3 napos "weekend-off" előtt

Körmönfont bejegyzés következik, körülbelül semmiféle érdekességgel nem tudok szolgálni, helyzetjelenteni viszont mindenképpen szeretnék. Valószínűleg ma estétől megkezdődik nyugalmam, mivel holnap délelőtt Gracet elviszi az apja a fővárosba és majd csak vasárnap késő délután hozza vissza. Anyuka holnap 24 órázik, ergó enyém a ház. Szombat reggeltől pedig édes kettesben tengetjük a napokat (mondjuk nem sokáig). Nagyobb hangvételű utat, nagy lélegzetvételű dolgokat abszolút nem tervezek és terveztem - egyszerűen alvásra van szükségem, meg egy halom elintéznivalóm van így is. Online kurzusokkal is elmaradtam most (jó, oké - csak a tegnapival) és végre lesz időm beszélgetni a barátaimmal, családommal is. Totális regenerálódás következik. Pénteken este van egy au pair meetingem, ahova az új magyar au pairrel, Evelinnel megyek (blogjának linkjét kitettem a jobb oldali sávba - Hi foreign country! névre hallgat), vasárnap pedig röpke találka van betervezve Frejaval és Adrijanaval. Meg azzal aki jön még. Ki tudja.

Most pedig csak írom ami éppen eszembe jut, ami a héten érdekesnek számított.
Vasárnapi üzenetváltások azt hiszem megtették hatásukat és azt hiszem már réges rég meg kellett volna tennem, hogy kicsit jobban "odalépjek", mivel anyuka körülbelül Pálfordulatot vett és kezesbárány módjára viselkedik. Beszélgetésre természetesen nem került sor - én vártam, de szerintem megijedt, hogy őket is itt akarom hagyni. Viszont hétfőn jött olyan sms, hogy hozzon e nekem vacsorára valamit (azt hittem rosszul látok!), meg olyan is, hogy nagyon szépen köszöni, hogy reggel kivittem a szemeteseket, majd délután be is húztam őket a garázsba. Soha nem köszön meg semmi, pláne meg nem kérdezi, hogy mit óhajtok enni. Szintén vasárnap óta vannak itthon normálisabb kaják is - újra van bagel és joghurt, de még kenyeret is találtam. Na és tej - szóval most boldogság van. Napközben mindenféle dolog miatt üzeneteket ír (csak úgy mint az elején) és mindent háromszor minimum megköszön. A fizetésem - kérdezés nélkül - kedden reggel ott hevert az asztalon és még a benzinpénz miatt sem kellett külön szólnom. Ezek miatt a dolgok miatt bátorkodtam megkérdezni, hogy nem tenne e két legeslegutolsó kivételt a kocsival kapcsolatban ha húgom itt lesz, és soha többet nem kérek tőlük semmit sem. Egyelőre még nem érkezett válasz, de mivel ezt kedden napközben kérdeztem meg és még elutasítást sem kaptam, így azért picit már talán lehet örülni. Egyelőre értetlenül állok a dolgok előtt. Én ugyanúgy teszem az összes dolgom mint eddig, igazán jól esne a kis lelkemnek ha ez most tényleg így maradna még erre a szűk három hónapra és békességben, boldogságban eléldegélhetnénk egymás mellett.

Megmondom őszintén - pláne így, hogy közeledik az évem vége - nagyon hiányoznak már a barátaim, a családom, az otthoni kis megszokott dolgaim, a helyek, az ételek - egyszerűen minden. Igen, sosem voltam még egy huzamban ennyit távol otthonról. És igen, én vállaltam. És azt is tudom, hogy mások sokkal több időt is távol töltenek hazamenetel nélkül, de jó lesz hazatérni. Oly' sokszor lejátszom már fejben az egészet - hogy el kell itt köszönnöm mindenkitől, hogy elmegyek a nyugati partra nyaralni, hogy visszajövök, de már csak a bőröndömért, hogy "utoljára" megyek fel New Yorkba, hogy egyedül fogok kimenni a reptérre anélkül, hogy bárki is kikísérne, majd több mint egy év után hazatérek és mennyire szuper lesz minden...Hihetetlenül sokszor lezongoráztam már magamban ezt az egészet. Említettem már, hogy írok baromi hosszú összefoglaló bejegyzést majd a végén (hú, hát aki a német blogom olvasta, az talán el tudja képzelni, hogy ha ott olyan hosszú zárót írtam, akkor itt majd milyet fogok), de nem szeretnék a dolgok elébe menni. Rettenetesen furcsa már, amikor mondjuk Mariann, Évi vagy Vivi elmondják, hogy mennyire fogok nekik hiányozni és mennyire más lesz itt nélkülem minden - de hiszen nem is egy államban vagyunk és borzasztóan messze is egymástól. Mindhármójukkal egyszer találkoztam egész életemben és annyira a szívemhez nőttek, hogy az elképesztő.

