kitapétázták vele a hűtőt is, a mobilomnak mindig minden esetben nálam kell lennie, így el tudjuk érni egymást bármi van - nos igen, ezt a mondatot nagyon sűrűn hallom, viszont az eszükbe sem jut, hogy legalább a felét fizessék...szóval hmm...

Fenti sorokat írtam kedden éjjel...
Az a gond, hogy szerdán kicsit minden más lett és megvilágosodtam. Itt volt a tanácsadóm, nagyjából elrendeztük a bőrönd ügyét, írtunk emailt a légitársaságnak, most várom a reakciót. A nő nagyon aranyos, kedves és mosolygós. Első látásra úgy tűnt, hogy bír - mondta is. Úgy néztem, hogy az anyukával nagyon jól kijön. A kisebb meglepetés akkor ért, amikor a tanácsadóm fel akart jönni a szobámba megnézni a rossz bőröndöm és anyuka beintett, hogy nem kell azért feljönni, majd én leviszem. Hát rendben. Hídba igazán csak akkor mentem le majdnem, amikor anyuka a konyhában erőteljesen rászólt a kutyára, hogy takarodjon ki és rácsukta az ajtót. Jaaa, hogy azt a kutyát ki is lehet zárni...persze mondanom sem kell, hogy amint a tanácsadó elhagyta a házat, anyuka beengedte a kutyát, hogy "most már bejöhetsz!" - na ott akkor kicsit máshogy kezdtem el látni a dolgokat. Az az érzésem volt, hogy a tanácsadóm nincs teljesen tisztában itt néhány dologgal. A nap csúcspontja mégis az volt, hogy nyitok be a fürdőszobámba és egy tócsa fogad, amit a drága macska alkotott, bűzlött és úszott minden. Hozzá sem nyúltam, nem vettem róla tudomást (késő este anyuka észrevette és eltakarította). Akkor kicsit felment bennem a pumpa, már előző nap is megfogadtam, hogy írni fogok a tanácsadómnak emailt. Azért nem élőben mondtam neki gondom-bajom, mert nem akartam egyből anyukát és az életvitelüket támadni. Nagyon udvariasan és barátságosan írtam a cc-nek, telefonkártyától elkezdve az állatokig mindent. Nem tudtam hogy a macskával kell megosszam a fürdőm, nehezemre esik ez az "animal life", imádom a munkát, a vezetést, jó a kapcsolatom a gyerekkel, de hosszabb távon lehet, hogy ez így nekem nem fog menni. Sokan biztattok, lelkesítetek, szokjak hozzá, ne adjam fel, nekem ez menni fog - tudom, hogy mindenkinek igaza van, az én hozzáállásomon múlna az egész. Viszont ez az én életem és egy évem, azt fogom tenni amit a szívem és az eszem súg. Eltűröm anyukát, mert ugye kit érdekel ha ilyen. Perkálnék 50 dolcsit - ugyan mi az nekem - persze, hogy perkálok, ez is oké. Ennyit azt hiszem igazán megtehetek, alkalmazkodok, igyekszem és megpróbálom kihozni magamból a maximumot, de ezek a legkisebb gondok, a körülmények a nagyobbak...Bevallom őszintén szerdán gondolkodtam el a váltáson igazán. Megvártam a tanácsadó válaszát, beszélek még pár emberrel akiknek fontos a véleménye és akik engem is jól ismernek, adok 2-3 hetet magamnak és döntenem kell. Ha kis idő múlva is ugyanilyen kaotikusnak fogom találni a helyzetet és képtelen leszek hozzászokni az állatok jelenlétéhez, akkor tényleg lépek. Másoknak sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne!? Aki mer, az nyer. Minden követ és fűszálat képes lennék megmozgatni, csak hogy legyen egy új családom. Mindent. Eszem ágában sincs hazamenni és ezt nagyon jól tudja mindenki. Hatalmas álmom volt ide kijutni, itt lenni, angolt tanulni, amerikaiként élni kicsit, sokat utazni, világot látni, sok embert megismerni és tapasztalatokat szerezni. És mindezt úgy akarom, hogy ha már nem vagyok otthon, hanem mérföldekkel odébb, akkor is legalább egy kicsit, egy nagyon kicsit had érezzem már magam otthonosan és tisztán. Felmérni sem tudom esélyeimet egy váltás alkalmával, csak remélni tudom, hogy azért én is kellenék valakinek. Jelenleg ott tartok, hogy még 3 gyerek sem érdekelne, mivel volt szerencsém már két elkényeztetett és neveletlen fiúhoz, akik közül az egyik naponta küldött el melegebb éghajlatra és tudtam kezelni a helyzetet, mert lehet kezelni. Inkább kezelem azt, elvégre au pairnek vagyok itt.
Ez történt szerdán napközben...

