A legjobb dolog, ami történhetett velem...

...hogy az előző családom január 13-án, pénteken közölte a tényt, miszerint nincs rám szükségük többé. Ki voltam akadva és rettenetesen el voltam keseredve, de senki sem lát ugye a jövőbe...

Azóta eltelt két hét, új családot szereztem és folytathatom itt megkezdett életem. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy erre a helyre és ehhez a családhoz kerültem, lehet írok majd előző anyukának egy sms-t és köszönetet nyilvánítok, nem viccelek. Úgyis mondta hogy maradjunk kapcsolatban és mindig tudassam vele hogy érzem magam.
Na de a rizsára azt hiszem senki sem kíváncsi, csapjunk is egyből a lovak közé. Szombaton még kialudtam magam délelőtt, délután már csak pakolásztam a cuccaimat, rendet raktam a szobámban és kockultam. Vártam a megváltást, hogy végre valahára had tegyem már ki a lábam azon ajtón és kezdődjön meg az új életem. Még finoman fogalmazva sem nevezhető érzékenynek a búcsú - a szülők megöleltek, a nagyfiú normálisan elköszönt, a kicsi egyfolytában azt hajtogatta hogy "stop, stop, stop" (de azért majd hétfőn reggel gondolom megkérdezi hogy hol vagyok...), a kislány pedig nem volt otthon. Aranyos volt mindenki, minden jót és sok szerencsét kívántak, majd anyukával kocsiba pattantunk és végül ő hozott el az új családomhoz. Ja igen, a csekk. Ha a tanácsadóm nem közli velem szerdán a tényt, miszerint nagyobb summa üti majd a markom a kis rematchem miatt, akkor semmiről sem tudok. Tény hogy azt hittem az állam esik le, amikor anyuka a kezembe nyomta a 400 dollárt megközelítő összegről szóló csekket, még arra sem volt időm hogy normálisan örüljek vagy ujjongjak mert jönni kellett, első látásra el sem hittem hogy tényleg az az összeg áll a papíroson. Az előző rematchem alkalmával is kaptam valamivel többet; a két hét fizetett vakáció és valamilyen biztosítás miatt, na de ennyit biztosan nem. Hát ez csúcs - gondoltam magamban. Ők maradtak au pair nélkül, engem baromira boldoggá tettek és még majdnem az a pénz is visszajött amit az ott tartózkodásom alatt fogorvosra kidobtam - hát nem semmi na.
Fél óra múlva értünk ide, az új lakhelyemre. Anyuka éppen tett-vett és a szobám takarította, a leányzó és nagypapa nem voltak még itthon. Gyorsan kipakoltam, anyuka megmutatta a fontosabb dolgokat, aztán befutottak a többiek is. A csajszinak aztán volt nagy meglepetés, mivel csak későbbre várt de egyből a nyakamba ugrott és itt sikítozott. Kaptam tőlük ajándékokat - meleg, plüssös zoknikat, Starbucks kártyát (igen, sok zöldhasú van rajta), különböző kis üdvözlőkártyákat, egy házilag kötött sapkát és egy fürdőköpenyt is. Iszonyatosan meg voltam lepődve, ilyen fogadtatásra abszolút nem számítottam. Utána beszélgettünk még egy picit, szoktam a szobám és a házat, az állatokkal is kifejezetten jó barátságban leszek (egy skótjuhász kutyus és két lusta, fekete macska). Este 6 körül felkerekedtünk, vacsi után nézni. Jó 20 percre innen van egy mall, körülbelül ugyanakkora mint a King of Prussia. Ennek viszont ezerszer jobb a kaja részlege, vagyis nincs is részleg...Hanem kocsival mész, jó sokat és étterem éttermet követ, na de a legjobbakat képzeljétek ám el. Olyan dizájnnal, berendezéssel meg kajákkal, hogy hirtelen valami álomvilágban éreztem magam. Bebizonyosodott továbbá hogy az amerikaiak tényleg nem szeretnek főzni, szombaton este szépen mindenki bevonul egy-egy ilyen helyre és elkölti étkét. Több helyre is bementünk, legtöbbször azt mondták 45 percet kell várni, de volt olyan is ahol minimum másfél órát kellett volna. Tömve és csurig volt minden, de még így is élveztem ezt az ide-oda járkálást is. Végül is a legelső helynél maradtunk ahova feliratkoztunk, ott azt mondták egy órán belül lesz üresedés, egy japán étteremre esett a választásunk. Emlékeztek írtam már erről, hogy az előző családdal is voltam olyan helyen, ahol az ételt előtted készítik el olyan show műsor keretében hogy téged az asztal alól kell felkaparni annyira le vagy nyűgözve - no legalábbis én ilyen vagyok :) 7 előtt jutottunk be a helyre, de jó fél órát még így is várni kellett, addig a bár részlegbe tereltek minket. Ki-ki ivott és rendelt előételt - hát mondom ha már japánoknál vagyunk akkor csak nem hagynám ki azt a sushit sem. Ezúttal las vegas-rollokat kértem, isteni volt!! A drága emberünk jól megpúpozta wasabival meg mindennel, csak hogy rendesen lángoljon a szám és két percenként rendeljek újabb vízadagot.

