Hétvégi történések

Na már most, van másfél órám hogy ráncba szedjem itt nektek a dolgokat, aztán menni kell a lovardába. Már Princetonban csücsülök, a könyvtárban és hála az égnek mától megkezdődött a suli Gracenek. Ennek én olyan nagyon örülök, hogy azt elmondani sem tudom. Visszatekintve kicsit, azt gondolom, hogy mióta szünet volt neki, azóta lett egyre több problémám is a családdal. Valószínűleg anyukának bökte a szemét, hogy alig kell dolgoznom, megerőltetnem magam. Ezer meg millió kisebb konfliktust szült ez, néha már úgy tűnt mintha totál kilátástalan lenne helyzetem, semmi nem jó amit teszek és egyedül csak az menthet meg, ha végre visszaállunk a sulis hétköznapokra. Ez ma bekövetkezett, én pedig reménykedem a jobb napokban. Mostantól az idő is még gyorsabban fog telni, aztán hipp-hopp már azon is kapom majd magam, hogy augusztus van és jön a testvérem.

A bejegyzésem kicsit összeszedetlennek tűnhet majd - ebbe kapok, abba kapok, de írom a dolgokat ahogy jönnek. Most volt egy utam a postára. Nem írnék le ilyen jelentéktelen dolgokat, ha nem lenne éppen nagy jelentősége. Történt ugyanis, hogy május 9-én feladtam egy kisebbfajta csomagot, ma június huszonötödikét írunk és a csomagom nem ért még célba. Egy ideig vártam türelmesen, aztán még türelmesebben, aztán természetesen kezdett elfutni a harci ideg, hogy mégis kik, hol és miért ülnek azon a csomagon még mindig és miért olyan nagy ügy átszállítani a tengerentúlra pár dolgot. Sokan buzdítottak már, hogy menjek vissza a postára reklamálni, kártérítést is követelhetnék, mivel eltettem a blokkot és feketén-fehéren rajta van minden. Közben eszembe jutott aztán, hogy a blokkon van egy kód, amelynek segítségével én online le tudom követni, hogy mégis hol tanyázik az a csomag és miért nincs még ott, ahol lennie kellene. Kisebbfajta sokk ért és azt hittem rosszul látok, amikor megpillantottam, hogy a dobozka Jamaicában van, egy New York állam-beli városban, és május 10.-e óta el sem mozdult onnan. Hozzáteszem, gondolhattam volna, hogy az amerikaiak időznek el vele, nem is ők lennének ha nem így lenne...De legalább megnyugodtam, hogy még itt van az Államokban. Naponta nézegettem, hátha veszik végre a fáradságot és tovaküldik - szombaton, május 10.-e óta először átszállították Jersey Citybe, vasárnap pedig sikeresen elhagyta Jersey Cityt. A ma reggeli postás látogatásom alkalmával az ürge ritka bunkó volt, szinte tudomást sem akart rólam venni, kezembe nyomott egy papírt, hogy a rajta szereplő telefonszámot hívjam fel ha gondom van és menjek isten hírével. Nem hittem volna, hogy ennyivel elintézi az egészet. Csak szeretném szemléltetni, hogy néha itt is borzasztó gondok akadnak némelyik szolgáltatással, ez nem csak otthon fordulhat elő, hiába vagyok Amerikában. Nos egyelőre várok még, hátha célba ér az a doboz, de ha egy héten belül nem történik semmi, akkor már hívom is őket. Ezt nem fogom annyiba hagyni, és nem is csak a pénz miatt nem fogom...Az sem fog érdekelni ha egész Amerika a hátam mögött áll majd a postán a sorban, nem vagyok az a veszekedős-vitatkozós, gondomnak-bajomnak hangot adó személy, de ha nem ér célba a küldemény, akkor számíthatnak még látogatásomra a postán, eléjük dugom a papirost, amin rajta van mekkora összeget kötelesek nekem kártérítésként fizetni. Ideges vagyok na. Képtelen vagyok felfogni, mi az istent csináltak május elejétől június végéig azzal a csomaggal, egy helyben, Jamaicában...!?

Pénteken megkaptam a következő olasz és spanyol leckét is, szombaton sikeresen teljesítettem őket - holott szerdáig lett volna időm, de ez nagyon szuper, mivel ha hétvégén otthon vagyok, akkor alaposan leköti az időm. Az olasz ABC és spanyol kifejezések voltak ezúttal terítéken, és még mindig ugyanannyira élvezem, mint a legelején.

