Még csak kedd van?

Mivel a hétfői ünnep miatt kiiktattam magam és ellazsáltam a napot, a hetet ugye a keddel indítottuk, de ez nem jelenti azt, hogy a hétfői szokásos "bulik" elmaradnának. Azok a dolgok, amik szükséges velejárói a hétnek - tudjátok, egy fantasztikus hétvége után általában. Komolyan mondom, már nevetnem kell hogy ez tényleg törvényszerűen minden egyes héten ugyanígy bekövetkezik.
Kezdjük ott a mesét, hogy a családot nem nagyon hatotta meg, hogy visszatért a drága au pair - egy árva szó nem esett a három napos távollétemről, nem kérdezték meg hogy éreztem magam és milyen volt Kanada. Mondjuk miért is kellene érdeklődni, nem igaz? Amikor én érdeklődök náluk vagy felőlük, arra sem érkezik sokszor válasz. Akkor miért éppen más emberek gondjával-bajával lennének elfoglalva. Ja de, szombaton kaptam egy smst anyukától, amelyben annyi állt, hogy ne használjam a telefonom külföldön, mert sokba fog neki kerülni. Ejj oké, nem használom - de ugye milyen aranyos, hogy még akkor is az anyagiak miatt aggodalmaskodik, de azt nem kérdezi meg hogy egyáltalán átértünk e Kanadába vagy élek e még... :)

Kirobbant a nyári szünet ugyebár - ami a csaj suliját illeti. Így hát a reggeli háromnegyed 6-os kelések helyett mostantól minden nap 5:20 körül kelek, mivel 7:15-re a lovardában kell lenni. Erre komolyan mondom már szavak sincsenek. Szeretek oda járni, normális mindenki és tudom, hogy azt a csajszi legalább örömmel csinálja, de képtelen vagyok felfogni, hogy miért kell már hajnalok hajnalán odamenni, amikor a csaj egész napja szabad körülbelül délután 3-ig vagy 4-ig. Mondjuk neki semmi gond, bedobja a reggeli eszpresszóját kis csokival, aztán pörög mint a buszkerék egész nap. Nem indult valami jól a hétfő - csaj tök bunkón lejön és egyetlen kérdésemre sem hajlandó válaszolni - nem tudtam mi ütött belé. Szünet van, kint 30 fok tombol már reggel 6-kor, a madarak csicseregnek, "kafé" a kezében, megyünk a pacikhoz és szép az élet - én legalábbis jól éreztem magam, még a korai kelés ellenére is. Kocsiban direkt kinyomja a rádiót (tudja, hogy megveszek a zenéért és anélkül számomra nincs élet), hogy nagy csendben üljük végig az egy órás utat, mert szólni ugye nem hajlandó hozzám. 7 körül már a lovarda lobbyjában ücsörögtem, 10-ig tartózkodtunk ott. Utána el kellett még ugranunk Trentonba (Pennsylvania állam fővárosa), hogy a rendőrségi jelentést elhozzuk az autóbaleset miatt - öt kerek percet vett igénybe az egész művelet. Délben már itthon voltunk, a nagy semmittevés következett, majd egy órás gyakorlás a hegedűn.
Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok sokat nyüszögni a nyáron a három hónapos szünet miatt ami előttem áll és istenemre mondom tényleg nem is fogok, nem ígérem azt sem, hogy néha majd nem jönnek panaszkodós bejegyzések, meg amikor legszívesebben felkötném magam, de még így is azt mondom hogy csudajó dolgom van és lesz. Ha most belegondolok abba, hogy a többség két és három gyerekkel tengődik otthon egész nap szintén két vagy három hónapon keresztül, akkor valahogy elkezd borsódzni a hátam és leizzad még a tenyerem is. Na azt nem bírnám. Ehhez én már túl "öreg" és türelmetlen vagyok. Hál' istennek megmaradunk a fuvarozgatásnál, ha kell hajnali 4-kor is felkelek és elütöm az időt egész nap itt-ott-amott, de nem kell futkosnom a gyerek után meg tologatni vele a babakocsit, kis vonatot, gyúrni a gyurmát meg lesni minden szavát és tettét. Köszönöm, nekem ez bőven megfelel. Előre tudom, hogy "rémálom" lesz ez a nyár - a hétvégék tényleg éltetnek és iszonyatosan várom, hogy jöjjön a testvérem, de addig két hónapnak még valahogy el kell majd telnie. Soha az életben nem hittem volna, hogy majd ilyet kijelentek, de ismerem magam és szerintem a nyár közepén már valószínűleg nagyon kileszek - soha jobban nem vártam még a nyár végét mint most. De jelen esetben egy augusztusi kezdéssel is megelégednék.
Ebben csak az lesz a rossz, hogy tényleg egész nap úton leszünk. Nem lesz meg a kis napi szabadidőm - idő a futásra, kis gym-ezésre itthon, mosni, postára rohanni vagy csak ücsörögni a Barnes and Nobles-ban Princetonban. Szóval ez azért teljes napi meló lesz, de istenem - kibírom! Ugyan mi ez a két-három hónap?
Annyi szépsége van a dolognak, hogy este tudok menni futkozni, amikor már nincs tikkasztó hőség, és mivel most kocsim sincs, kénytelen leszek az itteni utcákat szelni majd - pedig ezt nagyon nem szeretem. De nekem a napi kis futásomra annyira van szükségem mint egy falat kenyérre - kikapcsol, megnyugtat, csak szól a zene és futok. Meg gondolkodok. És kiiktatom a külvilágot meg mindent.