Haha semmi gond, én már mondhatni az előétellel jól is laktam. De az igazi móka csak azután következett. Mivel az asztalokat ugye úgy kellett lehalászni, esély sem volt rá hogy a nyolc személyes asztalnál (mindegyik nyolc személyes) majd négyen ülhetünk, ááá nem. Először nyomorogtunk és persze hogy voltam olyan kedves és én ültem be két vadidegen mellé, de már-már a nyakukba. Hogy a dolognak meglegyen a szépsége is, két csoki barátunk foglalt mellettem helyet (jájj nem is néztek ki rosszul) én meg végig olyan zavarban voltam, hogy szinte moccani sem mertem vagy megemelni a tányérom, villám, poharam. Aztán a másik két egyed az asztal végén megunta a heringpartit és kérvényeztek a pincérnél egy másik asztalt, mert ők privát szférára vágynak. Danke schön - odébb is csusszantam azzal a lendülettel, már csak fél méterre voltam drága jó idegen barátainktól akikkel anyuka abban a pillanatban le is pacsizott.
A család többször elmondta hogy mennyire örülnek hogy csatlakoztam hozzájuk, aztán egyszer csak anyuka felhozta a vakációs témát. Már kezdett volna görcsbe rándulni a gyomrom - na mondom ilyen szép pillanatban nyögi majd be, hogy bocsi de ez most nekem nem adja ki -, de a dolgok aztán elég pozitívan sültek el. Töviről-hegyire el kellett mindent mondanom, hol hány napot leszünk, milyen szálláson, honnan hova megyünk és kivel - minden érdekelte őket és nem győztek ámuldozni, hogy mennyire csúcsszuper lesz nekem, ráadásul úgy hogy magyar kolleginákkal mehetek. Bár ki nem mondtunk semmit, de gondolom beintettek volna ha nagyon elragadtattam volna magam, így jutottam arra a következtetésre, hogy én ugyan három hét múlva ilyenkor már Miami földjét taposom. Magamban határtalan boldogság és öröm, az asztal közepére tudtam volna felugrani és esküszöm még énekelni is kedvem lett volna egy áve mariat, de gondoltam jobb ha csendben ujjongok.
Közben hoztak isteni előételeket - salátát, majd húsleveshez hasonló lötyit, amit körülbelül egy-két másodperc alatt bekanalaztam. Istenemre mondom, nagyon hasonlított a húslevesre. Volt benne gomba, csirke és póréhagyma is. Tíz ujjam megnyaltam utána nem tagadom. No már most; a sushinak, leveskének és salátának köszönhetően pazarul éreztem magam még mielőtt az igazi lakoma megérkezett volna.
