Változások

Már lehet, hogy jó páran tűkön ültetek mégis mi folyik itt velem, éppen mit gondolok. A szerdánál hagytam abba a dolgokat, a gond annyi, hogy halvány lila sejtelmem sincs, hogy csütörtökön mi volt, de szerintem semmi említésre méltó ha ennyire nem emlékszem az egészre. Annyi rémlik, hogy Alexet nem én hoztam el, anyukával suli után elmentek úszni. Azalatt a 2 óra alatt lebonyolítottam egy szuper skype konferenciát két drága otthon hagyott barátosnőmmel és alaposan feldobták a kedvem és a napom is. Este még karate edzésre vittük Alexet, fél 9-kor mentünk érte és már vége is volt a napnak.
Pénteken szinte az égvilágon semmit sem csináltam - na már ami ezt az au pairkedést illeti. Az első egyedüli napom volt, reggel én vittem a srácot suliba, délután én hoztam el. Apuka csütörtök éjjel hazaért és pénteken azt mondta, hogy miután elhoztam a srácot, mehetek isten hírével, szabad vagyok. Napközben bátorkodtam megkérdezni, hogy elvihetem e saját célra, egyedül a kocsit (nem voltam benne biztos, hogy meg is engedi így egy hét után), simán megengedte. A Targetbe mentem és sikeresen elvertem 50 dollárt. Na nem fizetésből (mert ugye péntek reggel megkaptam az első heti fizetésem is), hanem amit még New Yorkban a reptéren kaptam 50 dolláros ajándék vásárlási utalvány, na erre céloztam. Apróságokat vettem csak, meg mikrofont a gépemhez. Tetszik ez a Target, baromi olcsó és van minden. A kedvem már pénteken az egekben volt; végre vezethettem egyedül, oda ahova akartam, vettem egy jó kis karamellás kávét, dobtam egy kis zenét a kocsiba és már repesztettem is - hozzá kell tennem azt is, hogy 20 fokban és napsütésben. Elfele úton az ütő is megállt bennem, mert végig egy sheriff kocsi jött mögöttem és azt hittem meg akar állítani vagy valamit nem jól csináltam. Nagy zavarodottságomban még majdnem az egyik piroson is elfelejtettem megállni... :) A hazafele úton annyi bibi volt csak, ahogy kanyarodok ki a Targettől és éppen pirosat mutat a lámpa én akkor is kanyarodhatok jobbra (idővel majd úgyis felfogom és megjegyzem, hogy miért, egyelőre még furcsa és szokatlan) és hát rám dudáltak...de csak egy kicsit, meg olyan rövidebb fajtát hehe, majd legközelebb jobban figyelek erre. Délután kicsit átrámoltam a szobám, csinosítottam, takarítgattam, fürödtem és már fülig érő mosollyal skypeoltam egyet a családdal...
Na akkor ott, pénteken változott meg valami. Hülyén hangzik, de akkor amikor elmentem a Targetbe...magam sem értem miért, de az valamiért "sorsdöntő" volt. Egyedül voltam, nem a házban, tudtam gondolkodni és tisztán láttam mindent. Persze a csütörtöki és a pénteki napom mondanom sem kell arról szólt, hogy kitől hány száz emailt vagy üzenetet kaptam és mindenki igyekezett ellátni jó tanácsokkal, segíteni. El sem hiszitek, mennyire jól jött minden pozitívabb és negatívabb hangvételű segítség is! Megmagyarázni sem tudom miért, de megint Csilli szavára adtam a legtöbbet - ez érdekes, őt mindig mindenről megkérdezem. Bár már a vele való beszélgetés előtt is tiszta volt a kép; maradok ennél a családnál, mindenféle rematch fontolgatása nélkül. A következő a helyzet; az első és legfontosabb dolog (bár ezt eddig is tudtam), hogy áldozatokat igen is hozni kell és nem lehet mindig minden mindenkivel és mindennel tökéletes! Ezt nagyon jegyezze meg mindenki. Valamit valamiért. Jelen esetben az oltári sok szabadidőm az itteni körülmények miatt. És már nem érdekelnek. A szobámba kutya, macska nem jön, a fürdőszobámban ha én bent vagyok nem jönnek be (egyetlen egy cuccom