Minden jól indult...

...a pénteki napon. Boldogan és vidáman keltem, szeretem a pénteket. Délelőtt futottam, minekután ismét úgy éreztem magam mint aki újjászületett. A csütörtöki bokszzsák püfölésemnek viszont meglett az eredménye; a hátamban, a hasam minden táján és a két karomban is olyan izomláz uralkodott, hogy az autó kormányát is fájdalmasan tekergettem. Nem semmi, hogy csupán 10 percnyi intenzívebb "boksz" mikre képes.
A délután elment, megint csak sok játékkal. Húgomat bemutattam webkamerán keresztül a kissrácnak, enyhén félénk volt a szentem és csak a műanyag fúrójával volt elfoglalva, ez a hadművelet persze csak két percet vett igénybe, köztudott hogy nem igazán lehet internetezni ha szolgálatban vagyunk... :) Pénteken délután így nagyon eluralkodott rajtam az, hogy tényleg egyre jobban kedvelem és szeretem ezt a kisembert. Pár hete még utálatos volt és haza kívánt, de mint azt már írtam, rohamosan javuló tendenciát mutatott a kapcsolatunk. Szeretek már vele bármit is csinálni, hallgat rám és együttműködik. Együtt vacsoráztam a családdal is, pizzát ettünk és idilli volt minden. Még viccelődtem is a szülőkkel, majd segítettem elpakolni. Nagyszerűen zártam eme "csodás" hetet, tényleg úgy éreztem hogy az égvilágon minden rendben van, mostantól jobb irányt vesznek a dolgok...

A nagyobb hidegzuhanyok általában akkor érik az embert, amikor már azt hiszi minden rendben van és mindenki lecsillapodott. Ez történt velem is, pénteken este. Nyugtáztam volna a napot, amikor is a vacsora után nem sokkal anyuka kopogtatott az ajtómon hogy kifizessen, majd beszélni szeretett volna velem. Nem volt semmiféle érzésem, bele is kezdett a mondókájába. Bő fél órás beszélgetés alatt összetört egy kis világom, a jelenlegi életem - az, amiért annyit küzdöttem, az hogy itt vagyok és itt lehetek. Váltani akarnak, jobban mondva nincs szükségük több au pairre. Hogy mit is jelent ez? Mától kezdve pontosan két hetem van egy újabb (harmadik) családot találni, különben haza kell mennem. Csak álltam meredten, egy árva hang nem hagyta el a szám, cikáztak a gondolatok a fejemben.
Minden azzal kezdődött, hogy nagyszerű ember vagyok és ritkán találkoznak ilyennel (?), segítőkész vagyok, kedves és barátságos, mindent megteszek amire megkérnek és mindig mosolygok - na itt már sejtettem hogy gond lesz, ha ennyire dicsérnek. Az okok a következők: bár a kissráccal nagyon jó kapcsolatom lett és a nagyokkal is egyre szuperebb minden, csendes vagyok és nem sokat beszélek (ezt a németek is mindig megjegyezték, de ők meg éppen ezt szerették hogy nem zsibongok és csivitelek állandóan), az amerikai emberek pedig szeretik az állandóan dumáló embereket. Továbbá szerintük nem nagyon illek bele ebbe a családba, nekem másokra van szükségem és talán a személyiségünk között is problémák vannak. Talán az utolsó ok az volt (már megint), hogy közeleg majd a nyár és májustól szeptemberig nekem itt három vagy annál több gyerekkel kell megbirkóznom minden áldott nap - anyuka azt mondta, hogy szerinte ez nekem sok és rossz érzések lennének benne emiatt. Körülbelül ennyi volt az egész, nem lesz következő au pair, bébiszittert keresnek. Őszintén szólva kíváncsi leszek hogy oldanak majd meg mindent egy bébiszitterrel, de ez már nem az én problémám. Anyuka szeme végig könnyes volt amin kicsit meg is lepődtem, a beszélgetés közben többször meg is ölelt és elmondta hogy nagyon sajnálja, de így döntöttek. Csütörtökön este már beszélt is a tanácsadómmal és közölte vele, hogy nincs szükségük rám.
Sokkolt a hír. Miután elhagyta a szobám ordítani tudtam volna, potyogtak a könnyeim és számomra akkor jött el a világvége. Tíz percig semmit nem bírtam csinálni, csak azt hajtogattam magamnak hogy "ez nem lehet igaz, ez nem velem történik és ez biztosan csak egy rossz álom" - aztán "felébredtem". Letöröltem az utolsó könnycseppem is, megráztam magam és eldöntöttem hogy küzdeni fogok. Ez nem katasztrófahelyzet kéremszépen, ez most a valóság amit elfogadok és jelnek veszem, hogy innen tovább kell lépnem. Még mindig kitartok az álláspontom mellett, miszerint minden okkal történik. Miért ne lehetne nekem is normális (abb) családom? Miért ne sikerülhetne az újabb váltás? Különben is, három a magyar igazság ugyebár...
Valamivel még tartozom nektek, kedves Olvasók...December vége óta foglalkoztatott komolyabban az ismételt váltás gondolata, amely számomra csak március elején lett volna esedékes. Nem szerettem volna kockára tenni a fogorvosi kezelésem sem és a február végi vakációm sem, mondhatni ide voltam "kötve". Gondolom ti is érzékelitek, hogy most eléggé nagy veszélyben van mindkettő - legfőképpen az utazás aggaszt, ami le van foglalva és már néhány hete csak annak élek. Jelenleg fogalmam sincs, hogy mi lesz. Erre én sem számítottam. Megfogadtam hogy nem fogok magyarázkodni és mentegetni sem magam, de mégis leírom hogy látom a dolgokat - most az egyszer, egyetlen egyszer.
Tavaly otthonról olvasgatva mindent és mások blogjait, elképzeltem itt valamit. Némi fogalmam is lehetett a dolgokról, mivel akkoriban én is au pair voltam. Igen, talán sokszor estem hibákba, amikor a német (európai) au pairkedéssel hasonlítgattam össze azt, amilyen az itteni au pairkedés. És igen, talán nem túl okos döntés az sem, hogy valaki Európán belüli au pairkedés után kiköt itt, és szerencsét próbál. Nem akarok visszatartani senkit sem, de én lehet hogy másodszorra nagyon jól meggondolnám ezt. Soha, de soha nem hittem azt sem, hogy itt majd havonta, kéthavonta családról családra szállok és ennyi gondom lesz. A német családom meg volt velem elégedve - ennek többször hangot is adtak, szerettek. Lehúztam és éltem velük egy évet, gondoltam sok gondom itt sem lehet. Óriásit tévedtem. Vagy én vagyok nagyon peches, vagy az égiek akarnak velem nagyon kiszúrni, nem tudom...
Szívem-lelkem beleadom itt az egészbe. Nem azért írom ezt le nektek, mert engem most hú de nagyon sajnálni kell, de ez az igazság. Valószínű azért is, mert hatalmas ajándék ez nekem, hogy sikerült kijutnom és itt lehetek. Megszenvedtem érte és a legnagyobb részére önerőből kerestem meg a pénzt, talán emiatt is becsülöm ennyire és nem adom fel semmiképpen sem. Mindent megtettem amit szeretnének - mosolygok, változok, teszem amire kérnek és nem szóltam vissza egyetlen egyszer sem. Amúgy sem vagyok az a visszaszólós típus, sajnos inkább a csendben hallgatós.
Bár a váltás gondolata folyamatosan érlelődött bennem - többen tudták, többen nem -, mégis pénteken éreztem azt hosszú idő után először, hogy talán mégis maradok. Ez az egy hónap ami még a vakációig hátravan, úgy gondolom ezalatt dőlt volna el minden. Vagy pozitív, vagy negatív irányba. Bármilyenbe. Ezért is örültem neki, hogy nem kell még döntenem és vártam a megváltást hogy minden rendben lesz majd. A megváltás előszele pénteken érintett meg...pont azon a napon, amikor anyuka közölte velem hogy nem tartanak rám igényt. Romba döntve ezzel mindent.
Borzasztóan érzem magam, elismerem hogy sokat hibáztam én is. Mindenki hibázik hiszen emberből vagyunk, de hogy én ennyire nem illek egy "tökéletes" amerikai család életébe, ezt képtelen vagyok felfogni. Nem, ennyire nem lehet velem baj...
Most, hogy aludtam kettőt a pénteki "megrázkódtatás" után, kicsit máshogy látok mindent. Előre tekintek, pozitívan nézem a dolgokat és lesz családom. Egy negyedik (már ha a német évem is nézzük). Jogos a kérdés már ennyi idő után, hogy ugyan nem fáradtam e még ebbe bele? Jogos a válaszom, hogy de igen, nagyon is. A negyedik családhoz fogok beköltözni, újrakezdeni és megszokni mindent. Viszont, nem azért sínylődtem itt ennyit hogy csak így hazarohanjak, mert két amerikai családdal szívtam egy sort - nem én. Ha a negyedik, akkor a negyedik jön, állok elébe. Csak jöjjön.