Hiányzik a Balaton is. Látom, hogy mindenki ott sütteti magát, ott bulizik, strandol. Szinte eddig el sem telt olyan év, hogy ne mentünk volna le. Mióta "nagynak számítok" lejárunk a barátnőimmel minden nyáron pár napra, egy ismerősünk nyaralójába, Balatonfüredre. Aztán onnan általában megvannak a siófoki körök is (Siófok számomra mindig is a "magyar Miami" lesz:). Nagyon furcsa és rossz, hogy idén nem mehetünk és nem fogom látni az imádott tavam, az imádott városom. Nem őrülünk meg, nem lesznek meg a balatoni sztorik sem. Az sem titok, hogy nekem Magyarországon Balatonfüred a kedvenc városom. Hát ezt most kihagyjuk. Egyrészt a szívem szakad meg, másrészt pedig oda még tudok menni minden évben, most máshol élvezem az életet.
Kitti barátnőmtől (ő is au pair volt Németországban) loptam egy képet, majdnem elsírtam magam amikor megláttam (persze csak örömömben):

                                                                       gyönyörűséges!

Többi au pair és itt élő hogy van azzal, hogy itt "nincsenek" csillagok? Oké, elhiszem hogy vannak mivel mindenhol vannak, de én itt csillagos égboltot még nem láttam. De bármire megesküszöm, hogy így van. Vagy lehet, hogy csak éppen ebben az államban, Pennsylvania-ban nem (mert ugye itt államonként akkora különbségek vannak hehe). Azt sem mondom, hogy minden nap kiülök bámulni az eget, de eddig amikor éjszaka kint tartózkodtam, mindig kémleltem és sehol egy árva csillag. Göncölszekér sem, tejút sem - semmi. Kíváncsi vagyok mások tapasztalataira, de ezt most halál komolyan mondom. Még Vivivel is ezen viccelődtünk a hétvégén, és mondom itt a blogban ezt még sohasem említettem. Hova tűntek itt a csillagok? Csak azt ne mondjátok, hogy az összes Los Angelesben 'hever'...!

A másik dolog amivel még így vagyok, azok az illatok. Bármilyen illat vagy szag (elnézést a kifejezésért). Itt nem pacsulizzák magukat az emberek, a tusfürdőmet szinte nem érzem magamon, nem áramlik ki az étel illata egy-egy ház ablakán sem és nincs "temető illat" ha elhaladok egy temető mellett. Lehet, hogy erre kicsit érzékenyebb vagyok, mivel falun nőttem fel - ott azért van mindenféle, azt meg kell mondjam. De itt ez nekem nagyon furcsa. Az ételekről ne is beszéljünk, hogy a zöldségeknek és a gyümölcsöknek semmi illata (az ízét nem is firtatnám most). Ágicának éppen mondtam, hogy ha hazaérek nem fog érdekelni az sem, hogy október vége lesz, lelegelem a kertet.
Néha úgy érzem, mintha tényleg egy amerikai filmben lennék és játszanám a szerepem egy egész éven át. Ezt is megmagyarázom majd a legeslegvégén, hogy miért éreztem és érzek így sokszor. Mintha minden csak díszlet lenne, minden és mindenki "tökéletes", nincsenek gondok meg bajok, olyan mintha mű lenne minden (...) Ez most még nektek, Olvasóknak biztos furcsán hat, de még nincs itt az ideje, hogy jobban kifejtsem. Csak most eszembe jutott a csillagokról és illatokról. (Lehet kezdek megzakkanni...)

