Szorgos hétköznapok után feltöltődés New Yorkban - Madame Tussaud's

Anyuka utasítására mostanában kicsit szigorúbb gyeplőre foghatom a leányzót, aminek hatását talán már néha kezdem is észrevenni. Ne higgye, hogy a "rabszolga" vagy az "ügyeletes inas" vagyok, közöltem vele, hogy vannak dolgok amelyeket neki kell megcsinálna, ha megkérem arra. Halálom például, hogy minden áldott nap takaríthatom a kocsit, szedhetem össze a szemetet, de másnap ugyanolyan "dzsuva" van, mivel egy vizesflakon - annyi nem sok -, de azt sem bírja megmozdítani, miután kiürítette. Egyfolytában okoskodik és magyarázza, hogy mit hogyan kellene csinálnom, ezzel engem az őrületbe kerget. Meguntam a dolgot és közöltem vele, hogy ha ennyire önálló akkor csináljon csak mindent saját maga. Ebédnél van olyan, hogy megkérdezem mit óhajt, majd mindenre kapok egy "nemleges" választ, aztán otthagyom, hogy "akkor nyugodtan szolgáld ki magad". Reggel természetesen 6.50 helyett jó ha 7.10-kor elindulunk itthonról, ebbe is belefáradtam - ha nincs kész 6.50-re akkor kapcsolom le a villanyokat, zárom be a kutyát a konyhába, fogom a kulcsot és megindulok. Arra általában össze szokta magát kapni. Aztán számtalan eset van olyan, hogy mondjuk megérkezünk suliba/lovardába/haza és ezt már említettem - még további tíz percet kell neki könyörögnöm, hogy szálljon ki és tegye a dolgát - addig természetesen én is ott várok, mivel az autót be kell zárni. Mire ő ránt egyet a vállán és annyit szól hozzám hogy "go" - meglátásom szerint egyre bunkóbb, ilyen esetekben kedvem lenne valamit úgy istenigazából visszaszólni, de az ember néha már ebbe is belefárad. Semmi kedvem egy 13 éves kamaszt nevelni, ott volt az anya hogy jó tíz évig nevelje, több-kevesebb sikerrel össze is jött neki. A kedvencem a hétről mégis az volt, hogy utasítást adott, hogy menjek ki a kocsihoz és hozzam be a telefonját, mivel ott felejtette. Hozzáteszem ő a konyhában állt és támasztotta a pultot, semmit nem csinált, én éppen állatokat etettem és mondtam neki, hogy sajnálom de nem teszem meg, ő neki ugyanannyiba telik, mint nekem. Nem vagyok a szolgáló, akit szíre-szóra ugráltathat, erre ő felemelkedett hangon ismét megkért, hogy na de hát menjek ki mert ő "nem ér rá". Akkor éppen nem volt kedvem tovább vitázni, így hát kimentem (nem kellett volna, igaz?), telefon persze sehol. Idebent megcsörgettem és a telefon a csajtól szinte két méterre volt a konyhában, a táskája alatt az asztalon. Majd szabályszerűen nekemesett, hogy miért dugtam el a telefonját, direkt csináltam e vele és hogy ez három évesek viselkedésére vall...eleinte köpni nyelni nem tudtam, de elpattant az agyam és közöltem vele, hogy nem én voltam és csak annyira viselkedek három évesek szintjén, mint ő és fejezze be ezt a viselkedést, mert nem tűröm. Erre elhallgatott. Hm, a héten csak ezek voltak...de tény, hogy szigorúbban veszem. És szerintem látja ezt ő is, már nem csinálok meg helyette mindent és simán közlöm vele, hogy "Grace, ne haragudj de baromi lusta vagy". Mert például amikor etetem az állatokat vagy ki akarom vinni a kutyát, akkor jön és hogy majd ő megcsinálja...Ja, hogy így is lehet, te ilyet is tudsz? Éppen így képzeltem el én is, köszönöm. Anyukától felhatalmazást kaptam rá, na meg nekem is eljutott az agyamig már, hogy kezdek úgymond úgy ugrálni, ahogy ő fütyül.