Hál' istennek azt elmondták, látják rajtam hogy tényleg mindent megpróbáltam és jelentősen sokat változtam, változtattam mióta legutóbb beszéltünk (szilveszter előtt). És ezért ők nagyon hálásak nekem. Kérdem én, akkor mi a gond? Nem akarok fals véleményeket gyártani, de szerintem au pair sem kell nekik igazából, ha most hirtelen így döntöttek eddig meg jóformán levegőt sem vett nélkülem anyuka, ki tudja mi játszódik le a fejükben.
Bő két óra múlva fogok találkozni a tanácsadómmal és mindent megbeszélünk. Egyfolytában riogat - sok a rematch, sok az új családra váró lány és nem tud nekem semit sem garantálni, mivel nehezebb az ügyem; másodszorra vagyok ilyen helyzetben. Félek. Nem is tagadom hogy nagyon félek. Ráadásul szerdától a következő szerdáig nem lesz itthon, elmegy vakációzni és így nagyon segíteni sem tud nekem. Az összes létező au pairnek akit itt ismerek írni fogok, hátha tudnak ők is segíteni, vagy ismernek családot aki rematchben van.

Nem akarok bunkónak tűnni, de amire most nagyon nincs szükségem azok a negatív és lehúzó jellegű üzenetek. Kapok ilyeneket is bőven. Azt hiszitek én nem tudom miért jöttem ide ki? Hogy dolgoznom kell és itt minden más mint Európában? Mivel mindenki csak ezt hajtogatja. Nem vagyok én sem eltévedve, tudom hogy ezért jöttem és már azt is tudom hogy itt mi van. Ne értsetek meg és nem kell megértenetek a családot sem, a szituációt sem...csak annyit kérek hogy fogadjátok el! Bírom én a kritikát, de most inkább az építő jellegűekre vágynék - kicsit kivagyok, nem vitás. Minden gondolatom ekörül forog, hogy mi lesz...

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hirtelen ötlettől vezérelve a szombati napot New Yorkban töltöttem, drága sorstársaim társaságában - fantasztikus volt!!!
Még a mai nap folyamán jövök a beszámolóval és a tanácsadómmal való beszélgetés kimenetelével.