Ja igen. Őrületes boldogság van, kedden este lefoglaltuk Vivivel az utolsó két repülőjegyet is - az egyiket Las Vegasból San Franciscoba, a másik pedig San Franciscoból Philadelphiába. Ezennel utazási hacacéré letudva, már "csak" a vegasi szállás és a költőpénz gyűjtögetés van hátra. Talán utóbbi a legnehezebb, de tudatosan élünk, abból nincs hiba. Oltári nehéz még mindig, de tartjuk magunkat és már most tudjuk, hogy minden áldott megtartott cent megéri majd. Azért már sokkal nyugodtabb vagyok, hogy a repülőjegyek le vannak foglalva. Valószínűleg történelmi pillanat ez és talán soha az életben még egy ilyen eset nem lesz, hogy az emailjeim között négy, azaz NÉGY darab repülőjegyről szóló visszaigazoló ficegjen. Ó szent istenke - közeledik a dátum (na jó, igazából közeledhetne jobban is)!

Szerdán lovarda után fel kellett vennünk Grace barátnőjét (mostantól A.). Mondjuk szinte ő az egyetlen barátnője, mindig ő alszik itt nálunk (és még mindig nem értem, hogy az én gyermekem miért nem mehet hozzá, csak egyszer, egyetlenegyszer). Hazahoztam őket, majd kérésükre sajtos makarónit rittyentettem - oltári "nehéz" ám a dobozos cuccot hangyabokányi idő alatt összedobni. Ez volt olyan 4 óra körül. Akkor 4 óra 10 perckor szól nekem Grace, hogy menjünk el a boltba, mert kell pár hozzávaló a vacsorához, ami brazil hot-dog lesz. A virslit és kis kifliket én előzetesen láttam már a hűtőben, de nem gondoltam hogy más is kellhet. Bedobtam a gyerekeket a kocsiba, megfékeltünk még pár hozzávalóért az egyik sztórban, majd itthon neki is láttunk (láttak) a vacsora elkészítésének. Nem igazán preferálom, ha a csaj odaáll pörögni-forogni a konyhába, mivel utána minimum 1 óra mire összetakarítok. Arról nem beszélve, hogy csapkodja a haját az ételek felett, a kutya és a macska ölbevétele után pedig eszébe sincs kezet mosni. Étvágyam sem lett úgy különösképpen, sem a híres brazil hot-dog nem nyerte el tetszésem - nem értem milyen szokás az, hogy a virslit mikróban megmelegítik két percig, az úgy az életben nem fog megfőni. Persze nekem sem engedte hogy megfőzzem, mert hogy olyan nincs. Nekem meg egy 13 éves ne dirigáljon, hogy mit hogy főzök. Egyébként a macskákkal, kutyával az életben nem fogok megbarátkozni és nem is tettem eddig sem. Megmondom őszintén, hatalmas megváltás lesz, amikor majd otthon a full tiszta konyhában ahhoz nyúlok amihez akarok, azt veszek le a szekrényből amit akarok és oda teszem a hozzávalókat ahova akarom, mivel előtte nem kell majd lemeóznom, hogy nem csupa macskaszőr e minden. Az még haggyám, hogy macskaszőr, de amikor anyuka vagy a leányzó méteres hajszálai úsznak a mosogatóban, akkor azért úgy gondol (érez) valamit az ember. Rend van - mert nem mondom, hogy kosz van, éltem már rosszabb körülmények között is -, de tény hogy két macska és egy kutya mellett a szőrhullajtás elkerülhetetlen és mindenhol ott van. Vécéülőkén, fürdőszobám szekrényén (hú, azt is de mennyire nem szeretem), mosogatóban, hűtőben, tejes flakonon, mosogatógépben és mindenhol. Nem vagyok egy hős meg egy akárki, hogy ezekkel  együtt élek - tudom én ezt jól. És direkt nem is szoktam írni erről, mivel ez már tök elenyésző probléma és bele is törődtem. Soha nem tudnék állatokkal együtt élni, ezek után pedig pláne nem is fogok. Szeretem őket - és megint elnézést minden macskakedvelőtől -, de kint van a helyük. Vagy legalábbis nem a konyhában. És nem, nálam nincs az hogy oké rajta van a kenyeremen egy macskaszőr, majd kiveszem a számból ha éppen megérzem - én ilyen vagyok, ezt számomra képtelenség megszokni. Higgyétek el hatalmas akaraterőm kell ehhez, hogy ezt "megszoktam" és együtt tudok velük így élni.
Jajj az tetszett - egyszer csak megkérdezte A. (mivel ő mindig beszél hozzám és kérdezget is, ja és a legfontosabb, hogy megköszön mindent és megkérdezi segíthet e elpakolni...érdekes), hogy szeretem e az eső illatát. Mármint azt az állapotot, amikor eső előtt vagyunk, tudjuk hogy valami készülődik és van az a jellegzetes illat. Na erre én mondom hogy nem szeretem. Erre Grace: "Vivien semmit sem szeret..."
Vágtam egyfajta pofit, majd hozzátettem, hogy "szerintem az égvilágon semmit nem tudsz rólam, hogy mit szeretek és mit nem!" - hál istennek vitába szállnom nem kellett, ugyanis erre elhallgatott. Egyébként meg tényleg rájöttem, hogy igen is vissza kell szólnom (a gyereknek meg pláne), hát na ne ám már, hogy a nyúl vigye a puskát!...