Nos tehát a kedd délután nagyon gyorsan elrepült, 4-kor volt jelenésünk a hegedűtanárnál. Nem a román néninél, hanem a másiknál. Már az elején éreztem, hogy valami gond lesz - Gracen láttam, hogy az égvilágon semmiféle érdeklődés nem ül ki az arcára és nincs kedve az egészhez. Volt egy bunkóbb megmozdulása már amikor beléptünk a gyakorló szobába - ez velem szemben, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Sokszor csinálja ezt, nem csak velem és csak gyerek, ráadásul kamasz. Aztán a tanár elkezdte kérdezgetni milyen napja volt, mit csinált, mit élvezett a legjobban aztán jöttek az olyan válaszok (de iszonyatosan bunkó stílusban), hogy "jó napom volt..., azt hiszem..., talán..., ja..." - és ugye semmi több. Még arra sem volt képes, hogy azt kinyögje, hogy a lovaglás tetszett neki, mert ott voltunk reggel. A tanárnál két perc alatt felment a pumpa és ráförmedt a csajra, hogy vagy most azonnal viselkedési stílust változtat vagy szedje a sátorfáját és mehetünk haza. Én csak lestem ott megkövülten, hogy na mondom most mi lesz...kizavarta először a szobából és azt mondta neki, hogy kap két percet, ha úgy gondolja hogy bír viselkedni, akkor jöhet vissza és kezdhetik az órát. A csaj természetesen nem jött vissza, a tanár alaposan bepörgött, utána ment és elkezdett kiabálni vele, hogy nem tűri hogy felnőttekkel (velem és vele, akárkivel) szemben ilyen viselkedést tanúsítson és ne bírjon válaszolni ha egyáltalán kérdezik. Így ő nem hajlandó folytatni a tanítását és mehetünk haza isten hírével. A csajnak persze több sem kellett, egyből jött a hisztiroham meg a kiabálás, hogy ő nem csinált semmit és nem is volt bunkó, meg hogy miért kell mindig kérdezgetni, hogy milyen napja volt és mit csinált, mert hogy ez csak felesleges időpocsékolás. Ezen így magamban mosolyogtam egy jót, majd miután a tanár bevonult a szobába, közöltem a csajjal, hogy ez Amerika, ha eddig ezt még nem vette volna észre, itt mindig mindenki divatból udvariaskodik és kérdezget ha kell ha nem. Csaj bömböl, mélyen kapkodja a levegőt - már azt hittem rosszul lesz, de ő semmiképpen nem akar hazajönni (holott ki lettünk rúgva szabályszerűen az óráról), mert ő nem csinált semmi rosszat. A tanár mellé álltam. Mivel igaza volt - Grace olyan szinten bunkón és lekezelően viselkedett vele, hogy én már azon nagyon meg sem lepődtem. Leányzó ordít és bömböl, hiszti ezerrel egyre hangosabban persze. Én hívom anyukát, hogy most mit lehet tenni - ő először meghallgatta a csaj verzióját, majd az enyémet és beszélt végül a tanárral is. Aztán valahogy hármasban is beszéltek, én addig az előszobában vártam hogy mi fog történni. Grace egyre durvább volt, iszonyatosan kiabált és elkezdett csapkolódni is. Megegyeztünk a tanárral, hogy most azonnal hazahozom és majd itthon gyakorol ha akar, várja anyuka hívását, ha úgy gondolják, hogy a gyerek folytatni kívánja ezt az egészet. Kiléptünk az ajtón, csaj rám üvölt, hogy ő utál, mekkora szemét vagyok, hogy a tanár mellé álltam. Beszállunk a kocsiba, hívja anyukát - miközben kicseng a telefon visítva sikít és hadonászik mellettem, hogy én mennyire nem vagyok normális és gyűlöl - "kisanyám, nem érdekel és még csak meg sem hat, utálhatsz, de nekem attól még nem lesz sem több, sem kevesebb a fizetésem". Anyuka felveszi a telefont, neki is elhadarja a sztorit mekkora szemét vagyok, majd hozzáteszi hogy a hegedűtanár halálát kívánja és azt akarja, hogy én most azonnal hazamenjek Magyarországra és soha többet ne jöjjek vissza. Majdnem válaszoltam neki, hogy örömmel megtenném, de még itt maradnék egy négy hónapot, csak és kizárólag azért, hogy ne neki legyen igaza. Hazaértünk, rávágtam a kocsiajtót, ezek után még körülbelül fél órán keresztül üvöltött az anyjának a telefonban (...)
Idilli kis késő délután volt, de azt kell mondjam már nem is érdekel az egész. A csaj sem, anyuka sem. Nekem még van itt egy kis időm, dolgozom és teszem amit kell, aztán elmegyek, de úgy, hogy vissza sem nézek majd. Talán soha többet nem fogom látni őket, de ők itt maradnak egymásnak - anyuka aranyos meg több jó pillanata van, de a 13 éves neveletlen lányával már nem sok mindent tud sajnos kezdeni. Igaza volt Adrijananak - a csajnak egyszerűen nincs modora, de érzései sem nagyon és ha így folytatja rettenetes felnőtt lesz belőle. De erre megint csak azt tudom mondani, hogy "it's not my business". De...majd emiatt hergelem fel magam és tépem ki az összes hajam még őszig, nem? Naná, hogy nem. Kemény nyárnak nézek elébe, lesznek harcok már most látom, de megbirkózok mindennel.

