Wilmington, West Chester, Philadelphia - Vivi látogatóban

Eljött a szombati nap is - reggel még kicsit dolgoztam, szokásos hegedű kör. Reggel 9-kor már otthon voltunk, iziben kitakarítottam a portám, porszívóztam, majd egészen délután 4-ig lazulgattam csak és az otthoniakkal beszéltem. Ja meg olasz és spanyol leckét csináltam. Gyorsan eltelt a nap, haptákba vágtam magam, megtankoltam a kocsit és elindultam Wilmingtonba Vivi elé. Mert azt ugye szabad, nem hagyom ott éjszakázni a járgányt, így semmi akadálya nem volt a dolognak (természetesen előzőleg egyeztettem anyukával is). A gps megbolondult egy csöppet, ugyanis jól bevitt a bozótba - akarom mondani Philadelphiába -, így ültem még plusz fél órát egy oltári dugóban, majd Phillyt elhagyva már egyenesen autópálya vezetett le Delaware-be, Wilmingtonig. Időben körülbelül annyi volt az út, mint Princeton. Este 6 körül már Delaware-ben voltam, fél órás keringés következett parkolóhely levadászása céljából. Szerintetek találtam? Hát naná hogy nem. Már majdnem beálltam egy missziós templom elkülönített, parkolós részébe, de fura fazonok suhintgattak és rúgkapáltak egy füves területen nem messze onnan, szóval gyorsan elvetettem az ötletet. Lementem a folyó partjára és találtam egy hangulatos kis éttermet, ahol természetesen nem enni és inni akartam, de legtöbbször ezt vetem be, ha képtelenség bárhol is leparkolni - keresek egy kajáldát és ott általában ingyen elálldogál a kocsim több órán keresztül is. Így tettem most is. Aztán visszasétálgattam a vasútállomásig, ahol még jó fél órát kellett várnom Vivire, busszal jött Rehoboth Beachről.

Érdekes hely ez a Wilmington, de legalább ott is voltam. Fura fazonok vannak és szinte mindenki leszólít, hogy szükségem van e fuvarra vagy éppen melyik vonattal megyek és hova (?). Volt sok hajléktalan is, meg voltak olyanok is, akik csak a folyóparton ültek mozdulatlanul és meredtek a távolba. Igyekeztem nem sok időt tölteni az utcán és utólag jobban belegondolva, talán jobb is, hogy tényleg nem kellett otthagynom a kocsim egy éjszakára haha. Fél 8 körül befutott Vivi busza, nagyon megörültünk egymásnak - hiszen álmunkban sem gondoltuk volna, hogy majd élőben először éppen Wilmington kellős közepén fogunk találkozni. Végig úgy cseverésztünk, mint akik már ezer éve ismerik egymást - mindig jó érzésem van azokkal kapcsolatban, akikkel már online is jól kijövök, később aztán élesben is. Lepakoltuk a cuccait a kocsimba, majd előzőleg kinézett étkezde fele vettük volna az irányt. Én akkor már reggel óta direkt nem ettem - na mondom gyúrjunk az estére akkor. Hát nem tudom milyen egy város ez, de vagy minden zárva volt vagy eladás alatt. Sehol egy árva lélek, ha 500 méterenként találtunk egy jobban kinéző helyet, azzal tuti hogy nem smakkolt valami. Már vettük volna a kocsi felé az irányt, hogy beüssem a gps-be a legközelebbi gyorsétterem (Meki?) címét, aztán utunkba akadt egy szimpatikus kis pizzás hely. Helyet foglaltunk szépen bent, majd jó sok beszélgetés mellett elfogyasztottuk az étket.

