4th of July - Independence day

Azt hiszem a függetlenség megünneplését is kipipálhatom a bakancslistámon, ugyanis élesben, Amerikában, az itteni barátaimmal volt szerencsém mókázni egy kicsikét és nem is alakult rosszul ez a július negyedike.

Anyuka kedden este még annyit írt, hogy délelőtt szüksége van rám olyan 10-ig, mert van két halaszthatatlan ügye, de csak itthon kell lennem. Ez annyiból állt, hogy 8-kor kitápászkodtam az ágyból, komótosan megreggeliztem, aztán tettem a semmit. Grace fél 10 tájban megriadt, anyuka 9.40-kor belépett az ajtón, majd elmentek közös "ünnepi" reggelire. Én beszéltem gyorsan a családommal, szétküldtem pár smst a csajoknak, hogy hogy legyen a délután, összekaptam magam és megindultam - egyelőre - egyedül a városba.

Útközben már kapom az smst Marjoleintől (holland), hogy 2-re ők is bent vannak. Freja is végzett a munkával, 2-re szintén bent van - oké akkor a Love jelnél csoportos találkozó. Mivel én már 1-re bent voltam és már kezdtem nagyon éhes lenni, célba vettem az Applebees-t és sajtos, csirkés, paradicsomos tésztát ettem volna, mivel az a kedvencem. A kiszolgáló csaj nagyon nyájas és mézes-mázas volt (esküszöm ha még egyszer odajött volna evés közben, hogy "ohh sweety minden rendben? hozzak még vizet? megtalálod a ketchupot?", akkor találtam volna mondani neki valami nem túl nyájasat)...egy kissé mintha el lett volna varázsolva, ugyanis persze hogy nem az általam megrendelt mennyei eledelt hozta ki. De mivel iszonyúan jól indult a napom és a boldogság örömmámorában úsztam, így még ez sem érdekelt. Helyette kaptam panírozott csirkefalatkákat, sült krumplit, salátát és dijoni mustárt - 20 perc alatt betermeltem mindent, leöblítettem vízzel és elégedetten távoztam.
A Love jelnél első körben csak Frejaval találkoztam, vele volt egy szaúdi srác,Yaser - a suliból ismerik egymást. Beszélgettünk kicsit, közben égett a forró drót, hogy Marjolein és a barátnője a Washington Square parkban eszegetnek, menjünk oda. Öt perces séta volt, ennyit talán még a "szegény" nem amerikai ember lába is elbír hahaha...
Marjolein egyik holland barátnője volt ezúttal a másik ismeretlen - a szaúdi srác mellett. Atlantából érkezett és február óta au pairkedik, de otthonról már nagyon régóta ismerik egymást, most pedig csak látogatást tett Philadelphiában és a barátnőjénél. Azt nem tudom már megint, hogy akiket megismerek innen-onnan au pairek (lehet hogy éppen az ország másik feléről), ők miért sokkal normálisabbak? Rettenetesen jól kijöttem ezzel a csajjal, Leonie a neve egyébként. A maguk módján mindketten őrültek - nem tudom akkor mit szólnának a többiek, ha engem látnának egy honfitárssal, de hamarosan erre is sor kerül. Egyébként tényleg furcsa ez; a körzetemből szinte csak egy barátom van, Adrijana. Plusz ismerek még egy-kettő lányt, de nem szervezünk közös programokat, nem keressük egymás társaságát és nem találkozunk sűrűn. A lányok 80%-áról azt sem tudom hogy kicsoda. Mármint a körzetemben. Annyit tudok, hogy fele brazil, fele német.
Letelepedtünk hát a park kellős közepére, aztán rövidebb mesedélután vette kezdetét. A két németalföldi lánynak alaposan jó kedve volt a víznek álcázott lötyi miatt, amit a kezükben lóbáltak. Csinálták a hangulatot rendesen. Na de nem erről szól ez az ünnep kéremszépen...viszont én meg nem vagyok az az ítélkezős, meg rossz szemmel nézős fajta - édes istenem, egyszer élünk és szerintem mindig csak az vesse a másikra azt a bizonyos követ, aki még soha életében nem csinált semmi őrültséget. A két csaj sajnos nagyon megitta a levét ennek a kis iddogálásnak - részletekkel most nem jönnék, nem is ide tartozik, de körülbelül a délután hátralévő része ráment a józanításukra (...) Ennyi most így legyen is elég.