Hipp-hopp rá 10 percre zsonglőr barátunk ott termett és megkezdte a showt. Irtó zavaró volt hogy az első pillanattól kezdve végig engem nézett, mosolygott mint a vadalma, az összes ételt direkt nekem adta utoljára és mindent háromszor visszakérdezett ezer fokos vigyorral, csak tőlem. Szívecskéket szerkesztett elém rizsből, tojásból, garnélából - éppen amit ért. El tudtam volna süllyedni, alig lehettem vörösebb az előttem sülő ráknál. Négy hónapja vagyok itt, ilyet még nem tapasztaltam. Már rá sem mertem nézni senkire, csak bőszen eszegettem és néztem a mutatványt. No igen, értette a dolgát a srác - ez az étterem és előadásmód jócskán letarolta azt, amit a másik japán étteremben átéltem. Sajnálom, megint nem készítettem videót de ezt mindenkinek élőben kell látni. Egyszerűen az, amit az étellel ott művelnek és ahogyan az számomra hihetetlen és csodálatos. Ha nem éhes az ember és jóllakik már az előétellel is, akkor is vígan esik neki a kis adagjának. Én rizst kértem, na de nehogy azt higgyétek ám hogy csak úgy "natúr" rizst adnak - ezt kéremszépen megöntik szójaszósszal, aztán sütnek hozzá tojást, vannak benne csirkedarabkák, mindenféle zöldség és hagyma is - ettől az egésznek barnás színe lesz és olyan mintha valójában nem is rizst ennél. Baromi egészséges és ennél finomabb köretet még az életben nem ettem. Aztán ehhez jöttek még különböző, általam nem ismert, valószínűleg japán és kínai zöldségek, de egytől egyik finom volt az összes.
A husik készítésénél eleinte picit alábbhagyott kedvem amikor megláttam hogy nagypapi tányérjára alig megsült steaket tesznek (...) Aztán gondoltam magamban jobb is ha nem arra koncentrálok.
Csirkét kértem, amit vajban és citromlében pirítottak, majd sütöttek meg. Előétel ide vagy oda, este 9 körül úgy belaktam a kis csirkémmel és a rizzsel hogy az valami szenzációs.
10 óra után érhettünk haza, majd mindenki eltette magát másnapra. Fél 1 körül még forgolódtam és alig tudtam elaludni, új volt a hely. Viszont nagyon kényelmes és ami a legfontosabb, meleg. Ha akarom maximumra tekerhetem fel a fűtést a szobámban és egy szál trikóban flangálhatok mert nem kerülget fagyásveszély. A basement-ben lakom, ide alig jár le a család. Nappalim van tévével, saját számítógépem amit akkor használok amikor csak akarok (bár inkább a laptopom preferálom), süppedős kis fotelek, tükör tükör hátán, aranyos, takaros kis szoba és hatalmas terasz - inkább nem is részletezem tovább, meséljenek a képek:

                               terasz, amely gondolom tél kivételével minden évszakban sokkal szebb... :)

                                                       óóó nagyon bírom ezt a nagymacskát

Vasárnap 9 körül keltem, kipihenten és üdén. Gyorsan mindenki összekapta magát és megindultunk egy reggelizős helyre. Ismét brunchoztunk - nagypapi és anyuka jól megpakolt omlettet evett, olyan hozzávalókkal amiket még életemben nem láttam. Leányzó csokis palacsintát, én pedig áfonyásat. Én nem értem mi van velem, de lehet allergiás lettem a palacsintára vagy csak az adag túl nagy de megint sikerült otthagynom a felét.  Pedig csak egyet hoztak, képzelhetitek mekkora lehet egy egész palacsinta ha a felét meghagyom - oké mondjuk köztudott hogy annyit eszek mint egy macska :) Mellé epershaket szopogattunk, felnőttek teát. Jól éreztem magam. Japán étteremben vacsizok és brunchozok már lassan minden vasárnap, végre olyan helyen vagyok, olyan munkával amit szeretek csinálni és négy hónap alatt szinte először érzem azt hogy minden tökéletes, mindent átélek és nem túlélek. Igen, ez az élet, ez Amerika. Kiegyensúlyozott vagyok, felszabadult és boldog. Imádok itt lenni. Tudom hogy itt is történnek majd velem negatív dolgok, de ugye nem lehet mindig minden tökéletes. Végre a jelennek élek, valamikor ezt is el kell kezdeni ugyebár.
Reggeli után egy lovardához mentünk, a leányzó szenvedélye lovaglás és él-hal a lovakért. Megmondom őszintén nem rajongtam ezekért az állatokért, de olyan feledhetetlen 3 órát töltöttünk azon a kis "farmon" hogy még a végén ezt is megszeretem. Hideg volt, de a család teljes felszerelést adott nekem, frankón úgy néztem ki mint egy lovász lány. A csajszinak saját lova van, aki a Willy névre hallgat - de láttam csodaszép Romeot, gyönyörű Carlost és aranyos Violetet is - csak hogy a kedvenceimet említsem.
Hetente két-három alkalommal jár lovagolni, egy orosz csaj a tanára (annyira hallani az akcentusán az oroszt, imádom), majd hozzám szegezték a kérdést hogy szeretném e megülni én is jó öreg Willy barátunkat. Két másodperc alatt rászántam magam a dologra, majd nyeregbe pattantam. Ezer éve nem ültem lovon, nem hogy még sétáljon, szaladjon is egy kicsit velem. Nagyon féltem, de aztán rásóztam egy kisebbet a jobb lábammal és már meneteltünk is. Cudar jól éreztem magam, nagyon tetszett a dolog, de sajnos 10 perc után át kellett adnom a terepet másoknak.

Délután 5 körül még volt egy körünk a Macy's-ben, majd hazafelé vettük az irányt. Csajszi elvonult, én pedig végre kipakoltam a bőröndjeimet és berendezkedtem. Szenzációs hétvégét tudhatok magam mögött, a hab a tortán a vacsora volt, amit a nagypapi rittyentett nekünk. Rizs, hal és olyan saláta, amelyben spenótlevelek voltak összekeverve málnával - érdekes kombó, de az íze annál jobb.

Itt tartok most, kedves Olvasók. Remélem lelkességem egy kisebb változata lejön eme bejegyzésből, érzem hogy az itteni sztorim nem fog október előtt véget érni. Nagypapa szerdán itthagy minket, addig még betanulok. Kaptam egy Toyota Priust, ma egész nap én hajtottam és eszméletlen jó kocsi. Ja kérem, itt már kulcsra sincs szükségem, ugyanis gombnyomásra indul, gombnyomásra nyílik és gombnyomásra zárul. Tolatóradar, gps, minden elektromos, a váltóhoz szinte alig kell hozzányúlnom - először csak lestem mint faluról jött leányka, de a jóhoz ugye nagyon könnyű hozzászokni. Tetszik a verda, sokkal jobban mint itt az eddig használtak. Szóval nincs slusszkulcsom. Vicces, de nincs.

Hmm amit még nem mondtam; anyuka San Diego mellett nőtt fel, majd azután költöztek Texasba (majd ide) és tavaly nyáron voltak is San Diego mellett. Ezenkívül van két lánytestvére, az egyik Denverben él, a másik pedig Houstonban - jeeee!!! Azt mondták évente egyszer mindig meglátogatják egymást, talán én is vevő lennék egy ingyen coloradoi vagy texasi kitérőre. Nagypapival egyből közös nevezőre jutottunk amikor megkérdezte melyik részen voltam Németországban au pair - büszkén feleltem hogy München, Bajorország. Mire papika rávágta, hogy "beer, very good beer" - na mondanom sem kell hogy utána már nem tágítottunk a téma mellől és többször is megállapítottuk hogy a német sörnek és Bajororszgának bizony párja nincs - óóó csókolom, nekem mondja?! :)

A héten igyekszem mindent megtanulni, főleg az utakat mert a fő munkám itt tényleg a vezetés. Valószínűleg az új tanácsadóval is találkozni fogok és leülünk beszélgetni. Most 11 óra lesz, álmos nem vagyok, vasárnap esti tunyulás következik, 6-kor pedig ébresztő.

Puszi az orcátokra