Igyekeztünk volna már a kocsihoz, lájtosabb buli volt betervezve West Chesterben, ahol a múltkor a mexikói étteremben voltunk, majd pár klubban, még Elisaval, Irantzuval és a többiekkel. Viszont mivel ugye a folyó partján parkoltam egy elég puccos étterem parkolójában, így először azt céloztuk meg és gyönyörűséges tüzijátékkal találtuk magunkat szemben. Mint az őrültek rohantunk a stégre és kattogtattuk a fényképezőgépeket, szenzációs volt, ahogyan a vízen visszatükröződött az egész. Ott hüledeztünk, hogy mekkora szerencsénk van még ezzel is. Képek - bár nem adják teljesen vissza az egészet - természetesen készültek:

West Chesterig körülbelül fél órás volt csak az út - ablak leteker, zene kicsit magasabb hangerőre az átlagosnál, aztán már loboghat is a haj. Szabadság és boldogság volt. West Chester (ezentúl WCH) hangulatos kis hely, Scott utasításai alapján pedig egyből megtaláltam azt a parkolóházat, amelyben legutóbb is álltunk, 5 dollár a parkolás egész éjszakára. Azt hiszem megéri. Első körben a már említett, Mas nevű mexikói hely felé vettük az irányt, majd egyből megcéloztuk a tetőt, ahol már a jómúltkor is kellemesen eliszogattunk, jól éreztük magunkat. Vivinek jött egy tequila, nekem a jól megérdemelt söröm, időközben kaptunk társaságot is három helyi srác személyében, majd elütöttünk odafent jó két órát. Tippelős játék után (mi ez a gyönyörű nyelv? honnan vagytok?) elárultuk, hogy Magyarországról jövünk, miután orosznak, németnek, majd lengyelnek hittek minket. Ezen már nem lepődök meg - majdnem mindig mindenki az oroszt mondja először. Tök érdekes. 
A mexikói "mulató" után még két további bárban/klubban tettük tiszteletünket, azok közül az egyik nem igazán nyerte el tetszésünket, ezért a Barnaby's nevű helyen horgonyoztunk le végül. Nekem még mindig nem jön be a hip-hop zene mint olyan, amire táncolni kell. Meg a többi, tipikus amerikai zene sem annyira (mert persze csak a saját zenéjüket játszák, értem ezt úgy, hogy semmi európai dj-től vagy előadótól lévő alkotás nem nagyon kerül terítékre). Vivi még ivott egy vodkanarancsot, én kénytelen voltam beérni a látvánnyal...Iszonyú tömeg volt, de ellötyögtünk végig és összességében nagyon jól éreztük magunkat. Leszólítgatások és sikertelen ismerkedési kísérletek sem maradhattak el, de mi valahogy felvettük a "ma távolságtartó és barátságtalan vagyok"-stílust haha...Volt sok latínó és mexikói, dél-amerikai is. Amikor nagyban elkezdtem harsogni az egyik szám szövegét, akkor az egyik pasi ódaszólt a spanjának, hogy "she speaks Spanish" hahaha, azért annyira (még) nem.
Ja, amit még nem mondtam...csizmában voltam. Ilyen kis bokáig érőben, de a sok magassarkúzás után most éppen ezt találtam kényelmesnek és hát Amerikában vagyunk, itt úgysem furcsa semmi. Eredmény - oké, nem vagyok normális, mert július kellős közepén, tikkasztó melegben csizmát rántok, de minimum hárman szóltak oda vagy jegyezték meg, hogy "tetszik a csizmád" - ó jee :)
Kettő előtt nem sokkal meguntuk a mókát - ha nem untuk volna meg is kénytelenek lettünk volna megunni, és hazaindultunk. Negyven perc volt az út, végig autópályán hozott, amelyen egy árva lélek nem sok, de annyi sem volt.

                                            Ugye otthon is van ilyen utca? Nem, ez Amerika :)

Őrületesen nagy öröm és meglepetés ért. Mint azt már említettem, Vivi mielőtt Amerikába jött, München mellett egy kis hegyi fogadó szerűségben dolgozott két hónapot és megismerkedett a még kint élő barátaimmal, együtt lógtak és buliztak. Az én drága barátnőim pedig úgy döntöttek, hogy küldenek nekem pár "hazai" terméket, szerintem nem is gondolva arra, hogy ezzel nekem majd mekkora örömet okoznak.