Szintén péntek délután, német-görög meccs. Azt hittem ott őrülök meg egymagamban, amikor a görögök egyenlítettek. Ráadásul mennünk kellett a meccs vége előtt 20 perccel otthonról, a hegedűtanárhoz. Mondanom sem kell, hogy minden bajom volt már. Szerencsére kijátszottam úgy az időt, hogy végül még 4-1-es német előnyig láttam az eseményeket, így megnyugodva és őrült boldogan szálltam kocsiba - különben 1-1-nél el sem tudom képzelni hogy szálltam volna kocsiba haha...aztán izzítottam is a jónépet, hogy amint vége a játéknak, sms-ben kérek szépen egy gyors eredményt, mert nem nyugszom meg amíg haza nem érünk és vissza nem tudom nézni az eseményeket. Tudom-tudom, ne is mondjatok semmit...valószínűleg nem vagyok normális, hát ez van...Mindenkinek más-más szenvedély jutott, nekem az egyik a foci!
Végül a 4-2-es eredménnyel abszolút meg vagyok elégedve, pénteki estém már senki és semmi nem ronthatta el.

Ha a pénteki estém nem is, a szombati reggelem fél 6-kor anyuka sms-e alaposan elrontotta - ugyanis pénteken még csak az volt, hogy vigyem el Gracet fél 8-ra a lovardába, de szombatra ez megváltozott - maradjak is ott vele 11-ig. Mit volt mit tenni, nagyon semmit. Húztam a szám, szombaton fél 6-kor kelni, délben hazaérni, programom sem volt még...nem egy jó kezdet ez így a hétvégére, akárhogyan is nézem. A napi örömöt azért megcsináltam én magamnak, nagyban szörföltem a lovardában az interneten, mostanában naponta nézem a repülőjegyeket is (mit, mikor és hol érdemes foglalni az utazós hónapomra) és hát nem is hagytam ki egy kihagyhatatlan ajánlatot. Hivatalos; október 13-án, szombaton ugye elhagyom a családot, délután 2-kor repülőre szállok és meglátogatom drága Évi barátnőmet az "angyalok városában", Los Angelesben! Rettenetesen boldog vagyok, talán el sem tudom mondani mennyire. Többi au pairnek szeretnék kicsit segíteni - ha a Southwest vagy a JetBlue légitársaságokkal utaztok, akkor nem kell 25 dollárt fizetni a bőrönd feladása miatt. Southwest-nél piszok olcsó repülőjegyet találtam is, öt perc alatt lerendeztem a foglalást. Egy hetet leszek Évinél (vele és Biussal voltam Miamiban is), majd a következő hétvégét Las Vegasban töltjük, nagyon valószínű hogy kiegészülve még egy másik Vivivel is...Őrület ez az egész. Amiért jöttem, a nyugati-part, meg a kaliforniai álom és Las Vegas - szinte karnyújtásnyira vannak tőlem. Gyűjtögetek, tervezek és foglalok, folyamatos munkában vagyok emiatt és hatalmas örömmel tölt el.

A maradék időm otthon töltöttem szombaton. Ja mégsem, délután 1 körül kimentem enni valamit, de körülbelül egy óra alatt meg is fordultam. Rámjött a "mélypont", az égvilágon semmihez sem volt kedvem. Elisa távozása után most kicsit megint úgy érzem magam, ahol a part szakad...Hiába vannak itt a többiek is, vele találtam meg abszolút a közös hangot. Nagyon szeretem Frejat és Adrijanat, no meg a többieket, de Elisa teljesen más volt. Viszont örülök neki, hogy boldog otthon - tudtam vele beszélni a hétvégén. Hát ez van. Megfigyeltem egyébként - akiket megszokok, akikkel jól kijövök, akikkel közelebb kerülünk egymáshoz, mind vagy itt hagy, vagy nekem kellett eddig vándorolnom. Ez a rossz ebben az au pairkedésben. Szóval szombaton körülbelül minden bajom volt, egyedül tengettem a napot a szobámban, ücsörögtem a teraszon egy órát, bömbölhetett a zene (hál istennek a családot szinte sohasem látom hétvégén)...vasárnapra Atlantic City volt betervezve és abszolút nem volt kedvem az egészhez...