sem tartom ott, még a tusfürdőm sem), a konyhába csak akkor megyek ha muszáj (az egyik német au pair mondta, hogy a család előző au pairje sosem evett itthon, hanem mindig étteremben), anyukával megbeszélem a legszükségesebb dolgokat és békén hagyjuk egymást, apuka baromi jó arc továbbra is, telefonkártyát meg fizetem (azért nem adom ám fel, körbejárom alaposan a témát, hátha akad olcsóbb is) - körülbelül ennyi ami változott. Ugyanis kérem szépen én itt a napi 24 órából 22 órában konkrétan azt csinálok amit akarok. Igen, 2-3 órákat dolgozom itt is - úgy látszik ezt nem csak a németeknél fogtam ki anno ennyire. Mint mondtam, ez nekem a minden, a szabadság. Pluszban ehhez hozzájön az is, hogy ezek az amerikaiak itt korántsem olyanok, mint a németek. Nem telepszenek rám, nem kérdezgetnek felesleges dolgokat, nem kopogtatnak a szobám ajtaján, hogy miért zárkózom be és mit csinálok, nem kell egy órákat ülni velük az asztalnál ha kaja van - itt mindenki azt eszik amit akar, akkor amikor akar és ott ahol akar - szóval na, imádom ezt a baromi nagy függetlenséget és szabadságot. És túl sok tervvel és álommal jöttem én ide ki ahhoz, hogy ezt holmi kupi, kosz, macska és kutya tönkre vágja. Na azt már nem, maradok! Innen csak akkor megyek el ha kidobnak, én nem felelek meg vagy ha majd letelik az egy évem. Ha oltári nagy dolgot tesznek, ami nagyon nem fog tetszeni, akkor majd elgondolkodok talán a váltáson. Mint már írtam, áldozatok igen is kellenek. És tudjátok mit? Még büszkébb leszek majd magamra az évem végén, hogy így is végig nyomtam ezt az egészet! :)

Már körülbelül csütörtökön éreztem, hogy az előttem álló 3 nap (hétvége) "sorsdöntő" lesz majd. Megismertem embereket, gazdagodtam élményekkel és láttam, tapasztaltam.
Péntek estére pár német lánnyal beszéltem meg mozit. Vagy is ők már megbeszélték, én csak becsatlakoztam. Bár apuka oda akarta adni a kocsit, én megkértem hogy vigyen el az egyik német csaj házához, mivel a gps bemondta az unalmast és marhára nem volt kedvem a sötétben egy számomra még totál ismeretlen helyen autókázni. Na hát piszok nagy szerencsém hogy megkértem, mivel jól eltévedt ő is, alig találtuk meg a házat. Kirakott, én csengettem, Eileen jött, bemutatkoztam, aztán ott volt Wiebke is (mindketten németek), párszor beájultam, mennyire csodás házban lakik és lépni is alig mertem a fene nagy tisztaság miatt...:) Ők mondták nekem, hogy az előttem lévő au pair mindig étteremben evett az itthoni viszonyok miatt. Jól van kisanyám már nem kell itt izélni, akkor kellett volna mondani az új-zélandinak, hogy ugyan ne hazudjon már nekem, amikor még itt volt - gondoltam magamban, de már csak röhögtem az egészen. 10 percnél többet nem töltöttünk ott, Eileen amúgy az én clusteremben van (cluster=körzet au paireknek, Sandee a tanácsadónk), csak éppen rematchben. A családja azt mondja, nincs pénzük au pairt fizetni - hát, ahogy azt a házat elnéztem egyből meg is értettem, hogy hova lett a nagy vagyon. Az ő kocsijával mentünk mozizni, az egyik legközelebbi mallba. A fél 9-es vetítésre akartunk beülni, de már nem kaptunk jegyet. Ja, mert itt kérem szépen tele van a mozi terem és nem 1-2 ember ücsörög mindenhol...se gond, vettünk a fél 10-es vetítésre jegyet, közben megjött még két német lány, Joana és Jasmin. Na igen, négy némettel nyomultam - eleinte hüledeztek, hogy "óóó, te tényleg értesz mindent amit mondunk, meg óóó te miért tudsz németül is" - felesleges körök, már megszoktam. Aztán hamar érdekes lettem, mert ugye élek-halok az országukért és óóó