A gumicukrok sajnos lepény formáját öltötték és Vivivel vasárnap este úgy kellett széttépnünk, hogy fogyasztani tudjuk. A csoki mennyei (még nem ettem meg, de szinte már érzem az ízeket a számban), valamint kaptam egy hatalmas, igazi német pereces képeslapot, amit a kedvenc szombat esti helyünkön írtak meg (ó istenke, mennyire hiányzik nekem az a perec!), Vivi pedig hozzátett még mindehhez egy apró, kör alakú hűtőmágnest, amin München térképe van és egyben sörbontóként is funkcionál. Hát ezt jobban talán eltalálni sem tudta volna. Persze társult még apró, szívhez szóló üzenet és nem hittem a szemeimnek, meg a látottaknak. Hát tényleg nekem vannak a legnagyszerűbb barátaim az egész Földön! (tudom, sokan mondjátok még ezt, de nekem ezek a csekélységek rengeteget jelentenek, nem is beszélve arról, hogy a "német" barátaimmal fél meg egy évet töltöttem csak együtt, de elképesztő, hogy mennyire nem kopik meg a barátságunk!). 
És hogy mi az oka annak, hogy kicsit megviseltebb formában kaptam kézhez mindent? (mondjuk ez engem egy cseppet sem érdekel). A küldemény olyan április vége körül indult útnak, de még megjárta a mücheni Kultfabrik (negyven szórakozóhely egy helyen) ruhatárait, a Marienplatzot, utazott a drága jó S-bahnnal. Aztán Vivi hazavitte Magyarországra, ahol megjárta "Tolnát-Baranyát" is talán, Amerikába jutás előtt kikötött még Bécsben, átszelte az óceánt, megvetette "lábát" New Yorkban, aztán lekerült Rehoboth Beachre és végre nálam landolt pár hónapnyi utazgatás után, West Chesterben, a parkolóház második emeletén, ahol csak úgy téptem fel a csomagolópapírt a kocsi csomagtartójában. Ehh. Drága Barátnőim! Nagyon szépen köszönöm az összes finomságot és kedvességet, a lapot, a hűtőmágnest és a sorokat! Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rátok és hál istennek ilyen intenzíven tudjuk tartani a kapcsolatot is - novemberben Münchenben találkozunk!!!

Fél 4 körül sikerült ágyba kerülni vasárnap hajnalban, koránkelést annyira nem terveztünk.

Ami viselkedésformát Grace leművelt, azt viszont tanítani kellene. Mi ugye elaludtunk olyan délelőtt 11-ig, de a csaj olyan reggel 8 óta fél óránként letrappolt a lépcsőn, elkezdte csapkodni az alagsori ajtókat, diszkófényeset játszott a villanyokkal és némiképpen hangosabban állandóan megjegyezte, hogy "még mindig alszanak". Olyan ideges lettem az utolsó ilyen próbálkozásánál már olyan 11 előtt nem sokkal, hogy azt hittem kimegyek és be találok szólni neki (na jó, ez még a finomabb változat volt). Később aztán mikor felmentem a fürdőszobámba, hallottam hogy mondja anyukának, hogy "végre ébren vannak". Őszintén szólva nem vágom, hogy mit akart velünk, már akkor nagyon felpaprikázta magát, amikor megtudta, hogy jön Vivi, de a bemutatkozáson kívül sok minden más közük nem lett egymáshoz. Na mindegy, "jól" indult a vasárnap. Összekaptuk magunkat, majd megindultunk Philadelphia felé, először is a Net Cost Marketbe, ami nem más, mint az orosz (európai?) bolt. Útközben hergelt fel anyuka iszonyatosan, de erről már írtam az előző bejegyzésben és még valószínű a továbbiakban fogok is...Azt hiszem ez most elhanyagolható tényező.
Első utunk a Dunkin Donutsba vezetett, ha már Vivinél úgyis szakmába vágó a téma, akkor naná hogy ott fogyasztjuk el kis reggelinket is. Számomra totális újdonságokat kóstoltam meg, hála az égnek valaki ott volt mellettem aki jártas a szakmában és néha a pult másik felén is "álldogál", így tudja mi a jó.

                               hozzátartozik a történethez, hogy ez volt életem első Dunkinos fánkja!