A napomon viszont dobott két kellemes kis képeslap, az egyik egyenesen Olaszországból, Bolognából érkezett egy másik sorstárstól, Angitól:

                                                           Nagyon szépen köszönöm!

A másik pedig a "szívem csücskéből", szeretett városomból, Münchenből, Anditól:

Megmondom őszintén küldtek már sokan Bajorországból lapot, de ez iszonyatosan tetszik, még ha egy csöppet "giccses" is. Ezen minden rajta van! Szintén nagyon szépen köszönöm!

Hogy folytatódjon a "szuper" délután és este, kiderült a rendőrségi jelentésből, hogy a balesetet okozó csaj úgy gondolta, jó móka lesz kamuzni és azt "füllentette", hogy először én mentem bele az előttem lévő kocsiba, majd mivel ő nem tudott megállni, ő belém. Azt hittem ott helyben elájulok, amikor ezt anyuka közölte velem. Jó nagy ramazúri van emiatt is, már anyuka fel is hívta az egyik ügyvéd rokonát, hogy mit lehet tenni, mivel ez az egész most úgy van feltüntetve, mintha én lettem volna a hibás. A helyzet jelenlegi állása szerint vissza kell majd mennem a rendőrségre, hogy újra elmondjam mi történt - de kérdés, hogy hisznek e majd nekem, hogy most hirtelen meg akarom változtatni a jelentést. Nem is érti senki, hogy mi folyik itt, annyit tudok, hogy a szédült tyúk miatt, aki vezetés közben smsezett és totál nekünk jött, nem akarok 500 dollárt kifizetni és szívni mint a torkosborz. Őszintén remélem, hogy megoldódik az ügy, most még kicsit idegeskedhetek emiatt is.

Láthatjátok, hogy itt sem egyszerű az élet. Nem is tudom...itt tényleg olyan az életem, hogy fantasztikus dolgokat kapok, megismételhetetlen pillanatokat élek át és olyan helyeken járok, ahova más csak vágyakozik...aztán a következő pillanatban meg csőstül jön a baj. Már vigyorgok ezen is, úgyis tudom, hogy ez így is lesz még itt a hátralévő időmben, aggodalomra semmi ok. Ha az élet ad, akkor vesz is el néha egy kicsit, de ha el is vesz egy kicsit, utána ad is bőven.

Még szerettem volna kicsit visszatérni az előző new yorki és kanadai bejegyzésekre. Sokan írták a new yorki metrós képek után, hogy "úristen, mi ez, de mocskos, milyen piszkos, meg a patkányok, meg a minden..." - nekem is ez lett volna az első reakcióm, ha másnál látom. Talán mégis volt némi fogalmam, hogy nézhetnek ki a metrók New Yorkban. Összehasonlításképpen itt van három kép, hogy tavaly hol metróztam:

                                                              München - Münchner Freiheit

                                                                   München - Karlsplatz

                                                           München - Marienplatz

De tudjátok mit? Müncheni "csini" metró és aluljárók ide vagy oda - amik persze elmondhatatlanul hiányoznak! -, de én imádom a new yorki metrókat és aluljárókat. Mindenféle kosszal, büdössel, kis patkánnyal együtt, na meg a félelemmel, amikor egyedül ácsorogsz csak a peronok mellett. Egyszerűen ennek olyan "varázsa" van - ez most piszkosul hülyén hangzik tudom, hogy nem lehet nem imádni. Értem már Juca miről beszélt annó... ;-)

Szeretném megragadni az alkalmat és megköszönni mindenkinek a sok kedves sort és a kanadai képek dicsérgetését, ezek mindig szuper visszajelzések nekem, hogy valahol jó az, amit csinálok. Tudom, hogy sok helyre mondtam már azt, hogy "ezt is mindenképpen látni kell, meg azt is mindenképpen látni kell", talán túl sokat ígérek már, de örömmel olvasok egy-egy hozzászólást, amikor írjátok, hogy a bejegyzésem is szerepet játszott abban, hogy mondjuk Kanada vagy Chicago is felkerült arra a bizonyos bakancslistára. Olyan nagyon szuper érzés ez, hogy azt elmondani sem tudom.

Szép napokat mindenkinek - itt eléggé kánikulázunk már a héten, röpködnek a 29-33 fokok, csudajó!
:)