még a nyelvüket is beszélem, így elég jót dumáltunk. Viszont azt kell hogy mondjam, hogy "ők is csak németek". Az összes boltban kiabálva beszéltek, csak magukkal voltak elfoglalva, hadartak és valósággal ordítoztak, kibeszéltek minden szembe jövő egyedet...szóval tovább nem is részletezem. Velem mondjuk normálisak voltak és jelenleg csak ez számít. Vettünk popcornt, majd fél 10 előtt elfoglaltuk a helyünket. Oda ülsz ahova akarsz, nincs megszabva. A Paranormal Activity 3. része volt terítéken. Na mondjuk én már az előzetesek bemutatóján sikítva menekültem volna ki a teremből, de bírtam a strapát. Viszont az életben soha többet nem szeretnék moziban horrorfilmet nézni. Mindenki tudja, hogy imádom ezeket a filmeket, de ez azért nálam is kiverte a biztosítékot. Nem is azt mondom, hogy olyan egetrengetően hullajó film, csak egyszerűen úgy be bírják tojatni az embert, hogy az hihetetlen. A hirtelen esésekkel, eltűnésekkel, ijesztegetéssel, hanghatásokkal - mindennel. Moziban sokkal másabb egy ilyen, mint a kis gépem képernyőjén. Valószínűleg itthon nem lett volna rám ekkora hatással, de ott akkor péntek este párszor majdnem a szívinfarktus végzett velem. Inkább néztem volna egyet abból a bizonyos másik fajtából, mikor beleznek, lőnek, ütnek, vernek, táplálkoznak és tocsog a vér...mert az csak undorító, de ez a paranormális cucc tényleg para volt. Aki jót akar magának, az ne nézze meg moziban, aki nem normális - mint én - az azonnal rohamozza meg a mozit! Egyébként csak megsúgom, hogy olyan január körül jönnek ki még ilyen "kis aranyos" filmek...érdemes lesz figyelni. Lényegében nem is a film miatt tartottam a németekkel, társaságot akartam, kimozdulni, nem itthon ülni, tenni-venni és menni. Sikerült, nagyon-nagyon jól éreztem magam. Fél 12 körül értünk vissza Eileen házához, apuka eljött értem és éjfél tájban már ágyban is voltam.
Nem mondanám hogy korán keltem, de már nem bírtam aludni, mert olyan izgatott voltam, hogy végre bejutok Chicagoba. Összekaptam magam és apuka elvitt a vasúthoz - kocsival pár perc, gyalog fél óra lenne. De úgyis mindig kocsival fogok majd menni. Szóval apuka még ki is szállt velem, elmagyarázott és megmutatott mindent, jött a kis vonatom és felpattantam. 20 fokot és szikrázó napsütést kell elképzelni. Én már a vonaton is alig bírtam megülni a popsimon, tökre fel sem fogtam, hogy ilyen szuper vonaton utazhatok. Ne luxust és pompát képzeljetek el, csak ugye eddig láttam sok filmet ami itt játszódik és mindegyikben megjelent ez a bizonyos két emeletes, szürke vonat, aminek szerintem valamiért van egyfajta feelingje. Aztán jött a manusz, hogy jegyet adjon - vagyis hogy vehessek :) 7 dollár a jegy, valószínűleg minden áldott hétvégén ezt fogom venni amikor a városba megyek. Péntektől vasárnap estig jó, mindenre mindenhol a városon belül (legalábbis legjobb értesüléseim szerint). Szerintem megéri. Az út körülbelül 40-50 perc, az utolsó percek már úgyis csak olyanok, hogy döcög befelé a vonat a célállomásra. Leszálltam és már ott várt rám Bianca, egy brazil au pair (szintén az én clusteremben van), majd találkoztunk az ő barátaival, három brazil lánnyal is. Mindenki hiper kedves és szuper aranyos, közvetlen, mosolygós és barátságos. Beültünk egy helyre ebédelni. Olyan finom csirkés szendvicset még az életben nem ettem, mint azt ott! Nálam "sajnos" eddig nem igazolódott be az a mende-monda, hogy az amerikai konyha pocsék. Pedig biztos az ám, majd elér engem is, de itt most valósággal a mennyországban érzem magam a németek eledele után.