Fenséges reggeli után átpenderültünk az imádott boltba és élveztük amíg lehet - úgy jó egy órán keresztül. Nem tudom...én már néha a látvánnyal is jól lakok és egyszerűen imádom, hogy olyan "kisboltos" feelingje van az egésznek, és nem "grocery store-os" - ahh mamma mia, mennyei az a hely...

                                   bár egy jó trappistáért néha ölnék, azt sajnos nem árulnak :D

                                                              az élet "nagy" kérdései...

                                                         kelet-európai csokik díszdobozban

                                              ezt most otthagytam, majd hugim felpakol úgyis

                                                végeredményem (Vivié jelentősen több volt)

No, elvoltunk a boltban. Boldogság volt - nevetségesen nézhetünk ki a sok orosz között, járkálva a sorokon és rácsodálkozva mindenre, mint egy kisgyerek vagy mint aki életében most lát először olyan eledeleket. Mi viszont egy cseppet sem zavartattuk magunkat - hú amikor megláttuk a túrórudikat, azt az extázist hehe... :D Egyébként "nevesincs" dolog volt, de nekünk éppen elég volt ennyi, hogy rá volt nyomatva apró betűkkel a papírra hogy "túródesszert" - már ment is a kosárba. Egyszerűen illata volt mindennek, szinte evés/kóstolás nélkül is éreztem az ízeket a számban, mennyország.

Végül aztán kocsival mentünk a városba - nem kaptam anyukától olyasmi utasításokat, hogy "ne merj bevezetni a városba" vagy hasonlók. Olyan fél órás volt az út (pedig az orosz bolt is Phillyben van):

A belvárosban természetesen újabb fél órás kacskaringózás következett, parkolóhely levadászása céljából. Őrület, hogy ebben az országban sehol nem lehet ingyen parkolni. Tizenöt dollárokat nem fogok kiszórni pár órás kocsimegőrzésért - megőrültek itt az emberek? A gyorséttermet (vagy bármiféle éttermet) mint olyat, felejtsd el! Mivel a belvárosban nincsen parkolójuk. Már végső elkeseredésemben azt sem tudtam mihez kezdjek, Vivi megpillantott egy parkolóházat, ahol 11 dollárért megőrizték a járgányt a nap hátralévő részére. Megnyugodtam, biztonságban volt minden és végre megkezdhettük a városnézést is.

Bököm a képeket, nem mindenhez lesz magyarázat:

                                                     Benjamin Franklin Highway - imádom!

                                                                       boathouses

                                                                             Rocky

                                                              Philadelphia Museum of Art

                                                ...mert azt hiszem mindkettőnk szíve csücske...

                                                                                :)

 fuss!

Végigsétáltunk a Benjaim Franklin (zászlós) Highway-en, Vivi megmártózott a szökőkútban a Logan Square-en, lőttünk kismillió képet, szétnéztünk egy kicsit a múzeumban is, megnéztük a Schuylkill folyót, lefényképezkedtünk "Rocky-val" és a láblenyomatával is, aztán ugyanazon az útvonalon visszasétáltunk a Love Parkhoz.

Emberünk ezt a képsorozatot cirka öt dollárért csinálta volna, ha nem Vivivel vagyok ott. Akkor az lett volna, hogy simán fizetek. Vivi viszont beintett, hogy két dollárnál többet nem adunk - szerencsére mindig kerül mellém egy jóval "erősebb" ember.

De amúgy meg tetszik, szerintem baromi jó lett.

                                                                      Philadelphia

                                                                             Rocky

                         amerikai méret - otthon ez azt hiszem a két littyós üdítőnek felelne meg :)

                               haha, Vivi egykor Subwayben is dolgozott, naná hogy megálltunk inni

                                                           üdv Phillyből - végre együtt!

Következett a Love Park, aztán a City Hall előtti mókás tér, ahol éppen kiválóan el lehet szórakozni a             talicskával, vasalóval, dominókkal, számokkal meg mindennel.

                                                                       valaki leparkolt...