Iszonyatosan, rettenetesen jó hírt kaptam - magyar lány érkezik a körzetembe július közepe táján. Még a tanácsadónk is ugyanaz és tőlem 20 percre fog lakni. Ami sluszpoén, hogy otthon sem lakunk olyan nagyon messze egymástól és még közös ismerőseink is vannak - nagyon kicsi a világ. Szinte még most sem hiszem el az egészet - magyar lány? Itt? Ahol egész végig én voltam az "only one", néha még azt is nehéz megmagyarázni, hogy miféle országból jövök, mivel alig hallott róla valaki. És most, még az utolsó 2 hónapomra majd kapok egy honfitársat. Váltottunk már pár szót, családja jónak ígérkezik, én pedig alig várom már, hogy ideérjen.

A csütörtöki napom majdnem teljes egészében a meccs-lázban zajlott. Másra szinte gondolni sem tudtam, már reggel fél 6-kor is a gondolatával ébredtem. Aztán Princeton - a futás tényleg nagyon hasznosnak bizonyult, alaposan felpörgettem magam -, aztán lovarda. Ott már totális és fatális idegroncs voltam. Drága jó apukám próbált nyugtatgatni, hogy ha lehet ne törjem magam össze egy közúti balesetben, hazafelé száguldva, relaxáljak, mert nem az életem függ az eredménytől és különben is; a németek majd úgyis nyernek. Pontban háromnegyed 3-kor jelent meg Grace, hogy jöhetünk haza. Az a mérkőzés kezdetének időpontja is. Az idegességtől szinte alig láttam, tudtam hogy az első félidő már veszve van, szinte versenyt futottam az idővel. Végül úgy értünk haza egy óra alatt, hogy az összes lámpa megkönyörült rajtam és zöldre váltott, mire közeledtünk. A szokásosnál jóval kevesebb amerikai töketlenkedett előttem, írt smst vagy telefonált útközben. Rendszerint elalszanak ha zöldre vált a lámpa, bevallom néha többször használom a dudát, mint a gázpedált. Pontosan félidőre értünk haza, már amikor beérünk a házba ugye villog az iPodom az EB-s értesítők miatt és a vér azt hittem meghűl bennem, amikor megláttam, hogy Olaszország vezet két góllal. Kapcsoltam gyorsan a gépet, körülbelül 25 percet láttam az egészből, mivel fél 5-re el kellett vinnem a csajt a Starbuckshoz, hogy ott átvegye tőlem anyuka. Akkor már körülbelül tudatában voltam annak, hogy a németek bizony ma, ezen a meccsen nem fognak nyerni, sem vasárnap döntőt játszani. A hosszabbítás 4 percére értem haza - tövig rágott körmökkel és holtsápadtan megnéztem a büntetőgólt, azután pedig az akasztott ki, de totálisan, hogy a germánok elkezdtek hajtani - mindezt az utolsó 2 percben. Majd Olaszország 1-2-es végeredménnyel ünnepelhetett és döntőbe jutott. 
És igen, megsirattam a németeket. És szorongattam a németes mezem is. És elmondhatatlanul szomorú voltam. Meg csalódott. Nem tartom magam divatdrukkernek, sosem voltam. Számomra mindig is "Deutschland überalles". Nem mondom, hogy "savanyú a szőlő", de tény az, hogy az olaszoknak van egy Buffonjuk és kaptak egy Balotellit - talán az isten sem hallott róla eddig, minden plakáton ő van, a facebook üzenőfalam vele van tele, és 2 év múlva senki az égvilágon nem fog rá emlékezni. Mindig van egy ilyen "felfedezett", most ő volt - aki "befejelte" az azzurrikat a döntőbe. És nem mondom, hogy megérdemelték, az az igazság, hogy a németek nem játszottak most jól. De ők egységesek - nincs Balotelli, de van egy Schweinsteiger, egy Klose, egy Lahm, egy Neuer kapus, akiknek még két év múlva is mindenki tudni fogja a nevét. Nem is "takarózok" most semmivel és senkivel, elfogadom hogy az olaszok a döntősök. A foci egy ilyen piszok gyönyörű, ám kiszámíthatatlan játék. A legjobb kapus is "mellényúlhat" és a csapat "legrosszabb" embere is rúghatja akár az EB gólját. 90 perc tömör gyönyör, a végén egy nyertes van csak, vagy így vagy úgy. Idegesítő, hogy a németek mindig 100%-osan remekelnek, egészen az elődöntőig, aztán végül beüt a krach. És csütörtökön sem az olaszok játszottak jól, hanem a németek rosszul. Most már mindegy, spanyol-olasz döntő. Egyik csapat sem a szívem csücske, édes mindegy lenne ki nyer, de a spanyolokat olyannyira nem szeretem, hogy ellenük vagyok. Nem az olaszok mellett, a spanyolok ellen. Kiderül mi lesz majd. Nagyon meg bírok lepődni néha, hogy egy-egy ilyen sportesemény miatt is mekkora viták és veszekedések tudnak kialakulni...
Egyik kedves olvasómtól, Krisztitől kaptam ezt a képet a meccs napján:

Ha megyek Németországba, feltétlenül beszerzek egy ilyen macit. Ez tavaly valahogy kimaradt.

Az online kurzusokat illetően is egyre jobban haladok és végre-valahára kezdem megszeretni a spanyolt is. Bár a tempó még mindig eszeveszett gyors és "csapjunk a lovak közé" stílus, de kezdek ráérezni, azt mondhatom. Nagyon intenzíven nyomom ám mostanában - angol megy ugye, mint eddig. Elkezdtem pár német au pair blogját olvasni, azokon lógok szabadidőmben és sok-sok kifejezés újra értelmet nyer. Orosz muzsikát hallgatok ha kell ha nem. Mindezalatt pedig pörög az online olasz és spanyol. 
Ennek a számnak a hallgatásával például egyszerűen képtelen vagyok leállni, lepörög és kezdem elölről. Nálam vannak ilyenek. Lehet, hogy jövő héten majd lecseng, de egyelőre most még megveszek érte. Muszáj meghallgatnotok! Az európai városneveket ki tudom venni a szövegéből, a fickó valószínűleg nagyon szereti az "öreg kontinenst", de a hegedű miatt nekem a hideg futkos a hátamon, annyira jó:

http://www.youtube.com/watch?v=izej_xd-ESE&feature=related

Ehh, ne nézzetek hülyének, minden rendben van. Most elkapott ez a láz, majd ennek is biztos vége lesz valamikor. Én azt mondom, mindenki azt tegye amihez éppen kedve van és ne érdekelje soha, hogy mit mondanak mások, kinek mi a furcsa, ki és miért néz rá ferde szemmel. Ha tetszik az orosz zene, hallgassátok. Ha mondjuk üzbégül akarsz tanulni, akkor tanuld. Egyszer élünk na, tényleg csak azt tedd amihez kedved van! Mi, emberek nagyon különbözőek vagyunk - kinek, mi a "kenyere" - vagy hogy is szokták ezt mondani?!... :)