Ó igen. Szerda este megkaptam az utasítást, hogy csütörtök reggel fél 8-ra vigyem el a kutyát a "kozmetikába". Gondolom korábbi időpont már nem volt, pedig állíttom akkor korábban kellett volna vinnem...Ja, de a lányokat ne keltsem ám fel, had aludjanak szegények, nyugodtan itthon hagyhatom őket egyedül. Jé, ilyenkor szabad? Hát de érdekes. Semmi probléma nincs egyébként ezzel a kutyát kozmetikába cipeléssel (ha csak annyi, hogy nem a kutya au pairje vagyok, az rendben hogy a gyerekek miatt keljek fel korán, de mindegy is). Megcsinálok tényleg mindent szívesen és érzem, remélem hogy talán ezt anyuka is látja, hogy ott segítek neki tényleg ahol tudok. Köszönömöt és elismerést igaz nem sokszor kapok érte, de őszinte leszek - nincs is rá szükségem. Elvégre ez is csak egy munka. Csak néha, nagyon néha tényleg észrevehetné, hogy sok dolog van, amit megcsinálok, holott a kisujjam sem kellene érte mozdítanom. És nem azért csinálom meg, hogy vörös szőnyeget göngyölítsem elém vagy esdekeljen és fizetést emeljen, hanem mert ilyen vagyok. Nem mondtam, hogy nem voltam kicsit ideges, amikor mondták, hogy fél 8-ra vigyem el a kutyát a "helyére", de ilyen esetekben nem nagyon van mit tenni.
No igen, nem mondtam még...csütörtökön nem ment suliba Grace, anyuka önkényesen úgy döntött, hogy nem kell. Úgyis túl okos itt mindenki, túl sok a sulis nap is, túl kevés a szünet.
Ennek eredménye lett az, hogy szerdán reggel 6-kor ugye szolgálatba álltam és csütörtökön este fél 6-kor láttam anyukát először, majd kaptam a parancsot, hogy mostantól off vagyok. Lényegében ezzel sincs semmi gond - el tudjátok képzelni gondolom, hogy mennyit kellett dolgoznom. Csak itt kell lenni és ugye "ha füttyentenek" a gyerekek, akkor ugrani kell. Csütörtök reggel felkeltem és elvittem a kutyát a kozmetikába, majd hazaértem és fél 1-ig tartó semmittevés vette kezdetét, mivel a lányok addig fel sem keltek. Már háromszor körbeporszívóztam a lakást - gondoltam rá, hogy fel kellene párszor trappolnom a lépcsőn, játszani a fényekkel és hangosan megjegyezni, hogy "na de még mindig alszanak" (csak úgy, ahogy Grace tette vasárnap reggel), de semmi esetre sem akartam magam alatt vágni a fát - addig jó amíg alszanak. Egyébként sosem fordult még elő az sem, hogy anyuka egy 24 órás műszak után ne jöjjön haza mondjuk reggel 8-kor...Furcsa volt. Kaptam az utasításokat napközben, délután el kellett vinnem a lányokat fagyizni, aztán felvenni a kutyát, aztán elmenni az egykori lovasoktatóhoz és elhozni Grace lovas cuccait. Elvoltunk végülis. A. egyébként nagyon rendes és ha Grace-szel van egy parázs vitám, akkor egyből mellém áll (mondjuk hozzá kell tennem, hogy őt is le bírja teremteni a drága gyermekem). Szóval bírom a másik csajt - segítőkész, megköszön mindent és mindenre normálisan meg bír kérni. Úgy látszik azért erre is vannak normális gyerekek, örülök neki. Idegrohamot is csak egyszer kaptam a csütörtöki nap folyamán, amikor nem találtuk meg első körben a lovasoktató házát, mivel Grace rossz címet adott meg. Majd megpróbáltam követni gps barátunkat és nem abba az irányba mentem, amerre a kisasszony utasított, aztán hozzám intézett egy olyan felkiáltást, hogy "Ohh come on Vivien, do not be dumm!" (Ohh Vivien, ne légy buta/hülye). No ha másra nem is, ezekre alaposan felemelem a hangom, minekután meg sem pisszent egyik sem. Engem egy 13 éves ne oktasson így, mintha ő lenne a főnök. Különben meg lehet mindent normálisan is mondani, nem kell egyből ugrálnia, mintha ő tudna mindent egyes egyedül. Majd elvittem őket 5-re a fodrászhoz (ott már kezdtem fáradni azért), anyuka megjelent 10 percen belül és A. kitalálta, hogy neki semmi kedve Gracet megvárni két órás hajvágás alatt, hazajönne velem vagy vigyem haza. Anyuka azért kapcsolt és közölte vele, hogy ilyen választása nincs, mivel az au pair mostantól off, én pedig magyarosan távoztam, vissza sem néztem.