                                                               én a dominón fetrengek

Az utolsó képet imádom. Vivi egyik ismerőse hívta fel rá a figyelmét, hogy ha a City Hall udvarának kellős közepére beállunk, akkor négy irányba is ellátunk a városban - és mennyire igaza volt. El nem tudom mondani hányszor álltam már ott középen és láttam filmben is innen jelenetet, és nem azt mondom hogy nem tűnt fel, csak egyszerűen nem tűnt ki ez az érdekesség, pedig szerintem fantasztikus. Vivi totális extázisba esett, hogy ott állunk Philadelphia kellős közepén és minden irányba majd hogy nem "egyszerre" látunk el és öregapó muzsikál mellettünk, ráadásul hegedűn, amit Vivi olyannyira imád. Olyan édes volt, egyem meg :)

City Hall után még lesétáltunk a Market Street-en egészen az Independece Hall-ig és a Liberty Bell-ig.

                                                         háttérben az Independence Hall

Ezután már nem volt már hátra, csak egy kellemes kis séta vissza a kocsihoz és a nap végén jól megérdemelt nyalánkság, a város legjobb frozen joghurtja.

                                                             annyira szuper ez a "falfirka"

                                                                         szavak nélkül!

Őrületes, fantasztikus és szenzációs nap volt - egyszerűen imádtam és imádtuk. Vivinek nagyon bejött Philadelphia, és mint annó Biusnál, nálam is ismét értelmet nyert a város. Amikor jön egy olyan barátom, akinek meg lehet mindent mutatni és még tetszik is neki, valamint ennyire szép pillanatokat élünk át együtt, akkor úgy sokkal jobban érzem magam én is. Azért szuper város Philly is, na!

Haha, minimum hárman-négyen tuti utánam szóltak (vagy előttem, amikor pl. vártunk a pirosnál), hogy "Tetszik a pólód!", vagy "Én is imádom Miamit!" - olyan jók az ilyenek, ezt viszont nagyon szeretem az itteni emberekben.

Kocsit felvettük, nyomás haza. Azt hittétek a joghurt volt a nap csúcspontja, mi?! :)

Este 8 körül értünk haza, Grace majdnem tárt karokkal várt már minket a bejárati ajtóban és ecsetelte, hogy elmentek bevásárolni anyukával és vettek nekünk reggelre tejet, bagelt - nyugodtan szolgáljuk majd ki magunkat. Azt hittem rosszul hallok, aztán mondtam Vivinek, hogy ha lehet akkor jöjjön minden hétvégén...

Ami minket illet, el is vonultunk szerény kis lakomba. Megnézegettük nagyban is a képeket, beszélgettünk még egy csomót, majd megbontottuk a Rehoboth Beachről idáig cipelt francia borocskát, na nehogy már kárba vesszen vagy akármi...

Ahogy barátosnőm fogalmazott: "Európa íze a szánkban" - szebben én sem tudtam volna ezt mondani, mennyei volt. Jó két pohárka után már így "trallaláztam" és kezdtem jobban vigyorogni is, így olyan éjfél körül jobbnak láttuk takarodót fújni, mielőtt másnap reggel még a szonda megfújásával indítanám valahol a napot.

A gumicukrot is eleszegettük, íme így nézett ki:

Pirisztikus hétvége és első találkozás Vivivel megvolt, szuperül éreztük magunkat. Hétfőn reggel Grace egy szó nélkül beült a kocsiba 6.50-kor, majd kitettük Vivit a vasútállomáson és elindultunk Princetonba. 

Nos hát ha előbb nem is, de október 13-án a philadelphiai reptéren mindenképpen találkozunk ismét, hogy együtt kezdjük meg szenzációs, nyaralgatós két hetünket a nyugati-parton - természetesen ott majd Évivel kiegészülve.

És ezek után végre Vivinél is elolvashatom majd a sztorit, kíváncsi vagyok ő hogy látta a dolgokat. Mindig erre vágytam, hogy olyan dolgot amit mással átéltem, én is olvashassam mint kívülálló. Miami után sajnos nem jött össze, Kanada után Katicánál sem igazán (nem gond ám, inkább csak köszönöm hogy rám hivatkoztál hehe), de most a másik Vivin a világ szeme! :)

Remélem élveztétek a beszámolót és a képeket, nagyon igyekeztem. 

Ölelések & puszik!