Elég nemzetközi kis csapatot sikerült összeverbuválnom a strandos mókázásra - Marjolein (holland lány múlt péntekről, régi körzetemből), Freja, Oksana (ukrán lány, régi körzetemből, vele most találkoztam először), valamint Rebecca (svéd lány, öt percre lakik tőlem, múltkor vele voltam moziban). Délelőtt 11-kor indultunk - megmondtam a többieknek, hogy legyen olyan megértőek és ne haragudjanak, de a mindennapos 5.30-as kelések kezdenek kikészíteni már, alvásra van szükségem. Persze ez ellen nekik sem nagyon volt ellenvetésük. Mielőtt kiléptem az ajtón, anyuka kérdezte hova megyünk - Vivi: "strandra, Atlantic Citybe".
Ő nem szeretné, ha legközelebb is vezetnék Atlantic City-be, béreljünk kocsit vagy menjünk vonattal, mert túl sok benzin ez így (még szerencse hogy én fizetem) és túl sok mérföld (még szerencse, hogy ő választotta hogy a lányának egy órára innen kell suliba és lovardába járnia). Tudom, hogy az ő kocsija, de alaposan megváltozott minden, mióta ide kerültem tényleg. Arról nem is beszélve, hogy az előző brazil au pair szinte minden hétvégén Atlantic Cityben volt, szintén kocsival. Meglepődtem, azt mondta aznapra odaadja még, de ez legyen az utolsó alkalom. Nos a múltkor a kis vonatos kiruccanásunk került potom 30 dollárba, ha kocsival megyünk, akkor mindenki ad nekem 4-5 dollárt és el van intézve a dolog. Igen, ekkorák a különbségek...de nem számít, ezentúl csökkentem a strandra menetelek számát is, legyen boldog. Valamint megkért, hogy minden vasárnap este időben vigyem haza a kocsit, hogy ő el tudja vinni megtankolni azt...mintha nem lenne mindegy, hogy ki tankol és mikor. Eddig mindig én tankoltam és sohasem vasárnap. Ezzel a laza mondattal körülbelül szabott is nekem valamiféle időpontot, miszerint vasárnap este ne nagyon maradozzak ki, mivel ők általában már 9-kor lefekszenek és ugye előtte ő szeretné elvinni megtankolni az autót. Most vasárnap is fél 10 után értünk haza, de ez sem számít már.
Erről a közlekedésről jut eszembe, hogy a kínai buszos társaság, amelyikkel New Yorkba szoktam menni, bezártak. Szerintem nagyon jól ment nekik az üzlet, én arra gyanakszom hogy inkább illegális dolgok voltak a háttérben és talán az lehet az ok. Mindenesetre eléggé lelombozott a hír, most már New Yorkba is sokkal drágábban jutok el, egy másik buszos társasággal. Engem nem érdekelt, hogy milyenek a kínaiak és hogy "nincs jó illat" a buszon, meg hogy kikkel utazom - a célnak bőven megfeleltek és az árakkal is meg voltam elégedve. Nos mostantól már ez sincs, kifejezetten "örülök" neki...

Na de ott tartok, hogy Atlantic City...felszedtem a csajokat, aztán megindultunk strandolni. Rebecca, a svéd lány nekem kicsit furcsa, de már a múltkor is az volt...olyan mintha csak magával foglalkozna, beszéltünk valamit a másik többi lánnyal, ő meg közbevágott egy teljesen más témával és nagyon sokszor bunkón viselkedett, vagy mondott furcsa dolgokat. Nem kibeszélni szeretném, de valahogy a másik három lánnyal jobban egy hullámhosszon voltam, féltem is kicsit az úttól, mivel olyanokkal mentem, akiket Freja kivételével nem ismertem annyira. Aztán egész kellemes kis napot töltöttünk együtt, baromi meleg volt, találtunk egy sokkal tisztább partszakaszt is, fürödtünk egy csomót, némi színem is lett már, majd ismét megvacsoráztunk a Rainforest Cafe-ban. Összességében iszonyat jó napunk volt, de ez általában így is van, amikor előző nap még semmi kedvem nincs az egészhez. A hazafele úton már elég fáradt voltam - a többiekkel egyetemben természetesen, így hát körülbelül úgy nézett ki a sztori, hogy négy ablak leteker, zene bömböl, ki-ki énekel vagy éppen hülyeségeket beszél és már röhögünk kínunkban a nagy semmin is. Fél 10 után értünk haza, boldogan nyugtáztam azért a napot, főleg mert tudtam, hogy hétfőn már ismét Princeton vár ránk.

                                                                 Rebecca-val (svéd lány)

                                                                 haha ez nagyon kész :D

                                                                      Freja és Oksana

Marjolein és én

Csodás hetet mindenkinek!

p.S.: Nem ígérem, hogy le fogom fordítani, de németül tudóknak ajánlanám ezt a cikket. Igazándiból németül nem tudóknak is - jó esély a szenvedésre a fordítgatás miatt hehe, de mindenképpen érdemes elolvasni. Fene büszke vagyok ilyenkor megint csak... ;-)

http://www.zeit.de/1999/42/199942.l-ungarn_.xml