Kaja közben csatlakozott hozzánk egy osztrák au pair, Nina. Jee, tudok németül beszélni hehe - gondoltam magamban. De nem, egész nap angolul nyomtuk, ami bevallok őszintén nagyon jót tett, mivel az este mikor hazaértem és beszéltem a családdal csak úgy löktem az igét. Szerintem ilyen jól még sosem beszéltem hehe :D
Na de kanyarodjunk vissza Chicagoba - kaja után nyakunkba is vettük a várost. Azt már most imádom, hogy sűrűn nem kell igénybe venni a tömegközlekedési eszközöket, mivel a dolgok elég könnyen elérhetők gyalog is. Azt nem írom hogy gyorsan, na de hát ki akar sietni?! :) Meg ugye nézőpont kérdése, hogy ki sétál szívesen - én inkább nézek gyalogosan mindent, mint a vonatról vagy a buszról. Viszont ezek a magasvasutak tényleg észbontó jók! Úristen, nagyon! Csak kanyarognak a felhőkarcolók között, teljesen feletted és a kocsik felett - hihetetlen jó. Szóval azért kipróbálni kipróbálom majd... :) Csak kószáltunk, nézelődtünk - én ismét tátott szájjal, hitetlenkedve hogy ott vagyok -, róttuk az utcákat, majd kikötöttünk a "lábaknál". A Millenium Park mellett terül egy egy füves rész, azon pedig deréktól lefelé "emberek" - ergo csak a lábuk van meg. Na ugye ha az ember beszabadul oda, akkor halom képet kell csinálni, mindenkinek mindenkivel, mindenféle pozícióban. Mögöttünk pedig felhőkarcolók voltak - lélegzetem, szavam elállt. Tényleg nem hittem el, hogy ott vagyok. Aztán fetrengtünk még egyet a fűben, elkészültek a fényképbeállítós-képek, majd útba ejtettünk egy Starbucksot és befejeztük túránkat a Millenium Parkban, a "Babnál" (The Bean). Az a park őrületesen jó, pedig nem is mentünk annyira be, csak a "babot" akartuk megnézni most. Kötelező képek ott is elkészültek - állva, fekve, guggolva, fejeket vágva. A "bab" tiszta ujjlenyomat, mivel naponta emberek százai fogdossák össze és minden egyes ember fényképezkedik. Nem semmi ami ott megy. Tanúja voltunk 6-7 esküvőnek aznap, az tuti. És minden egyes pár a "babnál" akart fényképezkedni. Ez Chicago egyik jelképe. Közben csatlakozott hozzánk még egy brazil lány, Marcela. Tettünk még egy hatalmas sétát, áthaladtunk hidakon, megnéztük a Marilyn Monroe szobrot, majd mindenki elindult haza. Biancával jöttem, szerencsére egy vonattal így még csak véletlenül sem tudtam rossz helyre menni vagy két várossal odébb leszállni. Bevallom őszintén, akkor már igencsak leszakadtak a lábaim, baromira fáradt voltam. Mondjuk nem hiába, délelőtt 11 óra óta úton voltam/voltunk. De megérte! Chicago fantasztikus. Nem is gondoltam volna, hogy már egy délután után azt fogom mondani, hogy imádom. És meg kell hogy mondjam, ahhoz képest hogy nagyváros; tiszta. Aztán még alig láttam belőle valamit, a brazilok azt mondták azért a "babhoz" vittek, mert általában minden turista azt akarja legelőször látni. Én kivétel vagyok, én a Sears Towerbe szerettem volna felmenni, amit holnap (ma) meg is teszek. Szóval Chicagot imádom. Kicsit New Yorkhoz lehet hasonlítani, de persze mindkettőnek megvan a maga varázsa, mindene.
Apuka pedig kijött értem a vasútra, nekem meg egész úton hazafelé be nem állt a szám, hogy mennyire csodálatos napom volt! Az emberek akiket megismertem és a helyek ahol ma jártam, nagyban dobtak az egész ittlétemen és még csak bő egy hete lakom itt - ez hihetetlen! Minden eddigi gondom/bajom után most mondom először, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok. Szeretek itt lenni, szeretem a "munkát", West Chicagot és Chicagot is. Őrület emberek! Jelentem a pálfordulat megtörtént, szuperül vagyok! :)
Most pedig jöjjön egy kis képáradat:

Jövő héten az a helyzet, hogy Halloween van. Szeretném úgy megünnepelni, ahogy azt itt Amerikában illik. Felkutatok valami jó kis kosztümöt, aztán körbe kérdezem a többieket, hogy ki merre lesz, hova megy. Szeretnék kimoccani valamerre egy kis mókára...nem tudom még, hogy összejön e...én azon leszek... :)
Holnap (ma) pedig ismét bevesszük a várost, most a két német lánnyal, Kimmel és Jennyvel leszek, akikkel az orientáció után együtt utaztam ide. Ja, és hozzánk csapódik még egy holland lány is Saskia, de ő sem régóta van itt. Nekem első célom már délelőtt a Sears Tower, oda most csak egyedül megyek, mivel a csajokkal csak délután találkozom. Igyekszem leküzdeni az összes létező tériszonyom és pompás képeket csinálni, hogy ti is láthassátok mennyire eszeveszettül jó helyen vagyok!

Puszilok mindenkit és most már tényleg nem kell aggódni értem! :)

p.S.: Papa, Mama - még ne tervezzétek annyira a hazautam légyszi! :D