A pénteki nap némiképp hosszúnak ígérkezett - délelőtt Princeton, aztán délután 3-ig lovarda, utána 1 órás kitérővel felvettem Grace egyik barátnőjét, aztán hazafele felvettem Grace másik barátnőjét, el kellett mennünk a kisállat kereskedésbe macskaeledelért, majd megvacsoráztunk a Subway-ben. Akkor már éppen 3 és fél órája ültem a kocsiban és vezettem. Iszonyatosan fájtak a lábaim és alig vártam, hogy sétálhassak egy kicsit. Nem tudom miféle fáradtság uralkodott el rajtam, de a szendvicsezős helyen már igen nagyokat pislogtam. A három csaj alaposan "leégetett", csak hozták a formájukat és a hangzavarukkal teljesen eladták a helyet. Válaszolni semmire sem bírtak a kiszolgálóknak, üvöltöztek és ordítoztak, mindenki minket nézett. A fejem azt hittem szétesik már. Végre olyan fél 8 magasságában hazaértünk és kitakarítottam az autót utánuk, ami szemét ott volt az körülbelül úgy hatott, mintha minimum egy év termése lett volna. A cuccaikat persze leszórták a ház azon szegletébe, amit éppen értek. Megetettem az állatokat, majd elzúztam fürdeni és hajat mosni. Mondom rajtam már csak a hideg zuhany segíthet. Segített is, de még nem volt ám vége a napnak...Este 8-kor felkerekedtünk és a "karnevál" (még mindig búcsú) felé vettük az irányt édes négyesben. Én akkor már alig éltem, csak ülni szerettem volna, ehelyett három tini után futkostam úgy, hogy teleaggattak a cuccaikkal, mint egy karácsonyfát. Cipőket fogtam (mert persze törte a lábukat), kis retikülöket, jegyeket, flaska vizeket - úgy néztem ki mint egy málhás ló. A nagyobb ringlisekre nem igazán mertek felülni - én nem is értem mi van ezekkel a mai gyerekekkel? Én annó a legnagyobb lánchintát és gyorsan pörgős "gépet" szemeltem ki, és alig vártam már hogy ki lehessen próbálni őket. Közben legeltettem a szemem a jónépen - tipikus amerikaiak mindenhol. 14-15 éves fiatalság, srácoknak természetesen edzőcipő, nyakig felhúzott zokni kombóval, elhízott tinilányok rohangálnak vattacukorral, karamellás popcornnal, méretes kólával. Szólt a zene, üvöltöttek a gyerekek, lassan pedig ránk esteledett. 10 óra magasságában nagyon boldog voltam, amikor közölték hogy szeretnének hazajönni. Ha jól emlékszem, már csak összeszórtam a cuccaimat szombatra és előbb aludtam el, mielőtt a fejem leért volna a párnára. 

Szombaton fél 8-kor kelés, üzemképesre vágtam magam, megjött anyuka, én pedig elhagytam a házat. Megejtettem egy stopot a Wawa-nál reggelizés céljából, majd elkaptam a 9.36-os vonatot és negyed 11-re már Philadelphiában voltam. Nos ugye a kínai buszos társaság bezárt, így hát alaposan módosult mindenféle opció azt illetően, hogyan tudok New Yorkba eljutni. Én a Megabus-t választottam. Pár dollárral drágábbak, mint a kínaiak voltak. A busz emeletes, tisztább és vannak konnektorok, de még ingyen wifi is. Természetesen 25 perces késéssel indultunk és csaknem 3 órába telt az út, amíg a busz kidobott minket Manhattan belvárosában. Nagyon ideges voltam, engem nem érdekel sem az ingyen wifi, sem az emelet, de még az sem hogy picit tisztább - abban a pillanatban vissza akartam kapni a kis kínaiakat. Sokkal jobban szerettem őket. Gyorsabbak is voltak, gondok ott is akadtak igaz, de korántsem volt ennyire körülményes eljutni a Citybe. 3 órás út, úristen...késtem is jó háromnegyed órát, Anna és a barátja már a Herald Squaren vártak rám, rekkenő hőségben. Millió ember volt az utcákon, lehetett vagy 100 fok (New Yorkban amúgy is mindig melegebb van) és örültünk ha elhaladtunk egy-egy bolt előtt, ahonnan a légkondi hűse áramlott kifelé. A messziről jött ismerősökkel nagyon megörültünk egymásnak - első találkozás ugye, de abszolút megtaláltuk a közös hangot és rettenetesen boldog vagyok, hogy Annát végre személyesen is megismerhettem és egy ilyen csúcsszuper délutánt tölthettünk el együtt. Első körben ettünk egy frozen joghurtot, majd egyből a Madame Tussaud's viaszmúzeum felé vettük az irányt. Mivel online vettük a jegyeket (olcsóbb), nem kellett sokat sorban állni sem, perceken belül az első helyiségben találtuk magunkat, a viasz Julia Robert, Angelina Jolie és Brad Pitt társaságában. A legnagyobbak természetesen fellelhetőek voltak, de most nem fogok mindenkit felsorolni, beszéljenek a képek.