Későbbiekben aztán sokkal jobban lettek már, ettünk és nyomattuk magunkba a folyadékot, mivel a 35 fokos hőségben, tömegben, ráadásul a város kellős közepén igencsak vattát köptünk már. Este 7 óra magasságában keveredtünk a Benjamin Franklin Highway-re, ahol az egész ramazúrira sor került. Sok sátor, árusok, fagyizók, étkezdék és víz minden mennyiségben. Nagyon kellett figyelni, hogy el ne veszítsük egymást, borzasztó tömeg volt. Közelebb merészkedtünk a múzeum előtti nagy színpadhoz, ahol azt hittem végem lesz és megfulladok a tömegben. Valószínű akkor már fáradtabb is voltam és minden egyes ember idegesített, aki keresztül esett a lábamon vagy éppen a fülembe ordított. Először Queen Latifah, majd a Jonas Brothers együttese lépett színpadra - muszáj volt megvárni őket ott, majd lőni pár fényképet, hogy Marjolein 14 éves kishúga megőrüljön otthon. Őszinte leszek - mindegyik előadóról hallottam már, de nem igazán tudom elhelyezni őket sehova, eszik e vagy isszák e őket, rejtély. A koncertek baromi unalmasak és vontatottak voltak - lassú, altató számokkal, köztük 15 perces szünetekkel, amíg a szervezők átrendezték a színpadot. Bár tömeg volt, koncerthangulat egy cseppet sem. Mindenki csak állt mint a cövek, valaki billegett jobbra-balra, taps és ének szinte semmi. Csalódtam egy kicsit. Nálunk otthon egy falunapon nagyobb hangulat volt, lehet hogy csak a V-Tech lépett színpadra, de megőrült mindenki abban is biztos vagyok. Oké, kinek mi...Egy szó mint száz, egy koncert nálam nem így néz ki, főleg ennyi sok emberrel és ha már ilyen "híres" egyének állnak a színpadon. Valószínűleg én is jobban beleéltem volna magam a dolgokba, ha az általam istenített együttes vagy énekes műsorozik, de hát most ez jutott.

                                                  hogy őrzi a sok rendőr a drága lobogónkat

                                                          valaki innen nézte a koncertet...

                                                             Happy Independence Day!

Így is álltunk vagy két órát a tömegben - iszonyú volt. A vonatos menetrendemmel legyeztem magam, a kezem majdnem leszakadt már. Alaposan megváratták a jónépet, mivel fél 8 helyett jó 9 óra is elmúlt már, amikor megérkezett a Jonas Brothers. Ellőttük a képeket, majd iszkoltunk is kifelé onnan.
Heverésztünk még röpke másfél órát a fűben, néztük mi zajlik és megindultunk vissza a Love park felé, mivel ha a tűzijáték után mindenki egyszerre szeretne majd hazamenni, akkor száz százalék hogy lekéssük a vonatot. És azért ez a Benjamin Franklin Highway sem olyan rövidke (az az út, ahol a világ összes zászlaja van). Útközben láttunk sok érdekes embert, két török figura naná hogy ránk vetette ki a hálóját (akkor már Freja nem volt sajnos velünk, mivel curfew-ja van a kocsira és szaúdi barátunk is hazatért már), beszélgetésbe elegyedtek, két hónapja érkeztek és minden szívbaj nélkül elmesélték, hogy feketén dolgoznak itt. Ejj fiúk milyen jó nektek, hogy még ezt is meg tudtátok bugázni - gondoltam magamban. Csak egy kicsit lennénk fifikásabbak mi is, akkor holtbiztos hogy nem au pairként tengetném itt a mindennapjaimat én sem. Gyorsban el is köszöntünk tőlük, mielőtt még kiderült volna hogy lányokkal kereskednek vagy ilyesmi...a fél 11-es kezdés helyett pedig el is kezdődött 11 órakor a pompás és pazar tűzijáték, közvetlenül a múzeum mögött, jó távol tőlünk, de így ezerszer szebben láttuk az egészet. No igen, fél órás csúszás itt semmi - elvégre Amerikában vagyunk, itt mindig minden és mindenki késik.
A tűzijáték azért pazar volt, annak ellenére hogy felénél el kellett hagynunk a terepet, némi vonatos dolgok miatt. Vissza-visszatekintettünk azért még, gyönyörű volt, ahogy éppen a múzeum felett durrantak el a dolgok, megszínezve mindent - legtöbbször természetesen kék, piros és fehér színben. Nem vettem fel az egészet, de íme az ízelítő:



SAM 1867 from Vivien Koncz on Vimeo.