És esetfelé megkaptam a tanácsadóm válaszát is...és lassan realizáltam mindent. A válasza tömör volt és félreérthetetlen. A telefonkártyát a legtöbb au pair saját maga fizeti (baromság, ne nézzen már palimadárnak tudom hogy kinél mi van de mindegy) és tudja, hogy sajnos ez nagyon sok, de ez van. Hozzátette, hogy ő például 200 dollárt fizet havonta - na igen, csak ugye nem annyit keres mint én :D Ez is scheissegal! Az állatokra nem tud mit mondani, fogadjam el, mert biza itt majdnem minden családnál van kutya, macska és mindenhol bent élnek. Ez is rendben, de látok képeket másnál is, állatok ide vagy oda - rend van és tisztaság mindenhol. Nekem van a legnagyszerűbb családom, a szülők szuperek, a gyerek szintén és könnyen kezelhető család ez - sok szabadidő és szabályok alig, nekem ez a legjobb, ő az én helyemben maradna. Aztán szóba hozta a rematchet - beletehet a rematchesek közé, ott lehetek két hétig, de ha nem lesz új család akkor vehetem meg a jegyem Magyarországra. A mondat utolsó pár szavánál már folytak a könnyeim - nem, nem megyek haza, akkor tűrök! Azt mondja, hogy nagyon nehéz lenne mást találni, mert mindenhol bent élnek az állatok. De én ezt értem is...csak AHOGY bent élnek, az nem mindegy. Lassan összeállt a kép; a tanácsadóm isteníti ezt a családot, imádja őket és nem állna ki igazán mellettem egy váltás során. Ergo maradok a popsimon, nem érdekel semmi és senki csak saját magam. Mivel én maradni akarok, biztosra menni ezért nem próbálkozom a váltással. A szülők igazán nem érdekelnek, nem kell hogy pajtások legyünk, megcsinálom a dolgom és viszlát...a gyerekkel jó a kapcsolatom, de mint mondtam alig látom. Telefonkártyát fizetem, mást nem tehetek. Evőeszközök gyanánt beiktattam pár műanyag dolgot, a konyhában csak akkor mozgolódok ha muszáj, állatok a szobámba be nem teszik a mancsukat - és minden így is marad. Az az igazság, hogy beszéltem erről sok mindenkivel, meghallgattam különböző véleményeket is, de arra jutottam, hogy oltári sok tényleg a szabadidőm, szinte semmit nem kell csinálnom és ez nekem a minden. Imádom a szabadságot. Szóval jelenlegi helyzet ez...lehetne sokkal rosszabb, de sokkal jobb dolgom is. Bár láthatnék előre a jövőbe és biztosra mehetnék, hogy lenne más családom - de így nem, elhessegetek minden ilyen gondolatot és szépen eléldegélek itt.

Sokat tudom nem érek vele, de küldtem egy eléggé elkapatott üzenetet a volt au pairnek, hogy a világ legszemetebb dolga volt, amit velem most csinált. Ha mindent kitálal, akkor én most nem itt vagyok. Valami hihetetlen az egész. Nem értem mi baja származott volna belőle, ha mindent elmond. Feltételezem, hogy akkor már megvolt a repülőjegye haza és semmibe sem került volna igazat mondani. Iszonyatosan dühös vagyok rá, legalább mi au pairek tartanánk össze basszus! Mindenkinek mondom, hogy SEMMIT NEM SZÁMÍT, HOGY AZ ELŐTTED LÉVŐ AU PAIR MIT MOND!!!
Cserébe kaptam egy sajnálkozó levelet; nagyon-nagyon-nagyon sajnálja el sem tudja mondani mennyire és ha most rematchbe megyek, akkor tuti találok mást, blablabla...de értsem meg, hogy anyuka borzasztóan dühös volt rá és szabályszerűen megtiltotta neki, hogy bármi rosszat is mondjon róluk nekem. Pff...mindegy is már ez is, lényegében minden mindegy. Csak most rázom meg magam igazán és tényleg kezdem el ezt az életet így.
Otthonra mindenkinek üzenem, hogy nagyon szépen, nyomatékosan megkérek minden családtagot, rokont, barátot és ismerőst, hogy ne aggódjatok!! Tudom ezt könnyű most mondani, nehéz higgyétek el nekem is de minden rendben lesz, mert rendben kell lennie! Van hol laknom, van mit ennem és nem dolgoztatnak halálra, az élet most nem úgy terelgeti éppen útjaimat, ahogy elképzeltem, de ez a saját szocproblémám most és nekem kell úrrá lenni rajta. Még egyszer kérem, ne aggódjatok! Mindig gondoljatok arra, hogy imádok itt lenni és szuper a munkám is. Nincs olyan gond/ügy, amit ne lehetne megoldani. Lehet sokan komplett idiótának néztek, de én mindennek ellenére már most kijelenthetem, hogy erősen gondolkodom, hogy maradni fogok a második évemre is - más családnál, más helyen ha összejön. Úgy érzem nekem ebből és Amerikából ennyi nem lesz elég, imádok itt lenni. Na persze mondom ezt egy hét után haha... :D
Amint látjátok, minden nap mást gondoltam körülbelül. És ez még tuti ezerszer változni is fog, igyekszem hanyagolni már ezt a témát és a szép dolgokra koncentrálni. Pénteken egész nap szabad vagyok, hétvégén szintén! Látjátok, csakis ezzel lehet engem itt tartani és semmi mással! :) Szóval pénteken végre bevesszük a várost német lányokkal, hétvégén pedig eddig úgy van, hogy brazilokkal leszek, ismét Chicagoban. Végre mehetek Chicagoba, el sem tudjátok képzelni mennyire várom már. Csinálok majd sok-sok képet és jövök egy mindent elsöprő beszámolóval is hehe :D

Folytatva a szerdát még...ha jól számoltam 2 órát dolgoztam aznap. Gyerek suliban, délután anyukával 5-ig úszáson, itthon házi feladat és számítógépezés, fél 7-kor karate, fél 9-re mentünk érte, aztán jó éjszakát...

Puszi!

p.S.: Nagyon szépen köszönök minden biztatást, kommentet, levelet és emailt, rettenetesen jól esik hogy ennyien "szíveteken viselitek" sorsom! Peace&Love