                                                                        Julia Roberts

                          Angelina Jolie (nálam abszolút kedvenc - a legjobb színésznő) és Brad Pitt

                                  Johnny Depp - sokan ölnének, ha nem csak viaszból lenne

                                                                        Harrison Ford

                                                                     Nicolas Cage

                                Jennifer Lopez (egyike volt azoknak, ami szerintem nem olyan hiteles)

                                                              Jodie Foster (őt is imádom)

                                                                     Whoopi Goldberg

                                             Leonardo DiCaprio (ő sem volt annyira hiteles)

                           George Clooney (az ő hibája csak annyi, hogy nem figyel ha fotózzák hehe)

                                                                     Robin Williams

                                                                         a királyi pár

                                                                        Lady Diana

                                                                             Ghandi

                                                                        Albert Einstein

                                                                    Madame Tussaud

                                                                        Alicia Keys

                                                                         Elton John

                                                                            Madonna

                                                                          Bon Jovi

                                                                      Steven Spielberg

                                                                       Notorius B.I.G.

                                                                        Lenny Kravitz

                                                                     Paris Hilton

                                                                            Usher

Madonna

Számomra a múzeum rettenetesen nagy pozitív csalódást volt, simán megérte az árát, mivel olyan élményekben is volt részem, amilyenekben még soha. A különféle sztáros, sportolós, elnökös termeken kívül például voltak tipikus new yorkos dolgok - hotdogárus, Central Parkból részlet, sárga taxi, Alicia Keys a zongorával, munkásember és még megannyi szuper dolog. Csak mentünk és mentünk, a múzeumnak pedig nem láttuk a végét. Áthaladtunk a híres horror helyiségen is, megfűztünk egy fiúcsapatot, hogy nyugodtan menjenek előre, mi majd követjük őket. Kicsit berezeltünk na. Szeretünk félni, de nem akartam szívrohamot kapni és ugye az ilyen ijesztegetős részek nagyon hirtelen jönnek. Szorítottuk egymás kezét, a már említett fiúbanda szórakozása pedig az volt, hogy egyikőjük mindig előre futott, majd kiugrott valahonnan és ráhozta a frászt a többiekre. A végén egy manusz futott elénk, fekete ruhába öltözve, láncfűrésszel a kezében, a kijárat pedig olyan volt, mintha a Texasi láncfűrészes című film díszletei között sétálgattunk volna - húsfeldolgozó nagyüzemben, véres lepedők között rohangálva. Ott nekem már minden bajom volt, szerencsére az volt az utolsó "felvonás" haha.
Következett a szuperhősös részleg, az is elképesztően jó volt - még ha annyira nem is vagyok oda az olyasmi filmekért, sztorikért, akkor is. Az én abszolút kedvencem Hulk volt:

Végezetül pedig beülhettünk egy 4D-s, 20 perces filmvetítésre. A szuperhősök megmentik a világot - ez volt a mondanivalója. Sohasem voltam még 4D-s előadáson, de ez vitt mindent. Egyszerűen olyan jól szemléltették és érzékeltették, hogy csak tátottam a szám. Vihar volt, fújt a szél, a székem majdnem szétesett, spriccelt a víz az előttem lévő székből, repültek felém a robotok alkotóelemei - egyszerűen fantasztikus volt az egész. 
Totál elégedetten, olyan délután fél 5 magasságában hagytuk el a múzeumot és bevetettük magunkat a Times Square forgatagába - hatalmas játékbolt, Disney bolt, szuvenírek. Annáék vásárolgattak, én egyelőre csak kényelmesen nézelődtem. Majd amikor már mindenki éhen akart veszni, megpendítettem az ötletet, hogy mi lenne ha a pakolós helyen megvacsoráznánk. Mivel közel volt és szuper a meggyőzőképességem is, így nem volt ellenükre a dolog. Valami hét műanyag tányért pakoltunk meg, gyümölcs, üdítők meg minden és olyan két órát tuti, hogy eltöltöttünk azon a helyen. Púpra ettük magunkat, körülbelül megmozdulni sem bírtunk. Megint nagyon finom dolgokat ettünk, frankón elbeszélgettük az időt, este 8 óra lehetett már, amikor eljött a búcsúzkodás ideje. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, fantasztikus emberek. Hát komolyan mondom, amikor Anna először írt nekem emailt még tavaly valamikor, akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy majd New Yorkban találkozunk először és együtt járjuk meg a viaszmúzeumot is. Ezentúl is tartani fogjuk a kapcsolatot és ki tudja, lehet valamikor, valahol lesz még alkalmunk találkozni.

Megindultam a Madison Square Garden felé, el is értem a 28. utcát ahol a busz délután letett. Igen ám, de nézegetem a papírom, amin a busz információi voltak, az indulás pedig nem onnan van, ahol az érkezés is volt, hanem a 41. utcán, a 8. és 9. Avenue között. Na már most, este 8.20 volt, 8.40-kor indult a buszom vissza Phillybe. "Ja, hogy van 20 percem hogy lefussak több mint 10 blokkot és akkor még egy utcát fussak lefelé is?" - oké, miért is ne. Szerencsére New Yorkban semmi sem furcsa, így rohanva szeltem át magam a tömegen és senki az égvilágon nem nézett hülyének sem. Még jó, hogy olyan jó a kondim haha...Csupán előtte ettem egy kis dinnyét, mozzarellás salátát, pipicitit, krumplipüré, barack, mangó, eper, a jól megérdemelt Heineken - de hát mit van mit tenni, ha futni kell akkor futni kell. Vicces látvány lehettem, de természetsen elértem a buszt, mivel 8.40 helyett bőven 9 óra után startoltunk csak. Nem nagyon bírtam aludni a buszon, neteztem, zenéltem meg bámultam ki az ablakon. Szerencsére Phillyben csak fél órát kellett várnom a vonatra, majd fél 1 körül végre beestem az ajtón és megcéloztam az ágyat. "Örömmel" láttam, hogy Grace két barátnője még mindig itt tanyázik, ráadásul meg van nekik ágyazva az alagsorban és a három gyerek filmet néz, a tévé pedig bömböl. Annyira álmos voltam, hogy ez sem érdekelt. Csak azt tudnám, hogy ha hozzánk minden hétvégén tud jönni valaki, vagy tudnak jönni valakik, akkor az én gyerekem miért nem megy soha senkihez?! Ez is olyan jó szokásuk, persze anyuka dolgozik pénteken, de iderendelnek nekem plusz két gyereket még. Igaz, hogy nem sokat dolgozom hét közben, de pénteken az a három már igen csak a triplája, főleg ha nem bírnak magukkal és lelőni is képtelenség őket.

Na mindegy. Júliust írunk. Alig hiszem el...végre július van! Itt délután fél 1...két órája keltem és gondoltam még most hozom össze a bejegyzést, amíg frissek az élmények. Délután 100%-os lazulgatás, megnézem az EB-döntőt, majd lehet kimegyek enni vagy fagyizni valamerre. Lehet? Biztos, hogy kimegyek. No meg a spanyol és olasz leckém sem ártana megcsinálni...
Holnap ismét hétfő, de talán nem lesz vészes a hét, a szerdai hacacáré miatt :)...

Kellemes napokat! Ugye otthon is ilyen hőség van? Ez itt már nagyon sok, aztán még csak július van...