Összegezve pedig...Hatalmas élmény és mindenképpen bakancslistát dolog volt, hogy élőben élhettem át ezt az egészet. Még akkor is, ha nem éppen a hagyományos BBQ partival, kis kerti sütögetéssel, iszogatással. Különleges volt, fantasztikus emberekkel voltam, a tűzijáték pedig megkoronázta az egészet. Kirobbanó ünnepnek mégsem mondanám, talán ha "echte" amerikai lennék, akkor még jobban megadnám a módját, de számomra megint bebizonyosodott, hogy ez a nép bizony nem tud mulatni. Rendben van és elismerem, hogy sok a pénzük és "tudnak élni" - mert nagy lábakon élnek ám, na -, de ennek számomra ilyen fesztivál hangulata volt. És nem is nagyon voltak megőrülve az emberek - mindenki kis leterített pokrócokon ült, feküdt, aludt, 1-2 éves babákkal és gyerekekkel. Semmi tánc, semmi muzsika, tök "normális" emberek (értem ezt úgy, hogy ha mondjuk otthon augusztus 20.-a van, akkor az másképp néz ki).
Tetszett és boldog vagyok, hogy így sült el a dolog, de mély nyomokat nem hagyott bennem eme jeles esemény megünneplése.
Boldog függetlenség napját, Amerika!

Iszonyat fáradtan, már szakadó esőben értem haza hajnali 1-kor. A lábam olyan volt akár egy bantu négeré - koromfekete. Gyors zuhany, irány az ágy. Nem kaptam felhatalmazást arra, hogy aludhatok csütörtökön és szilárd meggyőződésem volt, hogy Grace iskolába megy. Hát tévedtem. Reggel fél 6-kor három sms, a mai napi tervekről és arról - most figyeljetek! -, hogy pénteken anyuka nem dolgozik és szabad az egész hétvégém, egy percig sem fogja igénybe venni segítségem, mehetek amerre látok. Most fél órán belül indulunk a lovardába, délután elviszem még egy helyre, aztán este 7-re egy harmadikra is és hétfőig a viszontlátásra.
Eleinte kicsit dühös voltam, hogy csak most szól. Aztán elkezdett kattogni az agyam, hogy mit lehetne kezdeni a hirtelen rámszakadt szabadidővel - hát naná, hogy New Yorkba kellene menni. Igen, tudom...Említettem, hogy bajosabb és drágább eljutni és hatalmas spórolásban vagyok így is, de ha utazásról van szó, akkor nem leszek szívbajos. A legfőbb ok pedig Mariann, aki február óta Atlanta mellett au pairkedik és elképesztően jóban lettünk, nekünk itt találkoznunk kell! Éppen tegnap érkezett a "Nagy Almába" és vasárnap megy majd vissza Georgia-ba. Ilyenen nem fogok spórolni, alig várom hogy lássam. Megmondom őszintén ő azok között volt, akikkel itt kint mindenképpen szerettem volna találkozni. Évi volt a másik és Dalma a harmadik - velük kerültünk nagyon közel egymáshoz. Hihetetlen mennyi jó barátot köszönhetek ennek az au pairkedésnek.
Szóval holnap ismét New York jeeee! Szombaton intenzív pihenés, mert már nagyon ki vagyok purcanva. Vasárnap pedig Bea, a brazil au pair búcsúbulijára megyek Adrijanaval, ugyanis 2 év után hazarepül és ilyen 40-50 fős banzájt rendez neki a host családja, a saját házukban. Hm, fincsi lesz.

Ó, hát mi ez ha nem egy csúcsszuper hétvége kezdete?!