Közben elkészült Vivi bejegyzése is, itt megtekinthető. Érdemes elolvasni, mivel szerintem nagyon jól fogalmaz és sokkal aprólékosabb lett mint az enyém. Imádom ahogyan ír.

Én pedig nagy unalmamban összedobtam az első itteni, ráadásul Chicago-ról szóló videómat. Abszolút saját képekből, remélem élvezitek majd.


Chicago from Vivien Koncz on Vimeo.

Minden egyes helyről amit megjártam már, fog készülni egy videó. Nem tettem ezt másképp tavaly sem, hiszen sok kimaradt képet is felhasználok és szerintem abszolút hangulatosabb, ha megy alatta valami hozzá köthető zene, akármi. Egyetlenegy chicagos zenét nem ismertem, ezt is csak nagyon véletlen találtam még tavaly december körül, amikor az egyik orientációs pajtim kiposztolta a közösségi oldalon, egyből loptam is. Németül nem tudóknak/értőknek nem biztos, hogy sokat mondj majd a szöveg, de nekem a szívem melengeti, mert nagyon igaz (akár rám is) és szinte a szituációm is olyasmi volt, mint amiről a dal szól. A hideg futkos rajtam, amikor hallgatom és még mennek alatta a képek is. Rettenetesen hiányzik a szeles városom! Annyira más mint New York és mégis annyira nagyszerű. Ha elölről kezdeném au pair pályafutásom és most készülnék kijönni, akkor első helyek között lenne a bakancslistámon. Persze tudom, nekem így már könnyű, hogy jártam ott és tudom milyen...mivel amúgy meg nem túl népszerű úticél az au pairek körében - "messze" is van, másra is kell a pénz. Tudom milyen ez. Valószínűleg én sem jutottam volna el, ha nincs az első családom. De most tessék rám hallgatni, legalább ebben a dologban - ne hagyjátok ki Chicagot, mert egyszer nagyon fogjátok bánni.


Mára azt hiszem elég volt a "rizsából". Most megyek és megtámadom a Haribo állatkákat, talán még pár korty vörös is lecsusszan mellé. Aztán akkor kezdjük meg a három napos regenerálódást. Szép hétvégét mindenkinek!